Újévi intelem a tekintélyekről

Széchényi István, Petőfi Sándor, Eötvös József, Ady Endre, József Attila, Márai Sándor, Móricz Zsigmond, Bibó István, Tamási Áron, Németh László, Illyés Gyula és még hány olyan név, amelynek viselője a magyar progresszióval kapcsolódott össze. Még akkor is, ha olykor, átmenetileg, ők sem voltak mentek hibás helyzetértékelésektől. Ezen a tájon nem könnyű a hirtelen változó viszonyok közötti eligazodás! Mégis, ha életművük egészét vizsgáljuk, méltán tartjuk számon a maradandó értékek között gondolataikat, tetteiket. Azok között, amelyeket vezérfonalnak lehetne tekinteni most és az előttünk lévő századokban.

Ehhez képest lassan mindannyian eltűnnek hétköznapjaink horizontjáról, s már ünnepnapokon is egyre kevésbé hivatkoznak rájuk a szónokok.

Mintha egy központi akarat működne ebben is. Mintha kezdenék kitörölni a nemzet emlékezetéből e neveket, hogy helyüket másod, sőt harmad vonalbelieknek adják át. Olyanoknak, akiknek szellemiségét a feudális múltba nézés, a sértett nemzeti önérzet, a kirekesztő magatartás, a határokon belüli és kívüli ellenségképzés rögeszméje hatotta át. Olyanoknak, akik a beléjük táplált gondolkodásmód fogságában, tájékozatlanságuk, vagy csupán egyéni ambícióik miatt a múltban akarva-akaratlanul részesei lettek a magyarság megosztásának, a néplélekben a progresszióval szembeni ellenérzések felkorbácsolásának, s az erre építő politikai erők pünkösdi királyságának, az ország zsákutcákba, sőt katasztrófákba sodrásának.

Legyetek hát óvatosak, amikor azt tapasztaljátok, hogy igazi nagyjaink helyett Tormay Cécil, Wass Albert, Nyírő József, főként a késői Szabó Dezső és a még náluk is retrográdabbak műveiből vett, első hallásra tetszetősnek látszó idézetekkel traktálnak benneteket! Nem azt mondom, hogy ne akarjátok megismerni őket. Nem azt mondom, hogy ne olvassátok műveiket. Csupán azt ajánlom, mindig legyetek készen mérlegelni mindazt, amit olvastok tőlük! Mi több, tegyétek ezt azokkal is, akikre ténylegesen is érdemes hivatkozni. A nyitottság, a másfajta értékek tisztelete, a mások iránti megértés, a mások helyzetébe való beleérzés legyen annak a mérlegnek az egyik a serpenyőjében, amelynek másik tányérjába a műveket és a tetteket helyezitek, mielőtt életetek és gyerekeitek életének vezérfonalait kiválasztjátok!

Álljon itt ehhez intelemként Ady épp száz évvel ezelőtt, a Nyugat év végi számában közzétett felismerése: „a magyar elmaradt saját szükségletei mögött, s ki kell bontakoznia múltjából, hogy utolérje jövőjét.” Száz éve volt, hogy először kinyomtatták ezt a fél sort, de semmit nem veszített érvényességéből...

Számoljunk le végre az illúziókkal!

"Vér ide, vér oda, Cromwell után, természetesen utódai jóvoltából is, egy mindmáig stabil, és iránymutató liberális demokrácia jött létre. Amit Sztálin elkezdett - folytatott - abból semmi új nem keletkezett, csupán az előtte működőt helyezte új alapokra. Utódai pedig, az egy Gorbacsov, és valamelyest Jelcin kivételével beálltak a sorba." - szólt hozzá az előző, Zeneóra véreskezű hatalmasokkal című,  előző bejegyzésemhez a Facebookon D.J. Kénytelen voltam vitába szállni vele. Bár nem ígérhetem, hogy könnyen olvasható ez a szöveg, de íme.

Hogyne keletkezett volna új társadalmi-gazdasági formáció! Az alapvetően feudális rendszer helyére pártállami diktatúrával ötvözött, részben rabszolgamunkára építő, óriási gazdasági és kulturális teljesítményt produkáló államkapitalizmus lépett, amely – Oroszországnak a nyugati cégek és a komprádorok összefogásán alapuló teljes gazdasági kirablásával fenyegető gorbacsovi-jelcini anarchia után – egyfajta puha diktatúra körülményei között megvalósuló látszatdemokrácia mellett klientúra-kapitalizmusba vált át, amely megkerülhetetlen tényezője lett és maradt a világban zajló folyamatoknak.

Hogy ez jó, vagy rossz az oroszok összessége szempontjából, azt helyettük nem merném megítélni. Még azt sem tudom, miként hat ránk, jóllehet nyilvánvaló, hogy hasonló klientúra-rendszerek másutt, köztük Magyarországon is kiépülőben vannak. De azt már a saját országunkban húsz év alatt szegénységbe sodródott 4 millió ember sorsából is tudhatjuk, hogy az úgynevezett iránymutató liberális demokráciáknak szintén megvannak a maguk árnyoldalai még magukban a legfejlettebb országokban is, hát még az olyan perifériális helyeken, mint ahol mi élünk.

A fejlettek tevékenységét érdemes lenne átértékelni immár nekünk átlagembereknek is abból a szempontból, hogy mennyi kárt okoz ez a rendszer a világ egészében, egyszerűen annak következtében, hogy a túlhajtott fogyasztásra épül a működése. És ne feledkezzünk el arról sem, hogy a liberális demokráciákat szintén a rabszolgamunka és a gyarmatosítás alapozta meg, és sok tekintetben ma is a világ más részeiből transzferált értékek jelentik a forrásukat. A globális cégek világában a szabad verseny fogalmának gyakorlatilag még az a kevés tartalma is elveszett, ami valaha volt. Némi különbség persze van a nyugati és a keleti gyakorlat között. Amíg nyugaton a cégek hajlítják magukhoz, korrumpálják az államhatalom intézményeit és vezetőit, addig keleten az államhatalom birtokosai döntik el, hogy kik lesznek a javak újraelosztásának kedvezményezettjei.

Ami pedig a nyugati ember szabadságjogait illeti, ezeket a tömegmédián keresztül zajló folyamatos agymosás, az egyéniséget megölő iskolarendszer, meg a gyakorlatilag mindenki magánéletének megfigyelése a telefon- és e-mailforgalom követésén keresztül teszi egyre inkább viszonylagossá.

Abban persze egyetértünk, hogy gazdagnak lenni jobb, mint szegénynek, s hogy szabadságban jobb élni mint diktatúrában, s hogy a protestáns etikával megalapozott eredeti vállalkozási szabadság és felhalmozásra ösztönzés valóban az eddigi leghatékonyabb társadalmi-gazdasági rendszert hozta létre a fejlett országokban. Ám láthatóan ez a rendszer is képtelen arra, hogy csökkentse az elmaradott és fejlett viszonyok között élőket elválasztó szakadékot.

