Újévi intelem a tekintélyekről

Széchényi István, Petőfi Sándor, Eötvös József, Ady Endre, József Attila, Márai Sándor, Móricz Zsigmond, Bibó István, Tamási Áron, Németh László, Illyés Gyula és még hány olyan név, amelynek viselője a magyar progresszióval kapcsolódott össze. Még akkor is, ha olykor, átmenetileg, ők sem voltak mentek hibás helyzetértékelésektől. Ezen a tájon nem könnyű a hirtelen változó viszonyok közötti eligazodás! Mégis, ha életművük egészét vizsgáljuk, méltán tartjuk számon a maradandó értékek között gondolataikat, tetteiket. Azok között, amelyeket vezérfonalnak lehetne tekinteni most és az előttünk lévő századokban.

Ehhez képest lassan mindannyian eltűnnek hétköznapjaink horizontjáról, s már ünnepnapokon is egyre kevésbé hivatkoznak rájuk a szónokok.

Mintha egy központi akarat működne ebben is. Mintha kezdenék kitörölni a nemzet emlékezetéből e neveket, hogy helyüket másod, sőt harmad vonalbelieknek adják át. Olyanoknak, akiknek szellemiségét a feudális múltba nézés, a sértett nemzeti önérzet, a kirekesztő magatartás, a határokon belüli és kívüli ellenségképzés rögeszméje hatotta át. Olyanoknak, akik a beléjük táplált gondolkodásmód fogságában, tájékozatlanságuk, vagy csupán egyéni ambícióik miatt a múltban akarva-akaratlanul részesei lettek a magyarság megosztásának, a néplélekben a progresszióval szembeni ellenérzések felkorbácsolásának, s az erre építő politikai erők pünkösdi királyságának, az ország zsákutcákba, sőt katasztrófákba sodrásának.

Legyetek hát óvatosak, amikor azt tapasztaljátok, hogy igazi nagyjaink helyett Tormay Cécil, Wass Albert, Nyírő József, főként a késői Szabó Dezső és a még náluk is retrográdabbak műveiből vett, első hallásra tetszetősnek látszó idézetekkel traktálnak benneteket! Nem azt mondom, hogy ne akarjátok megismerni őket. Nem azt mondom, hogy ne olvassátok műveiket. Csupán azt ajánlom, mindig legyetek készen mérlegelni mindazt, amit olvastok tőlük! Mi több, tegyétek ezt azokkal is, akikre ténylegesen is érdemes hivatkozni. A nyitottság, a másfajta értékek tisztelete, a mások iránti megértés, a mások helyzetébe való beleérzés legyen annak a mérlegnek az egyik a serpenyőjében, amelynek másik tányérjába a műveket és a tetteket helyezitek, mielőtt életetek és gyerekeitek életének vezérfonalait kiválasztjátok!

Álljon itt ehhez intelemként Ady épp száz évvel ezelőtt, a Nyugat év végi számában közzétett felismerése: „a magyar elmaradt saját szükségletei mögött, s ki kell bontakoznia múltjából, hogy utolérje jövőjét.” Száz éve volt, hogy először kinyomtatták ezt a fél sort, de semmit nem veszített érvényességéből...

A tévtanokra való fogékonyságunk az előző rendszerekben gyökerezik

A Facebook egy másik helyén hárman polemizáltunk műveltségünk korlátairól. Hátha be szeretnének kapcsolódni mások is az eszmecserébe, kissé kibővítve, idemásolom ott közreadott gondolataimat.

Nemzedékünk aligha azt az utat járta volna, amit bejárt, ha időben megismerheti például Márai, Bibó, vagy Németh László háború előtti nagy tanulmányait, vagy akiket ezeknél kritikusabban olvasok, fogadok – többek között Prohászka, Szabó Dezső – műveit. És akkor még nem említettem az olyan külföldieket, mint Ortega, Julien Benda, Spengler. Ezeket úgy kellett sok kevésbé értékes munka közül kibányásznia az embernek, hogy fogódzót szinte nem kapott hozzá.

