Szócséplés helyett valódi ütközéseknek adjon helyet a média!

A rendszerváltás időszakában, s azt követően még jó sokáig, az az illúzió határozta meg a médiához való viszonyomat, hogy megteremthető az újságok, a tévé- és rádióműsorok függetlensége, pártatlansága. Elfogadtam ugyanis azt a tételt, amit a nyugaton rendszeresen megforduló értelmiségeik, köztük nagy tekintélyű újságíró kollégáink belénk sulykoltak, hogy a volt vasfüggönyön túli jólétet a demokratikus viszonyok, köztük a politikai hatalom ellenőrzésében fontos szerepet játszó független és pártatlan sajtó alapozta meg. Ma már magam is elképedek azon, hogy mennyire naiv voltam, amikor a társadalom nagy részével együtt magamévá tettem ezt a nevetségesen leegyszerűsítő felfogást.

Mára szertefoszlottak az illúzióim.

A tulajdonosok minden más meggondolást felülíró könyörtelen anyagi érdekeltsége – Márai Sándor szavaival – a durranó érdekességek petárdáival szórakoztató bulvárújságírásnak nyitott teret. A rádiókat, a televíziókat a közönség által erőfeszítés nélkül befogadható tartalmak uralják. És mindent áthat a politikai szövevény. Ahol látszólag nincs, vagy alig van jelen a politika, ott is politikai meggondolásból tartják magukat távol a politikától. Ráadásul nem kedvezett a Magyarországon a II. világháborúig létezett, a Márai által már 1949-ben eltemetett journal d’opinion – vagyis a véleményalakító, az oktató, a nevelő, a filozofálgató, a nemesebb fajta vita párbalyszabályai szerinti újságtípus – rendszerváltás utáni újraéledésének, de a tényfeltáró újságírásnak sem az, hogy az internettel megroggyant a hagyományos médiarendszer.

Lassan az a korábbi meggyőződésem is semmivé lesz, hogy az újságírásban az emberi-szakmai tisztesség érdemben ellensúlyozhatja ezeket a kényszereket. Egyrészt azért, mert a tisztességes újságíró maga is szembetalálja magát az említett viszonyokból eredő nehézségekkel. Másrészt – tisztelet a kivételnek – az egzisztenciális okok előbb-utóbb szintén arra késztetik, hogy engedményeket tegyen. Az idő- és pénzhiány, az egyre inkább bírósági hercehurcával való fenyegetettség, a nehézségek miatt fásultság következtében aztán sok olyan esetben hallgat, amikor maga is tudja, hogy üvöltenie kellene, vagy épp sziszifuszi munkával utánajárni olyan ügyeknek, amelyek nélküle soha senki tudomására nem juthatnának.

Az újságíró sajátos helyzete, hogy miközben a társadalom tagjainak döntő többsége megteheti, hogy hallgat és megalkuszik, továbbá ha nem látják, csak tessék-lássék dolgozik, a médiamunkásnak nem bocsátja meg ugyanezt a társadalom ugyanazon tagjaiból álló közönség. Pontosan jelzi ezt, hogy az újságírás rendszerváltás kori magas presztízse mára a mélybe zuhant a politikusok megítélésével együtt.

E bölcselkedéshez képest itt és most csupán egyetlen mozzanatra szeretném felhívni a figyelmet azzal összefüggésben, hogy mit is tehetnének a szerkesztőségek, különösen a rádió- és televízió műsorok szerkesztői annak érdekében, hogy kiegyensúlyozottabb, plasztikusabb képet kapjon a közönség a társadalom valóságos folyamatairól. Szerintem mostanság még az is javíthatna valamit a helyzeten, ha a legnagyobb hatású médiumok megnövelnék azoknak a műsoroknak a számát, amelyekben a riporter, a műsorvezető nem egyenként kérdezné a meghívott vendégeket, hanem az ellentétes oldalakon álló, ellentétes véleményeket képviselő szakértők, tudományos és közéleti személyiségek, politikusok a műsoron belül vitatkozhatnának egymással.

Jelenleg ugyanis az a helyzet, hogy a műsorvezető, például Kálmán Olga, egyenként beszélget az ellentétes nézeteket vallókkal még akkor is, ha a másik szereplő már a stúdióban van. Bármennyire felkészült, bármennyire szemfüles is a szerkesztő asszony – mert az –, azt a személyt sosem fogja pótolni, aki a beszélgetés témájával kapcsolatos területnek másik szakértője. Ezért aztán igen ritkán vannak tétre menő ütközések nem csak az ő műsorában, hanem általában a rádiókban, illetve a televíziók képernyőjén, meglehet azért, mert maguk a meghívott szereplők sem vállalják szívesen a közvetlen szembesítést.

Még leginkább az állami rádió déli krónikája után hallható „Ütköző” című műsorban van, vagy volt ilyenre kísérlet. De talán azért, mert az esetenkénti heves vitákban meglehetősen sok sebet szokott kapni a kormányoldali képviselő, egyre gyakrabban fordul elő, hogy csupán a kormányhoz lojális két szereplőt ültetnek egymással szembe. Ennek aztán gyomorforgató szembedicsérés lesz a következménye, és mit sem tudunk meg a tényleges helyzetről.

A valódi ütközések a hiányát a magukra még adó médiumok szerkesztőségei is érezhetik. Ezért van az, hogy sok beszélgető műsorban ellentétes politikai, vagy eszmei felfogású újságírókat szerepeltetnek. De az újságíró csak közvetítője, nem pedig létrehozója az eseményeknek. Következésképp álláspontja csak pótléka lehet azokénak, akik belülről élhetik meg a konfliktusokat, napi élményük részeként és mindenre kiterjedő felkészültséggel képviselhetnék az eltérő szakmai, vagy politikai szempontokat.

