Nem fog véget érni a szírek szenvedése

Vedd elő a térképet, és lásd meg, hogy Szíria ürügyén Oroszország körül akarják bezárni annak a gyűrűnek az újabb szakaszát, amelynek kiépítését a kilencvenes évek elején kezdték! Ha rápillantasz a mappára, láthatod, hogy Északról Délre tartva Finnország, a baltikumi kisállamok és Lengyelország, Szlovákia, Magyarország, Románia és Bulgária a nyugati hatalmak ellenőrzése alatt áll. 

Amerikai légi- és rakétabázisok, radarernyő és a NATO kötelékébe tartozó légi őrjáratok adnak nyomatékot annak a szándéknak, hogy ezen az oldalon blokkolva legyen az orosz medve. Ebből a szempontból Belarusznak és Ukrajnának azért van jelentősége, mert ezek folyton piszkálják, lekötik a ketrecében morgolódó Miskát.

Egészen Délen Törökország amerikai légi és haditengerészeti bázisokkal teszi lehetővé, hogy a „cordon sanitaire” teljes legyen. Korábban – a földrajzi elhelyezkedésük szerinti sorban haladva – Afganisztán, Irán, Irak, Szíria, továbbá Észak-Afrikában Egyiptom, Líbia, s egykor még Algéria is – egyfajta védelmi zónát jelentettek Oroszország (a Szovjetunió) számára. Ezek kormányai és a Moszkva közötti katonai és biztonsági együttműködés lehetővé tette, hogy Oroszország az esetleg ellene irányuló, délről induló inváziót messze a határai előtt blokkolja, vagy fékezze.

Ám először az USA felfegyverezte a tálibokat, s ezzel – sok más tényező hatásának következményeként is – Moszkvát arra kényszerítette, hogy feladja itteni pozícióját. Ezt követően az USA hadserege mondvacsinált okokra hivatkozva megtámadta, majd destabilizálta a Szovjetunió és Oroszország egykori szövetségesét, Irakot. Bár a szociális, az etnikai, a vallási okokat sem becsülöm le, bizonyos, hogy eltérő mértékben, de az amerikai kormány – amint ezt nem is titkolják a vezetői – keze benne van Egyiptom, Líbia és Tunisz korábbi vezetőinek eltávolításában, az addig stabil hatalom megrendítésében.

Most Szíria van soron, aztán majd következhet a nagy falat, Irán. Ha ezekben is véglegesen sikerül egymásnak ugrasztani a társadalom különböző csoportjait, s rászabadítani az országokra a legszélsőségesebb fegyveres iszlamistákat, akkor az új doktrína kiagyalói fellélegezhetnek: „A nagy terv végrehajtatott!”

Nem összeesküvés elmélet ez, hanem annak utólagos felismerése, hogy az események országról országra ugyanazon forgatókönyv szerint zajlanak. Már-már szimptómaszerű, hogy a jóval korábbi időszakokkal ellentétben most láthatóan nem cél a puccs, a felkelések, a külső katonai beavatkozás után a stabilitás megteremtése, valamilyen bábkormány létrehozása. Ellenkezőleg, mintha a káosz állandósítását hatékonyabbnak ítélnék meg a döntéshozók annak érdekében, hogy a nagy nyugati, elsősorban amerikai cégek kitermelhessék a kőolajat, a földgázt, meg a mindennél értékesebb ritka földfémeket és elszállíthassák a bányászat helyéről. Nem tudom, észrevetted-e, hogy a „Demokráciát visszük el a népnek!” szemfényvesztő lózungja már nem igen hangzik el akkor, amikor valamilyen fegyveres csapást mérnek a kiszemelt országra?

Ebben a játszmában Oroszországgal tulajdonképpen két baj van: nincs rászorulva mások ásványkincseire, emellett erős katonai hatalom.

Oroszország nyersanyagexportja világpiaci árakat befolyásoló tényező. Ez természetesen nincs ínyére azoknak, akik maguk akarják diktálni minden nyersanyag árát. Tehát azért kell a Közel-Keletet, ha úgy tetszik az arab világot, illetve a tenger alatt nemrégiben felfedezett kőolaj- és földgáztartalékok miatt a Földközi-tenger térségét, teljesen átalakítani, mert az „Oszd meg és uralkodj! elvet érvényesítve növelhető a termeléshez és az eladáshoz kötődő profit. Ugyanakkor a helyzet destablizálásával sakkban lehet tartani a jelentékeny katonai erővel rendelkező Oroszországot is, amelynek napi gondja az iszlám térhódítása.

