Magyar idill

„A patkány, amelynek tetemét a rózsakert mellett találtam az előbb, s elhantoltam, nyilván soha nem moralizált. Csak a túlélésre koncentrált, és mégis rajtaveszített.”

 

(naplótöredék) A rózsákat jó lett volna kényelmesen befedni, de sajnos, szemerkélt az eső. Aztán dara hullott, majd havazni kezdett. A harminc tő földelése a sárban elég fárasztó volt. A végén kiszedtem egy kisebb, azon a helyen már fölösleges futórózsatövet és hátul, a gyümölcsöskert bejáratánál egy hónapja felállított pergolánál találtam helyet neki.

Jóllehet havazott, de a rózsákon, a fákon a levelek alig sárgultak, vagy barnultak meg, nagy részük még zöld ruhájában didergett. Sőt, a bokrokon találtam néhány érett fügét is. Aztán, már a kamrában, bedobozoltam az előző nap felszedett dáliagumókat, majd a kardvirágokat készítettem elő a téli altatáshoz. A többségük még eleven, de majd csak beletörődnek, hogy pihenés következik.

Közben begyújtottam a cserépkályhába. Dél körül végre kimosakodtam, ettem pár falatot, aztán ledőltem az ágyra, s elővettem Koestler regényét, a Napfogyatkozást. A tegnap este olvasott sorokhoz lapoztam:

„Mi voltunk az elsők, akik a tizenkilencedik század fair-play-en alapuló liberális erkölcsei helyébe a huszadik század forradalmi erkölcseit helyeztük. Ebben is nekünk volt igazunk, a krikett szabályai szerint vezetett forradalom képtelenség. A politika viszonylag tiszta lehet akkor, mikor a történelem fellélegzik, válságos fordulópontjainál a régin kívül semmilyen más szabály nem lehetséges: a cél szentesíti az eszközt. Mi vezettük be a neomachiavellizmust a huszadik századba. (…) A történelem megtanított bennünket, hogy a hazugság gyakran jobb szolgálatot tesz, mint az igazság, mert az ember lomha gondolkodású. Negyven évig kell keresztülvezetni a sivatagon, míg saját fejlődésében egyetlen lépést megtesz, Keresztül kell űzni a sivatagon fenyegetésekkel és ígéretekkel, képzeletbeli félelmekkel és képzeletbeli vigaszokkal, nehogy idő előtt leüljön pihenni és aranyborjak imádásával mulattassa magát.”

A múlt ismét kísért, s még húszévnyi kóborlás lehet hátra – tűnődtem a sorok fölött. Mert semmi kétség, akik most vezetnek bennünket, a huszonegyedik század machiavellistái. Őket a tömeg – Koestler másutt olvasható szavaival – „a nemzeti hős és a rablóvezér közötti átmenetnek” tekinti. Erről a tömegről állítja mindegyik bandita, hogy mögötte áll.

Visszalapozok a Napfogyatkozásban oda, ahol ezek a sorok állnak: „De tényleg elhiszitek, hogy a nép még mögöttetek áll? Megtűr benneteket, némán és belenyugvón, ahogy eltűri a többi országban, de a mélyéből nem érkezik válasz. A tömegek ismét süketnémák lettek, a történelem hatalmas, csendes x-e, közömbös, mint a hajókat hordozó tenger. Minden elhaladó fénysugár tükröződik a felszínén, de odalenn sötét van és csendesség.”

Plasztikus a hasonlat. De van-e értelme ennek a moralizálásnak? A patkány, amelynek tetemét a rózsakert mellett találtam az előbb, s elhantoltam, nyilván soha nem moralizált. Csak a túlélésre koncentrált. Mindig bevárta az estét, s csak akkor dugta ki az orrát a patkánylyukból. Mielőtt azonban kiosont volna, egy ideig még szaglászott, hogy elkerülje a rá leselkedő veszélyeket. Mindvégig a falak szögleteit követte, hogy testének egyik oldala védve legyen. Sokáig hezitált, mielőtt átvágott volna egy néhány méteres nyílt térségen. Az éjszaka azonban egy arra járó kandúr szemfülesebb volt nála, s rajtaveszített.

– Ilyen erővel akár moralizálhatott is volna ez a patkány – húztam kényszeres mosolyra a számat. – Nem pazarolta az energiáit látszólag fölösleges gondolatokra, mégis elkapták.

De azért reméltem, hogy a patkány nem adta meg magát könnyen, amikor a macska rávetette magát.

Miközben kinn egyre vastagodott a hólepel, és sötétet bocsátott az alája szorult világra, előlem is elzárták a fényt a lecsukódó szempilláim. Egy fekete, ám foszforeszkálással tagolt térben találtam magam, ahol végestelen-végig láthatatlan lények nyüzsgését, mozgását érzékelték az idegvégződéseim. „Szeretném hinni, hogy legalább a patkányoknak kemény a gerincük, ha már az embereké oly hajlékony” – üzent még egy intéssel a tudatomnak a kívül rekedt tér, aztán ez a mondat is tovalebegett a szitáló hópelyhekkel.

Ne szúrd ki a kisgömböcöt!

Azt mondja Bolgár György október 25-ei műsorában a békemenetes, tehát kormánypárti telefonáló, hogy így a multik, meg úgy a multik, így az IMF, meg úgy az IMF.
       

Ez már tényleg a vég! Ha a Megbeszéljük… című műsorban rendszeresen megszólaló értelmes ember azt mondja, hogy azért menetelt, mert Orbán Viktor kormánya felrúgta azoknak a multiknak a status quo-ját, amelyek még a válságokból is hasznot akarnak húzni, s ennek érdekében saját volt alkalmazottaikat nemzetközi szervezetekbe és kormányokba juttatják, akkor tényleg nehéz lesz nekünk a világban. Nem mintha nem lenne az állításokban bizonyos részigazság, de ha általános lesz ez az összeesküvés elméletekben gyökerező, a realitásoktól elrugaszkodó szemlélet, egyszerűen alkalmatlanná válunk az ésszerű kompromisszumokra.

Tetszik, nem tetszik, az energiaellátás, a telekommunikáció, a pénzügyi és más szolgáltatások hálózatának döntő részével, az ipar meghatározó bázisaival, a média legbefolyásosabb eszközeivel, a legnagyobb üzletláncokkal ma már nálunk is a multik rendelkeznek. Ez akkor dőlt el, amikor egy adott világhelyzetben a szocializmusnak nevezett államkapitalista oldalról az úgymond szabad versenyes kapitalizmus térfelére sodródott Magyarország. Persze, váratlanul és felkészületlenül. Ennek következtében a multik tényleg ránk zúdultak, s hirtelen szembe találtuk magunkat a szabad versenyes – nagyon is korlátozottan szabad versenyes – formáció előnyeivel, meg hátrányaival.