Gyanítom, hogy a világ népességének egészére vetítve – már csak a Pareto-törvényből is kiindulva – a szegények és a gazdagok aránya lényegében állandó, sőt a szegények hátrányára romlik. Adalék ehhez, az MTI 2013. 12. 19-ei jelentésének részlete: "A rászorulókat segítő szervezetek országos szövetségének csütörtökön Berlinben ismertetett jelentése szerint a hivatalos szegénységi küszöb alatti jövedelemből élők aránya 14 százalékról 15,2 százalékra emelkedett a 2006-tól 2012-ig. Ez azt jelenti, hogy már több mint 12 millió szegény él a 80 milliós országban."

Tehát ez a helyzet Németországban. És akkor még egy szót sem szóltunk az USA-ban élő szegények, az egészen mostanáig a társadalombiztosításból és a nyugdíjrendszerből teljesen kizártak tömegeiről. Arról az USA-ról beszélek, ahol saját tapasztalataim szerint a mi pénzünk vásárlóértéke az elmúlt tíz évben legalább a harmadára–felére csökkent. A felzárkózásunknak tehát nyoma sincs, s erről alighanem mi tehetünk a legkevésbé, jóllehet most is azt sugallják nekünk, mint a múltban, hogy mi nem dolgozunk elég sokat és elég hatékonyan. Valójában az ehhez szükséges eszközök már rég nincsenek a kezünkben. A pénzügyi rendszeren és a tulajdonviszonyokon keresztül egyszerűen olyan helyzet teremtődik, hogy az itt lényegében bérmunkában megtermelt értéktöbblet a fejlettebbeknél hasznosuljon. Saját innovációra, lényeges gyártókapacitások önálló létrehozására, a piaci és pénzügyi folyamatok ellenőrzésére már rég nincs lehetőségünk. Tetszik, nem tetszik, ez a helyzet!

Zeneóra véreskezű hatalmasokkal

Lehet abban valami, hogy Sztálin azokat a tábornokokat végeztette ki a harmincas évek második felében, akikről látta, hogy hozzá hasonlóan mindenre elszántak, minden gaztettre képesek, ergo veszélyeztetik a hatalmát. A mondatot a Facebookon zajló egyik polémia részeként írtam le. A polémia arról zajlott, hogy Sosztakovics állítólag Tuhacsevszkij marsallt siratta el az V. szimfónia egyik tételében. No mármost, Tuhacsevszkij – annak alapján, amit a Wikipédián is olvashatunk róla – egy elvtelen, karrierista, sokszorosan véreskezű, ám rendkívüli katonai tehetség volt. Ezzel együtt előttem régóta rejtély, hogy Sosztakovics mit siratott rajta, a cári katonaiskolákat végzett, a cári hadseregből a Vörös Hadseregbe átigazolt, nemesi származású tiszten, a későbbi vörös tábornokon, aki úgy ötvenezer (!) társával együtt a sztálini tisztogatás áldozatai lett. Mert szó szerint vérpatakok szegélyezték az útját egykori osztályos és eszmetársai ellen harcolva, később a vöröskatonák lázadásait is leverve.

Ugyanakkor persze ez a dolog sem fekete-fehér.

A mai orosz értelmiségi felfogás egy jelentős áramlatában azt képviselik, hogy nem az aktuális hatalomhoz, hanem Oroszországhoz kell hűnek lenni. Az oroszok történelmi tapasztalata szerint ugyanis Oroszország fennmaradásának, védelmének záloga, kirablásának megakadályozása az állam fejéhez kötődik. Ezért kötelesség a mindenkori hatalom támogatása akkor is, ha nem értünk egyet az uralkodó intézkedéseivel. (V.ö.: Kutuzov és a jórészt német származású I. Sándor cár viszonyát a Háború és békében, az előzőleg a cárra felesküdött hivatalnok- és katonaréteg viszonyát a grúz származású Sztálinhoz, a mai elit viszonyát az orosz Putyinhoz. Ezeket a kapcsolatokat nincs értelme a különféle magyarországi  tévképzetek, értékrendek alapján értelmezni, mert csak magunkat vezetjük félre.)

Hozzá látnunk kell azt is, hogy a mai putyinista államvezetés azon ügyködik, hogy – a magyarországi törekvésekkel ellentétesen – visszaállítsa az orosz történelemszemlélet folytonosságát. A bolsevik korszakot nem annyira kisiklásként, főleg nem zsákutcaként jelenítik meg, hanem az Oroszország civilizációs hátrányának ledolgozására, a tömegek műveltségének, iskolázottságának emelésére, az osztályok közötti korábban áthidalhatatlan szakadékok felszámolására, az iparosításra, Oroszország nagyhatalmi státuszának a cárok által elkezdett, évszázadokon átívelő megteremtésére tett kísérletek sikeres folytatásaként.

Jellemző, hogy Putyin a múlt heti sajtótájékoztatón arra a kérdésre, hogy miért vannak még Moszkvában kommunista vezetők szobrai, azzal reagált, hogy egyrészt ez a városi tanács ügye, másrészt ő maga nem gondolja, hogy Cromwell kevésbé lett volna véreskezű, mint Sztálin, Londonban mégsem jut senkinek eszébe Cromwell szobrának eltávolítását követelni. Nem mellesleg ugyanazon a napon Moszkvában emléktáblát avattak Brezsnyev lakóházán. A tévéhíradó erről szóló korrekt tudósításában a kommunista párt egykori főtitkárának hibás döntései mellett érdemeit is felsorolták.

Magyarországi tapasztalatainkkal összevetve persze mindez szinte megemészthetetlen. De hát a világ már csak ilyen! Sokféle gondolkodású emberből, sokféle politikai rendszerből tevődik össze. Minél hamarabb látjuk be ezt, annál hamarabb békélhetünk meg önmagunkkal is!

Egyházi törvényt sértett Hegedűs tiszteletes, de korábban talán Bölcskei püspök is

Folyik a vita a Református Egyházon belül a Horthy-szoborállítás kapcsán. Többen rámutatnak, hogy Bölcskei Gusztáv zsinati elnök tavaly májusban maga leplezte le Horthy emléktábláját, vagyis képmutató az egyház vezetőségének mostani magatartása.

Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy református egyházjogi előírásokba ütközött a Hegedűs lelkész által kezdeményezett templomban való szoborállítás (is), többek között azért, mert eleve tudható volt, hogy ez másokat és a gyülekezeti közösséget megosztó eseménnyé válik. 

A református lelkész általános kötelessége többek között, hogy kerülje a viszálykodást és személyes ellentéteket, az olyan magatartást, amely másokban megütközést, megbotránkozást válthat ki, továbbá tartózkodjék minden olyan tevékenységtől, amely akadályozza a lelkészi szolgálat végzésében, vagy amely az egyház, a gyülekezet, a szolgált közösség megosztásához vezethet. (Forrás: a Magyar Református Egyház Zsinata által elfogadott, 2013. évi I. törvény a lelkészek szolgálatáról és jogállásáról.)

Ehhez képest magam is jó ideje tapasztalom, hogy több református templomban nincsenek tekintettel a prédikáló papok arra, hogy a gyülekezetben az övékétől eltérő politikai felfogású tagok is lehetnek. Mások beszámolóiból tudom, hogy a katolikus templomokban, intézményekben ugyanez a helyzet.

