Újévi intelem a tekintélyekről

Széchényi István, Petőfi Sándor, Eötvös József, Ady Endre, József Attila, Márai Sándor, Móricz Zsigmond, Bibó István, Tamási Áron, Németh László, Illyés Gyula és még hány olyan név, amelynek viselője a magyar progresszióval kapcsolódott össze. Még akkor is, ha olykor, átmenetileg, ők sem voltak mentek hibás helyzetértékelésektől. Ezen a tájon nem könnyű a hirtelen változó viszonyok közötti eligazodás! Mégis, ha életművük egészét vizsgáljuk, méltán tartjuk számon a maradandó értékek között gondolataikat, tetteiket. Azok között, amelyeket vezérfonalnak lehetne tekinteni most és az előttünk lévő századokban.

Ehhez képest lassan mindannyian eltűnnek hétköznapjaink horizontjáról, s már ünnepnapokon is egyre kevésbé hivatkoznak rájuk a szónokok.

Mintha egy központi akarat működne ebben is. Mintha kezdenék kitörölni a nemzet emlékezetéből e neveket, hogy helyüket másod, sőt harmad vonalbelieknek adják át. Olyanoknak, akiknek szellemiségét a feudális múltba nézés, a sértett nemzeti önérzet, a kirekesztő magatartás, a határokon belüli és kívüli ellenségképzés rögeszméje hatotta át. Olyanoknak, akik a beléjük táplált gondolkodásmód fogságában, tájékozatlanságuk, vagy csupán egyéni ambícióik miatt a múltban akarva-akaratlanul részesei lettek a magyarság megosztásának, a néplélekben a progresszióval szembeni ellenérzések felkorbácsolásának, s az erre építő politikai erők pünkösdi királyságának, az ország zsákutcákba, sőt katasztrófákba sodrásának.

Legyetek hát óvatosak, amikor azt tapasztaljátok, hogy igazi nagyjaink helyett Tormay Cécil, Wass Albert, Nyírő József, főként a késői Szabó Dezső és a még náluk is retrográdabbak műveiből vett, első hallásra tetszetősnek látszó idézetekkel traktálnak benneteket! Nem azt mondom, hogy ne akarjátok megismerni őket. Nem azt mondom, hogy ne olvassátok műveiket. Csupán azt ajánlom, mindig legyetek készen mérlegelni mindazt, amit olvastok tőlük! Mi több, tegyétek ezt azokkal is, akikre ténylegesen is érdemes hivatkozni. A nyitottság, a másfajta értékek tisztelete, a mások iránti megértés, a mások helyzetébe való beleérzés legyen annak a mérlegnek az egyik a serpenyőjében, amelynek másik tányérjába a műveket és a tetteket helyezitek, mielőtt életetek és gyerekeitek életének vezérfonalait kiválasztjátok!

Álljon itt ehhez intelemként Ady épp száz évvel ezelőtt, a Nyugat év végi számában közzétett felismerése: „a magyar elmaradt saját szükségletei mögött, s ki kell bontakoznia múltjából, hogy utolérje jövőjét.” Száz éve volt, hogy először kinyomtatták ezt a fél sort, de semmit nem veszített érvényességéből...

Számoljunk le végre az illúziókkal!

"Vér ide, vér oda, Cromwell után, természetesen utódai jóvoltából is, egy mindmáig stabil, és iránymutató liberális demokrácia jött létre. Amit Sztálin elkezdett - folytatott - abból semmi új nem keletkezett, csupán az előtte működőt helyezte új alapokra. Utódai pedig, az egy Gorbacsov, és valamelyest Jelcin kivételével beálltak a sorba." - szólt hozzá az előző, Zeneóra véreskezű hatalmasokkal című,  előző bejegyzésemhez a Facebookon D.J. Kénytelen voltam vitába szállni vele. Bár nem ígérhetem, hogy könnyen olvasható ez a szöveg, de íme.

Hogyne keletkezett volna új társadalmi-gazdasági formáció! Az alapvetően feudális rendszer helyére pártállami diktatúrával ötvözött, részben rabszolgamunkára építő, óriási gazdasági és kulturális teljesítményt produkáló államkapitalizmus lépett, amely – Oroszországnak a nyugati cégek és a komprádorok összefogásán alapuló teljes gazdasági kirablásával fenyegető gorbacsovi-jelcini anarchia után – egyfajta puha diktatúra körülményei között megvalósuló látszatdemokrácia mellett klientúra-kapitalizmusba vált át, amely megkerülhetetlen tényezője lett és maradt a világban zajló folyamatoknak.