Ami az előnyöket illeti: nagyságrendekkel bővült az áruk és szolgáltatások választéka, bár a minőséget már kezdetben sem tudta mindenki megfizetni. Azt is a multik járták ki – mert ez felelt meg az érdekeiknek –, hogy megszűnjenek az utazási korlátozások, átjárhatókká váljanak a határok, szabadon lehessen munkát vállalni és árut szállítani szinte egész Európában, a diákok igen jelentős hányada jusson el külföldi egyetemekre, s hogy ha polgári jogaink csorbulását tapasztaljuk idehaza, akkor európai szervezetekhez is fordulhassunk…

Gondolom, ezekről az előnyökről a békemenetesek többsége sem akar lemondani. Pedig egy lényegében önellátó, önmagát vasfüggöny mögé záró – multik, IMF és Európai Unió nélküli – Magyarországon ezektől el kellene búcsúzni. Aki Európa és a világ e tényezőitől mentes életet képzel el, annak előbb azt kellene végiggondolnia, marad-e egyáltalán ruha rajta, marad-e a házából és a lakásában valami, ha hirtelen mindent ki kellene emelni belőle, aminek forrása nem hazai. Beleértve a banki kölcsönt is, amiből mindezt megvásárolta. Aztán a kényelmes autóról, az internetről se feledkezzünk meg! Mert a mai világban ezek is a multikhoz kötődnek. És még mennyi minden...

Kétségtelen, hogy ez hátrány is. A váltás – a számos előny mellett – kiszolgáltatottá is tett bennünket. Pontosabban másként és más területen tett kiszolgáltatottá, mint amihez addig szoktunk, mint ami ellen addig berzenkedtünk, sőt ’56-ban fegyveres szabadságharcot indítottunk. Ráadásul az új világ a helyzeti előnnyel induló multiknak kedvezett, és hirtelen meg kellett tapasztalnunk, milyen az, amikor valósággá válik az addig csak felületesen megismert, ma már ostoba módra teljesen figyelmen kívül hagyott Marxból a nagy hal, felfalja a kishalat példázat. Ráadásul nekünk még Marxra sem lenne szükségünk ehhez. Elég lenne belegondolnunk a kisgömböc történetébe. Ez ugyanis részben arról szól, hogy ha valami képes a növekedésre, az gyorsuló iramban szippant és gyűr magába mindent, ami a környezetében megjelenik.

Ja, mi sohasem gondoltuk, hogy Marx tanítása, meg a kisgömböc meséje valójában rólunk szól? Bizony, ez elég nagy hiba! De ha már így történt, legalább most emberelnénk meg magunkat!

Ha már a gömböc belsejében (a kapitalizmusban, az Európai Unióban) gurulunk, a józan ész is azt diktálja, hogy ott minél kényelmesebben igyekezzünk elhelyezkedni. Például úgy, hogy nem hagyjuk a mélyszegénységbe csúszni azokat, akik hátrányos körülmények közé születtek, vagy akik egészségügyi és számtalan más ok miatt nem képesek helyt állni a könyörtelen versenyben. Mert az is egy opció, ha a kihívásokhoz való alkalmazkodást a közösség egészének összefogása segíti elő. A másik véglet pedig az, amiért most kardoskodunk, hogy kiszúrjuk a gömböc oldalát, s ezzel vele együtt magunkat is felrobbantjuk. Persze a két lehetőség között van harmadik is: a fészkelődésünket, az izgágáskodásunkat megunó, az ön- és közveszélyességünktől megrémülő, a velünk kénytelen-kelletlen a gömböc védettebb belsejébe szorult társaink esetleg kidobnak bennünket a vad világba. Ha ez következne be, a számunkra akkor eljövő kőkorszakban, már csupán egymással veszekedhetünk majd, miközben élvezzük az önellátás gyönyöreit.

Szóval ezeket kellene végiggondolni józan ésszel, Tisztelt Forrófejű Honfitársaim és Igen Tisztelt Miniszterelnök Úr!

ALULNÉZET: Pestre le, Budai Politikusok!

Ahogy telnek az évtizedek, úgy helyeződik át a közélet infrastruktúrájának egyre több eleme Budára. Ez a folyamat még a Kádár-rendszerben kezdődött. Vannak már ott szakszervezeti ingatlanok, fontos és kevésbé fontos szerkesztőségek. Rádió- és tévéadók tették át székhelyüket a budai erdőket felfaló irodaházakba, villákba. Ahogy elnézem, jó ideje a minisztériumok, a főhatóságok is inkább ide törekszenek, nem Pestre. A pártok egyre gyakrabban tartják háttérrendezvényeiket budai szállodákban.

A jelenség mögött kényelmi szempontok vannak. A politikacsinálás, a kormányzás és az erről való híradás helyszíneinek kiválasztása ahhoz igazodik, hogy azok minél közelebb legyenek a hangadó közreműködők lakóhelyéhez. E tekintetben nem mellékes, hogy nincs valamire való pártvezető, újdonsült miniszter, médiavállalkozó és feltörekvő néptribun, akinek ne az lenne az első dolga, hogy valamely budai kerületben szerezzen, vásároljon, építtessen magának villát. A régi-új elitnek külön szerencséje, hogy annak idején a pesti oldal korábbi belső részeiből lassanként a Duna-partra épített Parlament köré, tehát a folyó túloldaláról is viszonylag könnyebben megközelíthető helyekre települtek a minisztériumok, a hatóságok.

A Szolidaritás menete is Budáról érkezett Pestre

Az ilyen jellegű változásokat jól mutatja, hogy ezúttal már a békemenet sem a pesti Hősök teréről, hanem a budai Széna térről indult, megkímélve az úgynevezett keresztény középosztály leszármazottait az általuk történelmileg is bűnösnek tartott Pestre való bumlizástól. Ugyanígy, a Szolidaritás keddi menetének gyülekezőhelye is a budai Clark Ádám tér volt, nem a Ferencváros, az Erzsébetváros, vagy a Terézváros, ami beszédesen mutatja, hogy a főváros mely részéből várták a nagyobb tömeget a szervezők. Korábban ehhez hasonló okokból, közvetlenül a pesti oldali Duna-part közelében hasonló tömegrendezvénynek adott otthont a Szent István park és környéke is, ahol egyszer én magam végképp ellentmondásosnak éreztem, hogy a cigányság kirekesztése elleni szombat délutáni inkább pikniken, mint tüntetésen a VII. meg a VIII. kerületből szervezetten, Szabolcsból és Borsodból egyenesen autóbusszal hoztak romákat.

Mindent egybe vetve, ebben az átrendeződésben az tükröződik, hogy az elmúlt húsz-harminc évben a proli és polgári Pestről Budára kapaszkodott fel az elit. Onnan néz le a város másik, szegényesebb, magára hagyott részére. De most, amikor a rendszerváltás kárvallottjainak felkarolását egyre több mozgalom tűzi zászlajára, talán remélhetjük, hogy a hegyek-dombok villáinak lakói végre a folyó túlpartján élő pesti tömeg közé is leereszkednek a szó valóságos és átvitt értelmében egyaránt. Ha nem, akkor annyi is nekik, annyi is nekünk!

ALULNÉZET: A Lázár-baleset tragédiái

Biztos vagyok benne, hogy megfelel a valóságnak az állítás, hogy a Lázár János Miniszterelnökséget vezető államtitkárt szállító gépkocsi a tegnap reggeli, halálos áldozattal járó baleset előtt a közlekedési szabályoknak megfelelően haladt. De nem hallgathatom el: amikor az előző napon meghallottam a hírt, hogy a rendőrségtől az ügyészség vette át az ügy kivizsgálását, gyanú ébredt bennem: manipulálni akarják a nyomozást.