Az ellenzéki pártok, miközben kicsinyes acsarkodásaikkal vannak elfoglalva, vagy a kormányzó pártok által sugalmazott témákon rágódnak, mélyen hallgatnak az állam és egyház ismételt egyesítési kísérletének botrányáról. Csak nem azért, mert lényegében minden nagyobb felekezetet odaengedtek Orbánék a húsosfazékhoz, s ezekkel az ellenzék befolyásos tagjai függő viszonyban vannak?

Az az érzése az embernek, hogy bárhova fordul, mindenütt sunyi érdekek hálójába ütközik. A hatalomra jutni akarók egyelőre meg sem kísérelték, hogy a Horthy-szoborállításhoz és sok más eseményhez kapcsolódva mélyreható elemzésekkel, időben szervezett hiteles akciókkal meggyőzzék az ország nagyobbik felét, hogy ők a most kormányzó véd- és dacszövetséggel ellentétben a társadalom túlnyomó részét fojtogató hálók szétszaggatásában érdekeltek, s ebben képesek hatékonyak lenni.

A Horthy-szoborállítók dilemmája

Para-Kovács Imre az előbb mondta a Klubrádióban: Horthy Miklósról csak azért készült mellszobor, mert ha egész alakos lenne, akkor látszana, hogy halott zsidókon áll. Az idézőjelet csak azért nem tettem ki, mert talán nem egészen szó szerint tudtam idézni.

Magam hozzátenném azt is, hogy a Don-kanyarhoz vezényelt sorkatona-áldozatok (nem hősi halottak, hanem áldozatok!) végső soron szintén a kormányzó számlájára írandók. Nem tagadhatjuk, hogy közülük kerültek ki a kegyetlenkedő keretlegények, meg a békés lakosságot pusztító partizánvadászok is. Miattuk még azok sem tudnak mit kezdeni az eleve pusztulásra ítélt majd 200 ezer közkatonával, akik egyébként ezt a magyar részről minden elemében bűnös háborút elítélik.

Ám a börtönszituációkat modellező kísérletekből tudjuk, hogy a legtöbb békés ember napokon belül kegyetlen fogdmeggé válik, ha erre állítják rá, s ha ebben a tevékenységében motiválják. Aki volt sorkatona, vagy kollégista, bizony maga is megtapasztalhatta ezt a kopaszok, az elsősök szívatására kitalált és végrehajtott megalázó szituációkon keresztül. Ráadásul, például a hadseregben, a csak rendkívüli emberi erőfeszítésekkel elérhető eredmények, meg a józan észnek ellentmondó vakfegyelem elérése érdekében az ilyesmit még a tiszthelyettesek, a tisztek is elnézik, sőt ösztönzik. (Ha valakinek nincs erről személyes tapasztalata, akkor legalább Ottlik Géza Iskola a határon kötetét olvassa el!)

Nos, ezért sem menthetők fel azok, akiknek hatalmukban áll, hogy állattá tegyék alárendeltjeiket. Köztük 1920 és 1944 között az első helyen Horthy Miklós állt. Véssék ezt eszükbe mindazok, akik ma focidrukkereket hergelnek randalírozásra, szélsőjobboldali szervezetek, nyilasgárdák tapasztalatlan, hiszékeny tagjait uszítják gyűlölködés tárgyává tett más embercsoportok ellen, vagy épp a Hősök terén, egyenruhásokkal és zászlóerdővel a hátterükben üvöltözve buzdítanak szerveződésre, harcra, csapatok hadrendbe állítására szerintük idegenekkel szervezkedő ellenfelekkel szemben – úgymond a béke megvédése érdekében.

A tévtanokra való fogékonyságunk az előző rendszerekben gyökerezik

A Facebook egy másik helyén hárman polemizáltunk műveltségünk korlátairól. Hátha be szeretnének kapcsolódni mások is az eszmecserébe, kissé kibővítve, idemásolom ott közreadott gondolataimat.

Nemzedékünk aligha azt az utat járta volna, amit bejárt, ha időben megismerheti például Márai, Bibó, vagy Németh László háború előtti nagy tanulmányait, vagy akiket ezeknél kritikusabban olvasok, fogadok – többek között Prohászka, Szabó Dezső – műveit. És akkor még nem említettem az olyan külföldieket, mint Ortega, Julien Benda, Spengler. Ezeket úgy kellett sok kevésbé értékes munka közül kibányásznia az embernek, hogy fogódzót szinte nem kapott hozzá.

Jellemző, hogy az első mértékadó tanulmánykötet a magyar népi mozgalom történetéről, Papp István tollából, 2012-ben jelent meg, amiből végre világosan kirajzolódott előttem, hogy a mozgalom egésze a parasztság felszámolódásával rég idejét múlt. Eme útbaigazító kötetből értettem meg például, hogy annak idején, minden tiszteletem ellenére, miért maradtam összességében távolságtartó Veres Péter eszmefuttatásaitól. Pedig tényleg küzdöttem azért, hogy befogadjam őt.

Vagy hogy mást mondjak: már 1983-ban, tehát a Kádár-rendszer szinte virágkorában, megjelent a Szárszó 1943 című kötet az ott elhangzott beszédekkel. Az eltitkolt XX. századi magyar múlt megismerésének olthatatlan vágya arra indított, hogy megvegyem a könyvet. Ugyanakkor akkori bejegyzéseim mutatják, hogy a terjedelmes, pártos előszón, meg jó néhány beszéden átrágtam magam, de mire a legfontosabbhoz, Németh László előadásához értem volna, már feladtam, annyira sok háttérismeret hiányzott az érdemi befogadáshoz. Papp István kötete kellett hozzá, hogy három évtizedes késéssel helyre kerüljön bennem mindaz, ami nélkül az újabb kori magyar történelem egy fontos szelete egyszerűen nem érthető meg.

Ha valamit felrovok a Kádár-rendszernek – miközben belátom annak nemzetközi politikai meghatározottságát –, hogy egyoldalúan adagolta az információkat nekünk, akik csak a hatvanas évek végén eszméltünk, s akiknek nem volt kapcsolata a politikacsinálók legszűkebb budapesti köréhez bizalmas családi–rokoni–mozgalmi–munkahelyi szálak révén, illetve akik nem igen jutottunk el Nyugatra.

Sokan közülünk két évtizede küzdenek azért, hogy kitöltsük tudásunk hézagait. De, ahogyan Szilágyi Szabolcs is írja, ma már szinte csak magunk számára hasznosítjuk ezeket az ismereteket. Nem mintha azt tapasztalnám, hogy a tágabb környezetünk annyira élne a megnyílt lehetőségekkel. Sajnos, nem tudják, mit veszítenek, s mit veszít a szellemi igénytelenséggel nemzetünk. Alighanem a rendszerváltozás után sem betöltött szellemi űrnek nagy szerepe van abba, hogy általában ma is fogékonyak vagyunk a múlt leegyszerűsített, a történelmet megszépített, vagyis meghamisított, tömegfogyasztásra szánt változatát kínáló tévtanokra. 2013-ban az követi el Magyarország ellen a legnagyobb bűnt, aki a Horthy-, a Rákosi-, meg a Kádár rendszerből ránk maradt szellemi korlátokat nem lebontani akarja, hanem megtartani, sőt megerősíteni, hogy a népet gyermeki tudatállapotban tartva saját hatalmát építse ki.

