Hát akkor, médiatörténész barátom kedvéért is, pár szót ismét orosz televíziós műsorokról. „Tegnap nem létező ünnepet ünnepeltek Oroszországban” – lépett be november 8-án este az orosz állami tévé Pojedinok (párbaj, ütköző) című műsorának stúdiójába a népszerű műsorvezető. Vlagyimir Szolovjov elmondta, hogy a kommunisták és a hasonszőrűek országszerte demonstrációkat és gyűléseket szerveztek, Szentpéterváron pedig újra felállították a 95 évvel ezelőtti forradalom vezérének, Leninnek a szobrát.
 |
| Jelenet Eizenstein filmjéből: Állítólag nem is így történt |
Az úgymond nem létező ünnep: november 7. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom 95. évfordulója volt ezen a napon.* Az orosz állami televíziónak az évforduló másnapjára időzített párbajában arra a kérdésre keresték a választ, hogyan viszonyuljanak november 7-éhez. A kék emelvénynél a végig ordibáló Vlagyimir Zsirinovszkij, az Oroszországi Liberális Demokrata Párt vezetője azzal nyitott: külföldi titkosszolgálatok machinációja volt a hatalom fegyveres megszerzése, élén a 20. század fő terroristájával, a bűnöző Leninnel. A piros szónoki emelvénynél az Orosz Föderáció Kommunista Pártját az Állami Dumában képviselő Vlagyimir Bortko, a Mihail Bulgakov műveit – Kutyaszív, Turbin család, A mester és Margarita – emlékezetes filmekben feldolgozó rendező. Nagyapját kivégezték a sztálini időkben. És mégis higgadtan mondta: a forradalom életre rázta Oroszországot, az egész emberiség reménysége öltött testet benne. Azok az eszmék, amelyek áthatották, továbbélnek.
November 7-én valami hétköznapi ügy kiverhette a fejemből a valaha jelesnek számító évfordulót, ezért még az orosz híradókban sem kaptam el a Vörös téri felvonulásról készült tudósítást. Korábban azonban láttam egy előzetest, amelyben megfogalmazódott az úgymond hivatalos álláspont: a korhű egyenruhákban és az egykori harci járművekkel rendezett katonai parádéval nem az 1917-es, hanem az 1941-es november 7-ikét fogják felidézni, amikor a dísztérről a Moszkvát közvetlenül fenyegető német csapatok ellen egyenesen a frontra meneteltek az önkéntesek.
A nem létező ünnep előestéjén, azaz 6-án viszont egy dokumentumfilmre bukkantam az orosz világtelevízió adásában. A film Szentpétervár 1917. októberi életét mutatta be archív újságcikkek, korabeli filmhíradókból származó jelenetek, John Reed amerikai tudósító Tíz nap, amely megrengette a világot című könyvéből vett idézetek, s mindenekelőtt egy diáklány naplójának segítségével. A filmesek úgy válogattak az anyagok között, hogy az derült ki: az akkori főváros egyáltalán nem égett forradalmi lázban.
A cár már rég elhagyta helyét. Alekszandr Kerenszkij mérsékelt szocialista és polgári politikus februárban megalakult ideiglenes kormányát senki nem vette komolyan. Ám a film sugallata szerint, ez nem izgatta a népeket. A színházak, a mozik folyamatosan játszottak. Az utóbbiak olyan alkotásokat is, amelyeket addig a cenzúra nem engedélyezett. A nyilvános házak, amelyekben húszezer nyilvántartott prostituált kínálta szolgáltatásait, teljes kapacitással dolgoztak. A gyárak üzemeltek, az iskolákban folyt a tanítás. A háború miatt előfordultak ellátási nehézségek, s az árak olykor magasba szöktek. Igaz – hallhattam a narrátor hangját – a sugárutakon néha végigszáguldott egy-egy frontkatonákkal tömött teherautó. Előfordult, hogy az elvadult harcosok duhajkodva lövöldöztek, s emiatt betört egy-két kirakat, de ezt az emberek a hatalom megingása miatti fejetlenség velejárójának tekintették. És végre tisztábban (?) láthattunk Kerenszkij ügyében is. Dehogy öltözött ő női ruhába, hogy az éjszaka leple alatt hagyja el a várost, amint ezt évtizedeken át mesélték nekünk! Az ideiglenes kormány elnöke délután, egy nyitott gépkocsiban hajtatott el.
