Zeneóra véreskezű hatalmasokkal

Lehet abban valami, hogy Sztálin azokat a tábornokokat végeztette ki a harmincas évek második felében, akikről látta, hogy hozzá hasonlóan mindenre elszántak, minden gaztettre képesek, ergo veszélyeztetik a hatalmát. A mondatot a Facebookon zajló egyik polémia részeként írtam le. A polémia arról zajlott, hogy Sosztakovics állítólag Tuhacsevszkij marsallt siratta el az V. szimfónia egyik tételében. No mármost, Tuhacsevszkij – annak alapján, amit a Wikipédián is olvashatunk róla – egy elvtelen, karrierista, sokszorosan véreskezű, ám rendkívüli katonai tehetség volt. Ezzel együtt előttem régóta rejtély, hogy Sosztakovics mit siratott rajta, a cári katonaiskolákat végzett, a cári hadseregből a Vörös Hadseregbe átigazolt, nemesi származású tiszten, a későbbi vörös tábornokon, aki úgy ötvenezer (!) társával együtt a sztálini tisztogatás áldozatai lett. Mert szó szerint vérpatakok szegélyezték az útját egykori osztályos és eszmetársai ellen harcolva, később a vöröskatonák lázadásait is leverve.

Ugyanakkor persze ez a dolog sem fekete-fehér.

A mai orosz értelmiségi felfogás egy jelentős áramlatában azt képviselik, hogy nem az aktuális hatalomhoz, hanem Oroszországhoz kell hűnek lenni. Az oroszok történelmi tapasztalata szerint ugyanis Oroszország fennmaradásának, védelmének záloga, kirablásának megakadályozása az állam fejéhez kötődik. Ezért kötelesség a mindenkori hatalom támogatása akkor is, ha nem értünk egyet az uralkodó intézkedéseivel. (V.ö.: Kutuzov és a jórészt német származású I. Sándor cár viszonyát a Háború és békében, az előzőleg a cárra felesküdött hivatalnok- és katonaréteg viszonyát a grúz származású Sztálinhoz, a mai elit viszonyát az orosz Putyinhoz. Ezeket a kapcsolatokat nincs értelme a különféle magyarországi  tévképzetek, értékrendek alapján értelmezni, mert csak magunkat vezetjük félre.)

Hozzá látnunk kell azt is, hogy a mai putyinista államvezetés azon ügyködik, hogy – a magyarországi törekvésekkel ellentétesen – visszaállítsa az orosz történelemszemlélet folytonosságát. A bolsevik korszakot nem annyira kisiklásként, főleg nem zsákutcaként jelenítik meg, hanem az Oroszország civilizációs hátrányának ledolgozására, a tömegek műveltségének, iskolázottságának emelésére, az osztályok közötti korábban áthidalhatatlan szakadékok felszámolására, az iparosításra, Oroszország nagyhatalmi státuszának a cárok által elkezdett, évszázadokon átívelő megteremtésére tett kísérletek sikeres folytatásaként.

Jellemző, hogy Putyin a múlt heti sajtótájékoztatón arra a kérdésre, hogy miért vannak még Moszkvában kommunista vezetők szobrai, azzal reagált, hogy egyrészt ez a városi tanács ügye, másrészt ő maga nem gondolja, hogy Cromwell kevésbé lett volna véreskezű, mint Sztálin, Londonban mégsem jut senkinek eszébe Cromwell szobrának eltávolítását követelni. Nem mellesleg ugyanazon a napon Moszkvában emléktáblát avattak Brezsnyev lakóházán. A tévéhíradó erről szóló korrekt tudósításában a kommunista párt egykori főtitkárának hibás döntései mellett érdemeit is felsorolták.

Magyarországi tapasztalatainkkal összevetve persze mindez szinte megemészthetetlen. De hát a világ már csak ilyen! Sokféle gondolkodású emberből, sokféle politikai rendszerből tevődik össze. Minél hamarabb látjuk be ezt, annál hamarabb békélhetünk meg önmagunkkal is!

Ide nekem, ami eddig a tiéd volt!