Ide nekem, ami eddig a tiéd volt!

A kis hegyvidéki faluban eszmecserébe torkollott az október 23-ai ünnepség. A részletekre is kitérő, kézzel írott naplómból most másolom ide saját hozzászólásom három gondolatát (1) a megsemmisült polgárság újbóli létrejöttének esélytelenségéről, ami megpecsételheti Magyarország jövőbeni sorsát; (2) az orosz és szovjet kifejezések önkényes használatának káros következményeiről; (3) az úgynevezett történelmi események tulajdonképpeni céljáról, az erőforrások újraosztásáról.

1.) Márai Sándor 1949-es, Hallgatni akartam címmel most közreadott vallomásaiban írja, hogy – bár természetesen mit sem tudtak erről a kortársak – a magyar polgárság teljes megsemmisülése akkor kezdődött, amikor 1938-ban Hitler csapatai bevonultak Ausztriába. Márai csupán arról a mindössze 10-15 ezres polgárságról beszél itt, amely tényleges befogadója, fenntartója volt a magyar magas kultúrának. De 2013-ban sincs esély arra, hogy egy ilyen polgárság kialakuljon. Nem csak azért, mert gőzerővel folyik a társadalom gondolkodásmódjának a keresztény úri középosztály értékrendje szerinti átalakítása, s az ennek megfelelő reakciós (egyesek szerint: represszív) intézményrendszer kialakítása, hanem azért sem, mert a nagy jövedelmeket olyan rétegekhez áramoltatja a kormányzat, amelynek tagjai felkészültségük, műveltségük, képességeik szerint alkalmatlanok arra, hogy a magyar és az egyetemes magas kultúra fogyasztói, mecénásai legyenek. Mi több, tisztelet a kivételnek, döntő részükből még a szándék is hiányzik ehhez.  Egyetlen rögeszme vezérli őket: „Ide nekem, ami eddig a tiéd volt!” Végső soron ez pecsételheti meg Magyarország jövőbeni sorsát.

2.) 1956 eseményeinek felidézésekor az ünnepi szónok lépten-nyomon oroszokról beszélt, ahelyett, hogy a Szovjetunióról, a szovjet hadseregről, a szovjet katonákról szólt volna. Mi tagadás, ezt a hibát magam is gyakran elkövetem. Holott ez egy soknemzetiségű ország. Ahogyan annak idején az Oroszországot megtámadó Napóleon seregében is mindössze 40 százalék volt a franciák aránya, úgy az oroszok is csak egy nemzetiség volt az ukránokból, beloruszokból, üzbégekből, lettekből, litvánokból, kalmükökből, zsidókból, német származásúakból, s ki tudná felsorolni hányféle nációból álló Vörös Hadseregben. Maga Sztálin és közvetlen környezete sem orosz, hanem grúz származású volt. A Szovjetunióban maguk az oroszok is ugyanannyi áldozatot hoztak, ugyanannyit szenvedtek, mint bármely más nép tagjai, ám akik végül – Bibó István is próbálta már ezt megértetni a magyarokkal közvetlenül a háború után – valóban honvédő háborút vívtak az „Ide nekem, ami eddig a tiéd volt!” jegyében rájuk támadó hitlerista hadsereggel és a velük a rablásban szövetségesek ellen. Miért gond, hogy a háború eseményeivel összefüggésben a szovjet kifejezés helyett az orosz szót használjuk 2013-ban? Mert ez kimondva-kimondatlanul az orosz ellenességet gerjeszti, ami gátja az újabb nemzedékekben az orosz kultúra korábbi és mai világszínvonalú teljesítményei befogadásának. Egyúttal érthetetlenné válik például az, hogy a mostani kormányzat is miért szorgalmazza a keleti nyitáson belül az Oroszországgal való kapcsolatépítést.

3.) A szónokok ezen az ünnepségen, a világháborúk és ’56 kapcsán is, szenvedélyesen osztották jókra és rosszakra az események részeseit. Vehemensen és tévedhetetlenül foglaltak állást abban, hogy kik voltak a jók, s kiket lássunk gonoszoknak. Ezzel szemben ezúttal is elsikkadt annak érzékeltetése, hogy az úgynevezett történelemben minden külső és belső törekvés végcélja az erőforrások újraosztása. Az ideológiák, a vallások csupán azt szolgálják, hogy a tömegek előtt rejtve tartsák az igazi cél érvényesítését: „Ide nekem, ami eddig a tiéd volt!” Amikor pedig az újraosztás bekövetkezik, akkor a hatalom új birtokosai, az események visszamenőleges átírásával próbálják igazolni, hogy ők álltak a jó oldalon; a javak újraosztása nem rablás, hanem az igazság diadalát, a nép, a nemzet javát, boldogulását szolgálja. Ehhez képest az úgynevezett haladás elemei csak nagy ritkán, s nekünk akkor is csak utólag megmutatkozva képesek felszínre törni a mérhetetlen szenvedések, a könnypatakok és a vérfolyamok medrének aljáról.

 

Szócséplés helyett valódi ütközéseknek adjon helyet a média!

A rendszerváltás időszakában, s azt követően még jó sokáig, az az illúzió határozta meg a médiához való viszonyomat, hogy megteremthető az újságok, a tévé- és rádióműsorok függetlensége, pártatlansága. Elfogadtam ugyanis azt a tételt, amit a nyugaton rendszeresen megforduló értelmiségeik, köztük nagy tekintélyű újságíró kollégáink belénk sulykoltak, hogy a volt vasfüggönyön túli jólétet a demokratikus viszonyok, köztük a politikai hatalom ellenőrzésében fontos szerepet játszó független és pártatlan sajtó alapozta meg. Ma már magam is elképedek azon, hogy mennyire naiv voltam, amikor a társadalom nagy részével együtt magamévá tettem ezt a nevetségesen leegyszerűsítő felfogást.

Mára szertefoszlottak az illúzióim.

A tulajdonosok minden más meggondolást felülíró könyörtelen anyagi érdekeltsége – Márai Sándor szavaival – a durranó érdekességek petárdáival szórakoztató bulvárújságírásnak nyitott teret. A rádiókat, a televíziókat a közönség által erőfeszítés nélkül befogadható tartalmak uralják. És mindent áthat a politikai szövevény. Ahol látszólag nincs, vagy alig van jelen a politika, ott is politikai meggondolásból tartják magukat távol a politikától. Ráadásul nem kedvezett a Magyarországon a II. világháborúig létezett, a Márai által már 1949-ben eltemetett journal d’opinion – vagyis a véleményalakító, az oktató, a nevelő, a filozofálgató, a nemesebb fajta vita párbalyszabályai szerinti újságtípus – rendszerváltás utáni újraéledésének, de a tényfeltáró újságírásnak sem az, hogy az internettel megroggyant a hagyományos médiarendszer.

