Egy gyöngéd csók

Burns versének magyarítása Dougie MacLean melódiájára

Dougie MacLeannek a Robert Burns: Ae fond kiss (Egy gyöngéd csók) című versére írt dala annyira lenyűgözött, hogy megpróbálkoztam a fordítással.

Az így keletkezett magyar szöveget nem könnyű az angol versezet sajátosságaihoz igazítani, de érdemes vele megpróbálkozni, ha valaki azt veszi a fejébe, hogy magyarul is megpróbálja énekelni. Tanácsom: a magyar szöveg éneklése közben a hajlításokkal, a nyújtásokkal igyekezz követni a skót énekest, s elég jól összeáll a szám a mi nyelvünkön is.

Egy gyöngéd csók, s itt a búcsú

Mindörökre el kell válnunk 

Szakad szívem, de ígérem,

Sóhajom nem kísért téged

----------

A szerencséd bánattal jár 

A reménycsillag már visz hozzá 

De nem esik rám a fényből 

Szomorúság száll lelkemből

----------

Sose mondtad azt, hogy kedves,

Sose mondtam azt, hogy szeress.

De, hogy immár el kell válnunk,

Összetörik szívünk, álmunk 

----------

Isten veled első kedves

Légy boldog te legjobb, s legszebb

Minden kincsem néked adnám 

Vidd a lelkem, nem látlak már

----------

Egy gyöngéd csók, s itt a búcsú

Mindörökre el kell válnunk 

Szakad szívem, de ígérem,

Sóhajom nem kísért téged

----------

Ae fond kiss, and then we sever 

Ae farewell, and then forever 

Deep in heart-wrung tears I'll pledge thee, 

Warring sighs and goans I'll wage thee. 

----------

Who shall say that Fortune grieves him, 

While the star of hope she leaves him 

Me nae cheerful twinkle lights me, 

Dark despair around benights me. 

----------

Had we never loe'd sae kindly, 

Had we never loe'd sae blindly, 

Never met - nor never parted - 

We had ne'er been broken-hearted. 

----------

Fare thee weel, thou first and fairest 

Fare thee weel, thou best and dearest 

Thine be ilka joy and treasure, 

Peace, Enjoyment, Love and Pleasure 

----------

Ae fond kiss, and then we sever 

Ae farewell, alas, for ever 

Deep in heart-wrung tears I'll pledge thee, 

Warring sighs and groans I'll wage thee. 

----------

Orbán Viktor intézkedik

Orbán Viktor ismét bizonyította, hogy a nevével fémjelzett rendszer fénysebességgel halad az autokrácia kiépülése felé, ha csak már nem az ebben a pillanatban is.

Miután a rendőrség már engedélyezte a Nemzeti Érzelmű Motorosok Egyesületének április 21-ei, Adj gázt! elnevezésű rendezvényét, a miniszterelnök a parlamentben arra utasította Pintér Sándor belügyminisztert, hogy tiltsák meg az Élet Menete Alapítvány megemlékezésére nyilvánvalóan célzatosan rászervezett motoros felvonulást.

Bármennyire is gyáva magyarázkodásba kezdett utólag a motoros egyesület – azt állítván, hogy csupán tavaszköszöntésről lenne szó –, semmi kétség, hogy a német újnáciktól elorozott szlogen magyarított változatának égisze alatt provokatív felvonulást akartak szervezni épp a holokausztra, az elgázosított áldozatokra való emlékezés napján, az Élet Menete rendezvény útvonalának közvetlen közelében.

Minden jóérzésű embert sért, sértene, ha ez a magát nemzetinek nevező társaság a méregdrága pöfögőivel végighaladna ott, ahol 1944-ben halálmenetben hajtották azokat, akiknek anyakönyvébe, vagy csupán valamely ősükébe az izraelita vallású megjelölés volt beleírva. Csak örülhetünk annak, ha Orbán Viktor miniszterelnök tűrésküszöbét is meghaladja ez az arcátlanság.

Amitől viszont meg kell riadnunk mégis, az az, hogy Orbán Viktor már megint túllépett a jogállami korlátokon.