A kis hegyvidéki faluban eszmecserébe torkollott az október 23-ai ünnepség. A részletekre is kitérő, kézzel írott naplómból most másolom ide saját hozzászólásom három gondolatát (1) a megsemmisült polgárság újbóli létrejöttének esélytelenségéről, ami megpecsételheti Magyarország jövőbeni sorsát; (2) az orosz és szovjet kifejezések önkényes használatának káros következményeiről; (3) az úgynevezett történelmi események tulajdonképpeni céljáról, az erőforrások újraosztásáról.

1.) Márai Sándor 1949-es, Hallgatni akartam címmel most közreadott vallomásaiban írja, hogy – bár természetesen mit sem tudtak erről a kortársak – a magyar polgárság teljes megsemmisülése akkor kezdődött, amikor 1938-ban Hitler csapatai bevonultak Ausztriába. Márai csupán arról a mindössze 10-15 ezres polgárságról beszél itt, amely tényleges befogadója, fenntartója volt a magyar magas kultúrának. De 2013-ban sincs esély arra, hogy egy ilyen polgárság kialakuljon. Nem csak azért, mert gőzerővel folyik a társadalom gondolkodásmódjának a keresztény úri középosztály értékrendje szerinti átalakítása, s az ennek megfelelő reakciós (egyesek szerint: represszív) intézményrendszer kialakítása, hanem azért sem, mert a nagy jövedelmeket olyan rétegekhez áramoltatja a kormányzat, amelynek tagjai felkészültségük, műveltségük, képességeik szerint alkalmatlanok arra, hogy a magyar és az egyetemes magas kultúra fogyasztói, mecénásai legyenek. Mi több, tisztelet a kivételnek, döntő részükből még a szándék is hiányzik ehhez.  Egyetlen rögeszme vezérli őket: „Ide nekem, ami eddig a tiéd volt!” Végső soron ez pecsételheti meg Magyarország jövőbeni sorsát.

2.) 1956 eseményeinek felidézésekor az ünnepi szónok lépten-nyomon oroszokról beszélt, ahelyett, hogy a Szovjetunióról, a szovjet hadseregről, a szovjet katonákról szólt volna. Mi tagadás, ezt a hibát magam is gyakran elkövetem. Holott ez egy soknemzetiségű ország. Ahogyan annak idején az Oroszországot megtámadó Napóleon seregében is mindössze 40 százalék volt a franciák aránya, úgy az oroszok is csak egy nemzetiség volt az ukránokból, beloruszokból, üzbégekből, lettekből, litvánokból, kalmükökből, zsidókból, német származásúakból, s ki tudná felsorolni hányféle nációból álló Vörös Hadseregben. Maga Sztálin és közvetlen környezete sem orosz, hanem grúz származású volt. A Szovjetunióban maguk az oroszok is ugyanannyi áldozatot hoztak, ugyanannyit szenvedtek, mint bármely más nép tagjai, ám akik végül – Bibó István is próbálta már ezt megértetni a magyarokkal közvetlenül a háború után – valóban honvédő háborút vívtak az „Ide nekem, ami eddig a tiéd volt!” jegyében rájuk támadó hitlerista hadsereggel és a velük a rablásban szövetségesek ellen. Miért gond, hogy a háború eseményeivel összefüggésben a szovjet kifejezés helyett az orosz szót használjuk 2013-ban? Mert ez kimondva-kimondatlanul az orosz ellenességet gerjeszti, ami gátja az újabb nemzedékekben az orosz kultúra korábbi és mai világszínvonalú teljesítményei befogadásának. Egyúttal érthetetlenné válik például az, hogy a mostani kormányzat is miért szorgalmazza a keleti nyitáson belül az Oroszországgal való kapcsolatépítést.

