Békés ünnepeket minden ismerősnek és ismeretlennek!

Kádár nyomdokain Orbán epigon, pedig nem is hozzá kellene mérnie önmagát

Szerkesztői mestermunka a Népszabadság  elmúlt hétvégi melléklete. Négy portrévázlat adja a szilárd vázát. Az általuk alkotott közöket, réseket töltik ki a riportok, az esszék, a tárcák, meg az irodalmi művek. De minket most a portrék érdekelnek igazán!

 

Orbán Viktor titkát feszegeti a mellékletet magát is szerkesztő Nagy N. Péter írása. Cikkének címe: Az aszkéta. „Egy aszkétával, egy politikai szerzetessel van dolgunk, aki ezzel tán nincs is tisztában, miközben elvárja a világtól, hogy az az ő törvényei szerint érezze jól magát” – kezdődik a cikk, majd valamivel odébb így folytatódik: „egy több mint konzervatív, egy markánsan puritán és igen kevéssé empatikus emberrel van dolgunk.”

Nagy N. Péter írásának vége néhány oldallal odébb Kádár János 1958 júliusában mondott szavaira fut ki: „Ha aközött kell választani, hogy egy ilyen közepes nívón szocialista kultúrát adunk, vagy egy egész magas nívón antiszocialistát, én megmondom, hogy a közepes nívójú szocialista kultúrára szavazok, hogy ne legyen félreértés, mert itt választani kell néha (…) Adott esetben, átmenetileg, lesz igaz, egy kis nívósüllyedés, művésziszínvonal-süllyedés. Mi ezt nem akarjuk, de egy nagyon magas színvonalú ellenséges kultúra között – ha muszáj választanunk –, megmondom én ezt Kodálynak is, még ha le is néz, nem félek én attól.”

Aligha tévedünk abban, hogy a szerkesztői akarat rendezte úgy, hogy az Orbánnal foglalkozó cikk utolsó bekezdéseit olvasva – amelyek között a fenti idézet is található –, a nádudvari Vörös Csillag Tsz egykori elnökével, Szabó Istvánnal foglalkozó, egy teljes újságoldalt betöltő összeállításra essék tekintetünk. Mindenekelőtt Kéri Dániel 1964-ben készült, nagyméretű riportképe vonzza a szemet. Egy állattartó telep előtt fehér inges, nyakkendős, felöltős városi emberek tömegének kellős közepén áll és magyaráz a legendás téeszvezető. No, és kinek magyaráz? A Német Demokratikus Köztársaság, azaz az akkori Kelet-Németország államfőjének, a kommunista párt főtitkárának. Egy magyar paraszt mondja egy német vezetőnek, mit, s hogyan kell, s érdemes csinálni ahhoz, hogy legyen elég élelmiszer az országban. Képzeljük el ugyanezt a helyzetet 2012-ben Angela Merkellel a mai Magyarországon, a mai Németországgal..!
     

A fotóhoz kapcsolt cikk abból a könyvből vett idézetekre épít, amit a nádudvari téeszelnökkel készített interjúk és korabeli dokumentumok alapján az akadémikus történész, Romsics Ignác (!) szerkesztett. A könyv címe: Szabó István életútja Nádudvartól Nádudvarig, a kötetet ismertető a cikké viszont: Szövetkezések Kádár idején. Vagyis, a melléklet szerkesztőjének akaratából, már megint Kádár Jánosnál vagyunk, pontosabban életművének egy másik szeleténél, amelyhez kénytelen-kelletlen oda kell mérnünk magunkat. A nyolcvanas évek második felében, Európában, az egy főre jutó hústermelésben Dánia után a második helyen voltunk, a gabonafélék tekintetében negyedikek; az 1500 téeszből és állami gazdaságból 600 a világpiacon is versenyképes termékeket készített. Ezzel szemben a 2012-es gabonatermés csaknem a fele volt az 1984-esnek, a sertések száma az akkori harmadára, a szarvasmarha állomány majdnem felére, a baromfifélék száma felére esett vissza és így tovább.

De nem csak a számok miatt kell átgondolnunk az előző rendszer névadójához való viszonyunkat. Szabó István nem kevesebbet állít, mint azt: az volt a benyomása, hogy az 1960-as évek elejétől Kádár már nem hitt a nagybetűs eszmében, amelynek fiatalon a szolgálatába állt. „Kifelé mondta azt az ideológiai dumát, amit elvártak tőle, a valóságban pedig csinálta azt, amit az ország érdekében csinálhatott… hagyta, hogy eltérjünk a szovjet modelltől, és új utakat keressünk. (…) Hivatalosan építettük a szocializmust, a gyakorlatban pedig egyre nagyobb teret engedtünk a piacnak, a magánérdekeknek és a magánkezdeményezéseknek.” A nádudvari téesz egykori elnöke, aki a Termelőszövetkezetek Országos Tanácsának elnökeként egészen a rendszerváltásig ténykedett, azt állítja, hogy ez a szervezet is „a párt egyeduralmának a korlátozására irányult. (…) Ne a párt mondjon meg mindent, legyenek ellensúlyai.”

Különös szavak ezek a diktatúra lassú lebomlásának, lebontásának idejéről. Különösségüket fokozza, hogy 2010 óta ezzel ellentétes folyamatnak vagyunk elszenvedői. Jóllehet 1990 után ténylegesen is kiépült a többpárti és a sokrétű érdekképviseleti rendszer, és elválasztódtak egymástól a hatalmi ágak, az elmúlt csaknem három évben épp a hatalmat korlátozó fékek és ellensúlyok megsemmisítésén, a köztársasági értékrend helyett a tekintélyelvűség, az autoriter hatalomgyakorlás elfogadtatásán munkálkodnak Orbán Viktorék, akik amúgy oly szívesen kápráztatják el ifjabb hallgatóságukat azzal, hogy mekkora (egyébként igen korlátozott) szerepük volt a kádári diktatúra felszámolásában.