A miniszterelnöknek sem az nem dolga, hogy elvárásokat fogalmazzon meg a tőle független bíróságok ítéleteivel kapcsolatban, sem az, hogy utasítást adjon a csak a jogszabályok által befolyásolható hatóságoknak. Ha ezt nem érti meg – márpedig egyre több jel utal arra, hogy nem képes megérteni –, akkor ebben a kormányt és a parlamentet, a médiahatóságot és az alkotmánybíróságot, a nemzeti bankot és az adóhatóságot személyes vazallusain keresztül uraló emberben végképp rögzül az a téveszme, hogy mindenért neki kell felelnie, ergo mindenbe beleszólása lehet pillanatnyi érzelmei, indulatai szerint. Márpedig egy olyan országban, ahol nem a törvények szabják meg, hogy kinek, mi a dolga, egy olyan országban, ahol nem szilárd jogszabályokra vezethetők vissza a hatóságok intézkedései, ezzel szemben egy ember mégoly nemes szándéktól vezérelt pillanatnyi meggondolásai jelölik ki az élet kereteit, könnyen megtörténhet, hogy idővel újból a terror válik úrrá az egyének felett.

Szexuális erőszak - Nem a büntetésen múlik

Hogy nem a kilátásba helyezett büntetésen múlik, elkövet-e, vagy sem valaki bűncselekményt, azt szemléletesen példázzák a pécsi események.

Az előző év nyarán halállal végződött szexuális támadás áldozata lett egy 25 éves pszichológusnő. Szintén Pécsen, a múlt péntek hajnalban újabb lányt támadott meg egy férfi. Ennek a nőnek sikerült megvédenie magát, ugyanakkor az arc- és orrcsontja eltört, teste több pontján is zúzódást szenvedett, a ruháit pedig szétszaggatták.

Történt a második eset akkor, amikor már tudni lehetett, hogy a nyáron gyilkossággal végződött szexuális erőszak elkövetője kivételesen súlyos büntetésre számíthat. Ez be is igazolódott. A péntek hajnali támadás után néhány órával a Pécsi Törvényszék – első fokon – tényleges életfogytig tartó fegyházra ítélte a nyári bűncselekmény elkövetőjét. Ez a lehetőség azonban nyilvánvalóan nem késztette meggondolásra az újabb szatírt. Merthogy az ilyen támadásokban az esetek nagy részében nem a várható büntetés mértéke, hanem a pillanatnyi indulat, illetve a társadalom eltérő férfi és női szerepeiről vallott felfogás játssza a döntő szerepet. Az emberek – no meg az ösztöneiket a hatalmi tőke gyarapításának szándékával felkorbácsoló politikusok – többsége mégis újból és újból azzal áll elő: még több embert, még hosszabb időre kell börtönbe zárni.

Egyáltalán nem lennék meglepve, ha mostani pártunk és kormányunk addig-addig oldozgatná az ország által korábban aláírt nemzetközi egyezményekhez fűző kötelékeinket, amíg egyszer a halálbüntetés újbóli bevezetésével is előállna, hogy egységbe forrassza a populista szövegekkel már megdolgozott, de láthatóan még mindig nem eléggé gránittömörségű nemzet tagjait. Fő érvük ekkor is az lesz, mint amivel a büntetések szigorítását indokolják: példát kell statuálni az újabb bűncselekmények megelőzésére.

Albert Camus, a Nobel-díjas francia író a Gondolatok a halálbüntetésről című tanulmányával figyelmeztetek: valójában a társadalom maga sem hisz a példás büntetésben. Ha hinne, akkor a kivégzések – például a Camus által hivatkozott Franciaországban, 1939 után a halálbüntetés 1981-es eltörléséig – nem börtönudvarokban, korlátozott számú szakember jelenlétében mentek volna végbe, hanem a guillotine-nal lecsapott fejek nyilvános felmutatása mellett. Nincs bizonyíték rá, hogy a (halál)büntetés akár egyetlen elszánt bűnözőt is visszariasztott volna, ellenben nyilvánvaló, hogy a bűncselekmények, köztük a gyilkosságok számának alakulása sehol a világon nem mutat összefüggést a büntetések mértékével.