3.) A szónokok ezen az ünnepségen, a világháborúk és ’56 kapcsán is, szenvedélyesen osztották jókra és rosszakra az események részeseit. Vehemensen és tévedhetetlenül foglaltak állást abban, hogy kik voltak a jók, s kiket lássunk gonoszoknak. Ezzel szemben ezúttal is elsikkadt annak érzékeltetése, hogy az úgynevezett történelemben minden külső és belső törekvés végcélja az erőforrások újraosztása. Az ideológiák, a vallások csupán azt szolgálják, hogy a tömegek előtt rejtve tartsák az igazi cél érvényesítését: „Ide nekem, ami eddig a tiéd volt!” Amikor pedig az újraosztás bekövetkezik, akkor a hatalom új birtokosai, az események visszamenőleges átírásával próbálják igazolni, hogy ők álltak a jó oldalon; a javak újraosztása nem rablás, hanem az igazság diadalát, a nép, a nemzet javát, boldogulását szolgálja. Ehhez képest az úgynevezett haladás elemei csak nagy ritkán, s nekünk akkor is csak utólag megmutatkozva képesek felszínre törni a mérhetetlen szenvedések, a könnypatakok és a vérfolyamok medrének aljáról.

 

A gazdagok ellen szavaztak az oroszok

Hát akkor, médiatörténész barátom kedvéért is, pár szót ismét orosz televíziós műsorokról. „Tegnap nem létező ünnepet ünnepeltek Oroszországban” – lépett be november 8-án este az orosz állami tévé Pojedinok (párbaj, ütköző) című műsorának stúdiójába a népszerű műsorvezető. Vlagyimir Szolovjov elmondta, hogy a kommunisták és a hasonszőrűek országszerte demonstrációkat és gyűléseket szerveztek, Szentpéterváron pedig újra felállították a 95 évvel ezelőtti forradalom vezérének, Leninnek a szobrát.

Jelenet Eizenstein filmjéből:
Állítólag nem is így történt

Az úgymond nem létező ünnep: november 7. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom 95. évfordulója volt ezen a napon.* Az orosz állami televíziónak az évforduló másnapjára időzített párbajában arra a kérdésre keresték a választ, hogyan viszonyuljanak november 7-éhez. A kék emelvénynél a végig ordibáló Vlagyimir Zsirinovszkij, az Oroszországi Liberális Demokrata Párt vezetője azzal nyitott: külföldi titkosszolgálatok machinációja volt a hatalom fegyveres megszerzése, élén a 20. század fő terroristájával, a bűnöző Leninnel. A piros szónoki emelvénynél az Orosz Föderáció Kommunista Pártját az Állami Dumában képviselő Vlagyimir Bortko, a Mihail Bulgakov műveit – Kutyaszív, Turbin család, A mester és Margarita – emlékezetes filmekben feldolgozó rendező. Nagyapját kivégezték a sztálini időkben. És mégis higgadtan mondta: a forradalom életre rázta Oroszországot, az egész emberiség reménysége öltött testet benne. Azok az eszmék, amelyek áthatották, továbbélnek.

November 7-én valami hétköznapi ügy kiverhette a fejemből a valaha jelesnek számító évfordulót, ezért még az orosz híradókban sem kaptam el a Vörös téri felvonulásról készült tudósítást. Korábban azonban láttam egy előzetest, amelyben megfogalmazódott az úgymond hivatalos álláspont: a korhű egyenruhákban és az egykori harci járművekkel rendezett katonai parádéval nem az 1917-es, hanem az 1941-es november 7-ikét fogják felidézni, amikor a dísztérről a Moszkvát közvetlenül fenyegető német csapatok ellen egyenesen a frontra meneteltek az önkéntesek.

A nem létező ünnep előestéjén, azaz 6-án viszont egy dokumentumfilmre bukkantam az orosz világtelevízió adásában. A film Szentpétervár 1917. októberi életét mutatta be archív újságcikkek, korabeli filmhíradókból származó jelenetek, John Reed amerikai tudósító Tíz nap, amely megrengette a világot című könyvéből vett idézetek, s mindenekelőtt egy diáklány naplójának segítségével. A filmesek úgy válogattak az anyagok között, hogy az derült ki: az akkori főváros egyáltalán nem égett forradalmi lázban.