Amíg nem koncentrál(hat) arra a magyar média, hogy igazi rádió- és televízióbeli ütközések létrehozásában közreműködjék, addig csak részben lehetnek hatással a közgondolkodásra a beszélgető-műsorok. Meghallgatjuk ezt a véleményt is, meghallgatjuk azt a véleményt is. Önmagában ezt is, azt is elfogadhatónak tartjuk, de mert hiányzik a tények kétféle csoportosításának, értelmezésének közvetlen ütköztetése, a többség fejében mindegyik vélemény elkülönülten fejti ki hatását, ha ugyan nem hull ki az emlékezetből azonnal. Mindenesetre a valóság megismeréséhez, árnyalt értelmezéséhez, a közgondolkodás formálásához alig – vagy mondjuk így: a lehetségesnél kevésbé – járul hozzá. Így aztán szinte minden hitbeli kérdéssé válik; aszerint ítéltetik meg, hogy éppen ki kivel, például melyik politikai táborral azonosul érzelmileg.

MÉDIA: Kálmán kontra Tarlós

Megette a fene, amikor egy riporternő, a beszélgetés egy számára kedvezőtlen fordulata után, hirtelen úgy érzi, hogy benne a nőt támadják, miközben erről nincs szó. Az ATV Egyenes Beszéd című műsorának csütörtök esti adásában Tarlós István főpolgármester azt találta mondani: „Szerkesztő asszony, a választ, amit adtam, kilencvenes IQ fölött meg szokták érteni, hogy ön nem értette meg, az legfeljebb a kialvatlanságával hozható összefüggésbe.” Kálmán Olga erre visszakérdezett: „Minden nőt így szokott sértegetni?”

Hogy mi van?

A szövegből nyilvánvaló, hogy Tarlós István nem kérdőjelezte meg a riporter szellemi képességeit. Az interjú tizennyolcadik percében csupán Kálmán Olga fáradtságával magyarázta, hogy az nem vette észre: a hatodik percben először, majd a később más formában, többször is feltett, lényegében ugyanazt firtató kérdésére már választ kapott.

Magunk közt szólva, ebben lehet is valami, hiszen Kálmán Olga hetente 25-30, azaz havi 100-120 országos politikai, gazdaságpolitikai, más közéleti és társadalmi témát boncolgató interjúra készül fel, s a beszélgetéseket élő adásban napról-napra, hétről-hétre, évről-évre tartja kézben. Ez embert próbáló teljesítmény, s olykor valóban látszanak rajta a fáradtság jelei. De eltekintve ettől, ha történetesen a főpolgármestert nem egy női riporter, hanem férfi kérdezi, s erre Tarlós István így reagált volna: „Szerkesztő úr, a választ, amit adtam, kilencvenes IQ fölött meg szokták érteni, hogy ön nem értette meg, az legfeljebb a kialvatlanságával hozható összefüggésbe”, akkor annak talán vissza kellett volna kérdeznie: „Minden férfit így szokott sértegetni?”

Még a feltételezés is képtelenség. Pedig a jelek szerint Kálmán Olga azt gondolja, más jogai vannak a női riporternek, mint a férfinak. És esetében nem először érzékelek ilyet. Máskor is volt már olyan érzésem: mintha elvárná férfi interjúalanyaitól az ő női érzékenységének mérlegelését. Még akkor is, sőt akkor csak igazán, ha ő maga igencsak közeljár a riporter és az interjúalany viszonyára vonatkozó íratlan normák megsértéséhez.

Sajnos, a HVG értékelésével ellentétben, ebben az esetben Kálmán Olga volt az, aki valamivel a beszélgetés hatodik percében kifejezetten személyeskedő hangnemet ütött meg abban az igyekezetében, hogy kimondassa interjúalanyával: Tarlós és a főváros Fidesz frakciójának tagjai között kibékíthetetlen ellentét feszül. Annak ellenére tért vissza újból és újból erre a kérdésre, hogy a főpolgármester világosan és többször is elmagyarázta: a saját és a Fidesz-frakció céljai meggyeznek, a köztük lévő különbségek felfogás- és módszerbeliek.

Ennek kimondása egyáltalán nem volt kevés. Ám Kálmán Olga nem elégedett meg ezzel és meg-megújuló rohamokkal próbálta eltéríteni interjúalanyát szilárd álláspontjától. Tarlós István végül az emiatti tehetetlenségében hozta szóba az IQ-t és a kialvatlanságot. De hogy ezek említése, főként abban a szövegösszefüggésben, bárkit női mivoltában sértene meg? Na, ne már! Ez csak annak a fejében fordulhat meg, aki valójában maga épít a női praktikákra, amint ezt Kálmán Olga nem egyszer megteszi az interjúk során. Bizony, ezúttal is ez történt. Amikor nyilvánvaló volt, hogy nem talál fogást Tarlós Istvánon, a riporternő olykor negédes hanglejtéssel kísérte a kérdéseit és az állításait. Máskor repeső tekintettel, szempilla rezegtetéssel, titokzatosan elfojtott nőies mosollyal nyomatékosította őket a minden áron való triumfálás érdekében. Csakhogy ezúttal olyan ember ült vele szemben, aki ettől nem alélt el. Tarlóst inkább dühítette a témához – a főváros működtetéséért folytatott már-már reménytelen küzdelemhez – méltatlan, kisstílű, ugyanakkor sztárallűrökkel, riporternői sértődékenységgel is elegyített huzakodás. Az e fölötti jogos bosszúságának adott hangot, a fent idézett, a helyzethez képest inkább elegánsnak tetsző mondattal anélkül, hogy a női nemet magát megsértette volna.