Azonnal elhessegettem magamtól a gondolatot, csakhogy az már belülről mérgezett. Az csak rontott a helyzeten, hogy később cáfolták a nyomozásnak az ügyészségre való áttételét. A kisördög mindig piszkálni fog ebben az ügyben. Egyszerűen azért, mert a kormánypárt – amelynek Lázár az egyik legbefolyásosabb, egyúttal legdemagógabb módon vitézkedő tagja – az elmúlt két és fél évben aláásta az ügyészségbe vetett bizalmat. Nyilvánvaló ugyanis, hogy ez a hatóság több olyan nyomozást is indított az elmúlt időszakban, amelyek a Fidesz céljait is szolgálták. Ezt követően rendre olyan vádat emeltek a kormányzó párt több politikai ellenfele ellen, amelyekről immár bíróságok derítették ki, hogy alaptalanok voltak.

A Fidesznek általában is a jogállamiság meggyengítésére, az addig lényegében független intézmények leplezetlen átalakítására, befolyás alatt tartására irányuló mesterkedései – amint a Lázár-baleset miatti elhessegethetetlen gondolataim is mutatják – lassan a manipulátorok ellen fordulnak. Olyannyira, hogy ha valaki, akkor Lázár János egészen nyilvánvalóan vétlen volt a konkrét ügyben, a közbeszédben a neve máris jelzőként szerepel és jelzőként fog szerepelni a jövőben is a baleset mellett.

Erre most ne tessék azzal a demagóg szöveggel előjönni, hogy rossz az, aki rosszra gondol! Mert hamarabb gyűrte maga alá a hatalom az ügyészséget, mint ahogyan vele kapcsolatban ilyen gondolataim támadtak volna. Így kelti fel egy önmagában is tragikus baleset a benne vétlenek iránti gyanút és vetíti előre egy egész ország tragédiáját.

ALULNÉZET: Látlelet a középosztályról

A Milla által szervezett tegnapi tüntetés után a hatalmas tömeg egy részével a Váci utcának a vásárcsarnok felőli részén sodródtam a Fővám tér felé. A kivilágított portálokon át beláttunk az ürességtől kongó éttermekbe. A kinti asztaloknál is csupán néhány külföldi múlatta az időt. Mi sem természetesebb, étlapokat ajánló pincérek sokasága csapott le az elvonulókra, hogy becsalogassa őket egy italra, netán vacsorára. Negyedóra alatt vergődtünk át ezen a szakaszon, de ezalatt senkit nem láttam, hogy engedne a csábításnak. Pedig aligha hihető, hogy a középkorúak, vagy az idősebbek ne lettek volna fáradtak, szomjasak, vagy éhesek a megelőző három órás álldogálás után. Azokról már ne is beszéljünk, akik más rendezvényekről jöttek a Szabadsajtó útjára. Dacára a kimerültségnek, az emberek csak mentek tovább. Nyilvánvaló, hogy többségük nem engedhette meg magának az éttermi fogyasztással járó többletkiadást. Holott jól öltözöttek, kulturáltak, választékos beszédűek voltak. Megjelenésük alapján mindenütt másutt középosztálybelieknek tekintenék őket. A különbség csupán annyi, hogy mindenütt másutt a középosztálybeli társaiknak nem okozna gondot egy ilyen helyzet finanszírozása. Néhány évvel ezelőtt talán még nekik sem okozott…

Nyilvánvaló, hogy többségük nem engedhette meg magának az éttermi fogyasztással járó többletkiadást.

KÖZÉLET: Megkövetem Bajnait

Ma megtanultam, hogy a tanácsadó megnyilatkozása nem feltétlenül vetíti elő a politikusét. Az október 20-ai bejegyzésemben Nem a kisemberek embere Bajnai címmel írtam egy jegyzetet annak alapján, amit egy múlt heti rendezvényen Szigetvári Viktortól, Bajnai Gordon ma talán legfontosabb tanácsadójától hallottam.

Gyülekeznek a Milla-tüntetés résztvevői

Ám az Egymillióan a magyar sajtószabadságért Facebook-csoport (Milla) által szervezett október 23-ai tüntetésen a Haza és haladás egyesületet fémjelző Bajnai Gordon megszólalása minden várakozásomat felülmúlta. Pedig igencsak erős beszédek hangzottak el az Erzsébet-hídba torkolló Szabadsajtó útján. Előbb Ungváry Rudolf, majd Tamás Gáspár Miklós tartott gyújtó hatású szónoklatot. De tőlük alig maradt el a millás Juhász Péter, illetve Kónya Péter, a Szolidaritás társelnöke. Hát ha még képesek lettek volna a beszédük terjedelmének korlátozására! Megjegyzem, az itt fel nem soroltaknak is voltak nagyszerű, jóllehet olykor terjengősen taglalt gondolataik.

Ilyen előzmények után a tömegben köröttem állókkal már jelentőségteljes pillantásokat is vetettünk egymásra, s azt kérdezgettük: „Vajon képes lesz-e hasonló hatást kiváltani az eddig visszafogottnak megismert Bajnai?”

Bajnai szerint önvizsgálatra van szükség

Nos, a volt miniszterelnök, akit a Klubrádió hétfői adásában még teflonarcúnak nevezett Para-Kovács Imre, a jól megírt beszédet hatásosan mondta el. A hatalmas közönség eleve üdvrivalgással fogadta őt, s ezt Bajnai tőle eddig nem hallott, erőteljes hanggal viszonozta. Persze, ha a kákán is csomót akarnék keresni, megemlíthetném a légzéstechnikájának hiányosságairól árulkodó, olykori elcsukló hangot, a hangszálak kifáradásának egy-egy jelét, vagy a szóvégi mássalhangzók elharapását, de a beszéd ezekkel együtt is teljes értékű volt az adott közegben.

A szöveg tételes elemzését az elhangzását követően azonnal elvégezték a politológusok, ezért nem megyek részletekbe. A lényeg, hogy a tömeg pontosan azt hallhatta, amit hallani akart. Bajnai mindjárt az elején elébe ment az esetleges támadásoknak: „Tudom, egyszer azt mondtam, nem vagyok politikus, de akkor és ott komolyan gondoltam. A hazám azonban mára olyan hely lett, ahol politizálnom kell.”

A helyszínen egy lapra firkantottam a különösen nagy ovációval, tapssal fogadott gondolatait. Íme:

– Nem olyan országot akarunk a gyerekeinknek, ahova egyszer talán jó lesz hazajönni, hanem olyat, ahonnan nincs miért elmenni.

– Az állam a korrupció eszköze lett. Ezzel szemben Magyarországnak újra jogállamnak kell lennie, amely képes korlátozni bármilyen hatalmat.

– Nem igaz az az állítás, hogy mindenki annyit ér, amennyit szerzett magának. Abban az országban, amit mi szeretnénk létrehozni, a szolidaritásnak is érvényesülnie kell, hogy viszonylag könnyű legyen felemelkedni, és nehéz lecsúszni.

– Európa nem csak a támogatást jelenti számunkra, hanem a Szent István nevével összekapcsolódó kereszténység hagyományaira – nem pedig a pogány turulkodásra épülő – kultúrát is, amelyben a nyugalom, a másik fél tisztelete, a demokrácia a hívószavak.

– Az az ember nem beszélhet hitelesen 15 millió magyar egyesítéséről, aki a határokon belül arra épít, hogy egymás ellen játssza ki a magyar nemzethez tartozó különböző embereket, csoportokat. Nemet kell mondani arra a megosztó politikára, amely miatt a haza egyre nagyobb része szorul ellenzékbe! Mert ez a haza mindannyiunké. Azoké is, akik most épp a Kossuth téren mondanak, vagy hallgatnak beszédeket, de miénk is.