S hogy mennyire szemfényvesztő ez a magatartás, arra az itt bemutatott Népszabadság Hétvége melléklet harmadik portrévázlata a bizonyság. A 10. oldalon Fekete Györgyöt mutatja be Cseri Péter. A portréfotón üres széksorok tömege veszi körbe a Művészeti Akadémia magabiztos tartású elnökét. Az írás szerint a küldetéstudatos Fekete, aki maga is puritán aszkéta, akár Orbán Viktor, a Kádár által 1958-ban említett középszer tipikus megtestesítője. Nem véletlen, hogy az előző a rendszerben 350 nagyobb beruházás belső építészeti megbízását kapta meg, s 50 külföldi kiállítás magyar pavilonját tervezhette, továbbá műsorvezetője volt 69 televíziós ismeretterjesztő műsornak. A „Kádár kori celeb” – ahogy őt az újságíró aposztrofálja – szolgálatait Munkácsy-díjjal jutalmazták.
  

Csupán ezzel még nem lenne akkora baj. Az azonban már minimum a jó ízlésbe ütközik, hogy ilyen előélet után – No, korántsem egyetlen megvilágosodottként a köpönyeget fordítók között! – Fekete Görgy államtitkár lehetett a rendszerváltás utáni jobboldali Antall kormányban, az idén pedig Kossuth-díjjal jutalmazta az Orbán-kormány és a 2,5 milliárd forinttal gazdálkodó, a Műcsarnokot és a Pesti Vigadót is magába szippantó Magyar Művészeti Akadémia elnöki posztjával kínálta meg. Ebből a székből Fekete György immár a nála kvalitásosabb művészek fölötti ítélkezés jogát is megkapta: ő mondja meg ezentúl, hogy ki a magyar, s a nemzeti művész e hazában, s ennek alapján ő oszthatja nekik a pénzt.

Fekete – a művészeti életben – maga a folytonosság, a kapocs a lebomló kádári diktatúra és a kiépülőben lévő orbáni autokrácia között. Azazhogy mégis van itt egy kis különbség. Ahogy a mellékletet is szerkesztő Nagy N. Péter az Orbánt bemutató írásában rögzíti: Kádár János mellett szól, hogy – az 1958-as beszéd szerint – ő tudta, mi a jó. „Minden okunk megvan arra, hogy feltételezzük, ez a miénk most nem az az eset. Nem műveletlenségről van szó (Orbán esetében – D.L.), hanem az öröm, az élet tiszteletének reménytelen hiányáról” – szögezi le az újságíró

S hogy a melléklet olvasójának kétsége se maradjon az állítás igaza felől, a szerkesztő megkínálja őt egy negyedik portréval is. A Feketéhez hasonlóan hatalmas ambíciójú, nagy munkabírású, de az MMA elnökével ellentétben saját szakterületén sem sémákat követő, mindenre nyitott Alföldi Róbertet a középszerrel szembeni minőség letéteményeseként mutatja fel Szemere Katalin cikke. A Nemzeti Színház igazgatójának portréjából annak az embernek a szellemisége árad, aki nem gazsulál a mindenkori hatalom képviselőinek, s aki éppen emiatt, nem is tetszhet nekik. A baj csak az, hogy – mint a Nemzeti Színház igazgatói posztjára kiírt pályázati bohózat mára megmutatta – ebben az országban ismét akkorára nőtt egyetlen személy politikai befolyása, hogy ezt egyfajta lehangoló visszatérésként értékelhetjük egy olyan világba, amelyről sokáig azt hittük, hogy már meghaladtuk.

 

Van azért különbség, s ez korántsem elhanyagolható: abban a diktatúrában minden területen a nyitás volt a folyamatok meghatározója, a szemünk előtt szerveződő autokráciában viszont a bezárkózás, a lehetőségek beszűkülésének irányába mutatnak a történések. Akkor egy államférfit tudhattunk az ország első emberének. Egy olyan embert, aki az ’56-ban, s még néhány évig elkövetett bűnök után arra és csak arra koncentrált, miként bővíthetné Magyarország egészének, s benne minden rendű és rangú embernek a mozgásterét. Ezzel szemben az egykor oly sokat ígérő Orbán Viktor – saját és klientúrája gazdasági és politikai hatalma, vagyonosodása érdekében megcsúfolva 1989-es önmagát – az országot, s annak maradék népét a Kárpát-medencébe bezárva, maradi szokásoknak alávetve szeretné konzerválni. Mint ilyen, ő Kádárhoz képest is csak epigon. Holott nem is hozzá kellene mérnie önmagát. A feladata az lenne, hogy meghaladja ama tragédiákban fogant korszak névadójának örökségét. Már csak azért is, mert a történelmi helyzet, amelyben Orbán ügyködik, egyelőre legalábbis, nem hasonlítható ahhoz a hosszú időszakhoz, amelyben Kádár, hátát az országot megszálló szovjet hadseregnek vetve konszolidálhatta, idővel immár le is bonthatta vérben és szenvedésben született rendszerét, ami persze mindvégig maradt, ami volt: diktatúra.

Kövesd a miniszterelnököt!

„Erős hetünk van. Hétfőn megcsináltuk a költségvetést, szerdán pedig a gáz-, távfűtés- és villamosáram-árcsökkentést, csütörtökön megoldottuk a jövő évi minimálbért, és a hét végéig megoldjuk a felsőoktatási reformot is”– válaszolta Orbán Viktor Brüsszelben egy újságírónak.