Az Oroszországba a Kaukázuson keresztül mélyen beszivárgó muszlin népesség az egykori kozákság legdélebbi falvaiban egész utcasorokat vásárol fel, mecseteket épít, jelentős feszültségeket kelt az oktatás iszlám követelmények szerinti átalakításának követelésével. Oroszországnak azért is fő a feje, mert a déli határaitól eddig távoli ütközőzóna – a vele együttműködésre kész országok – felszámolásával valósággal rázúdul a kábítószer probléma. Az oroszok lassan tízmillió számra lesznek olyanfajta ópiumháború áldozatai, mint amilyet annak idején az angolok terveltek ki Kína ellen. Gyakorlatilag lehetetlenné vált a Kaukázus környezetéből kiinduló, az Oroszország nyugati részét behálózó, az Európai Unió államaiba vezető kábítószer-útvonalak, a kábítószer-kereskedelem felszámolása. Hozzá a déli területekre a tömeggel együtt érkező szélsőségesek hetente követnek el merényleteket főként az állam magas rangú tisztségviselői, rendőr- és katonatisztjei, illetve az észak-kaukázusi Moszkva-barát újságírók ellen.

Mindez azonban – a nagy világcégek és a mögöttük állók szempontjából – nagyon is előnyös, mert leköti a nyersanyagtartalékai, katonai ereje és az Európai Unióval gazdasági együttműködésre törekvő, tehát végső soron az USA, illetve Európa vállalatai közötti versenyt erősítő hatása miatt számukra tényleges veszélyt jelentő orosz államot.

A  játszmából talán csak Izrael jöhet ki jól. Bár, ha ott élnék, én ebből sem kérnék! Azonban hosszabb távon bizonyosan nincs esély a mai szír rendszer fennmaradására és stabil viszonyok létrejöttére. Sarkosan fogalmazva: a tőkének nem érdeke, hogy a szírek tömeges szenvedésének belátható időn belül vége szakadjon. Ugyanúgy, ahogyan a palesztinok, a kurdok, az afgánok, az irakiak, az egyiptomiak, tőlük délebbre a szudániak, a líbiaiak és még annyian szenvednek azért, mert a lábuk alatt olyan kincsek vannak, amelyekről, jóllehet, ők eddig mit sem tudtak, de ezeket nagyon is meg akarják szerezni az úgymond  művelt nyugati világ urai, s újabban Kína. Ez utóbbit illetően, talán a szíriai az első igazi konfliktus, amely miatt Kína, sok évszázad után hadihajót küldött a határaitól ilyen messzire…

Amerikai fotónapló, 2013 - 4. rész: A sokarcú New York

A fotónapló befejező részének címképén a 10 milliós New York Astoria nevű negyedének egyik csendes utcája látható. Előkertes, egy-kétemeletes házak, az úttest mellett árnyékot adó fák, a fákon rohangáló, és a szemeteskukákat dézsmáló, a nyitva felejtett ablakokon a lakásokban is beszökő mókusok, amelyeknek épp ezek miatt korántsem örülnek annyira, mintha mi tíz évben egyszer meglátunk egy ilyen lobogó farkú állatot. Ezzel együtt aligha tévedek, ha többségünk fejében nem egy ilyen kisvárosi kép él a világvárosról. Megjegyzem, a 10 milliós metropolisnak mindössze öt kerülete van: Astoria, Bronx, Brooklyn, Manhattan, Queens. Nekem olybá tűnik fel, hogy lényegében az öt helyi tanácsi testület is elég a működtetéséhez. Ehhez képest enyhén szólva is sok a kétmilliós Budapesten 23 önkormányzati apparátust fenntartani. A teljes képsorozat a Facebookon látható.