A cár már rég elhagyta helyét. Alekszandr Kerenszkij mérsékelt szocialista és polgári politikus februárban megalakult ideiglenes kormányát senki nem vette komolyan. Ám a film sugallata szerint, ez nem izgatta a népeket. A színházak, a mozik folyamatosan játszottak. Az utóbbiak olyan alkotásokat is, amelyeket addig a cenzúra nem engedélyezett. A nyilvános házak, amelyekben húszezer nyilvántartott prostituált kínálta szolgáltatásait, teljes kapacitással dolgoztak. A gyárak üzemeltek, az iskolákban folyt a tanítás. A háború miatt előfordultak ellátási nehézségek, s az árak olykor magasba szöktek. Igaz – hallhattam a narrátor hangját – a sugárutakon néha végigszáguldott egy-egy frontkatonákkal tömött teherautó. Előfordult, hogy az elvadult harcosok duhajkodva lövöldöztek, s emiatt betört egy-két kirakat, de ezt az emberek a hatalom megingása miatti fejetlenség velejárójának tekintették. És végre tisztábban (?) láthattunk Kerenszkij ügyében is. Dehogy öltözött ő női ruhába, hogy az éjszaka leple alatt hagyja el a várost, amint ezt évtizedeken át mesélték nekünk! Az ideiglenes kormány elnöke délután, egy nyitott gépkocsiban hajtatott el.

Naná, hogy a cár téli palotájának ostroma sem úgy történt, ahogyan eddig hittük. Eizenstein mindenki által ismert filmje szerint a hatalmas épületet harci vágytól égő katonák és matrózok vették be a velük szemben felsorakozott géppuskás junkerek ellenében. Sokan életüket sem kímélve másztak át a díszes kapuszárnyakon, mígnem azokat sikerült betörni. A történet mostani változatában az szerepel, hogy az úgynevezett forradalmárok csak csellengtek, beszélgettek, sőt heverésztek a palota környékén, aztán jóval sötétedés után egyszerűen besétáltak a mellékajtókon azt követően, hogy a Néván horgonyzó Auróra lőtt egyet, majd sortüzet adtak a szemközt lévő Petro-pavlovszkij erőd ágyúi. Igaz, ezek a hangok némileg megzavarták az ebben az időben zajló operaelőadást, amelynek főszereplője Saljapin volt, de rövid közjáték után a darabot azért rendben végigjátszották, a nézőknek pedig eszük ágában sem volt hazarohanni. Eközben a palotát elárasztó katonák vezetőinek az egyetlen gondot az okozta, hogy megakadályozzák a fosztogatást.

A szomszédos Szmolnijban székelő tucatnyi pártvezérnek, köztük Leninnek késő este jelentették a cári palota birtokba vételét, aki erre deklarálta, hogy győzött a forradalom. Ám a film szerint erről még Péterváron is csak napokkal, hetekkel később értesült az emberek többsége, de lényegében nem foglalkoztak vele. Oroszország távoli vidékein pedig még évekbe telt, amíg a zavaros, s helyenként igen véres polgárháború után mindenki megértette, hogy hatalomváltás történt.

Moszkvában a Kremlt foglalták el ugyanilyen módon a bolsevikok. A film moszkvai áldozatokról nem szólt, ugyanakkor megemlítette, hogy a pétervári akció során a hanyagságból bekövetkezett balesetekben, négyen-öten haltak meg, egy ember pedig szívinfarktust kapott izgalmában.

Azon a napon éjfél körül feküdt le a szentpétervári diáklány, akinek naplójából bőven idéztek a dokumentaristák. Utoljára a francia leckéjét vette át – tudhattuk meg az összeállításból. Fogalma sem volt róla, hogy a házuktól nem messze, úgynevezett forradalmárok foglalták el a cári palotát, holott apja, aki szimpatizált a bolsevikokkal, korábban Leninnek, illetve Sztálinnak is lehetővé tette, hogy náluk húzzák meg magukat. Ugyanez a lány, akit Nagyezsda Allilujevának hívtak, hamarosan mégis történelmi szereplővé vált. Ugyanis beleszeretett Ioszeb Dzsugasvilibe, vagyis a világ által inkább ismert nevén, Joszif Visszarionovics Sztálinba, s 1919-ben, nem egészen 18 évesen, nőül ment az akkor 41 éves férfihoz.