Jellemző, hogy az első mértékadó tanulmánykötet a magyar népi mozgalom történetéről, Papp István tollából, 2012-ben jelent meg, amiből végre világosan kirajzolódott előttem, hogy a mozgalom egésze a parasztság felszámolódásával rég idejét múlt. Eme útbaigazító kötetből értettem meg például, hogy annak idején, minden tiszteletem ellenére, miért maradtam összességében távolságtartó Veres Péter eszmefuttatásaitól. Pedig tényleg küzdöttem azért, hogy befogadjam őt.

Vagy hogy mást mondjak: már 1983-ban, tehát a Kádár-rendszer szinte virágkorában, megjelent a Szárszó 1943 című kötet az ott elhangzott beszédekkel. Az eltitkolt XX. századi magyar múlt megismerésének olthatatlan vágya arra indított, hogy megvegyem a könyvet. Ugyanakkor akkori bejegyzéseim mutatják, hogy a terjedelmes, pártos előszón, meg jó néhány beszéden átrágtam magam, de mire a legfontosabbhoz, Németh László előadásához értem volna, már feladtam, annyira sok háttérismeret hiányzott az érdemi befogadáshoz. Papp István kötete kellett hozzá, hogy három évtizedes késéssel helyre kerüljön bennem mindaz, ami nélkül az újabb kori magyar történelem egy fontos szelete egyszerűen nem érthető meg.

Ha valamit felrovok a Kádár-rendszernek – miközben belátom annak nemzetközi politikai meghatározottságát –, hogy egyoldalúan adagolta az információkat nekünk, akik csak a hatvanas évek végén eszméltünk, s akiknek nem volt kapcsolata a politikacsinálók legszűkebb budapesti köréhez bizalmas családi–rokoni–mozgalmi–munkahelyi szálak révén, illetve akik nem igen jutottunk el Nyugatra.

Sokan közülünk két évtizede küzdenek azért, hogy kitöltsük tudásunk hézagait. De, ahogyan Szilágyi Szabolcs is írja, ma már szinte csak magunk számára hasznosítjuk ezeket az ismereteket. Nem mintha azt tapasztalnám, hogy a tágabb környezetünk annyira élne a megnyílt lehetőségekkel. Sajnos, nem tudják, mit veszítenek, s mit veszít a szellemi igénytelenséggel nemzetünk. Alighanem a rendszerváltozás után sem betöltött szellemi űrnek nagy szerepe van abba, hogy általában ma is fogékonyak vagyunk a múlt leegyszerűsített, a történelmet megszépített, vagyis meghamisított, tömegfogyasztásra szánt változatát kínáló tévtanokra. 2013-ban az követi el Magyarország ellen a legnagyobb bűnt, aki a Horthy-, a Rákosi-, meg a Kádár rendszerből ránk maradt szellemi korlátokat nem lebontani akarja, hanem megtartani, sőt megerősíteni, hogy a népet gyermeki tudatállapotban tartva saját hatalmát építse ki.

Elődeink is felelősök Trianonért, a mi felelősségünk viszont, hogy véget vessünk a lelki önpusztításnak

Az ország pusztulása Trianonnál kezdődött – reagált ismerősöm A lapításba mindannyian belerokkanunk cikkemre. És mi vezetett oda? – kérdeztem vissza. Mindenekelőtt az, hogy német-osztrák érdekekért, felkészületlenül belementünk az I. világháborúba, sőt részben kirobbantói voltunk annak. Történészi munkák helyett hadd hivatkozzak közös ismerősünk édesapjának emlékirataira – indokoltam a válaszomat. Asztalos Zoltánné: Vitéz Toókos Gyula élete című családtörténetében adja közre vezérkari tisztként szolgáló, az első világháború minden frontját megjárt édesapjának feljegyzéseit arról, hogy a Monarchia már 1913-ban tudatosan készült a háborúra! Más kérdés, hogy miként.

1914. március 1-jén, Bécsben – Ferenc Ferdinánd elnöklete alatt – több mint 100 tábornokkal kezdődött megbeszélés-sorozat arról, miként támadják meg Oroszországot. A magyar vezérkari tiszt emlékirataiban nem titkolja elmarasztaló véleményét a trónörökös és az irányító tábornokok alkalmatlanságáról, s hogy mennyire demoralizáló volt, ahogyan rivalizáltak egymással. Mindenesetre ezt követően katonai tanfolyamok többségét indították, amelyeken lázasan készítették a tiszteket a háborúra. Ehhez képest csupán a tömeghangulat felkorbácsolása miatt volt jelentősége annak, hogy június 23-án egy szerb diák Szarajevóban meggyilkolta a trónörököst és feleségét. Viszont ez az esemény ürügyet szolgáltatott az Oroszországgal szövetséges Szerbia elleni mozgósításra, majd az egy évvel korábban kidolgozott (!) haditervek alapján az oroszok megtámadására.