Lassan az a korábbi meggyőződésem is semmivé lesz, hogy az újságírásban az emberi-szakmai tisztesség érdemben ellensúlyozhatja ezeket a kényszereket. Egyrészt azért, mert a tisztességes újságíró maga is szembetalálja magát az említett viszonyokból eredő nehézségekkel. Másrészt – tisztelet a kivételnek – az egzisztenciális okok előbb-utóbb szintén arra késztetik, hogy engedményeket tegyen. Az idő- és pénzhiány, az egyre inkább bírósági hercehurcával való fenyegetettség, a nehézségek miatt fásultság következtében aztán sok olyan esetben hallgat, amikor maga is tudja, hogy üvöltenie kellene, vagy épp sziszifuszi munkával utánajárni olyan ügyeknek, amelyek nélküle soha senki tudomására nem juthatnának.

Az újságíró sajátos helyzete, hogy miközben a társadalom tagjainak döntő többsége megteheti, hogy hallgat és megalkuszik, továbbá ha nem látják, csak tessék-lássék dolgozik, a médiamunkásnak nem bocsátja meg ugyanezt a társadalom ugyanazon tagjaiból álló közönség. Pontosan jelzi ezt, hogy az újságírás rendszerváltás kori magas presztízse mára a mélybe zuhant a politikusok megítélésével együtt.

E bölcselkedéshez képest itt és most csupán egyetlen mozzanatra szeretném felhívni a figyelmet azzal összefüggésben, hogy mit is tehetnének a szerkesztőségek, különösen a rádió- és televízió műsorok szerkesztői annak érdekében, hogy kiegyensúlyozottabb, plasztikusabb képet kapjon a közönség a társadalom valóságos folyamatairól. Szerintem mostanság még az is javíthatna valamit a helyzeten, ha a legnagyobb hatású médiumok megnövelnék azoknak a műsoroknak a számát, amelyekben a riporter, a műsorvezető nem egyenként kérdezné a meghívott vendégeket, hanem az ellentétes oldalakon álló, ellentétes véleményeket képviselő szakértők, tudományos és közéleti személyiségek, politikusok a műsoron belül vitatkozhatnának egymással.

Jelenleg ugyanis az a helyzet, hogy a műsorvezető, például Kálmán Olga, egyenként beszélget az ellentétes nézeteket vallókkal még akkor is, ha a másik szereplő már a stúdióban van. Bármennyire felkészült, bármennyire szemfüles is a szerkesztő asszony – mert az –, azt a személyt sosem fogja pótolni, aki a beszélgetés témájával kapcsolatos területnek másik szakértője. Ezért aztán igen ritkán vannak tétre menő ütközések nem csak az ő műsorában, hanem általában a rádiókban, illetve a televíziók képernyőjén, meglehet azért, mert maguk a meghívott szereplők sem vállalják szívesen a közvetlen szembesítést.

Még leginkább az állami rádió déli krónikája után hallható „Ütköző” című műsorban van, vagy volt ilyenre kísérlet. De talán azért, mert az esetenkénti heves vitákban meglehetősen sok sebet szokott kapni a kormányoldali képviselő, egyre gyakrabban fordul elő, hogy csupán a kormányhoz lojális két szereplőt ültetnek egymással szembe. Ennek aztán gyomorforgató szembedicsérés lesz a következménye, és mit sem tudunk meg a tényleges helyzetről.

A valódi ütközések a hiányát a magukra még adó médiumok szerkesztőségei is érezhetik. Ezért van az, hogy sok beszélgető műsorban ellentétes politikai, vagy eszmei felfogású újságírókat szerepeltetnek. De az újságíró csak közvetítője, nem pedig létrehozója az eseményeknek. Következésképp álláspontja csak pótléka lehet azokénak, akik belülről élhetik meg a konfliktusokat, napi élményük részeként és mindenre kiterjedő felkészültséggel képviselhetnék az eltérő szakmai, vagy politikai szempontokat.

Amíg nem koncentrál(hat) arra a magyar média, hogy igazi rádió- és televízióbeli ütközések létrehozásában közreműködjék, addig csak részben lehetnek hatással a közgondolkodásra a beszélgető-műsorok. Meghallgatjuk ezt a véleményt is, meghallgatjuk azt a véleményt is. Önmagában ezt is, azt is elfogadhatónak tartjuk, de mert hiányzik a tények kétféle csoportosításának, értelmezésének közvetlen ütköztetése, a többség fejében mindegyik vélemény elkülönülten fejti ki hatását, ha ugyan nem hull ki az emlékezetből azonnal. Mindenesetre a valóság megismeréséhez, árnyalt értelmezéséhez, a közgondolkodás formálásához alig – vagy mondjuk így: a lehetségesnél kevésbé – járul hozzá. Így aztán szinte minden hitbeli kérdéssé válik; aszerint ítéltetik meg, hogy éppen ki kivel, például melyik politikai táborral azonosul érzelmileg.

A falurombolásról, a szociális kérdések iránt érzékeny párt hiányáról Raskó György ürügyén

Piaci értéke elhanyagolható

Raskó György agrárközgazdász lesz a Klubrádió szerdai vendégei – nyomta fel a Facebookra előző este Pikó András műsorvezető. Meglehet, keményen reagáltam, amikor ezt írtam a gyorsan szaporodó like-okra, meg az első kommentre: „Azért figyeljünk oda néha arra is, hogy amit Raskó mond, az lényegileg nem különbözik a Fidesz agrárgazdasági gyakorlatától. Mindegyik nagybirtokpárti, s mindegyiknek a falvak katasztrófája a következménye. Csak abban nem egyeznek, hogy kié legyen a föld, s vele a hektáronkénti munka nélkül kasszírozható immár 70 ezer forintos EU-támogatás. Figyelem! 100 hektár esetén ez már 7 millió talált pénz, s akkor nem beszéltünk a legkülönfélébb jogcímeken felvett támogatásokról. Meg hát terem is valamit, bár összességében egyre kevesebbet, a magyar föld. Persze, az állattenyésztés produktuma egyharmada a Kádár-rendszerbelinek, mert az macerás és nem fizet olyan jól. Szívesen hallanám, hogy saját birtokán Raskó úr, akit a Klubrádió szinte egyedüli agrárszakértőként prezentál nekünk, olyan gazdálkodást folytat, ami a foglalkoztatást is növeli, jóllehet az extraprofit terhére.”

Raskó György a rendszerváltás után a Földművelésügyi Minisztérium Privatizációs és Vállalkozásfejlesztési Főosztályát vezette, majd 1991 márciusától a minisztérium helyettes államtitkára, ezt követően június 11-én közigazgatási államtitkára lett. Emiatt, úgy gondolom, akkor sem mentesülhet az agrárgazdaságban lezajlott káros folyamatok miatti politikai felelősség alól, ha ő maga a mostani rádióműsorban is a kisgazdákat, az Alkotmánybíróságot, illetve az ország pénzügyi helyzetét kárhoztatta a falvak megtartó erejét jelentő téeszek szétverése miatt.

A nagyon is tájékozott agrárközgazdász Raskó más tekintetben is megvédte magát. Elmondta: ő egy olyan agrártermeléssel foglalkozó társas vállalkozást vezet, amely mind az állattenyésztés megtartására, s ezen keresztül a foglalkoztatásra is súlyt helyez. Ezt én akceptálom, s ennek megfelelően az adás után árnyaltabban fogalmaznék a mostani szerepével kapcsolatban.