Még csak annyit: a cikk elején említett Pojedinok, vagyis a talk-showban létrehozott párbaj során a nézők, ugyanúgy mint máskor, most is telefonhívásaikkal támogathatták azt a felet, amelyikkel egyetértettek. A kétórás műsorban több mint 60 ezren szimpatizáltak a kommunista Bortko álláspontjával, aki a kínaiak példájára, sőt az előző nap, azaz épp november 7-én zárult amerikai elnökválasztás tapasztalataira is hivatkozva azt képviselte, hogy a szociális szempontokat a gazdagok érdeki elé helyező államnak nincs alternatívája. Ezzel szemben Zsirinovszkij arra építette az érvelését, hogy a kapitalizmusban a tőkéseket kell olyan helyzetbe hozni, hogy gazdasági tevékenységükkel közvetve a társadalom egészének érdekeit is szolgálhassák. A gazdagok szempontjait előtérbe helyező álláspontja nem egészen 19 ezer támogató telefonhívást kapott.

----------------

Megjegyzés:

*Azért októberi a forradalom neve, mert 1917-ben, Oroszországban még a régi számítást használták, s abban a Gergely-naptár szerinti november 7. október 25-iére esett.

 

RUTV.RU: Képernyőn Grosszman korszakos regénye

Nagyorosz és liberális összecsapás követte a filmbemutatót

Vaszilij Grosszman, az Élet és sors szerzője

Ha már annyit nézed az orosz televíziót, miért nem írsz gyakrabban a műsorokról? – kérdezte a közelmúltban médiatörténész ismerősöm. Minthogy magam is azt tapasztalom, hogy itt, Magyarországon egyre kevesebbet tudunk arról, ami a határainkon túl történik, s ez a létezésünk szempontjából olyan meghatározó államokra is vonatkozik, mint például az Egyesült Államok, vagy Oroszország, ésszerűnek tartottam az ötletet. Most, hogy tegnap este tévétörténeti esemény részesei lehettek a Rosszija 1, és a Planeta RTR, az orosz világtelevízió nézői, belevágok a dologba.

Az orosz állami televízió különféle csatornái, a miénket felülmúló technikai feltételek között, elképesztő profizmussal dolgozó művészekkel, újságírókkal, a magyarországihoz képest összehasonlíthatatlanul sokoldalúbban mutatják be a valóságot. Miközben nyilvánvaló, hogy a műsorokban minden a putyini államfelfogás szemszögéből jelenik meg, erősségeik a korlátozottan az ellenzéknek és az extremitásoknak is teret adó, nálunk ismeretlen hevességű vitaműsorok. A híradó a hatalmas ország egészét és a világot behálózó tudósítói hadsereget foglalkoztat, a tudomány és a történelem hozzánk legközelebb álló korszakait saját gyártású dokumentum- és ismeretterjesztő filmekben dolgozzák fel. Tőlem ugyan távolabb állnak a popzenei koncertek, az ezoterikus műsorok, a vetélkedők, de nyilvánvaló, hogy ezektől sem sajnálják a pénzt és a szellemi energiát. A saját készítésű, főként a mai élethelyzetekre épülő szappanoperákból és populáris televíziós sorozatokból olykor kettő-három is fut párhuzamosan. Emellett külön kulturális, sport- és gyerekcsatornát is fenntart az orosz állam, s heves viták közepette folyik egy új közéleti csatorna előkészítése annak érdekében, hogy minden társadalmi szervezet teret kapjon a médiában.