Amerikai fotónapló, 2013 - 3 rész: George Washington nyomában

Amerikai egyesült államokbeli fotónaplóm 3. részében mindenekelőtt Mount Vernonba, az államok első elnökének egykori, ma múzeumként látogatható birtokára kalauzolom el az érdeklődőt. Innen átruccanunk Philadelphiába, ahol a Függetlenségi Nyilatkozat megszövegezésének és kihirdetésének helyszíneire látogatunk - természetesen egy-két hétköznapi jelenetet is megörökítve. Ezután New York következik, a szabadkőműves nagypáholy épülete, ahol méltán van főhelyen George Washington szobra, arcképe. A címképen a Potomac folyó fölötti magaslaton álló kúria, eredetileg is fából készült épülete. A teljes fotósorozat a Facebookon látható.

Amerikai fotónapló, 2013 - 2. rész: Nemzeti Emléknap

A Memorial Day, a Nemzeti Emléknap néhány pillanatát adom közre a fotónapló 2. részében. Ezt az ünnepet a polgárháború óta minden május utolsó hétfőjén tartják a katonai szolgálat során elhunytak emlékére. A Memorial Day az idén május 27-re esett. Az összeállításból nem hagyhattam ki az előző részben már részletesen bemutatott Arlington-temetőben készült néhány további, eddig nem közölt, fényképet. Magyar vonatkozás, hogy a Kossuth-háznál a mi szabadságharcosainkra is gondoltunk. Készítettem fotókat az erre a napra az ország minden részéből Washingtonba sereglett százezernyi (!) motoros órákon át tartó felvonulásán. Megörökítettem az egyik múzeumba sereglőket és a Nemzeti Sétány hatalmas füves parkjaiban piknikezők sokaságát. A teljes képsorozat a Facebookon látható.

Amerikai fotónapló, 2013 - 1. rész: Washingtoni emlékhelyek

Az idén két hetet töltöttünk az USA-ban feleségemmel. Ott élő lányomat, férjét és családját látogattuk meg abból az alkalomból, hogy Anikó egyetemi diplomát szerzett. Május 25. és 27. között Washingtont néztük meg. Egy kis digitális Fuji Finepix 51000-es géppel készítettem emlékképeket elsősorban a családi albumba. Ezek egy részét témakörökbe rendeztem. A fotónapló első része a washingtoni emlékhelyeket örökíti meg, s teljes egészében a Facebookon látható.

A rögeszmés akarat kudarca

"Ráadásul – a kudarcos akasztói történet ellenére – ő is azt gondolja, hogy a futballhoz mindenekelőtt stadionok kellenek."

Átutazóban a futballstadionról elhíresült Akasztón, lehetetlen volt nem gondolnom arra, hogy miért lett országosan ismert az a bizonyos itteni juhászból lett stadionépítő. Arra jutottam, hogy korántsem a gazdasági bűncselekmények miatt. Valójában az országos ismertséget az szerezte meg számára, hogy nevetségessé tette magát.

Ha csupán megelégszik azzal, hogy a megyei bajnokságban – Na jó, legyen, az NB II-ben! – való tisztes szereplésben támogatja a kiskőrösi focicsapatot – börtön ide, börtön oda –, még be is aranyozták volna a nevét a helybeliek amiatt, hogy az Akasztón felépített stadionba viszonylag jelesebb együttesek játszanak. Ha másért nem, azért, mert fellendítette a helyi szotyola-, meg perecárusok üzletét. Mi több, talán börtönbe sem jut, mert egyszerűen nem kerül a bűnüldöző hatóságok látóterébe. Ugyanúgy, ahogyan a gazdasági bűncselekményeket elkövetők nagy többsége ellen nyilvánvalóan soha nem indul eljárás.

Stadler Józsefnek azonban volt egy rögeszméje. Az, hogy egy nagy, korszerű stadiont épít a 3600 lakosú faluba, s ezzel egy olyan futballcsapatnak alapoz meg, amely kenterbe veri a nemzeti bajnokság első osztályának együtteseit, mi több, világhírű klubokkal mérkőzik meg. Nem másutt, hanem itt, Akasztón!

Ez a rögeszmés ember a környezetét, de leginkább saját magát tévesztette meg azzal, hogy a csapatnak voltak sikerei. A Stadler FC Bács-Kiskun megye történetének első NB I-es labdarúgócsapata lett, amely négy szezont töltött el a magyar bajnokság első osztályában. Már-már olyan, mint egy tündérmese…

Csakhogy a valóságban a tündérmeséknek ritkán van boldog végük. A mesehős magára vonta a kisstílű magyar fociüzlet nagyágyúinak haragját. Stadler József ellen adóügyi vizsgálatok indultak, vagyonát blokkolták, a pénzcsapot elzárták. Így történt, hogy az 1997-98-as idény a Stadler FC utolsó élvonalbeli szezonja volt, a csapat pedig a kieső helyen végzett, a másodosztályban pedig már el sem indult.