Az egyik társasházbeli szomszéd nem is állta meg megjegyzés nélkül: „Ehhez képest ti ott a számvizsgáló bizottságban egy hónapig vacakoltatok a közös képviselővel, amíg annak a nyomorult 250 csapnak a cseréjére kiírtátok, majd elbíráltátok a pályázatot, meg megkötötték a szerződést, miközben a munka csak január közepén kezdődik el! Ugyanígy elpiszmogtatok a lépcsőházak festésének megrendelésével, a falakról a graffitik eltávolításával! Nektek egy társasházi szervezeti és működési szabályzat megalkotásához is vagy három hónapra van szükségetek, mert a fejetekbe vettétek, hogy boldog boldogtalannal egyeztettek! Vennétek példát a miniszterelnökről, mindjárt jobban mennének a dolgok!”

Igaz, a szomszéd hamiskásan mosolygott, no meg csippentett a szemével, miközben ezeket mondta. De szerintem, jön még a kutyára dér, arcára fog még fagyni a humorizáló utcabelinek az a csibészes mosoly. Meglehet, akkor már én sem firkálok erről ilyen könnyedén…

Tartásukkal tanítanak

Örült, hogy a másik nyert A BBC Entertainement Weakest Link (A leggyengébb láncszem) című vetélkedőműsorában a minap a következő mondattal köszönt el az éppen vesztes versenyző: „Örülök, hogy David viheti el a nyereményt. Házasodni készül. Neki nagyobb szüksége van a pénzre.”

Ferlinghetti nem megvehető A közelmúltban a legendás amerikai költő, a 94 éves Lawrenc Ferlinghetti visszautasította a 60 ezer eurós, részben a magyar kormány által finanszírozott költődíjat. Indoklása: bár egy ekkora összeget nehéz visszautasítani, de az ember nem fogad el díjat olyanoktól, akik korlátozzák a szólásszabadságot és leépítik a demokrácia intézményrendszerét.

Rostás Árpád nem alkuszik Az önbecsülésem többet ér, mint pár millió forint – jelentette ki a Népszabadság kérdésére (2012.11.23.) Rostás Árpád vándorasztalos, akit Prima Primissima díjra jelöltek, de visszalépett. Döntését részben azzal indokolta, hogy művészek és tudós emberek között nem méltó ilyen elismerésre. Hozzátette ugyanakkor, hogy roma emberként a jelöléssel összefüggésben számos megaláztatásban volt része, ezért is döntött úgy, hogy inkább a háttérben marad, és ezért elnézést kér mindazoktól, akik eddig rá voksoltak. Rostás nem kívánt arról beszélni, hogy milyen konkrét okok miatt jutott erre az elhatározásra, csak azt ismételte meg: nem kér a bántásból, mert a származása miatt eddig is bőven jutott neki. Rostás Árpád – bár papírja nincs róla – több mint harminc éve dolgozik restaurátorként, és dolgozott egyebek mellett Vatikánban és Versailles-ban, itthon pedig az Országgyűlés vagy a Dohány utcai zsinagóga és számos más műemlék épület felújításán.

Arany János visszautasította A hasonló múltbeli kiállás talán legismertebb története, hogy amikor 1857-ben az ifjú osztrák császár, Ferenc József a szabadságharc leverése után első ízben jött Magyarországra, az ország legnagyobb költőjét, Arany Jánost kérték fel, hogy írjon dicsőítő verset az uralkodóhoz. Arany visszautasította a felkérést. Helyette megírta A walesi bárdokat.

Ugyanő az Ausztriával való kiegyezés évében csak eszmetársainak, az első felelős magyar kormány vallás- és közoktatási miniszterének, Eötvös Józsefnek, valamint a szabadságharcban való szerepe miatt emigrált, majd hazatért Wenckheim Béla belügyminiszternek a kapacitálása után fogadta el 1867-ben a Szent István-rend keresztjét – az uralkodóházzal való megbékélés érdekében. Arany azonban kikötötte, hogy sem hálálkodó audienciára nem megy, sem soha fel nem veszi a kitüntetést. De még így is tizenegy önmarcangoló szösszenetben gúnyolta magát azért, „amit sorsom rám mért / Elszenvedem – a hazámért!” Mert mint a hetedik bökversben önmagát is pellengérre állítva írta: „Székács, Arany, Szilassy / S hazánk több ily pimaszi / Keresztekért akarnak / Sírt ásni a magyarnak!”

Visszajöttem a hálóra

Pár napja már újból működik a számítógépem, és egyre több régi funkciót állítok helyre rajta. Vírusirtó ide, vírusirtó oda, 25 férget találtak a szervizben. Minthogy műszaki meghibásodásra nem bukkant a komputeremet védőszárnyai alá vevő fiatalember, alighanem a kiterjedt levelezésem az oka, hogy befúrták magukat hozzám az élősködők.

Főként ennek rovására írható az is, hogy a külvilággal való internetes kapcsolattartásom csaknem teljesen szünetelt vagy másfél héten keresztül. Azért csak majdnem, mert egy notebookkal azért naponta ellenőriztem a levelezésemet, s a legfontosabbakra válaszoltam is, illetve elvégeztem az esedékes internetbankolási műveleteket. A notebookomnak azonban olyan kicsi a memóriája – most ki is bővíttetem –, hogy csigalassúsággal dolgozik. Emiatt a Katharsziszt is hanyagolni kényszerültem egy ideig. Persze tudom, hogy a szüneteltetés elfordíthatja a honlap látogatásától azokat, akik már-már kezdték megszokni, hogy heti három-négy új bejegyzést találnak rajta. Hívom őket vissza megint!