Az igazi csemege azonban az, hogy általunk elképzelhetetlen összegekből minimum negyedévente, olykor havonta  egy olyan új filmet, vagy több részes filmsorozatot mutatnak be, amelyben az orosz történelem különféle korszakait idézik fel rendszerint egy sokáig betiltott regény feldolgozásával. Az elmúlt hétvége szenzációja volt, hogy vasárnap, magyar idő szerint 19.30-kor kezdték vetíteni a Vaszilij Grosszman Élet és sors című regényéből készült, az előttünk álló héten is folytatódó televíziós filmsorozatot. A könyvet az orosz világban úgy emlegetik, mint a huszadik század Háború és békéjét. Magyar nyelvű kiadása, az ígéretek szerint, ebben az évben jelenik meg.

Grosszman, Ilja Ehrenburghoz hasonlóan, népszerű haditudósítóként járta a frontokat. Sztálingrádban az elejétől a végéig részese volt a lerombolt házak pincéit és a város csatornáit erődítményként használó elkeseredett harcoknak, majd az ellentámadás után, a tollforgatók közül szinte elsőként tapasztalta meg az ellenség által véghezvitt pusztítás minden képzeletet felülmúló méreteit. A fontújságírók közül először ő adott hírt a treblinkai haláltáborban a nácik által elkövetett vérengzésről.

De a négy év alatt Vaszilij Grosszman arra is rádöbbent, hogy a szovjet nomenklatúra és a tömegek között milyen hatalmas szakadék tátong. A társadalom minden szeletére rálátva, közvetlen élményeket szerzett arról, hogy a szovjet államnak mennyire sajátja a kíméletlenség. A regénybe sűrített tapasztalatait feldolgozva megmutatta, hogy a hátországban nélkülözők mennyire kiszolgáltatottak az aljas kisembereknek és a kicsinyesen basáskodó helyi hatalmasságoknak. Ábrázolta azt is, hogy az ellenséggel életre halálra küzdő katonákat hogyan tartják rettegésben a katonai elhárítással, a gyakran a börtönökből melléjük kihozott köztörvényesekkel, a rögtönítélő bíróságokkal. Feldolgozhatatlan élményként élte meg, hogy a háború után a sokat szenvedettek életben maradt legjavát Gulag munkatáborokba hurcolták. E tapasztalatok nyomán a haditudósító újraértékelte a háború előtti időszak eseményeit, az 1937-ben kezdődött tömeges kivégzések, a szovjet társadalom minden rétegét elérő üldöztetések következményeit.

Az Élet és sors üzenete: a náci és a szovjet totalitarizmus tükörképe egymásnak, erkölcsileg semmi különbség nincs köztük. A regényben és a Szergej Urszulják által rendezett, grandiózusnak ígérkező filmben az erőszak és a szabadság hívei csapnak össze. Benne Sztálingrád egyrészt ennek a szabadságnak a lelke, másrészt a mindenféle szabadsághoz ellenségesen viszonyuló sztálini rendszer jelképe. E kettősség határozza meg a nép tragédiáját, amelynek egyszerre két fronton is küzdenie kell: a németek és a saját elnyomók ellen, miközben a nép élén egy zsarnok-bűnöző áll, aki a nép győzelmében is a saját győzelmét látja, amivel megszilárdíthatja saját személyes hatalmát.

A naiv Grosszman 1960-ban az egyik folyóiratnak ajánlotta közlésre a tíz éven át készült regényt. Az adott körülmények között legfeljebb számára lehetett meglepő, hogy a végén nem kisebb személy, mint a hruscsovi Szovjetunió főideológusa, maga Szuszlov mondta ki a verdiktet: „Grosszman elvtárs, talán majd kétszáz év múlva megjelenhet a könyve...” A kéziratot, az állambiztonsági hatóság, azaz a KGB azonnal elkobozta.

A műsorelőzetes szerint csodával határos módon maradt fenn a kézirat egy sok hibát tartalmazó példánya. Erről mikrofilmfelvétel készült, s a mű ennek alapján jelent meg először 1980-ban, Svájcban. Oroszországban csak 1988-ban adták ki, majd egy évvel később, a honnan, honnan nem előkerült eredeti lapok alapján immár javított változatban is. 2011 őszén 13 részes rádiójátékot készített belőle a BBC, amelynek nyomán a könyv a nagy-britanniai sikerlista első helyére került, s az egyik angol kritikustól megkapta a 20. század legjobb orosz regénye minősítést.