A DK hívei az Egyetem téren

A sokszínű hallgatóság hallhatóan jó néven vette Bajnai Gordonnak azt a felszólítását, hogy minden érintettnek, különösen a nagy pártok vezetőinek önvizsgálatot kell tartani, amiért egyáltalán kialakulhatott a mai politikai helyzet. Hogy, hogy nem, de Bajnai bedobta azt a kifejezést is, amivel én érveltem a tanácsadójával folytatott, a cikk elején felidézett múlt heti vitában: „Meg kellene hirdetni a kultúraváltás programját!” Túl szép lenne, ha közöm lenne hozzá, de ennek nincs is jelentősége. A lényeg, hogy a kultúraváltás kifejezés is markáns helyet kapott Bajnai szövegében, méghozzá az általam szorgalmazott összefüggésben.


 A Milla rendezvényéhez a Magyar Szolidaritás Mozgalom is csatlakozott, szép számmal vettek részt rajta a Demokratikus Koalíció szimpatizánsai, a tömegben feltűnt az MSZP több vezetője. Ennek azért van jelentősége, mert a tüntetés egészét az Együtt 2014 választási mozgalom zászlóbontása jegyében szervezték. Annak a célnak rendelték alá, hogy előbb mozgósítani kell a választókat, akik aztán majd eldöntik, hogy mely pártot fogják támogatni.
 

Mesterházy az ünnepségén

 Biztató, hogy órákkal a Milla-tüntetést megelőzően, az MSZP Táncsics Mihály Alapítványának ’56-os ünnepségén Mesterházy Attila a Szabadsajtó útján való gyülekezésre szólította fel a résztvevőket. Az Egyetem téren  elmondott beszédében Gyurcsány Ferenc, a Demokratikus Koalíció elnöke,  még az előző napon is képviselt álláspontjával ellentétben, mint a lehetséges új politikai választási közép miniszterelnök-jelöltjét hozta szóba Bajnai nevét. Ezzel persze Gyurcsány, e tekintetben képtelen saját magát felülmúlni, hirtelen mindenki elé vágott. De szerencsére az indítványára senki nem reagált a Milla-tüntetés szónokai közül. Ők talán már megértették, amit valaki az emelvényről is megfogalmazott, hogy nem az életünket kell alárendelni a politikának, hanem a politikának kell szolgálnia az embereket. Úgyhogy most a fő feladat: arccal az emberek felé!

AGIT-PROP: A dalban is rátettünk egy lapáttal

A lányom belefutott a You Tube-on a Moszkva-parti esték című dalba. Annak érdekében, hogy akár énekelni is lehessen, a szótagszámra, a ritmusra is ügyelve, lefordítottam neki magyarra, s néhány meglepetés is ért ennek során. Először is az eredeti dalban nincs szó Moszkva-partról, vagyis nem a Moszkva folyó mellett, hanem Moszkva alatt, tehát nem a városban jelöli meg a szerző a helyszínt. Ott vannak erdők, patakok, nem a városban. Bár Moszkván belül azért vannak szinte erdőszerű parkok, de ezek sem a Vörös tér környékén annak ellenére, hogy a dalt az interneten elhelyezők rendre az orosz főváros esti képeivel illusztrálják a szöveget.

A tér nevét egyébként helyesen szép, vagy dísztérnek kellene fordítanunk, mert a régi nyelvben a kras’nij elsősorban szépet jelentett. Vagyis a Magyarországon elterjedt tévhittel ellentétben ezt a teret nem a bolsevikok nevezték el vörösnek, hanem a szép és a vörös jelentésének évszázadok alatt történt egybemosódásáról van szó. Viszont az estét éjszakának fordítottam, abból kiindulva, hogy ha valami hajnalig zajlik, akkor annak előzményeként a magyar gondolkodás az éjszakát tekinti, nem egyszerűen az estét.

Egyébként a dal 1955-ben, Leningrádi éjszakák címem született. 1957-ben a Szovjetunió Szpartakiádjának dalaként már Moszkva alatti (környéki)... címmel énekelték. Világhódító útjára 1957-ben indult, amikor a Moszkvai Világifjúsági Találkozó (VIT) résztvevői a rendezvény legnépszerűbb dalának választották. A VIT-et az akkori szocialista, illetve részben a nyugati országok kommunista pártjai által küldött, továbbá a gyarmati sorból épp csak felszabadult, vagy felszabadulás előtt álló országokból érkezett fiatalok számára szervezték.

Érdekesség, hogy amíg az erdeti orosz szövegben nincsenek propagandisztikus elemek, addig ez nem mondható el az akkori hivatalos magyar fordításról. Ennek utolsó versszakában azt ígéri az egyik, kvázi szovjet fiatal, a másiknak, azaz a kapitalista, vagy gyarmati országból érkezettnek, hogy „nálatok is kék lesz az ég”, azaz hogy hozzátok is beköszönt majd a boldogság.

Jellemző a magyar mentalitásra ez az idegen elnyomóknak való gyakran túlzott megfelelési kényszer, ami miatt Mária Teréziától Ferenc Józsefen és Sztálinon át Hruscsovig annyi idegen érdeket kiszolgálva gyakran akkor is ráteszünk még egy lapáttal, amikor azt senki nem várja tőlünk. Ennek visszahatásaként aztán olykor meg a ló másik oldalára esünk, s öklünket rázva ordibáljuk, hogy Ugocsa non coronat! – amint ezt mostanság látjuk. Ám ez természetesen ugyanolyan kontraproduktív, mint a teljes behódolás.

De végre a lényegre térve, íme a saját fordításom:

Moszkva alatti éjszakák

Nem moccan a táj, levél sem rezdül.

Minden elpihent hajnalig.

Óh, ha tudhatnád, mily varázsosak

Moszkva alatt az éjszakák?

Fecseg a patak, aztán elhalkul.

Ezüstös holdfényben a fák.

Egy dal felcsendül, lágyan tovaszáll,

s átlengi ezt az éjszakát.

Mért szomorkodsz drágaa kedvesem?

Miért hajtod le fejedet?

Szólnék, s mondanám, óh, de nem értem,

mi nyomja most a szívemet.

A hajnal immár egyre közelebb.

Ezért hadd kérjek még egyet!

Hogy sose feledd, mily varázsos volt

ott, Moszkva alatt, az éjjel.

KÖZÉLET: Nem a kisemberek embere Bajnai



Szigetvári Viktor



Elképedve fogadtam Bajnai Gordon talán legbefolyásosabb tanácsadójának Szigetvári Viktornak a konklúzióját a XXI. Század Társaság minapi estjén: néhány közhelyen kívül valójában senkinek nincs elképzelése arról, hogy mit is lehetne kezdeni az országban kialakult helyzettel, s hogy ilyen körülmények között mivel lehetne biztatni az embereket. Az elképedés némi ingerültséggel mondatta velem, hogy ehhez képest mintha mégiscsak bejelentkeztek volna a kormányzásra. Az értetlenségemet csak fokozta, hogy az MSZP korábbi és a volt kormányfő mostani tanácsadója nagyon pontos, kutatásokkal is alátámasztott látleletet adott az ország állapotáról, a lakosság mentális leépüléséről. Íme:

–  Az újabb munkahelyek teremtésének akadálya a mostani kormány növekedésellenes gazdaságpolitikája, foglalkoztatás ellenes járulékrendszere.