A bűnözéssel kapcsolatos szociológiai kutatások szerint a deviáns viselkedés okait elsősorban a társadalmi viszonyokban kell keresni. Az emberek többek között a családban, a kortárscsoportokban, később a javító-nevelő intézetekben, a börtönökben sajátít(hat)ják el a bűnözőinek tekintett normákat. Ugyanúgy, ahogyan mások, a társadalom uralkodó normáit tükröző környezetben felnövekvők a törvénytisztelő magatartást tanulják el.

Könnyen megtörténhet, hogy egy magasabb státuszú társadalmi csoportba tartozó fiatal egy enyjebejnyével megússza egy gyerekes csíny elkövetését, miközben ugyanezért egy alacsonyabb társadalmi rétegbe tartozó kamasz ellen kérlelhetetlen szigorúságú hatósági eljárást indítanak. Magyarországon viszont már ennél is előrébb tartunk. Nálunk nem csupán a társadalomi beidegződések miatt alakulnak ki az ilyen helyzetek, hanem az utóbbi időben a kormányzati politika alig leplezett részévé vált ez a felfogás. Hívei nem akarják meghallani azok érveit, akik rámutatnak például arra a tankönyvi tételre, hogy miközben az USA megtartotta a halálbüntetést, alighanem ott a legnagyobb az emberölések aránya az iparosodott világban. Miközben a lakosság arányához képest az Amerikai Egyesült Államokban van börtönben a legtöbb ember, a bűnözési mutatók éppen ott szöknek az egekbe.

Valójában sokak bűnözővé válását a kemény büntetés hívei segítik elő, amikor az ország méretétől függően tíz- vagy százezreket zárnak javító-nevelő intézetekbe, börtönökbe enyhe cselekményekért is. Ergo nem a már megrögzött bűnözők okozzák a társadalomnak a legtöbb gondot, hanem azok, akik úgymond a törvényt és a rendet képviselve a szegényebb társadalmi rétegekre, a valamilyen kisebbséghez tartozókra címkét ragasztva beszélnek például külvárosi ifjúsági bűnözésről, cigánybűnözésről, egy-egy országrészen élők bűnözésre való hajlamáról. Ezzel előítéletessé teszik a velük kapcsolatba kerülők előtt a megbélyegzett csoportok tagjait, akik aztán – szilárd háttér és az elfogadott társadalmi normák ismeretének hiányában – menthetetlenül sodródnak bele a XIX. századból itt maradt börtönök világába, ahol a külvilágtól teljesen eltérő, bűnözők által uralt környezetben egyre inkább hozzászoknak az erőszakhoz, s kialakul bennük az úgymond tisztességes polgári magatartás iránti megvetés. Ez utóbbit az is erősíti bennük, hogy nyilvánvaló: igen sok gazdag és politikai hatalommal rendelkező személy követ el az övékénél súlyosabb károkat okozó bűncselekményeket, szegi meg arcátlanul az uralkodó többség által hirdetett erkölcsi normákat.

Mindezzel persze eszem ágában sincs azt állítani, hogy helyteleníteném a Pécsi Törvényszék mostani ítéletét, s hogy ne helyeselném, ha az újabb hasonló bűncselekmények elkövetőit ne zárnák börtönbe a lehető leghosszabb időre. Csupán arra szeretnék utalni, hogy amikor a világra jöttek ezek a ma már többségükben javíthatatlan bűnözők, ők is tiszta lappal indultak. Nem öröklött hajlamok, nem patológiás okok miatt váltak veszélyessé a társadalomra, hanem a társadalom rendellenes működése következtében jutottak el addig a pillanatig, amíg rettenetes tettüket elkövették. Ha igazán komolyan vennénk az ilyen eseteket, s nem csupán arra használnák fel a médiumok és a politikusok, hogy borzongassák velük az átlagemberek idegeit, akkor időt, pénzt, szakértőt nem kímélve kellene hozzálátnunk e bűnözők életútjának elemzéséhez. Az elemzéseknek komoly publicitást biztosítva válhatna világossá mindenki számára, hogy a számtalan konkrét esetben a társadalom kis közösségeinek és nagy rendszereinek milyen mulasztásai vezettek el az ígéretesnek indult – újabban immár az állam által is a megfogantatástól isteni adománynak tekintett – emberi élet kisiklásához. Ha így közelítenénk ezekhez a kérdésekhez, s ilyen indíttatások jegyében formálnák a hatalom mindenkori birtokosai társadalomboldogítónak szánt programjaikat, talán egy évtized alatt többet tehetnénk a bűnözés visszaszorítása érdekében, mint amennyit tett a börtönrendszer, amely fennállásának néhány évszázada alatt még egyetlen fontosabb célját sem valósította meg.