A Facebook-on folyó vitában sokan támadtak azért, ahogyan a társadalmon élősködő magyar nagybirtokokról szóltam. Ehhez képest Raskó György a vitában kifejtett minden lényeges tételemet visszaigazolta:

– A kárpótlással a városiak rászabadultak a falvakra, s ezzel lényegében megsemmisültek azok a viszonyok, amelyek révén a termelést a foglalkoztatással, a szociális gondoskodással hangolták össze.

– A 20-25 ezer igazán jelentős nagygazda, akiknek nagy része korábban szövetkezeti vezető volt, szinte kizárólag gabona és ipari növénytermesztéssel foglalkozik, s folyamatosan csökkenti az alkalmazottak számát. Az állattenyésztésben, a kertészeti termelésben nem érdekeltek, emiatt a foglalkoztatás töredéke a korábbinak. Az állatsűrűség Magyarországon olyan alacsony, amire Európában nincs példa. A szürke marhát, s részben a juhot alibiből tartják, főleg a szürke marhának nincs piaci jelentősége.

– Ennek következménye a szerves trágya hiánya, ami a föld minőségének drámai romlásához vezet.

Számomra is új információ volt, hogy az állattenyésztés bázisai a mai Magyarországon lényegében az olyan társas agrárvállalkozások – kft.-k, részvénytársaságok, szövetkezetek – mint amilyenben Raskó is érdekelt. A készülő földtörvénnyel ezeket a társas agrárvállalkozásokat készülnek ellehetetleníteni. Olyan helyzetet teremtenek, amelyben a Fideszhez az agrárszövetségen keresztül, vagy közvetlenül kötődő nagygazdák a falvak korlátlan gazdasági és politikai uraivá válnak, minden gazdálkodó üzleti titkait megismerhetik, a legtöbb helyen ők maradnak az egyedüli foglalkoztatók, akiknek kegyét kell keresnie annak, aki munkát akar kapni. Ezek után már csak egy kérdés marad: mikor jön létre Magyarországon szocialista párt a kiszolgáltatottak politikai képviseletére?

Elődeink is felelősök Trianonért, a mi felelősségünk viszont, hogy véget vessünk a lelki önpusztításnak

Az ország pusztulása Trianonnál kezdődött – reagált ismerősöm A lapításba mindannyian belerokkanunk cikkemre. És mi vezetett oda? – kérdeztem vissza. Mindenekelőtt az, hogy német-osztrák érdekekért, felkészületlenül belementünk az I. világháborúba, sőt részben kirobbantói voltunk annak. Történészi munkák helyett hadd hivatkozzak közös ismerősünk édesapjának emlékirataira – indokoltam a válaszomat. Asztalos Zoltánné: Vitéz Toókos Gyula élete című családtörténetében adja közre vezérkari tisztként szolgáló, az első világháború minden frontját megjárt édesapjának feljegyzéseit arról, hogy a Monarchia már 1913-ban tudatosan készült a háborúra! Más kérdés, hogy miként.

1914. március 1-jén, Bécsben – Ferenc Ferdinánd elnöklete alatt – több mint 100 tábornokkal kezdődött megbeszélés-sorozat arról, miként támadják meg Oroszországot. A magyar vezérkari tiszt emlékirataiban nem titkolja elmarasztaló véleményét a trónörökös és az irányító tábornokok alkalmatlanságáról, s hogy mennyire demoralizáló volt, ahogyan rivalizáltak egymással. Mindenesetre ezt követően katonai tanfolyamok többségét indították, amelyeken lázasan készítették a tiszteket a háborúra. Ehhez képest csupán a tömeghangulat felkorbácsolása miatt volt jelentősége annak, hogy június 23-án egy szerb diák Szarajevóban meggyilkolta a trónörököst és feleségét. Viszont ez az esemény ürügyet szolgáltatott az Oroszországgal szövetséges Szerbia elleni mozgósításra, majd az egy évvel korábban kidolgozott (!) haditervek alapján az oroszok megtámadására.

Már 1914. augusztus 1-jén a cári Oroszország ellen is megkezdődött a támadás. A háború derekán, 1916-ban – hogy csak egy mozzanatot emeljünk ki az osztrák-magyar hadviselés számtalan fogyatékossága közül –, Toókos Gyulának a hadtörténelmi levéltár adataira hivatkozó közlése szerint „Erdély 420 km-es határvonalát az oláh betörés napján összesen 20 ezer magyar, idősebb népfelkelő védte. Ezzel szemben az oláh hadsereg 600 ezer főnyi harcossal vonult fel. Ezek legnagyobb része 3 évet ténylegesen szolgáló volt, de nagy hányaduk négy, sőt öt éven át tényleges szolgálatban állott. (…) Az oláh állam pénzügyileg is jól felkészült a háborúra. 1915 és 16-ban állandó búza, kukorica és olaj szállítója lett Németországnak, de mindent csak színaranyért adott.”

Természetesen az erőforrások újrafelosztására törekvő antanthatalmaknak, nem utolsó sorban a világban terjeszkedni akaró USA-nak, az USA nagytőkéseinek, kapóra jött a formálisan általunk kezdeményezett háború. Ám ez nem feledtetheti velünk a tényt, hogy a vesztesek között voltunk. Márpedig a győztesek mindig mindenütt diktálnak. Ha mi lettünk volna a győztesek, akkor mi is ezt tettük volna...

Eközben természetesen magam is igazságtalannak tartom a trianoni döntést, főként azért, mert a határ menti területek tömbmagyarságát is az új országokhoz csatolták. Arról viszont fogalmam sincs, hogy az új helyzetben, egy méltányosabb békediktátum esetén, mihez lehetett volna kezdeni a bennünket a székelyektől elválasztó, főként románok lakta sávban keletkező feszültségekkel. Egyszersmind szögezzük le, hogy a románság mind nagyobb számban való betelepülése annak nyomán következett be, hogy az erdélyi magyar földbirtokosok az olcsóbb, igénytelenebb, az akkor még kevésbé öntudatos románokat részesítették előnyben a magyar zsellérek, cselédek helyett. E tekintetben hadd hivatkozzam a jobboldal által kedvelt írókra. Többek között Vass Albert: Kard és kasza, Szabó Dezső: Az elveszett falu című regényében ír erről a folyamatról.

Ma már értenünk kellene azt is, hogy Európának idővel elege lett abból, hogy a kiszámíthatatlan, idejét múlta eszmék jegyében kormányzott Osztrák Birodalom, elsősorban a magyarokra támaszkodva, újból és újból szövetséget kötve a németekkel (poroszokkal) destabilizálja a kontinenst. Hogy elvakultságukban a győztes hatalmak politikusai olyan terheket róttak a vesztesekre az I. világháborút lezáró imperialista békeszerződésekkel, amelyek részben megalapozták a II. világháborút? Hogy a II. világháborút valójában az erőforrások nagyhatalmak közötti újraosztásának ugyanolyan céljai indukálták, mint az elsőét? Ez így van! De ettől még a helyzet az marad, ami.