–  A szolgáltató szektor képtelen felszívni a jelenleginél több munkaerőt.

–  Bármit is állít a tiszteletre méltó Ángyán József, a mezőgazdaságban, a családi kis- és középbirtokokhoz kapcsolódó foglalkoztatási elképzelések illuzórikusak.

–  „Ne higgyük el, hogy a szabolcsi cigánygyerek porszívót fog szerelni a BOSCH-ban, még ha netán jól is csinálnánk a dolgunkat!” (Sic!)

–  A legtehetségesebbek elvándorlása folytatódni fog, s nem csak az a kérdés, hogy hányan jönnek vissza, de az is, hogy akik idővel mégis itthon szeretnének boldogulni, nem fordítanak-e hátat azonnal, mert egy tőlük akkorra már teljesen idegen kultúrát találnak itt.

–  A kultúra deformálódásának elemei már ma kirajzolódnak: előítéletes, sőt rasszista gondolkodás, a másik ember leghétköznapibb sikere elleni fenekedés, vagyis a státuszirigység, a társadalmi mobilitás hiánya, a különféle rétegek közötti áthidalhatatlan szociális szakadékok és az alsóbb osztályoknak a tanulási lehetőségekből való kirekesztése miatt. Ezekre a Fidesz már ma is erőteljesen rájátszik, hogy a hatalma megtartása érdekében az „Oszd meg és uralkodj!” jegyében kiélezze az emberek közötti ellentéteket.

Hát éppen erre a helyzetre kellene politikai programot kidolgozni, és alternatívát kínálni! – érveltem. Meg kellene hirdetni a kultúraváltás programját! El kellene magyarázni a társadalom többségét kitevő veszteseknek, hogy ha hagyják magukat egymás ellen kijátszani, azzal csak tovább gyengítik saját helyzetüket. Az ellentéteket felszító fideszes politikai játszmákkal szemben az együttműködésre épülő, szolidaritáselvű társadalom iránti igényt kellene felkelteni az emberekben, s bemutatni nekik, hogy így a nehéz körülmények között is élhetőbb lehetne a világ…

Bitó László

Eszmefuttatásomhoz Bitó László professzortól kaptam támogatást – legalábbis én így értelmeztem. Ő nálam higgadtabban és bölcsebben azt fejtette ki, hogy igen, tudjuk, nehéz a helyzet. De Amerikában azt szokta meg, hogy egy jelenséget másik aspektusból is meg kell vizsgálni. Eszerint viszont ez a helyzet egyfajta lehetőségként is felfogható. Olyasfajta lehetőségként, mint amikor Kennedy elnök meghirdette, hogy tíz év múlva embert küldjenek a Holdra. Ezzel sikerült olyan célt kitűznie a vietnámi háborútól megcsömörlött, s a gazdasági recesszió miatt elcsüggedt társadalom elé, ami minden ízében megmozgatta az USA-t.

Szigetvári Viktor inkább csak nekem címezve azzal reagált, hogy amiről én beszélek, csupán egy kommunikációs program. Akkor és ott már idő sem volt, s talán illő sem lett volna folytatni a vitát, bár magamban azt gondoltam: észre kellene venni végre, hogy Orbán Viktor társadalmi problémákra adott válaszai is csupán kommunikációs, sőt ennek rosszabbik változataként, propagandisztikus jellegűek. A miniszterelnök – Tessék csak megnézni például a mostani parlamenti ülésszak megnyitásakor elmondott beszédét! – érdemi gazdasági kérdésekkel lényegében sosem foglalkozik, csupán az emberek manipulálása vezérli. Méghozzá annak érdekében, hogy megtartsa saját és szűk körének hatalmát, ami lehetőséget teremt neki és közvetlen hívei számára, hogy viszonylag nagy részt hasítsanak ki maguknak az egyre csökkenő nemzeti vagyonból.

Hát ilyen körülméynek között hogyne lehetne meghirdetni egy olyan választási programot, amely a Fidesz gyakorlatával szembemenve embernek nézi a kisembert is!

UTÓIRAT:

Róna Péter

A Népszabadság mai számában két jeles szerző foglalkozik Bajnai Gordon lehetséges szerepével. Róna Péter oxfordi tanár, egykori amerikai bankár, a Magyar Nemzeti Bank felügyelőbizottsági tagja szerint a Bajnai Gordon nevével fémjelzett Haza és Haladás nyilvánosságra került tanulmányai nem térnek el a 2002-2010 közötti kormányzás elveitől. Ezek sem veszik figyelembe, hogy a külföldi tőke több munkahelyet szüntet meg, mint amennyit teremt. Rámutat, hogy a külföldiek tulajdonában lévő vállalatoknál a bérmunkával termelt hozzáadott érték nem fedezi a bérmunka előállításához és fenntartásához szükséges szociális költségeket, mint az oktatást, az egészségügyet, a nyugdíjat, a munkanélküli segélyt, az infrastrukturális beruházásokat, a rendőrséget és az államigazgatást stb. Róna kíméletlenül állapítja meg, hogy Bajnai is a tőke védelmét tekinti fő feladatának, s nem a szegények védelmét, s az arról való diskurzust, miként lehetne többet és jobban termelni és szolgáltatni.

Lengyel László

Rónával szemben viszont, ugyancsak a mai Népszabadságban, Lengyel László közgazdász azt fejtegeti, hogy csak Bajnai Gordonnak és körének van olyan vonzási képessége, akinek és amelynek az emberek elhiszik, hogy jobban kormányoz mint Orbán.

Ez persze másfajta aspektus, mégis mutatja, hogy hova jutott a magyar társadalom: ugyanabból a helyzetből a lehető legellentétesebb következetésekre juthatnak a legfelkészültebb emberek is. Csoda-e ha az emberek többsége csupán „a nyomorúságos biztonságra vágyik”, ahelyett, hogy a tisztességet, a szorgalmat, a tartalmas politikusi magatartást jutalmazná, amikor szavaz. Mármint az a réteg, amely a jövőben egyáltalán szavazhat...

MÉDIA: Kálmán kontra Tarlós

Megette a fene, amikor egy riporternő, a beszélgetés egy számára kedvezőtlen fordulata után, hirtelen úgy érzi, hogy benne a nőt támadják, miközben erről nincs szó. Az ATV Egyenes Beszéd című műsorának csütörtök esti adásában Tarlós István főpolgármester azt találta mondani: „Szerkesztő asszony, a választ, amit adtam, kilencvenes IQ fölött meg szokták érteni, hogy ön nem értette meg, az legfeljebb a kialvatlanságával hozható összefüggésbe.” Kálmán Olga erre visszakérdezett: „Minden nőt így szokott sértegetni?”

Hogy mi van?

A szövegből nyilvánvaló, hogy Tarlós István nem kérdőjelezte meg a riporter szellemi képességeit. Az interjú tizennyolcadik percében csupán Kálmán Olga fáradtságával magyarázta, hogy az nem vette észre: a hatodik percben először, majd a később más formában, többször is feltett, lényegében ugyanazt firtató kérdésére már választ kapott.