A Fidesz mássága is szemfényvesztés

Liberális kollégák és egykori politikusok telesírták a médiát a közelmúltban arról, hogy a Fidesz – Minő borzalom! – nem ugyanaz, mint 25 évvel ezelőtt. A párt alapításának negyedszázados évfordulóján a Fidesz-pártalapító Molnár Péter egészen odáig ment el, hogy újból létrehozza azt az úgymond nemes indíttatású, a szabadságeszménytől eltelt pártot, amilyen az szerinte egykoron volt.

Molnár Péter azonban, sok elvtársához hasonlóan, enyhén szólva téved. A Fidesz és vezetői ma lényegében ugyanolyanok, mint amilyenek negyedszázada voltak, és ugyanúgy viselkednek, ahogyan negyedszázada. Ezt épp Molnár Péternek és társainak kellene leginkább tudniuk. Azoknak, akik a nyolcvanas évek közepétől kezdve – az SZDSZ, a Magyar Narancs és más liberális szervezetek, fórumok, az átalakuló állami rádió és a televízió meghatározó műsorainak a médiatérben mindmáig befolyásos személyiségei által felerősítve – majd másfél évtizeden keresztül azt bizonygatták nekünk, hogy íme itt a tiszta kezű, romlatlan új nemzedék, amely egyedül méltó arra, hogy kezébe vegye az ország megújításának hatalmas munkáját. Ezt bizonygatták, miközben egy részük már akkor tudta, hogy mindebből egy szó sem igaz. Legalábbis azoknak tudniuk kellett ezt, akik maguk is ott sertepeltéltek a tűz körül, akik maguk is alakítói, részesei voltak az eseményeknek. Ami ennél nagyobb baj: még ma is azzal ámítanak bennünket, hogy akkor még semmi nem látszott a mostani Fidesz-ből, az Orbán–Simicska–Kövér triumvirátusból és országrontó szatellitáikból.

Nekünk még fogalmunk sem volt arról, hogy ki az az Orbán Viktor, Simicska Lajos és Varga Tamás, de a szerencsmosdatás mai bajnokai közül többen már ott ültek a Jogász Szakkollégium 1983-as alakuló ülésén. Ott, ahol Kéri László, a kollégium eredeti alapítója azt olvasta a három ifjú fejére, hogy „ezek csak parancsolni tudnak, agresszívak, kirekesztők és ellenségkeresők. (…) Ahogy itt elnézlek titeket, rosszabbak vagytok ti a Kun Béla-féle Lenin-fiúknál. És tudod, miért? – fordult Orbán Viktorhoz. – Ha egyszer hatalomra jutsz – mert látom, az Isten sem menti meg az országot attól, hogy egyszer majd te dirigálj itt –, a Stumpfot meg engem akasztass föl elsőként, mert mi még tudjuk, ki voltál egykoron!” Dr. Kende Péter: A Viktor című, 2002-ben megjelent könyvének 27-28. oldalán olvasható, hogy az említettek mellett Fodor Gábor és Kövér László is hallgatta Kérinek ezt a kirohanását. Az idézett mondatok egyébként közszájon forogtak egy időben. Ha jól emlékszem, Kéri László hajdanán egy televíziós műsorban is idézte őket. Mégis, az ország liberális értelmisége, köztük elsősorban a liberális újságírók nagy része mindmáig úgy tesz, mintha amnéziás lenne. A Fidesz megalakulásának negyedszázados évfordulóján szinte rácsodálkozik arra, hogy mivé lett ez a társaság. Mintha nem ilyen lett volna már a kezdetekben?