Ami pedig Stadler Józsefet illeti, ő börtönben végezte. Hozzá nevetségessé is vált és beláthatatlan időre a nevetségesség bélyegét égette rajongott faluja nevére. Egyszerűen azért, mert léptéket tévesztett. Helytelen következtetést vont le saját anyagi felemelkedéséből, befolyásának növekedéséből. Azt gondolhatta, hogy ha egyszerű juhászból, majd birkával, birkahússal, juhbőrrel, meg ki tudja mi mindennel seftelő emberből forint százmilliókkal dobálózó, országos híresség válhatott, akkor minden az akaraton múlik. Farkasvakságában nem vette észre a korlátokat, a csapdákat. Bizonyára talpnyalók hada is közrejátszott abban, hogy nem tudatosult benne: a mai világban - a saját, továbbá a tisztes falu és a közeli kisváros lehetőségeihez képest - még egy kisebb ország erőforrása, kapcsolatrendszere sem elegendő ahhoz, hogy egy futballcsapat a világ élvonalába verekedje magát.

Ennek ellenére ma is van, aki azt hiszi, hogy ez egyszerre akár több magyarországi klubbal is megtehető. Ráadásul ő is azt gondolja, hogy a futballhoz mindenekelőtt stadionok kellenek. Nem is érti az ember, miért nem érzékeli egy állítólagos szakértő, hogy a futball legalább két tényezőre épült a múltban és épül a jelenben is. Egyrészt a szegény sorból való felemelkedés vágyától hajtott, a futballra, mint egyetlen kitörési pontra tekintő kiskölykök tömege kell hozzá, másrészt olyan, magyarországi mértékkel mérve hatalmas tőkeerő, amelynek birtokában megvásárolhatók a világ üzlethez, sporthoz, sportorvosláshoz értő legjobb szakemberei, a legtehetségesebb kezdő és befutott labdarúgói. Ha pedig mindez megvan, talán már üzletileg is kifizetődő lehet világszínvonalú stadionokat építeni.

Gyanítom, hogy mindenki, aki nem ebben a sorrendben veszi figyelembe e tényezőket, csak pazarolja az ilyen-olyan módon másoktól megszerzett pénzt. A csillagászati összegekből fenntartható stadionok pedig – akárcsak Akasztón – idővel elgazosodott emlékművekként emlékeztetnek arra, milyen nevetséges is az, aki pillanatnyi helyzetében azt hiszi, hogy ha akarja, bármit megtehet, mert előtte a határ csupán a csillagos ég.

Hagyják végre békén Overdose-t!

Hozzám aztán igazán közel állnak a lovak. Műkedvelőként három évtizeden keresztül lovagoltam. Elkövettem egy könyvet is lovaglás témában. Csupán azért, mert akkor még gyakorlatilag ilyet nem lehetett kapni a könyvesboltokban. És ugyancsak abban az időben, amikor még magánszemélyek nem alapíthattak egyesületet, megtaláltam a módját annak, hogy Magyar Lovas Kör néven országos szervezetet alakítsak, amelyben volt idő, amikor négyszáz tag fejlesztette szakmai tudását, tartotta egymással a kapcsolatot, vett részt lovaglási bemutatókon, ménes látogatáson és amatőr versenyeken.

Van hát alapom arra, hogy visszatetszőnek tartsam az Overdose-zal való hangulatkeltést, az angol, ír, továbbá amerikai és francia felmenőkkel rendelkező lónak magyar nemzeti színekre való pingálását, a vele való rosszízű magyarkodást. Mert sajnos, a nagyszerű – ám az angol telivéreknél oly gyakori túltenyésztettség, vagyis az egyfajta beltenyésztés miatt érzékeny – állatnak alig volt köze Magyarországhoz, és egyáltalán nem volt köze a magyar lótenyésztéshez, ami persze mit sem von le a nagyszerű magyar idomárok vele elért teljesítményéből. Mindent egybe vetve azonban, számomra már-már gyomorforgató volt, ahogyan a nemzeti érzés felpiszkálására használták őt az üzletben, a politikában és a médiában matató emberek.