Magunk közt szólva, ebben lehet is valami, hiszen Kálmán Olga hetente 25-30, azaz havi 100-120 országos politikai, gazdaságpolitikai, más közéleti és társadalmi témát boncolgató interjúra készül fel, s a beszélgetéseket élő adásban napról-napra, hétről-hétre, évről-évre tartja kézben. Ez embert próbáló teljesítmény, s olykor valóban látszanak rajta a fáradtság jelei. De eltekintve ettől, ha történetesen a főpolgármestert nem egy női riporter, hanem férfi kérdezi, s erre Tarlós István így reagált volna: „Szerkesztő úr, a választ, amit adtam, kilencvenes IQ fölött meg szokták érteni, hogy ön nem értette meg, az legfeljebb a kialvatlanságával hozható összefüggésbe”, akkor annak talán vissza kellett volna kérdeznie: „Minden férfit így szokott sértegetni?”

Még a feltételezés is képtelenség. Pedig a jelek szerint Kálmán Olga azt gondolja, más jogai vannak a női riporternek, mint a férfinak. És esetében nem először érzékelek ilyet. Máskor is volt már olyan érzésem: mintha elvárná férfi interjúalanyaitól az ő női érzékenységének mérlegelését. Még akkor is, sőt akkor csak igazán, ha ő maga igencsak közeljár a riporter és az interjúalany viszonyára vonatkozó íratlan normák megsértéséhez.

Sajnos, a HVG értékelésével ellentétben, ebben az esetben Kálmán Olga volt az, aki valamivel a beszélgetés hatodik percében kifejezetten személyeskedő hangnemet ütött meg abban az igyekezetében, hogy kimondassa interjúalanyával: Tarlós és a főváros Fidesz frakciójának tagjai között kibékíthetetlen ellentét feszül. Annak ellenére tért vissza újból és újból erre a kérdésre, hogy a főpolgármester világosan és többször is elmagyarázta: a saját és a Fidesz-frakció céljai meggyeznek, a köztük lévő különbségek felfogás- és módszerbeliek.

Ennek kimondása egyáltalán nem volt kevés. Ám Kálmán Olga nem elégedett meg ezzel és meg-megújuló rohamokkal próbálta eltéríteni interjúalanyát szilárd álláspontjától. Tarlós István végül az emiatti tehetetlenségében hozta szóba az IQ-t és a kialvatlanságot. De hogy ezek említése, főként abban a szövegösszefüggésben, bárkit női mivoltában sértene meg? Na, ne már! Ez csak annak a fejében fordulhat meg, aki valójában maga épít a női praktikákra, amint ezt Kálmán Olga nem egyszer megteszi az interjúk során. Bizony, ezúttal is ez történt. Amikor nyilvánvaló volt, hogy nem talál fogást Tarlós Istvánon, a riporternő olykor negédes hanglejtéssel kísérte a kérdéseit és az állításait. Máskor repeső tekintettel, szempilla rezegtetéssel, titokzatosan elfojtott nőies mosollyal nyomatékosította őket a minden áron való triumfálás érdekében. Csakhogy ezúttal olyan ember ült vele szemben, aki ettől nem alélt el. Tarlóst inkább dühítette a témához – a főváros működtetéséért folytatott már-már reménytelen küzdelemhez – méltatlan, kisstílű, ugyanakkor sztárallűrökkel, riporternői sértődékenységgel is elegyített huzakodás. Az e fölötti jogos bosszúságának adott hangot, a fent idézett, a helyzethez képest inkább elegánsnak tetsző mondattal anélkül, hogy a női nemet magát megsértette volna.

MÉDIA: Kiiktatnák a manipulációt

A Magyar Önkormányzatok Szövetsége – a Magyar Újságírók Országos Szövetségével karöltve – Önkormányzati kommunikáció és a helyi nyilvánosság címmel rendezett konferenciát. A mai rendezvénynek Gödöllő adott otthont, s a város polgármestere, Gémesi György aktív szerepet vállalt a moderálásban. Gémesi országos közéleti fellépéseit ismerve, ez már önmagában is sokat mondó. A tekintélyének, ismert kiállásának nem kis része lehetett abban, hogy most, amikor a demokrácia alapjainak felszedése folyik Magyarországon, az előadók megnyíltak, s így, vagy úgy, de annak a kérdésnek a megválaszolásához szolgáltak adalékkal, hogyan lehetne kiiktatni a manipulációt a falvak és városok lakosságának tájékoztatásából.

A megszólalók arról győzködték a résztvevőket, hogy a helyi – akár az önkormányzati – médiumok gyakorlatából száműzni kellene a szoros polgármesteri kontrollt, s hogy protokolláris beszámolók helyett a hírértéket előtérbe helyezni. Ezzel összefüggésben hangzott el, hogy a helyi lapok, a rádiók, a televíziók, az internetes portálok működtetését magántőkére kellene építeni, s finanszírozásukba az önkormányzatokat szerződéses alapon érdemes bevonni.

Néhányan konkrét megoldásokkal álltak elő azzal kapcsolatban, miként lehet a kisebb településeken a helyi médiumokat szerkesztő úgymond jó szándékú amatőröket az alapvető szakmai ismeretekkel ellátni. Mások olyan internetes felületeket ajánlottak, mint a budapesti www.ittlakunk.hu, vagy a www.onkormanyzati.tv, amelyek magasabb színvonalon, s több emberhez eljutva teremtenek lehetőséget az önkormányzatoknak a tevékenységükről való híradásra, a szerkesztői beavatkozás nélküli nyitott párbeszédre.

Az Ipsos Zrt. médiakutatója arról szolgált adatokkal, mennyire fontosak a helyi médiumok az emberek tájékoztatásában, a közvélemény formálásában. Eszerint a Magyarországon meghatározott közönség számára tudatosan szerkesztett körülbelül 10 ezer nyomtatott újság, rádió- és tévécsatorna, továbbá internetes felület 82 százalékát teszik ki a helyi médiumok, amelyek egy része független, más része szorosan, vagy kevésbé szorosan kötődik az önkormányzatokhoz. Közülük 505 helyi televízióról, 114 helyi rádióról és 2236 helyi sajtótermékről van tudomásuk a kutatóknak, de még ezek működésének részleteiről sem tudnak sokat mondani. Arról azonban vannak adatok, hogy például a helyi újságokat – mindenekelőtt az ingyenes pártbulvárt, a Helyi Témát – jóval többen olvassák, mint az országos lapokat, s hogy 13 megyében és Budapesten is megelőzi a helyi rádiók hallgatottsága az országos adókét.

Ha hiányoznak is a részletes kutatások, azt azért a konferencián is sejtették néhányan, hogy a helyi médiumok többségének hétköznapjai igen küzdelmesek. Az önkormányzatiak többsége esetében a működés feltételei attól függnek, hogy kritikátlanul kiszolgálják-e a polgármestert és a képviselőtestület többségét. A helyi önkormányzatokkal laza kapcsolatban állóknak, vagy a függetlenségre törekvőknek egyre nehezebben leküzdhető akadályt jelent a bizonytalan üzleti környezet, az alacsony bérek miatt a munkatársak közönye, illetve a nagy fluktuáció, a televíziók esetében a gyorsan elavuló eszközpark cseréje, s az, hogy mindmáig nem látják, milyen technikai feltételeknek kell eleget tenniük a digitális átállás miatt.