Naná, hogy a cár téli palotájának ostroma sem úgy történt, ahogyan eddig hittük. Eizenstein mindenki által ismert filmje szerint a hatalmas épületet harci vágytól égő katonák és matrózok vették be a velük szemben felsorakozott géppuskás junkerek ellenében. Sokan életüket sem kímélve másztak át a díszes kapuszárnyakon, mígnem azokat sikerült betörni. A történet mostani változatában az szerepel, hogy az úgynevezett forradalmárok csak csellengtek, beszélgettek, sőt heverésztek a palota környékén, aztán jóval sötétedés után egyszerűen besétáltak a mellékajtókon azt követően, hogy a Néván horgonyzó Auróra lőtt egyet, majd sortüzet adtak a szemközt lévő Petro-pavlovszkij erőd ágyúi. Igaz, ezek a hangok némileg megzavarták az ebben az időben zajló operaelőadást, amelynek főszereplője Saljapin volt, de rövid közjáték után a darabot azért rendben végigjátszották, a nézőknek pedig eszük ágában sem volt hazarohanni. Eközben a palotát elárasztó katonák vezetőinek az egyetlen gondot az okozta, hogy megakadályozzák a fosztogatást.
A szomszédos Szmolnijban székelő tucatnyi pártvezérnek, köztük Leninnek késő este jelentették a cári palota birtokba vételét, aki erre deklarálta, hogy győzött a forradalom. Ám a film szerint erről még Péterváron is csak napokkal, hetekkel később értesült az emberek többsége, de lényegében nem foglalkoztak vele. Oroszország távoli vidékein pedig még évekbe telt, amíg a zavaros, s helyenként igen véres polgárháború után mindenki megértette, hogy hatalomváltás történt.
Moszkvában a Kremlt foglalták el ugyanilyen módon a bolsevikok. A film moszkvai áldozatokról nem szólt, ugyanakkor megemlítette, hogy a pétervári akció során a hanyagságból bekövetkezett balesetekben, négyen-öten haltak meg, egy ember pedig szívinfarktust kapott izgalmában.
Azon a napon éjfél körül feküdt le a szentpétervári diáklány, akinek naplójából bőven idéztek a dokumentaristák. Utoljára a francia leckéjét vette át – tudhattuk meg az összeállításból. Fogalma sem volt róla, hogy a házuktól nem messze, úgynevezett forradalmárok foglalták el a cári palotát, holott apja, aki szimpatizált a bolsevikokkal, korábban Leninnek, illetve Sztálinnak is lehetővé tette, hogy náluk húzzák meg magukat. Ugyanez a lány, akit Nagyezsda Allilujevának hívtak, hamarosan mégis történelmi szereplővé vált. Ugyanis beleszeretett Ioszeb Dzsugasvilibe, vagyis a világ által inkább ismert nevén, Joszif Visszarionovics Sztálinba, s 1919-ben, nem egészen 18 évesen, nőül ment az akkor 41 éves férfihoz.
Még csak annyit: a cikk elején említett Pojedinok, vagyis a talk-showban létrehozott párbaj során a nézők, ugyanúgy mint máskor, most is telefonhívásaikkal támogathatták azt a felet, amelyikkel egyetértettek. A kétórás műsorban több mint 60 ezren szimpatizáltak a kommunista Bortko álláspontjával, aki a kínaiak példájára, sőt az előző nap, azaz épp november 7-én zárult amerikai elnökválasztás tapasztalataira is hivatkozva azt képviselte, hogy a szociális szempontokat a gazdagok érdeki elé helyező államnak nincs alternatívája. Ezzel szemben Zsirinovszkij arra építette az érvelését, hogy a kapitalizmusban a tőkéseket kell olyan helyzetbe hozni, hogy gazdasági tevékenységükkel közvetve a társadalom egészének érdekeit is szolgálhassák. A gazdagok szempontjait előtérbe helyező álláspontja nem egészen 19 ezer támogató telefonhívást kapott.
----------------
----------------
Megjegyzés:
*Azért októberi a forradalom neve, mert 1917-ben, Oroszországban még a régi számítást használták, s abban a Gergely-naptár szerinti november 7. október 25-iére esett.