Eddig azt hittem, hogy bármikor függetleníthetem magam a világhálótól. Most azonban kiderült, hogy voltak kisebb elvonási tüneteim amiatt, hogy kizökkentem az internethez kapcsolódó rutinokból. Ehhez járult az a feszültség, hogy például az internetes bankolási műveletek elmaradása anyagi veszteségekkel is járhatott volna.

Rossz rágondolni, ha mindez világméretekben következne be egyik-napról a másikra. Vajon túlélné-e a civilizációnk a zökkenést, amit az okozna, ha hirtelen szétszakadnának a világháló szemei, és tömegével zuhannánk alá abba a mára szinte elfeledetett ismeretlenségbe, amelynek tájain még 15-20 éve is többé-kevésbé jól tájékozódva barangoltunk?

Aki civil, az legyen civil, ne ácsingózzék az állam pénzére!



Dr. Csizmadia László, a Fidesz-kormány

melletti békemenetek egyik szervezője

a költségvetési pénzeknek az

úgynevezett civil szervezetekhez

való juttatását felügyelő tanács elnöke lett

2010-ben.



A pénteki konferencián többen és érzékletesen ecsetelték, hogy manapság a kormányzati-parlamenti erőfölénnyel visszaélve és jogi csűr-csavarokkal miként szivattyúzzák át a közpénzeket olyan civil szervezeteknek, amelyek jó része nem is titkolja, hogy a Fidesz pártcéljait szolgálja. Mint megtudtuk, az úgymond fedőszerv a Nemzeti Együttműködési Alap, amelynek pénzelosztó testületeiben a civil szervezetek képviselői jókora kisebbségben vannak a párt- és kormányzati tényezőkkel szemben. Elhangzott az is, hogy a korábbi szociálliberális kormányzat alatti évi 7-8 milliárd forintnyi összeg helyett az idén mindössze 3 milliárd került a civilek számára elkülönített kasszába, de egy részét ennek is zárolták. Ráadásul az idei kifizetések még meg sem kezdődtek, ám egyedi miniszteri döntésekkel jelentős összegeket juttattak hol ennek, hol annak a szervezetnek. Ehhez képest – bizonygatták az előadók – az előző kormányzati ciklusban, amikor a Nemzeti Civil Alapprogramon (NCA) keresztül osztották a pénzt, átlátható állapotok uralkodtak, noha kisebb „zavarok” akkor is előfordultak.

Néhányan a hallgatóság soraiban, akik több civil szervezet is működtettünk már, de soha nem vettünk igénybe állami támogatást, csak néztünk egymásra: mintha egy világ választana el bennünket a szakértő előadóktól. Amikor szót kaptam, felmutattam azt a 400 oldalas jogszabály- és formanyomtatvány-gyűjteményt, amit a tanácskozás előtt osztottak ki a rendezvény szervezői:

– 1987-ben, amikor az egyesületi törvény megjelenésekor az elsők között jegyeztettem be az általam alapított országos civil szervezetet, azonnal lemondtam volna erről a szándékomról, ha előtte egy ilyen köteten kellett volna átrágnom magamat.

Akkor még eszünkbe nem jutott, hogy az államtól kérjünk pénzt. Magunk adtuk össze, illetve a tevékenységhez kapcsolódó gazdálkodó szervezeteket kerestük meg szponzorálási kérésünkkel. „Hagyjon bennünket békén az állam, és mi is békén hagyjuk őt!” – mondogattuk. Most azonban látom, hogy tévúton jártunk. Eltelt úgy tíz év a rendszerváltást követően és a megélhetési civilek szervezeteket, bizottságokat hoztak létre, hogy pénzt áramoltassanak ki az állami költségvetésből. Szakértők garmada specializálódott a feladatra. Jogászok, könyvelők, pályázatírók, politikusok ügyködtek azon, hogy minél tekervényesebb, átláthatatlanabb útra tereljék, tőlük és az állami költségvetéstől függő helyzetbe hozzák azt, aki valamit mások érdekében akar végezni.

A néhány gyanús, vagy éppen bűncselekménybe torkollt ügy ellenére bizonyára alapvetően jó szándék vezette azokat a szocialista párti, a civilség iránt elkötelezett szakpolitikusokat, akik a megelőző kormányzati ciklusokban bábáskodtak a terület felett. De a hibát talán éppen ezzel követték el! A bábáskodással. Egy idő után nem az alaptevékenység maga állt sok civil szervezet munkájának középpontjában, hanem elsősorban az foglalkoztatta őket, hogyan lehetne hozzájutni költségvetési pénzekhez. Az ehhez szükséges jogi, pénzügyi procedúrák feltérképezése, a sűrűn változó, egyre bonyolultabbá váló jogszabályok, előírások követése, a pályázati pénzekre való várakozás, s az utólagos elszámolástól való rettegés kezdte meghatározni mindennapjaikat. Emiatt a többség egyre kevesebb figyelmet fordított arra, hogy máshonnan is támogatást szerezzen. Egyesek, a majd csak segítenek föntről jegyében, túlvállalták magukat és kezdtek arra berendezkedni, hogy az apanázsért cserébe akár kisebb szívességeket is tegyenek a kijáró politikusoknak.

Jó szándék ide, jó szándék oda, a civilek fölötti atyáskodás ennek a szférának a mindenkori kormányoktól való függőségbe hozását eredményezte. Emiatt a 2010-ben hatalomra került Fidesznek már csak annyit kellett tennie, hogy elfoglalja és idővel Nemzeti Együttműködési Alapnak (NEA) keresztelje át a kormányzat és a civilek közötti kapcsolatokat szervező testületet, az addigi NCA-t, s kicserélje a döntéshozatalban résztvevőket, akik aztán azonnal tudták, hogy hogyan kell kezelni a pénzcsapokat. Innentől kezdve a szocialisták által felépített struktúra a saját kedvezményezettjeiket szolgálta és szolgálja.