A gödöllői Erzsébet Királyné Szállodának a konferenciára alkalmassá tett bálterme megtelt. A rendezvénynek száz-százötven résztvevője lehetett. A szervezők nyilván úgy érezték – s ha igen, akkor jól érezték –, hogy ők megtették, amit tehettek ebben a helyzetben. Ha azonban arra gondol az ember, hogy több mint háromezer települési önkormányzat, s fenti adatokból következően csaknem nyolcezer helyi médium működik szerte az országban, akkor nem gondolhatja, hogy nagy változásokat hoz egy ilyen esemény. Arra azonban biztosan jó, hogy ezekben a reménytelennek látszó időkben is fenntartja a legérzékenyebbek érzékenységét például az olyan mondatokkal, mint amit Gémesi György is mondott egy átkötő szövegének részeként: „Nagyon nehéz elviselni, amikor az embernek mások véleményét is figyelembe kell vennie, de higgyék el Polgármester Kollégák, megéri!”

RUTV.RU: Bulvár helyett Puskint

Az orosz csatornán vetített film feledhető, de volt benne egy jó mondat.

A történet egy pontján, balesetben életét veszíti a népszerű televíziós műsorvezető menyasszonya, egy sikeres kisbank tulajdonosnőjének lánya. Az esküvő előtt álló pár épp a baleset előtt vette birtokba a mama által nászajándékba adott, emeletes, uszodával, garázzsal, a garázsban spéci motorkerékpárral stb. ellátott, a Moszkva környéki erdők egyikében épült házat. Szóval a történet igazán életszerű! Nyilván így történik ez a létminimumon élő orosz családok többségében, akiknek életéről rendszeresen képes beszámolókat közölnek a bulvárlapok…

A bulvár azonban azért bulvár, hogy a szörnyű helyzetre is rátegyen egy lapáttal. Így aztán a küszöbön álló esküvő, a haláleset, s a népszerű riporter depresszióba esését a lapok megspékelik azzal is: a mennyasszonya helyett az anyósjelöltet vette feleségül a műsorvezető. Ebből csupán annyi igaz, hogy a bankárnő átmenetileg maga is beköltözik az eredetileg az ifjú párnak szánt házba, hogy valahogy kimozdítsa a fiút a depresszióból, s hogy megakadályozza a fiatalember öngyilkosságát.

Nem fogják kitalálni: az erőfeszítéseket siker koronázza, a fiú a gyógyulás útjára lép, sőt már arra is képes, hogy bevásárolni menjen. Naná, hogy felismeri az élelmiszer áruház dundi pénztárosnője. Hosszan nézi a srácot, aztán csak kiböki:

– Igaz, amit az újságok írnak? – kérdezi.

A férfi kelletlenül válaszolja:

– Bulvárlapok helyett Puskint olvasson inkább!

MÉDIA: A rajzfilm nem hibás

„A kormány információéhsége egyre inkább hasonlít a legendás szovjet rajzfilmre: mindenkiről mindent tudni akar. Ez is egy államfelfogás, akkor is, ha nekünk borsódzik tőle a hátunk.” Ezzel a csúsztatással indítja a Népszabadság a mai vezércikkét azzal összefüggésben, hogy az Orbán-kormány teljhatalmat akar adni a Kormányzati Ellenőrzési Hivatalnak a  lehető legaprólékosabb kutakodásra mindazon cégeknél, amelyekben az államnak akár egy részvény erejéig részesedése van.

Lehet, hogy az egész csak szóbeszéd, de egy ideje magam is hallom, hogy egyes hatóságokkal karöltve miként hatol be a kiszemelt vállalkozásokba néhány Fidesz-közelinek mondott nagyvállalkozó végeláthatatlan ellenőrzéseket helyezve kilátásba, ha nem kap részesedést a cégben. Nem kétséges, hogy a most Navracsics Tibor közigazgatási miniszter által előterjesztett jogszabálytervezet – a szóba hozott MOL-vezetők megregulázása mellett – akár az ilyen gátlástalanul terjeszkedő cégek tulajdonosainak újabb nyomulását is megalapozhatja. De a Xочу все энать! (Mindent tudni akarok!) című, a szovjet Központi Tudományos Filmstúdió által a hetvenes években úgymond „mozifolyóiratként” forgalmazott rajzfilmsorozatot nem kellene belekeverni a mai rablóbandák garázdálkodásába. Az ugyanis a gyerekeket, köztük a magyarokat, ismertette meg világ varázslatos jelenségeivel.

RUTV.RU: Képernyőn Grosszman korszakos regénye

Nagyorosz és liberális összecsapás követte a filmbemutatót

Vaszilij Grosszman, az Élet és sors szerzője

Ha már annyit nézed az orosz televíziót, miért nem írsz gyakrabban a műsorokról? – kérdezte a közelmúltban médiatörténész ismerősöm. Minthogy magam is azt tapasztalom, hogy itt, Magyarországon egyre kevesebbet tudunk arról, ami a határainkon túl történik, s ez a létezésünk szempontjából olyan meghatározó államokra is vonatkozik, mint például az Egyesült Államok, vagy Oroszország, ésszerűnek tartottam az ötletet. Most, hogy tegnap este tévétörténeti esemény részesei lehettek a Rosszija 1, és a Planeta RTR, az orosz világtelevízió nézői, belevágok a dologba.

Az orosz állami televízió különféle csatornái, a miénket felülmúló technikai feltételek között, elképesztő profizmussal dolgozó művészekkel, újságírókkal, a magyarországihoz képest összehasonlíthatatlanul sokoldalúbban mutatják be a valóságot. Miközben nyilvánvaló, hogy a műsorokban minden a putyini államfelfogás szemszögéből jelenik meg, erősségeik a korlátozottan az ellenzéknek és az extremitásoknak is teret adó, nálunk ismeretlen hevességű vitaműsorok. A híradó a hatalmas ország egészét és a világot behálózó tudósítói hadsereget foglalkoztat, a tudomány és a történelem hozzánk legközelebb álló korszakait saját gyártású dokumentum- és ismeretterjesztő filmekben dolgozzák fel. Tőlem ugyan távolabb állnak a popzenei koncertek, az ezoterikus műsorok, a vetélkedők, de nyilvánvaló, hogy ezektől sem sajnálják a pénzt és a szellemi energiát. A saját készítésű, főként a mai élethelyzetekre épülő szappanoperákból és populáris televíziós sorozatokból olykor kettő-három is fut párhuzamosan. Emellett külön kulturális, sport- és gyerekcsatornát is fenntart az orosz állam, s heves viták közepette folyik egy új közéleti csatorna előkészítése annak érdekében, hogy minden társadalmi szervezet teret kapjon a médiában.

Az igazi csemege azonban az, hogy általunk elképzelhetetlen összegekből minimum negyedévente, olykor havonta  egy olyan új filmet, vagy több részes filmsorozatot mutatnak be, amelyben az orosz történelem különféle korszakait idézik fel rendszerint egy sokáig betiltott regény feldolgozásával. Az elmúlt hétvége szenzációja volt, hogy vasárnap, magyar idő szerint 19.30-kor kezdték vetíteni a Vaszilij Grosszman Élet és sors című regényéből készült, az előttünk álló héten is folytatódó televíziós filmsorozatot. A könyvet az orosz világban úgy emlegetik, mint a huszadik század Háború és békéjét. Magyar nyelvű kiadása, az ígéretek szerint, ebben az évben jelenik meg.