Dr. Kende könyvében se szeri, se száma az Orbánt és körét sötét színekkel festő állításoknak. Amikor például Vajda Mihály filozófus arról beszélt, hogy a demokrácia arra való, hogy az aktuális ellenzék leránthassa a leplet a hatalmon lévők túlkapásairól és sötét üzelmeiről, Orbán vele szemben azzal replikázott: „– Dehogyis! A demokrácia az, hogy a kezünkbe vesszük a dolgokat!” (i.m.: 38. o.) A Viktor című kötet 66-68. oldalán arról kapunk képet, hogyan szorította ki a kemény mag a centrumból azokat, akik a párton belüli közvetlen demokrácia – ahogy mostanság kezd elterjedni: a bázisdemokrácia – hívei voltak. A belső harcok során „megjelent az a gondolkodásmód, amely később oly jellemzővé vált: aki mást gondol, képvisel, mint a vezetőség, az ellenség, az szét akarja verni a pártot, ártani akar a Fidesznek” – összegzi az 1990-es választásokkal kapcsolatos esetek ismertetését a szerző. Kende bőven ír arról, hogy a Fidesz rendszeresen nem tudott elszámolni a kapott pénzekkel; nagy összegű adó- és tb-tartozásai voltak, a kifizetéseknél általában nem vonták le és nem fizették be sem az adót, sem a tb- és nyugdíjjárulékot; a bankszámláról milliós összegű pénzfelvételek történtek, amelyek nem kerültek be a pénztárba; akik közel álltak Orbánhoz, vagy Kövérhez, jóval többet kerestek másoknál. Egyszer a könyveléssel megbízott cég azzal mondta fel a szerződést, hogy a Fidesz elszámolásaival kapcsolatos felelősség csak a büntető törvénykönyv alapján állapítható meg.

Még hogy senki ne tudta volna, hogy igenis ezek voltak a Fidesz indulásának meghatározó mozzanatai! Még hogy most kellene rácsodálkozni arra, hogy úgymond érthetetlen milyenné vált a véd és dacszövetség, amely a nevében is a hűséget jelölte meg a tagjaival szembeni első számú követelményként! A kívülálló számára persze sokáig rejtve maradt, hogy ki iránt is kell hűségesnek, lojálisnak lenniük azoknak, akik a Fidesz szekerére akarnak felülni. De akik gyakorlatilag kezdetektől, vagy csaknem a kezdetektől ott ültek a saroglyában – Fodor Gábor, Molnár Péter, Ungár Klára – legalább most megtehetnék nekünk azt a szívességet, hogy nem valamifajta későbbi fordulatként állítják be előttünk a Fidesz úgymond színeváltozását.

Hogy miért e palástoló magatartás még negyedszázad után is?