Már 1914. augusztus 1-jén a cári Oroszország ellen is megkezdődött a támadás. A háború derekán, 1916-ban – hogy csak egy mozzanatot emeljünk ki az osztrák-magyar hadviselés számtalan fogyatékossága közül –, Toókos Gyulának a hadtörténelmi levéltár adataira hivatkozó közlése szerint „Erdély 420 km-es határvonalát az oláh betörés napján összesen 20 ezer magyar, idősebb népfelkelő védte. Ezzel szemben az oláh hadsereg 600 ezer főnyi harcossal vonult fel. Ezek legnagyobb része 3 évet ténylegesen szolgáló volt, de nagy hányaduk négy, sőt öt éven át tényleges szolgálatban állott. (…) Az oláh állam pénzügyileg is jól felkészült a háborúra. 1915 és 16-ban állandó búza, kukorica és olaj szállítója lett Németországnak, de mindent csak színaranyért adott.”

Természetesen az erőforrások újrafelosztására törekvő antanthatalmaknak, nem utolsó sorban a világban terjeszkedni akaró USA-nak, az USA nagytőkéseinek, kapóra jött a formálisan általunk kezdeményezett háború. Ám ez nem feledtetheti velünk a tényt, hogy a vesztesek között voltunk. Márpedig a győztesek mindig mindenütt diktálnak. Ha mi lettünk volna a győztesek, akkor mi is ezt tettük volna...

Eközben természetesen magam is igazságtalannak tartom a trianoni döntést, főként azért, mert a határ menti területek tömbmagyarságát is az új országokhoz csatolták. Arról viszont fogalmam sincs, hogy az új helyzetben, egy méltányosabb békediktátum esetén, mihez lehetett volna kezdeni a bennünket a székelyektől elválasztó, főként románok lakta sávban keletkező feszültségekkel. Egyszersmind szögezzük le, hogy a románság mind nagyobb számban való betelepülése annak nyomán következett be, hogy az erdélyi magyar földbirtokosok az olcsóbb, igénytelenebb, az akkor még kevésbé öntudatos románokat részesítették előnyben a magyar zsellérek, cselédek helyett. E tekintetben hadd hivatkozzam a jobboldal által kedvelt írókra. Többek között Vass Albert: Kard és kasza, Szabó Dezső: Az elveszett falu című regényében ír erről a folyamatról.

Ma már értenünk kellene azt is, hogy Európának idővel elege lett abból, hogy a kiszámíthatatlan, idejét múlta eszmék jegyében kormányzott Osztrák Birodalom, elsősorban a magyarokra támaszkodva, újból és újból szövetséget kötve a németekkel (poroszokkal) destabilizálja a kontinenst. Hogy elvakultságukban a győztes hatalmak politikusai olyan terheket róttak a vesztesekre az I. világháborút lezáró imperialista békeszerződésekkel, amelyek részben megalapozták a II. világháborút? Hogy a II. világháborút valójában az erőforrások nagyhatalmak közötti újraosztásának ugyanolyan céljai indukálták, mint az elsőét? Ez így van! De ettől még a helyzet az marad, ami.

A fentiek tudomásul vétele veszélyesen hiányzik a magyar közgondolkodásból. További önpusztítás lehet a vége, hogy még mindig a száz évvel ezelőtti ügyeken kesergünk. Arról álmodunk, hogy vissza lehet forgatni a történelem kerekét, ahelyett, hogy a jövőre gondolnánk, ennek részeként a környezetünkkel való együttműködésre koncentrálnánk, s arra törekednénk, hogy az országhatároknak az Európai Unió által megteremtett átjárhatósága után a lelkünket is alkalmassá tegyük a másokhoz való őszinte közeledésre. Mondjuk, annak érdekében, hogy a hangzatos szavakon túl eredményesen lehessen küzdeni Székelyföld autonómiájáért, jelentsen ez bármit is.