Grosszman, Ilja Ehrenburghoz hasonlóan, népszerű haditudósítóként járta a frontokat. Sztálingrádban az elejétől a végéig részese volt a lerombolt házak pincéit és a város csatornáit erődítményként használó elkeseredett harcoknak, majd az ellentámadás után, a tollforgatók közül szinte elsőként tapasztalta meg az ellenség által véghezvitt pusztítás minden képzeletet felülmúló méreteit. A fontújságírók közül először ő adott hírt a treblinkai haláltáborban a nácik által elkövetett vérengzésről.

De a négy év alatt Vaszilij Grosszman arra is rádöbbent, hogy a szovjet nomenklatúra és a tömegek között milyen hatalmas szakadék tátong. A társadalom minden szeletére rálátva, közvetlen élményeket szerzett arról, hogy a szovjet államnak mennyire sajátja a kíméletlenség. A regénybe sűrített tapasztalatait feldolgozva megmutatta, hogy a hátországban nélkülözők mennyire kiszolgáltatottak az aljas kisembereknek és a kicsinyesen basáskodó helyi hatalmasságoknak. Ábrázolta azt is, hogy az ellenséggel életre halálra küzdő katonákat hogyan tartják rettegésben a katonai elhárítással, a gyakran a börtönökből melléjük kihozott köztörvényesekkel, a rögtönítélő bíróságokkal. Feldolgozhatatlan élményként élte meg, hogy a háború után a sokat szenvedettek életben maradt legjavát Gulag munkatáborokba hurcolták. E tapasztalatok nyomán a haditudósító újraértékelte a háború előtti időszak eseményeit, az 1937-ben kezdődött tömeges kivégzések, a szovjet társadalom minden rétegét elérő üldöztetések következményeit.

Az Élet és sors üzenete: a náci és a szovjet totalitarizmus tükörképe egymásnak, erkölcsileg semmi különbség nincs köztük. A regényben és a Szergej Urszulják által rendezett, grandiózusnak ígérkező filmben az erőszak és a szabadság hívei csapnak össze. Benne Sztálingrád egyrészt ennek a szabadságnak a lelke, másrészt a mindenféle szabadsághoz ellenségesen viszonyuló sztálini rendszer jelképe. E kettősség határozza meg a nép tragédiáját, amelynek egyszerre két fronton is küzdenie kell: a németek és a saját elnyomók ellen, miközben a nép élén egy zsarnok-bűnöző áll, aki a nép győzelmében is a saját győzelmét látja, amivel megszilárdíthatja saját személyes hatalmát.

A naiv Grosszman 1960-ban az egyik folyóiratnak ajánlotta közlésre a tíz éven át készült regényt. Az adott körülmények között legfeljebb számára lehetett meglepő, hogy a végén nem kisebb személy, mint a hruscsovi Szovjetunió főideológusa, maga Szuszlov mondta ki a verdiktet: „Grosszman elvtárs, talán majd kétszáz év múlva megjelenhet a könyve...” A kéziratot, az állambiztonsági hatóság, azaz a KGB azonnal elkobozta.

A műsorelőzetes szerint csodával határos módon maradt fenn a kézirat egy sok hibát tartalmazó példánya. Erről mikrofilmfelvétel készült, s a mű ennek alapján jelent meg először 1980-ban, Svájcban. Oroszországban csak 1988-ban adták ki, majd egy évvel később, a honnan, honnan nem előkerült eredeti lapok alapján immár javított változatban is. 2011 őszén 13 részes rádiójátékot készített belőle a BBC, amelynek nyomán a könyv a nagy-britanniai sikerlista első helyére került, s az egyik angol kritikustól megkapta a 20. század legjobb orosz regénye minősítést.

A filmet vita követte vasárnap éjszaka. Sajnos, a népszerű Vlagyimir Szolovjev által vezetett műsort még nem értem el a www.rutv.ru honlapon, így csak az emlékezetemre hagyatkozva vázolhatom fel a kérdéses korszakkal kapcsolatos, olykor igen finom nézetkülönbségeket. A Gulag munkatáborairól írt regényért Nobel-díjban részesült Alekszandr Szolzsenyicin özvegye, egy filmrendezővel együtt hevesen bírálta a sztálini rendszer egészét, s mindazt a borzalmat, amit az orosz társadalomra szabadítottak a bolsevikok. Számokkal érzékeltették a belső tisztogatások milliókkal mérhető emberveszteségeit. Ők voltak azok, akik visszautasították a "Cél szentesíti az eszközt!" több százéves jelszavát, meg a Bulat Okudzsava keserű dalából Oroszországban szállóigévé lett gondolatot. Szabad fordításban: semmilyen áldozat nem lehet drága, ha a hazáról van szó. Szolzsenyicin özvegye szerint: ha a katona magától cselekszik így, akkor a tette hősies, de ha egy hadvezér jelenti ki ezt, akkor, az bűnöző. 

Az 1964-ben elhunyt Grosszmant a már szintén idős lánya képviselte. Ő az adásban is megerősítette, hogy apja lényegében egyenlőségjelet tett a nácizmus és a sztálinizmus között, de ő maga, a vita lényegét tekintve, egyfajta köztes álláspontra helyezkedett, amikor azt mondta: ne a múlton rágódjunk, hanem a jelent tegyük rendbe, mert ha nem erre koncentrálunk, ismét elkövetjük azokat a hibákat, amelyeket korábban. A vita egy szintén harmadikutas résztvevője azt a kérdést tette fel: "Kell-e arra törekedni, hogy naggyá tegyük Oroszországot? A nagyság ábrándjáért a nép nagy tömegei mindig rendkívüli áldozatokkal fizetnek. Vajon az egyszerű emberek nem járnának-e jobban, nem élnének-e kényelmesebben, ha hagynánk részekre szakadni Oroszországot, hogy a nép mindenütt élhesse a maga életét anélkül, hogy különféle eszmék jegyében követelnének tőle áldozatot a mindenkori hatalmasok."

Az éles polémia másik ellenpontját a Tarasz Bulba, a Kutyaszív, valamint a Mester és Margarita újabb filmre vitelét rendező Vlagyimir Bortko képviselte. Az úgymond liberálisokkal szemben ő azt a nagyorosz nézetet védelmezte, hogy az országra támadó ellenség miatt az orosz nép fennmaradása időről időre megkövetelte azokat az áldozatokat, amelyeket a nagy uralkodók és hadvezérek kényszerítettek a népre. 1812-t felidézve, de egyszersmind túl is lépve az orosz történelem keretein, Napóleont említette példaként, akinek uralkodása szenvedést hozott a franciákra, de reformjainak áldásait ma is élvezik. Mint Bortko mondta: nagy szenvedések nélkül nem jön létre jelentős kultúra. Sztálin nélkül sem emelkedett volna a mai szintre az oroszok iskolázottsága, Oroszország termelési és védelmi képessége. "Tegye fel a kezét akár egy ember is a stúdióban ülők közül, akiknek elődeit nem a sztálini rendszer emelte fel a nyomorból!” – szólította fel teátrálisan a népes közönséget, majd Grosszman túloldalon lévő lányához, meg Szolzsenyicin özvegyéhez, s a mellette álló filmrendezőhöz költői kérdéssel fordult: „Ugyan hány oroszországi zsidó élte volna túl a második világháborút, ha történetesen a hitleri Németország győz, s nem a Sztálin által vezetett Szovjetunió?”

A tévévita ezen a ponton ért véget, hogy aztán a kérdés ott kongjon a fejünkben akkor is, amikor majd ma este megnézzük a Sors és élet következő részeit.