Hogy ez jó, vagy rossz az oroszok összessége szempontjából, azt helyettük nem merném megítélni. Még azt sem tudom, miként hat ránk, jóllehet nyilvánvaló, hogy hasonló klientúra-rendszerek másutt, köztük Magyarországon is kiépülőben vannak. De azt már a saját országunkban húsz év alatt szegénységbe sodródott 4 millió ember sorsából is tudhatjuk, hogy az úgynevezett iránymutató liberális demokráciáknak szintén megvannak a maguk árnyoldalai még magukban a legfejlettebb országokban is, hát még az olyan perifériális helyeken, mint ahol mi élünk.

A fejlettek tevékenységét érdemes lenne átértékelni immár nekünk átlagembereknek is abból a szempontból, hogy mennyi kárt okoz ez a rendszer a világ egészében, egyszerűen annak következtében, hogy a túlhajtott fogyasztásra épül a működése. És ne feledkezzünk el arról sem, hogy a liberális demokráciákat szintén a rabszolgamunka és a gyarmatosítás alapozta meg, és sok tekintetben ma is a világ más részeiből transzferált értékek jelentik a forrásukat. A globális cégek világában a szabad verseny fogalmának gyakorlatilag még az a kevés tartalma is elveszett, ami valaha volt. Némi különbség persze van a nyugati és a keleti gyakorlat között. Amíg nyugaton a cégek hajlítják magukhoz, korrumpálják az államhatalom intézményeit és vezetőit, addig keleten az államhatalom birtokosai döntik el, hogy kik lesznek a javak újraelosztásának kedvezményezettjei.

Ami pedig a nyugati ember szabadságjogait illeti, ezeket a tömegmédián keresztül zajló folyamatos agymosás, az egyéniséget megölő iskolarendszer, meg a gyakorlatilag mindenki magánéletének megfigyelése a telefon- és e-mailforgalom követésén keresztül teszi egyre inkább viszonylagossá.

Abban persze egyetértünk, hogy gazdagnak lenni jobb, mint szegénynek, s hogy szabadságban jobb élni mint diktatúrában, s hogy a protestáns etikával megalapozott eredeti vállalkozási szabadság és felhalmozásra ösztönzés valóban az eddigi leghatékonyabb társadalmi-gazdasági rendszert hozta létre a fejlett országokban. Ám láthatóan ez a rendszer is képtelen arra, hogy csökkentse az elmaradott és fejlett viszonyok között élőket elválasztó szakadékot.

Gyanítom, hogy a világ népességének egészére vetítve – már csak a Pareto-törvényből is kiindulva – a szegények és a gazdagok aránya lényegében állandó, sőt a szegények hátrányára romlik. Adalék ehhez, az MTI 2013. 12. 19-ei jelentésének részlete: "A rászorulókat segítő szervezetek országos szövetségének csütörtökön Berlinben ismertetett jelentése szerint a hivatalos szegénységi küszöb alatti jövedelemből élők aránya 14 százalékról 15,2 százalékra emelkedett a 2006-tól 2012-ig. Ez azt jelenti, hogy már több mint 12 millió szegény él a 80 milliós országban."

Tehát ez a helyzet Németországban. És akkor még egy szót sem szóltunk az USA-ban élő szegények, az egészen mostanáig a társadalombiztosításból és a nyugdíjrendszerből teljesen kizártak tömegeiről. Arról az USA-ról beszélek, ahol saját tapasztalataim szerint a mi pénzünk vásárlóértéke az elmúlt tíz évben legalább a harmadára–felére csökkent. A felzárkózásunknak tehát nyoma sincs, s erről alighanem mi tehetünk a legkevésbé, jóllehet most is azt sugallják nekünk, mint a múltban, hogy mi nem dolgozunk elég sokat és elég hatékonyan. Valójában az ehhez szükséges eszközök már rég nincsenek a kezünkben. A pénzügyi rendszeren és a tulajdonviszonyokon keresztül egyszerűen olyan helyzet teremtődik, hogy az itt lényegében bérmunkában megtermelt értéktöbblet a fejlettebbeknél hasznosuljon. Saját innovációra, lényeges gyártókapacitások önálló létrehozására, a piaci és pénzügyi folyamatok ellenőrzésére már rég nincs lehetőségünk. Tetszik, nem tetszik, ez a helyzet!