A minap, a jobboldali felfogású közgazdász és társadalomelemző, Bogár László: Magyarország és a globalizáció című, 2006-os kötetében találtam – a szerzőre jellemző – sajátos magyarázatot a Fidesznek hátat fordított liberális közéleti szereplők cinkos hallgatására. Bogár, könyvének 348. oldalától, arról elmélkedik, hogy 1982 és 1989 között sok tekintetben már végbement a rendszerváltás. (Ezt egyébként magam is így szoktam volt egy-egy előadásomban elbeszélni, hivatkozván az IMF-be való belépésre, a többes jelölésre épülő országgyűlési és tanácstagválasztásokra, az állami vagyon egy részét magántermelésre átvevő géemkákra, a korlátozott keretek között működő tőzsde létrejöttére, a gazdasági magántársaságok és egyesületek létrehozását lehetővé tevő törvények megszületésére, a szovjet csapatok kivonásának jóval 1989 előtti megkezdésére stb.) Valójában csak a politikai hatalmi struktúra gyökeres átalakítása hiányzott a teljes átalakuláshoz. Bogár László értelmezése szerint ezt „a piaci szocialista párttársadalom rejtett szövetségeseként” a később Szabad Demokraták Szövetségeként (SZDSZ) megmutatkozó „meghatározó létszervező erő” igyekezett ellenőrzése alá vonni. Ennek részeként ez az erő „igyekezett minden lehetséges jövőverzióra felkészültnek mutatkozni.” Arra is felkészült, hogy létrehozzon egy olyan erőt, „amely – szemben vele – nem elsősorban teoretikus értelemben doktriner, hanem a gyakorlatban képes – ha kell, fesztelen brutalitással – keresztülvinni a liberokrata szocietális célok destruktív logikáját.” A polgári államtársadalom kísérleti műhelyeiben elkezdődtek tehát „a Fidesz legyártásának előzetes munkálatai” – állítja Bogár László. Aztán azt írja, hogy „A politikai tér eme újdonsült konstrukciója – biztonsági okokból – úgy van összerakva, hogy a „választópolgár” – akárhonnan tekint is rá – mindenképpen vonzónak találja.”

Bogár értelmezésben Nagy Imre 1989-es temetésen Orbán Viktor „tragikusan félreértette ezt a valóban történelmi jelentőségű eseményt és benne saját szerepét. Így akarva akaratlan, de lehetővé tette, hogy az új komprádor főhatalom narratívája a szabadság és szuverenitás visszanyeréseként beszélje el azt, ami csupán az impériumcsere aktusa volt, és szabadság helyett az alávetettség sokkal szofisztikáltabb világát hozta magával.”

Innen nézve egészen más megvilágításba helyeződik a Fidesz úgymond pálfordulása. Vagyis esetleg szó sincs pálfordulásról. Hogy csupán most egy másik oldalát mutatja nekünk. Azt, amelyik sokáig el volt rejtve előlünk, noha a személyek, s a hozzájuk jöthető gyakorlat korábban is jelen voltak a pártban. Csak akkoriban kissé háttérbe vonva, most pedig előtérbe tolva. Úgy, ahogyan a világpolitikai-világgazdasági konstellációkat mozgató, éppen uralmi pozícióba került külső érdekcsoportok megkövetelik, s akiknek – ha jól belegondolunk – végső soron most is a kezére játszik a médiát propagandájával eluraló, a tömegeket együgyű tudatlanságban tartó komprádor kormányzati hatalom, amelynek vezetői és mamelukjai ma még maguk is az országban való szabad rablásra kaptak felhatalmazást tartóiktól.

Összeesküvés elmélet lenne ez?

Talán. De annyit azért megérne, hogy legalább az ATV, vagy a Klubrádió műsorai, vagy az igényesebb baloldali és liberális lapok – hogy az ellenzéki politikusokról szót se ejtsek – legalább e két szerző évekkel ezelőtti állításaiból induljanak ki, amikor elemezni igyekeznek a magyarországi helyzetet, s benne az úgymond Orbán Viktor által uralt Fidesz állítólagos színeváltozását. Mindaddig, amíg az ellenzéki politikusok, az elemzők, a publicisták nem ásnak le rendszeresen legalább ilyen mélységig – ami lássuk be, nem igazán heroikus vállalkozás –, nem tudok szabadulni attól az érzéstől, hogy így, vagy úgy, de engem, a hatalmi játszmáktól távol lévő embert átvernek. S ha még csak nekem lenne ez a benyomásom! De alighanem a közélet iránt passzivitást mutató sokmilliós tömeg is valami hasonlót érez, amikor szemfényvesztésként fogja fel mindazt, ami a politika jobb- és baloldali térfeléről szivárog le hozzá. Csakhogy ez az évtizedeken át módszeresen hülyített, csaknem tetszőlegesen manipulálható embersokaság, – a kiszámíthatatlansága miatt – már közvetlenül is veszélyezteti az ország jövőjét. Úgyhogy tudós-tudálékos Hölgyek és Urak! Ha nem akarnak maguk is ráfázni, itt az idő, hogy abbahagyják a parasztvakítást!