A filmet vita követte vasárnap éjszaka. Sajnos, a népszerű Vlagyimir Szolovjev által vezetett műsort még nem értem el a www.rutv.ru honlapon, így csak az emlékezetemre hagyatkozva vázolhatom fel a kérdéses korszakkal kapcsolatos, olykor igen finom nézetkülönbségeket. A Gulag munkatáborairól írt regényért Nobel-díjban részesült Alekszandr Szolzsenyicin özvegye, egy filmrendezővel együtt hevesen bírálta a sztálini rendszer egészét, s mindazt a borzalmat, amit az orosz társadalomra szabadítottak a bolsevikok. Számokkal érzékeltették a belső tisztogatások milliókkal mérhető emberveszteségeit. Ők voltak azok, akik visszautasították a "Cél szentesíti az eszközt!" több százéves jelszavát, meg a Bulat Okudzsava keserű dalából Oroszországban szállóigévé lett gondolatot. Szabad fordításban: semmilyen áldozat nem lehet drága, ha a hazáról van szó. Szolzsenyicin özvegye szerint: ha a katona magától cselekszik így, akkor a tette hősies, de ha egy hadvezér jelenti ki ezt, akkor, az bűnöző. 

Az 1964-ben elhunyt Grosszmant a már szintén idős lánya képviselte. Ő az adásban is megerősítette, hogy apja lényegében egyenlőségjelet tett a nácizmus és a sztálinizmus között, de ő maga, a vita lényegét tekintve, egyfajta köztes álláspontra helyezkedett, amikor azt mondta: ne a múlton rágódjunk, hanem a jelent tegyük rendbe, mert ha nem erre koncentrálunk, ismét elkövetjük azokat a hibákat, amelyeket korábban. A vita egy szintén harmadikutas résztvevője azt a kérdést tette fel: "Kell-e arra törekedni, hogy naggyá tegyük Oroszországot? A nagyság ábrándjáért a nép nagy tömegei mindig rendkívüli áldozatokkal fizetnek. Vajon az egyszerű emberek nem járnának-e jobban, nem élnének-e kényelmesebben, ha hagynánk részekre szakadni Oroszországot, hogy a nép mindenütt élhesse a maga életét anélkül, hogy különféle eszmék jegyében követelnének tőle áldozatot a mindenkori hatalmasok."

Az éles polémia másik ellenpontját a Tarasz Bulba, a Kutyaszív, valamint a Mester és Margarita újabb filmre vitelét rendező Vlagyimir Bortko képviselte. Az úgymond liberálisokkal szemben ő azt a nagyorosz nézetet védelmezte, hogy az országra támadó ellenség miatt az orosz nép fennmaradása időről időre megkövetelte azokat az áldozatokat, amelyeket a nagy uralkodók és hadvezérek kényszerítettek a népre. 1812-t felidézve, de egyszersmind túl is lépve az orosz történelem keretein, Napóleont említette példaként, akinek uralkodása szenvedést hozott a franciákra, de reformjainak áldásait ma is élvezik. Mint Bortko mondta: nagy szenvedések nélkül nem jön létre jelentős kultúra. Sztálin nélkül sem emelkedett volna a mai szintre az oroszok iskolázottsága, Oroszország termelési és védelmi képessége. "Tegye fel a kezét akár egy ember is a stúdióban ülők közül, akiknek elődeit nem a sztálini rendszer emelte fel a nyomorból!” – szólította fel teátrálisan a népes közönséget, majd Grosszman túloldalon lévő lányához, meg Szolzsenyicin özvegyéhez, s a mellette álló filmrendezőhöz költői kérdéssel fordult: „Ugyan hány oroszországi zsidó élte volna túl a második világháborút, ha történetesen a hitleri Németország győz, s nem a Sztálin által vezetett Szovjetunió?”

A tévévita ezen a ponton ért véget, hogy aztán a kérdés ott kongjon a fejünkben akkor is, amikor majd ma este megnézzük a Sors és élet következő részeit.