Hosszú, nyugodt életet kívánok neki! Szélfútta, rugalmas talajú, zöld mezőket és sok jó kiállású kancát! És azt, hogy hagyják őt végre békén a hamis portékájukat piros-fehér-zöld pántlikákkal kelendővé tevő, az emberek érzelmeivel játszó vigécek és szórakoztatóipari pojácák!

Hamisan historizáltak Debrecenben

Még nem volt időm elolvasni, vagy meghallgatni a Debrecenben elhangzott tanévnyitó beszédeket. De ha hihetek barátaimnak – és miért ne hihetnék nekik – akkor, a várostörténet-hamisítás bűnébe is estek a kormányzat vezetői.

A török hódoltság alatt három részre szakadt Debrecen ugyanis annak köszönhette felemelkedését, hogy a három államhatalomnak nem volt módja beleszólni a város ügyeibe. Ezért az önmagukat kormányzó polgárok sikeresen képviselték saját érdekeiket. Kulturálisan és gazdaságilag is eredményesen. Olyannyira, hogy ügyes politikával távol tartva maguktól a Habsburgokat és a török portát, s bizonyos mértékben még az erdélyi fejedelmeket is, nagyjából 150 éven keresztül a mérhetetlen adók kitermelésére is képesek voltak. A kívülről érkező pusztítások, a természeti csapások, a járványok, a várost emésztő tüzek következményeit újból és újból felszámolva, a főnixmadárhoz hasonlatos módon, önmaguk erejéből teremtették újjá gazdagságukat. Ezt fejezi ki a város címere fölött a Napba néző, lángokból kiemelkedő madár az 1500-as évektől.

Debrecen akkor veszítette el meghatározó szellemi befolyását és jelentékeny gazdagságát, amikor megszilárdult Magyarországon a szent korona égisze alatt fellépő Habsburg-uralom. A császári-királyi hatalom mindent szabályozó törvényeivel, rendeleteivel, nem utolsó sorban a központilag kinevezett  embereivel módszeresen sorvasztotta a város önkormányzatát, apasztotta a protestantizmusból kölcsönzött szellemi erejét, üldözte, akár gályarabságra is elhurcolta ennek az erőnek a letéteményeseit, a református papokat, vagyis akadályozta a közösség és a közösséget alkotó egyének képességeinek kiteljesedését.

A szellemi erőből táplálkozó anyagi gyarapodás idején a mai kormányzatéval merőben ellentétes felfogásra épült az itteni oktatás. Például nem csak a tehetősöknek adtak esélyt a kollégiumban való tanulásra. Ellenkezőleg, Debrecen igen széles környezetében is felkutatva a tehetségeket, az alsóbb rétegek fiai előtt is igyekeztek megnyitni a tudás tárházát. Az arra érdemeseket ösztöndíjjal, ajánlásokkal küldték külföldre, hogy aztán az itt tanult latin és görög nyelv mellé élő idegen nyelveket is elsajátítatva térjenek vissza (!), hogy az akkori Európa legkorszerűbb ismereteit itt kamatoztassák a közösség és saját maguk javára.

Ne hagyja hát senki elbódítani magát a kormányzati tótumfaktumok hamisan historizáló, jóllehet sok magyar fülének kedves szavaitól! Ehelyett végre gondoljon már felelősen minden szülő és nagyszülő a saját iskolás gyerekére vagy unokájára! Ne hitegesse, ne csapja be magát azzal, hogy egy központi akarat alapján bárki meghatározhatná, hogy ebben a gyorsan változó világban mi a jó milliónyi különféle érdeklődésű, pszichikumú és fizikumú, más-más szociális helyzetben lévő csemetének! Ugyan hányszor kell még orra bukniuk a társadalom egyre nagyobb tömegű kiszolgáltatottjainak ahhoz, hogy felfogják: a hatalom birtokosait valójában csak saját és közvetlen környezetük érdekei mozgatják. A tűztől távol állóknak csak annyit adnak a gazdasági javakból és a tudáskincsből, amit kicsikarnak tőlük. Reménykedni ugyan lehet, de önmagát áltatja az, aki főként mások jóindulatára akarja bízni életét ahelyett, hogy saját kezébe venné családja sorsának irányítását.