A fentiek tudomásul vétele veszélyesen hiányzik a magyar közgondolkodásból. További önpusztítás lehet a vége, hogy még mindig a száz évvel ezelőtti ügyeken kesergünk. Arról álmodunk, hogy vissza lehet forgatni a történelem kerekét, ahelyett, hogy a jövőre gondolnánk, ennek részeként a környezetünkkel való együttműködésre koncentrálnánk, s arra törekednénk, hogy az országhatároknak az Európai Unió által megteremtett átjárhatósága után a lelkünket is alkalmassá tegyük a másokhoz való őszinte közeledésre. Mondjuk, annak érdekében, hogy a hangzatos szavakon túl eredményesen lehessen küzdeni Székelyföld autonómiájáért, jelentsen ez bármit is.

Nem újabb jobbágyság alakult itt ki, hanem a kiszolgáltatott nincstelenek országa

„Félő, a 2014-es kudarcot már nem követheti ellenzéki feltámadás. A Fidesz szektajellege miatt Orbán kezén az államhatalom átváltott a Szent Tamás által előre látott minőségbe: ha nem a közjót szolgálja, akkor (az állam) nem egyéb, mint hatalmas rabló banda” – írja Enyedi Nagy Mihály az október 25-ei Népszabadságban A harmadik jobbágyság nevében című cikkében.

Egyetértek ezzel az alaptétellel. Amikor viszont a cikkének címébe is emelt harmadik jobbágyságról ír, akkor szerintem jobb helyzetet tételez, mint ami valójában bekövetkezik, sőt már bekövetkezett – nem utolsó sorban a mai ellenzéki erők országlásának következményeként is. A jobbágynak ugyanis volt a földesúr által átengedett földje, állata, s más termelőeszköze. A saját termelésének megszervezéséről maga döntött, feltéve, hogy teljesítette a földesúr és az egyház felé a kötelezettségeit. Ma viszont többségükben olyan emberek – nincstelen zsellérek, cselédek, munkások, hivatalnokok, állami alkalmazottak, nyugdíjasok – lakják az országot, akik legfeljebb álmodhatnak arról a viszonylagos szabadságról, ami röghöz kötöttsége ellenére a jobbágyságnak sajátja volt. Magyarország ma a kiszolgáltatott nincstelenek sokaságának és igen kis részben a multinacionális cégek állami befizetéseit, az Európai Unió ideáramló pénzét egymás között elosztó, elherdáló szűk kisebbség országa.

Másik megjegyzésem az, hogy a szerző nemes gondolatának tartom az alkotmányozó nemzetgyűlés létrehívásának sürgetését annak érdekében, hogy a III. köztársaság mára lerombolt, majdan pedig újraépítendő rendszerének talpköve megteremthető legyen. Ám a kiszolgáltatott nincsteleneket ezzel nem lehet megszólítani, következésképp a választókhoz szóló ellenzéki pártprogramok központi elemévé sem lehet emelni. A kiszolgáltatott nincsteleneket az érdekli, ami közvetlen létükben érinti őket. Erről azonban semmit nem mondanak nekik az ellenzék megélhetési politikusai, s a köröttük sertepertélő, a rendszerváltás óta egymást a valóságtól elrugaszkodott, nagyrészt hibásnak bizonyult elméletekkel, idealizált társadalomképpel szórakoztató értelmiségiek.

O.V. és haverjai nem tettek mást, mint benyomultak abba az űrbe, ami ily módon keletkezett, s újraosztják maguknak és klientúrájuknak a javakat. Ehhez az egyházakkal és a lélekben magukat az úri Magyarország örököseinek tekintő, jórészt lelki csökött értelmiségiekkel megalkudva, ideológiát is igyekeznek társítani. Mindenekelőtt a Horthy-rendszerben kutatnak ez iránt. Nem mellesleg a Kádár-rendszer egyes elemeinek átvételével is kacérkodnak. 

Megfeledkeznek azonban arról, hogy törekvéseikhez már nincsenek meg azok a gazdasági alapok sem, amelyek abban a két rezsimben még úgy-ahogy megvoltak. Ennek megfelelően a nemzeti nem együttműködés rendszerének vezető politikusai csak addig vitézkedhetnek, amíg a sokat szidott Európai Unió forrásai és a multik adóbefizetései rendelkezésükre állnak. Ez az ellentmondás pedig törvényszerűen újabb lelki meghasonlást, s gyaníthatóan előbb-utóbb gazdasági összeomlást okoz. A százezrek, akik máris külföldre menekültek, ezt próbálják elkerülni a kinti kiszolgáltatottság vállalásával, mert ott legalább a létük fenntartásában reménykedhetnek.

A Kuncze-ügy is az ellenzéki oldal zűrzavaráról, illetve Orbán uszító beszédéről vonja el a figyelmet

Kuncze Gábornak a Klubrádióból való eltávolításáról kérdezte véleményemet publicista barátom. Nos, sosem volt bajom azzal, hogy Kuncze Gábor riporteri szerepet vállalt. Ehhez mindenkinek joga van, ha lehetőséget kap rá. Viszont kezdettől fogva bajom volt azzal, hogy Kuncze gyakran úgy kérdezett és beszélt arról a korszakról, amelyben az egyik kormányzó párt elnöke, illetve miniszter volt, mintha ő maga nem vett volna részt a döntésekben. Ez különösen zavart akkor, amikor egykori minisztertársait szólaltatta meg.

Amikor Kuncze Gábor nemrégiben új egyesület alapításában vett részt, a Klubrádió rendszeres hallgatójaként – s ilyen minőségemben nem kellett behatóbban tanulmányoznom a körülményeket – bennem az a képzet, ha úgy tetszik tévképzet, alakult ki, hogy a rádió egy ismét politikai pályára lépett személyt foglalkoztat műsorvezetőként. Ez számomra azt jelentette, hogy a rádió nem ügyel a pártatlanságra. Félreértés ne essék, nem azzal van bajom, ha egy magát függetlennek mondó médium markáns eszmeiséget képvisel, hanem azzal, ha egy politikai szervezet szolgálatának gyanúja vetül rá. Ahogyan ez nem is gyanú az állami hírügynökség, a rádió- és tévécsatornák esetében.

Mindazonáltal Kuncze Gábor eltávolításának módja azt az érzetet keltette bennem, hogy az intézménynél a vezetők szeszélyesen, nem kellő körültekintéssel, maguknak a mérlegelésre időt nem hagyva döntenek. Ennek az a látszata, hogy vagy önkény uralja a szervezetet, vagy külső nyomásnak kellett engedni. Ráadásul a lebonyolítás módja azt a benyomást okozza a kívülállóban, hogy a sunyiság sem áll távol e döntéshozóktól. Nem szeretném őket a hátam mögött tudni! Eközben elismerem, hogy a folyamatos anyagi nehézségek, az elképesztő kormányzati és a médiahatósági nyomás, amelynek csupán csúcsa, hogy a hatóság a rádiónak kedvező bírósági döntéseket is rendszeresen semmibe veszi, oly mértékben roncsolja a tulajdonos és a vezetők idegeit, hogy esetenként már nincs elég erejük a higgadt mérlegeléshez. Ám be kell látniuk, nekik is részük lett abban, hogy a Gyurcsány-ügy mellett a Kuncze-eset is hozzájárul ahhoz, hogy ma nem az ellenzéki oldalon tapasztalható zűrzavarral, az esetleges kormányváltás utáni konkrét programok követelésével, vagy Orbán Viktornak a Hősök terén elmondott, hamisságosan számon kérő, mozgósító, uszító beszédével foglalkozik az ország, hanem e mindent egybe vetve marginális kérdéssel.