Rossz úton járna az MSZP, ha valamikor esetleg hatalomra kerülve, megtartaná a bürokratikus, csak a megélhetési civileknek kedvező rendszert oly módon, hogy visszaállítaná a korábbi döntési-pénzelosztási mechanizmust. Ez a jogállamiságot a mostaninál nagyobb mértékben tiszteletben tartó gyakorlat kevés ahhoz, hogy baloldalinak lehessen nevezni. Ezzel szemben ezen a területen is kultúraváltást kellene végrehajtani. Mondjuk úgy, hogy akik tényleg az államtól vesznek át feladatokat, azokat non-profit szervezetnek nevezik és ennek megfelelően működtetik, de számukra tilos lenne a civilség öltözékében való tetszelgés. Aki meg civil, az legyen civil, ne ácsingózhassék az állam pénzére! Aztán, ha kedve telik benne, ám szolgálja valamely párt céljait, de ne az adófizetőktől beszedett és átcsorgatott összegeket, hanem a maga, a párt, a párt legális támogatóinak pénzét használja ehhez.

Mi lentiek, mi a nép is, rettenetesek vagyunk

Eddig olykor én is azzal hitegettem magam, hogy azért szakad ránk ennyi baj, mert alkalmatlanok, korruptak a vezetőink, akik csak ámítják a népet, közben pedig a saját, meg a klientúrájuk zsebét tömködik.

Persze, utálom, amikor ilyen demagóg vagyok. Szégyellem, hogy a gondolkodásnak erre a mélységesen primitív szintjére süllyedek rosszabb pillanataimban. Nem különösebb intellektuális teljesítmény egy ilyen helyzetleírás.

Ráadásul az elmúlt hónapokban bizonyosságot szereztem arról, hogy magával a néppel is baj van. A tömeggel (a démosszal, a plebsszel, a proletariátussal és a lumpenproletáriátussal), melynek nagy része meg van győződve arról, hogy bármi is történjék a világban, neki joga van a zavartalan léthez. Ahogy az ostoba reklám mondja, csupán azért, mert megérdemli. Leginkább azért érdemli meg – gondolja a nép –, mert létezik. Mert létezésében azt képzeli, hogy benne testesül meg a természet nagy csodája. Vagy ha jobban tetszik, mert Isten őt saját képére teremtette.

Te jó Ég! Ha nem is említem az emberi nem hol kézműves módszerekkel, hol meg iparszerűen, gyakran az egyházak áldásával, végrehajtott változatos gaztetteit, csupán rágondolok arra a sok emberre, aki már a bulvárlapban is csak a főcímeket tudja kibetűzni, ha belelépek abba a sok kutyaszarba, amit a természet és/vagy Isten legmagasabb rendű alkotásai csak azért sem gyűjtenek össze ebeik után, vagy ha Budapest belvárosában reggelente kerülgetem a legváltozatosabb  emberi ürülékeknek a házfalakról a járdára lecsurgott maradványait – hát nem tudom, hogy természetanyánk, avagy a Mindenható gyártotta-e ezt a sok selejtet. Ha az utóbbi, a saját képére, no, akkor igazán rossz minékünk!

Mert miközben az őstermészet eleve tojik ránk, Isten bizonyára nem fog irgalmazni, ha olyan, mint mi. A nép nagy-nagy többsége ugyanis azt gondolja, hogy rajta kívül, mindenki más pusztuljon. De minthogy a többiek is ezt gondolják, Istent akár ki is hagyhatjuk az egészből, mert a pusztítást elvégezzük mi magunk. Az együttműködés hiánya a végén védtelenné tesz mindenkit, ami a legjobb út a teljes megsemmisüléshez.

Most épp egy társasházban szerzett tapasztalataim juttattak erre a következtetésre. Számvizsgáló bizottsági elnöki tisztséget vállaltam, hogy meggyőzzem tulajdonostársaimat arról, békétlenség szításával, a többség érdekében önzetlenül tevékenykedők elleni fenekedéssel sok részében felújításra megérett házunk, vagyis tulajdonunk romlását, értékvesztését okozzák, ha nem hagyják dolgozni a közös képviselőt, meg azokat, akik szeretnék segíteni a munkáját.

Júniusban azzal kezdődött, hogy az előző számvizsgáló bizottsági elnök felkért: legyek utódja ezen a poszton, pontosabban vállaljam az ehhez szükséges jelölést. Ebből az alkalomból a közös képviselő megtartása és változatlan feltételek melletti alkalmazása mellett tett hitet. Ugyanez a jó ember az engem és vezetőségi társaimat megválasztó közgyűlésen egyik famulusával kirohanást intéztetett a közös képviselő ellen, követelvén, hogy az új társadalmi vezetőség legfontosabb dolga annak leváltása, kemény elszámoltatása legyen. Akkor még csupán egy szépséghibája volt a dolognak: a közgyűlésnek írásos jelentést terjesztett be arról, hogy a közös képviselő munkáját elfogadásra ajánlja a többi tulajdonosnak.