Zeneóra véreskezű hatalmasokkal

Lehet abban valami, hogy Sztálin azokat a tábornokokat végeztette ki a harmincas évek második felében, akikről látta, hogy hozzá hasonlóan mindenre elszántak, minden gaztettre képesek, ergo veszélyeztetik a hatalmát. A mondatot a Facebookon zajló egyik polémia részeként írtam le. A polémia arról zajlott, hogy Sosztakovics állítólag Tuhacsevszkij marsallt siratta el az V. szimfónia egyik tételében. No mármost, Tuhacsevszkij – annak alapján, amit a Wikipédián is olvashatunk róla – egy elvtelen, karrierista, sokszorosan véreskezű, ám rendkívüli katonai tehetség volt. Ezzel együtt előttem régóta rejtély, hogy Sosztakovics mit siratott rajta, a cári katonaiskolákat végzett, a cári hadseregből a Vörös Hadseregbe átigazolt, nemesi származású tiszten, a későbbi vörös tábornokon, aki úgy ötvenezer (!) társával együtt a sztálini tisztogatás áldozatai lett. Mert szó szerint vérpatakok szegélyezték az útját egykori osztályos és eszmetársai ellen harcolva, később a vöröskatonák lázadásait is leverve.

Ugyanakkor persze ez a dolog sem fekete-fehér.

A mai orosz értelmiségi felfogás egy jelentős áramlatában azt képviselik, hogy nem az aktuális hatalomhoz, hanem Oroszországhoz kell hűnek lenni. Az oroszok történelmi tapasztalata szerint ugyanis Oroszország fennmaradásának, védelmének záloga, kirablásának megakadályozása az állam fejéhez kötődik. Ezért kötelesség a mindenkori hatalom támogatása akkor is, ha nem értünk egyet az uralkodó intézkedéseivel. (V.ö.: Kutuzov és a jórészt német származású I. Sándor cár viszonyát a Háború és békében, az előzőleg a cárra felesküdött hivatalnok- és katonaréteg viszonyát a grúz származású Sztálinhoz, a mai elit viszonyát az orosz Putyinhoz. Ezeket a kapcsolatokat nincs értelme a különféle magyarországi  tévképzetek, értékrendek alapján értelmezni, mert csak magunkat vezetjük félre.)

Hozzá látnunk kell azt is, hogy a mai putyinista államvezetés azon ügyködik, hogy – a magyarországi törekvésekkel ellentétesen – visszaállítsa az orosz történelemszemlélet folytonosságát. A bolsevik korszakot nem annyira kisiklásként, főleg nem zsákutcaként jelenítik meg, hanem az Oroszország civilizációs hátrányának ledolgozására, a tömegek műveltségének, iskolázottságának emelésére, az osztályok közötti korábban áthidalhatatlan szakadékok felszámolására, az iparosításra, Oroszország nagyhatalmi státuszának a cárok által elkezdett, évszázadokon átívelő megteremtésére tett kísérletek sikeres folytatásaként.

Jellemző, hogy Putyin a múlt heti sajtótájékoztatón arra a kérdésre, hogy miért vannak még Moszkvában kommunista vezetők szobrai, azzal reagált, hogy egyrészt ez a városi tanács ügye, másrészt ő maga nem gondolja, hogy Cromwell kevésbé lett volna véreskezű, mint Sztálin, Londonban mégsem jut senkinek eszébe Cromwell szobrának eltávolítását követelni. Nem mellesleg ugyanazon a napon Moszkvában emléktáblát avattak Brezsnyev lakóházán. A tévéhíradó erről szóló korrekt tudósításában a kommunista párt egykori főtitkárának hibás döntései mellett érdemeit is felsorolták.

Magyarországi tapasztalatainkkal összevetve persze mindez szinte megemészthetetlen. De hát a világ már csak ilyen! Sokféle gondolkodású emberből, sokféle politikai rendszerből tevődik össze. Minél hamarabb látjuk be ezt, annál hamarabb békélhetünk meg önmagunkkal is!