Ennek ellenére, aki teheti, hallgassa továbbra is a Klubrádiót! A nyilvánvaló elfogultságok ellenére – amelyek mindig is jellemezték az adót, bármit is állítottak erről a vezető szerkesztők – olyan hírek, olyan vélemények hangzottak el benne, amelyekről némán hallgattak, vagy amelyeket szándékos torzítással adtak közre az állami és a nagy kereskedelmi médiumok. A Klubrádió nélkül gyakorlatilag semmit nem tudnánk arról, hogyan játszanak az ország nagy többségével a hatalom urai.

Sajnos, addig, amíg az együgyű öntudatlanság állapotában gondolja magát biztonságban az isten adta nép, a Klubrádió a világra nyitottság ébren tartásának, az alternatív gondolkodáshoz való jog követelésének egyelőre szinte pótolhatatlan tényezője, nem szólva arról, hogy oroszlánrészt vállal a magyar kultúra egy értékes részének közvélemény elé tárásából, megtartásából.

A lapításba mindannyian belerokkanunk

„Van-e politikus aki méltóbban tudna vezetni? Mutassatok már 1-et. A babaszurkálók tetszenek? Vagy a jellegtelen szürke eminenciások? Hol van egy igazi szoc. párt?” – intézi hozzám szavait első mondatában talán Orbán Viktorra célozva kedves ismerősöm azzal összefüggésben, hogy magam is megosztottam a Facebook-on egy képet arról az emléktábláról, amelyen egy Széchenyi Istvánnak tulajdonított idézetet véstek márványba. Az idézet így hangzik:

“Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek ülnek egy bölcs és becsületes nép nyakára, akkor a nép azokat a silány fickókat minél hamarabb a pokol fenekére küldi. De ha egy hitvány kormány huzamosan megmarad a helyén, akkor bizonyos, hogy a nemzetben van a hiba.”

Ehhez kapcsolódva egy másik ismerősöm a www.urbanlegends.hu egyik cikkének linkjét adta közre. Ebből kiderül, hogy az idézett szöveg egésze bizonyosan nem Széchényitől származik. Erre reagáltam azzal, hogy elképesztő a táblát megrendelők felületessége, viszont a szöveg tartalmát magamévá tudom tenni.

Mert nem az a kérdés, hogy a nép, az ország fölé tudja-e magát tornázni egy kellően tehetséges és akarnok személy – vagy mint most, egy tűzön-vízen át egymás hátát biztosító, egymás minden, akár kétes cselekedetét fedező és igazoló maroknyi csoport –, hanem az, hogy maga az ország, maga a nép képes-e olyan helyzetet teremteni, hogy minél nagyobb tömeg igényeit megtestesítő ember kerüljön hatalmi pozícióba. Most nem az a helyzet. Az ország népe – meglehet, itt nem részletezendő történelmi okokból is – hallgat és reménykedik, hogy őt majd csak elkerüli a nagyobb baj.

Ehhez képest, mint tudjuk, immár tovább nőtt a szuper gazdagok és a mélyszegénységben élők közötti szakadék, négy és fél milliósra duzzadt a szegénységben élők tábora, százezrek pedig kifejezetten éheznek. Attól tartok, hogy ebben a helyzetben, ezúttal is az történhet majd, amiről Örkény István írt a Tóték – általam nemrégiben már idézett – előszavában: "Mi nem a jókor lázadók fajtája vagyunk." A nem jókor lázadás pedig valahogy úgy megy végbe, ahogyan a megalázott Tót végül felnégyeli a margóvágóval az őrnagyot, ahelyett, hogy már a kezdet kezdetén helyre tette volna a hatalomtól megrészegült őrültet.

Persze, Tótnak erre – látszólag – volt mentsége. Abban reménykedett, hogy a fronton szolgáló fiát maga mellé veszi majd az őrnagy, ha ő egy héten keresztül hagyja magát megalázni, és alkalmazkodik az önhitt tiszt szeszélyeihez. Az meg sem fordul a fejében, hogy a fia helyett más fog meghalni. Vagyis a jó szándék mélyén mérhetetlen önzés lapul. Akkora önzés, hogy abba a végén maga Tót rokkan bele – gyilkossá válik.

No, ez fenyeget most bennünket Hölgyeim és Uraim! És az elmúlt száz év történetében nem először!

Gyurcsányt csak önmaga érdekli

Tegnap még csak azt írtam le Zöldi László jegyzetét kommentálva: „Hát, ez volt mindig is a baj Gyurcsánnyal. Kiváló képességei vannak, de egy poénért a lelkét is eladja, vagy mint most, még magát is gyanúba keveri. Az ötletelései, a cikázásai pedig kiszámíthatatlanok. Laci, te tudod, hogy én nem most vagyok ilyen okos. A Gyurcsány-kormány kommunikációjáról írva, hónapokkal az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése előtt jutottam arra a következtetésre, hogy valami nagy konfliktus érlelődik. Az írás pár nappal a botrány előtt jelent meg a lapban. Sajnos, a helyzet azóta is változatlan. Ez a képességes ember nem tanult a múltból. Most is sokakat elkábít a szónoki tehetsége révén, ám amikor államférfiként kellene viselkedni, elcsúszik egy általa elejtett banánhéjon.”

Ez a megközelítés – kimondatlanul – annyiban megengedő, hogy a volt miniszterelnök egyfajta meggondolatlanságát sugalmazza. Ma azonban már keményebben kell fogalmaznom: Gyurcsány Ferenc nem meggondolatlan; őt nagyon is tudatos bosszúállás vezérli. Mi más, ha nem a revánsvágy űzi, amikor a Fidesz-katonák által megszállt pártállami rádióban provokatív módon szólítja fel az MSZP-t, hogy jelentse fel őt a pártpénzekkel kapcsolatban tett kijelentései miatt, s ezzel lényegében csapdát állít volt párttársainak, akikkel állítólag össze akar fogni a következő választásokon.

Más okot nagyítóval keresve sem találok, csupán azt, hogy bosszút akar állni azokon, akik kiszorították őt a szocialista pártból. Ennek során láthatóan a legkevésbé sem érdekli, hogy aláaknázza azt a pártot, amelynek egy időben elnöke volt. Nem érdekli, hogy – bár itt még nem tartunk – akár a megsemmisülés szélére sodorhatja annak az MSZMP-nek az utódpártját, amelyhez a mozgalmiak mellett családi kapcsolatok is kötik, s amelynek holdudvara nélkül Gyurcsány Ferenc ma aligha lenne vagyonos ember. Bizonyára az sem különösebben foglalkoztatja, hogy akciózásával könnyen süllyesztőbe juttathatja azokat a mostani párttársait is, akit őt az önkéntes, vagy nem önkéntes száműzetésbe követték.

Mert Gyurcsány Ferencet csak Gyurcsány Ferenc érdekli!