A következő szépséghiba – azazhogy, ennél már jóval több – két hónap múltán bukkant elő. Kiderült, hogy ő maga – vagyis a régi számvizsgáló bizottsági elnök – nem tulajdonos a házban, s így jogszabályt sértett azzal, hogy ezt a tisztséget betöltötte. Mi több, azzal, hogy éveken át egyik aláírója volt a banki átutalásoknak és ellenjegyzője a szerződéseknek, formálisan okiratot hamisított. Eközben magam sem hiszem, hogy pénz tapadna a kezéhez, még csak a gyanúja sem vetődött fel ennek, de azért talán illene egy ilyen helyzetben kissé visszafogottan viselkedni. Pláne, ha kiderül, hogy érvényes szabályzatok nélkül működtette a házat – ebben persze a közös képviselő is ludas –, ami minden döntést jogilag támadhatóvá tesz. Pláne, ha világossá válik, hogy majdnem 2 milliós veszteség származott egy olyan műveletből, amelyre az emberünk által vezetett számvizsgáló testület vitte bele a tulajdonosokat. Pláne, ha tanúként szerepel a neve az egyik új tisztségviselő tulajdonosi jognyilatkozatán, akiről hamar kiderül, hogy ő sem tulajdonos, ő is elköveti az okirat hamisítás bűntettét…

Naná, hogy eszeveszett támadást indítottak mindenki ellen, aki mindezt szóba hozta. Naná, hogy összefogtak azzal az ürgével, aki már két éve azon ügyködik, hogy mást ültessen a közös képviselői székbe, s ebbéli törekvésében pert indított – no, nem a közös képviselő –, hanem a saját társasháza ellen. Az ellen a ház ellen, ahol – nem utolsó sorban a közös képviselő munkájának eredményeként – annak ellenére van több mint 20 millió forintos megtakarítás, hogy 10 millió a tulajdonosok közös költségtartozása. Ha hozzászámítjuk a közös tulajdonban lévő lakást is, aminek eladását újból és újból felvetik, sokak számára meglehetősen vonzók lehetnek ezek a falatok!
 
Miközben néhány hiéna esetleg csillapíthatná mohóságát az ezekből a pénzekből ilyen-olyan módon leeső egy-két milliócskával, a ház méreteihez képest kis összeg nem nyújtana fedezetet több olyan költséges fejlesztéshez, aminek ötletét a gyanútlan embereket hitegetők újból és újból csaliként használják. Ha sikerülne a beetetés, már egyenes út vezethetne a társasház eladósításhoz. Rövid idő elteltével könnyen jelzálog kerülhetne minden ingatlanra, a csak ekkor eszmélő tulajdonosokra hagyva a tartozások törlesztését, végső esetben akár lakásuk elárvereztetése árán.

 

A naív és tájékozatlan emberek megdolgozását újabb és újabb közgyűlések, újabb és újabb aláírásgyűjtések kísérték és kísérik. Nem tulajdonosok kérnek és kapnak a saját érdekeik felismerésére képtelen tulajdonosok egy részétől közgyűlési szavazásra érvényes megbízásokat, hogy a külső emberek így hozhassanak saját szájízük szerinti határozatokat. Eközben annak megállapításához is ügyvédet kell igénybe venni, hogy ki egy-egy lakás tényleges tulajdonosa, mert az érintettek rendre elmulasztják ennek bejelentését. No persze ennyi perpatvar mellett – köztük a tartozók ellen indított időrabló fizetési meghagyások, végrehajtások közepette – halasztódnak az olyan létfontosságú munkálatok, mint a gázvezetékek ellenőrzése, a vízfővezetékek tönkrement csapjainak cseréje, ami miatt már nem lehet javítani egyes lakásokban a meghibásodásokat. Amikor végre sikerül valami érdemit végeztetni, például elkezdődik a lépcsőházak tisztasági festése, az öntudatos tulajdonosok (vagy csupán lakók, albérlők, haszonélvezők?), még a lábtörlőiket sem hajlandók bevenni, nemhogy a szabálytalanul a folyosókon tárolt szekrényeiket arrébb mozdítani.

– A festők idejéből és pénzéből kitelik az is! – húzódnak be lakásaik biztonsági záras ajtói mögé, amikor fölszólítják őket az együttműködésre. Ilyenkor az arcukra gőg ül ki: bármi is történjék a világban, nekik joguk van a zavartalan léthez. Hiszen megérdemlik. Végtére is Isten önmagához hasonlatos teremtményei ők, vagyis már-már istenek – képzelhetik.

Bizony, rossz hírem van, Felebarátaim! Nem csak a fönt lévők rettenetesek, hanem a lent élők is. Sőt, talán azért olyanok a fentiek, mert a lentiek ilyenek. Magyarország végképp menthetetlen lesz, ha nem változunk, mindenekelőtt mi magunk, idelent!

Nem ezért szeretlek Magyarország – Műveletlenek

A magyar lakosság 45 százaléka egyetlen orosz történelmi, irodalmi személyiséget sem tud megnevezni – ismerteti a Népszabadság az ELTE Ruszisztikai Intézetének kérésére készült Tárki-felmérést. A lakosság 47 százaléka Moszkvát – hol a cári birodalom, hol a Szovjetunió központjaként – Magyarország történelmi ellenségének látja. Az ellenségkép azonban időről időre változik. E tekintetben hat évvel ezelőtt az oroszokat még az első helyen említette a magyarok többsége, most viszont a másodikon. Ma a legfőbb történelmi ellenségként a törököket nevezik meg, gondolom, az Egri csillagok erősen torzító hatásának következtében.

Mint kiderült, a magyarok meglehetősen tájékozatlanok az egyetemes kultúrára rendkívüli hatást gyakorolt orosz személyiségekről. A megkérdezettek 17 százaléka említette csupán Tolsztojt, 13 százaléka Puskint, 10 százaléka Lenint, 4 százaléka Sztálint. De a lista 15. helyére felkerült az egyébként német származású Marx is. Tapasztalataim alapján azt gyanítom, hogy hasonló lenne az eredmény, ha a jeles amerikaiakról, németekről, vagy franciákról érdeklődnének a kutatók.

De vajon mit lehet kezdeni a mai világban egy ilyen tájékozatlan embertömeggel, ha hozzávesszük azt is, hogy a közülünk legműveltebbek, leginkább felkészültek százezer szám hagyják el az országot? Ébresztő magyarok!

Nem ezért szeretlek Magyarország - Óriás disznó

Epret és tepertőt eszik Béla, a rekordsúlyú sertés – mondta éppen a játékmester, amikor átkapcsoltam az m1-re, hogy vajon véget ért-e már a Szeretlek Magyarország, ez a giccses show-ba öltöztetett középszerű vetélkedőműsor. A szöveg azzal folytatódott, hogy Béla gazdája tavaly különdíjat kapott az Országos Mezőgazdasági és Élelmiszeripari Kiállításon, majd jött az elmét próbáló feladvány:

– Az egyik csapat tippelje meg, hogy Béla hány kilót nyomott a mázsáláskor, a másik csoportnak pedig azt kell megsaccolnia, hogy vajon több, vagy kevesebb volt-e a szerencsétlen disznó súlya a valóságban.

A helyes válasz: eperrel és tepertővel 590 kilósra hízlalták a nyomorult Bélát. Összehasonlításképpen a műsorban is elhangzott, hogy egy átlagos ló súlya 4 mázsa, azaz 400 kiló. Amondó vagyok hát, hogy bármekkora szeretettel is csucsujgatja méretes disznaját a kenderesi tenyésztő, ez egyfajta állatkínzás. A műsor címét parafrazálva: nem ezért, nem az ilyen tévéműsorokért és nem az ilyen disznókért, meg gazdáikért szeretlek Magyarország!

Őrültek országa Magyarország

A szocializmus éveiben Bródy János kifejezésével „zárt osztályon” éltünk. A vasfüggöny ténylegesen is elzárta az országot a világ más részeitől. Abban a helyzetben azzal biztattuk egymást: mi teljesen normálisak vagyunk; normális módon tudnánk élni, csak bezártak bennünket egyfajta bolondokházába. Hogy kik zártak be? Hát ők. Ott, azok! A határon túliak! A világ kormányzói! A tőke és a politika ördögei! A gyalázatosak!

Annyira beleéltük magunkat abba, hogy tőlünk független hatalmak játékszereként a végzet irányítja sorsunkat, hogy az efölötti önsajnálat miatt mindmáig nem voltunk képesek saját szerepünk és felelősségünk tisztázására. Arra, hogy kimondjuk: például a 19. század végétől egészen a 20-ik végéig, főleg a keresztény úri osztály első és második világháborús és a két világégés közötti hangadóinak vaksága és bűnös döntései miatt szakadtak ránk a bajok.
 
Az általuk szorgalmazott első nagy háború következtében az 530 ezer halott, az 1,4 millió sebesült és a 800 ezer fogságba esett katona mellett az ország kétharmadának elvesztése, a magyar lakosság millióinak határokon kívülre szorulása fűződik nevükhöz. A második világháborúban ezt további 900 ezer halottal, a hidak, a vasutak, a gyárak, az állatállomány, a városok, köztük Budapest, a teljes nemzeti vagyon 40 százalékának esztelen feláldozásával tetézték.
 
Ehhez képest a részben a nagyhatalmak döntését érvényesítő Moszkva magyarországi kommunista helytartóinak az emberi életekben, a társadalom szerkezetének torzításában, a gazdaságban okozott, manapság annyit kárhoztatott károkozása szinte eltörpül úri keresztény eleik dicstelen tetteihez képest. Nem mintha ez mentené, főként Rákosi szerepét, de amíg nem azonos a mérce, amihez képest az ifjabb nemzedékek agyába betápláljuk, hogy mit is gondoljanak a múltról, addig nem jutunk előbbre.
    

Amíg nem ilyen, vagy ehhez hasonló hozzáállással szemléljük legalább a huszadik századi történelmünket, hanem hősinek akarjuk láttatni azt is, ami szégyenteljes, nincs megtisztulás. Addig nincs bebocsátás a szabad népek szűk elitklubjába! Addig a 21-ik században is ott maradunk, ahol a 20-ikban voltunk: egy-egy belső tusakodás – mint amilyen ’56 is volt –, majd az ezredforduló vége felé próbaidőként engedélyezett kimenő után, lassan ismét bejuttatjuk magunkat a zárt osztályra, ahol a nép többségében szolgalelkű tagjai össze vannak zárva saját szolgalelkű vezetőikkel.

Vagy nem ez történt volna? Nem az történt, hogy az ezredforduló vége felé eltűntek a rácsok, kinyíltak a zárt osztály kapui? Azóta nem lettek-e átjárhatókká a határok? Vajon nem mehetünk-e szabadon másokhoz, és nem jöhetnek-e szabadon hozzánk mások? Nem ismertethetjük-e meg magunkat másokkal korlátozás nélkül? Több mint két évtizede nem ismerhetünk meg minden értéket (és szemetet), ami a külvilágban létrejött és létrejön anélkül, hogy – amint a múltban – Cocom-listákon írnák elő, hogy mibe tekinthetünk bele?

De bizony elrozsdált a vasfüggöny, de bizony szabadon mozoghatunk a schengeni határokon belül! Vezetőink pedig – ha nem viselkednek otromba módon – minden olyan nemzetközi tárgyalóasztal mellett ott ülhetnek, ahol immár velük együtt döntenek rólunk!

Mostanában azonban arra kell ráeszmélnünk, hogy mintha mégis ugyanazok maradtunk volna, akik voltunk.

Ahogy telik az idő, egyre irracionálisabban reagálunk a bennünket érő hatásokra. Mindenekelőtt a bugris országvezetők válaszolnak önsorsrontó módon a kihívásokra. Ezt persze a külvilág nem igen tudja hova tenni. Ám harcos vezéreink, – ahelyett, hogy korrigálnának – zavarukban vagy ostobaságukban túlpörögnek, s inkább rátesznek még egy lapáttal. Értelmetlenebbnél értelmetlenebb magyarázkodásokkal, világértelmezésekkel próbálják menteni a menthetőt, ami persze csak fokozza a környezet értetlenségét. Ez viszont újabb kiszámíthatatlan cselekedetekre ragadtatja a mieinket, sőt hisztérikusakká válnak. Olyannyira, hogy ma már a lent élők nagy része is riadtan érzékeli, hogy urai mintha csapdában keringenének, s velük együtt talán már ők is. Ám ahelyett, hogy lázadna a nép, mind többen kérdezgetik maguktól, meg közvetlen környezetüktől: nem lenne-e jobb mégis valamiféle védett sárgaházban? No, több se kell az úgynevezett elitnek. Más megoldást maga sem ismer, így aztán kapva kap az ötleten, s a nemzet vágyára hivatkozva azon mesterkedik, hogy az évszázados Kárpát-medencei csízió szerint, ismét beterelje az alattvalókat a zárt osztályra, ahol aztán már csak ő dirigálhat.

FORDÍTÁS: Villon imája



Bulat Okudzsva



A minap feltettem a Facebook-oldalamra Regina Spektor előadásában François Villon imáját. Egy kedves ismerősöm csalódva állapította meg, hogy az egyébként New Yorkban élő, s általában angolul éneklő, világszerte egyre népszerűbb énekesnő ebben a dalban oroszul hallható. Ismerősöm tanácstalanságára reagálva azt ígértem, hogy a hétvégén közzéteszem a magyar fordítást, amit sok-sok évvel ezelőtt én követtem el. Ennek alapján, a családi összejöveteleken olykor ez a dal is felhangzott nálunk, de úgy gondoltam, hogy a nyilvánosság számára még csiszolnom kell a versen. Nos, ez megtörtént, s a múltkori Moszkva alatti éjszakák fordítás után, most Okudzsavának az eredetiben mindenképpen megejtő szövegét ajánlom figyelmetekbe:

Bulat Okudzsava: Ima (Molitva)

(Oroszból fordította: Domokos Lajos)

Amíg a Föld még a tengelyén, amíglen fénylik fény,

Istenem add az embernek, amit ő kérve kér!

Nagyobb észt a bölcsnek adj, a bús alá paripát,

a gazdagnak ám add a pénzt, de legyen gondod énreám!

Amíg a Föld még a tengelyén, Jó Uram, add meg ezt,

Győzze le vágyát mind, aki hatalomra éhes!

Adj segítőnknek nyúgovást, éjjelen óvd álmát!

//:Káinnak adj feloldozást, s legyen gondod reám!

Én hiszem, hogy öröktől élsz, s hogy bölcsen ítélsz felőlem.

Ahogy a harcos elhiszi, hogy őt befogadja  menny.

Ahogy a bűnösök lelke féli a Te szavaid,

//:ahogy én magam is hiszlek, nem perelve tetteid.

Én Uram, én Atyám, Te mérgeszöld szemű!

Amíg a Föld még a tengelyén, óh, Uram, tedd meg ezt nekünk!

Amíg jut még reánk a tüzedből, idődből,

//:adj mindőnknek egy kicsit, s legyen gondod reám is!

 
Megjegyzés: A szöveg, a némileg eltérő énekesi felfogások és apró rögtönzések ellenére mindkét művész előadásához magyarul, karaokeszerűen  a magyar és az orosz beszéd különböző ritmikai, hangsúlyozásbeli sajátosságai ellenére hozzáénekelhető. Talán nem baj, ha Facebook után itt is megjegyzem: Okudzsava, a grúz származású író-költő és nem hivatásos énekes-dalszerző (az oroszok bard-nak mondják) az orosz kultúra egyik kultikus alakja. Viszockijjal, s másokkal együtt hatalmas jelentősége volt az egykori Szovjetunióban a háború, az emberi kapcsolatok, az érzelmek alulnézetből való átértelmezésében. Emiatt, különösen eleinte, dalai igazán nagy koncerteken nem hangozhattak el, ám szerte az országban hivatalosan nem forgalmazott kazettákon terjedtek. A versek a kisemberekről, a háborúkban a vezérek által magukra hagyott katonákról, a szinte kamaszként frontra kényszerült fiatal lányokról és fiúkról stb. szóltak.

A gazdagok ellen szavaztak az oroszok

Hát akkor, médiatörténész barátom kedvéért is, pár szót ismét orosz televíziós műsorokról. „Tegnap nem létező ünnepet ünnepeltek Oroszországban” – lépett be november 8-án este az orosz állami tévé Pojedinok (párbaj, ütköző) című műsorának stúdiójába a népszerű műsorvezető. Vlagyimir Szolovjov elmondta, hogy a kommunisták és a hasonszőrűek országszerte demonstrációkat és gyűléseket szerveztek, Szentpéterváron pedig újra felállították a 95 évvel ezelőtti forradalom vezérének, Leninnek a szobrát.

Jelenet Eizenstein filmjéből:
Állítólag nem is így történt

Az úgymond nem létező ünnep: november 7. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom 95. évfordulója volt ezen a napon.* Az orosz állami televíziónak az évforduló másnapjára időzített párbajában arra a kérdésre keresték a választ, hogyan viszonyuljanak november 7-éhez. A kék emelvénynél a végig ordibáló Vlagyimir Zsirinovszkij, az Oroszországi Liberális Demokrata Párt vezetője azzal nyitott: külföldi titkosszolgálatok machinációja volt a hatalom fegyveres megszerzése, élén a 20. század fő terroristájával, a bűnöző Leninnel. A piros szónoki emelvénynél az Orosz Föderáció Kommunista Pártját az Állami Dumában képviselő Vlagyimir Bortko, a Mihail Bulgakov műveit – Kutyaszív, Turbin család, A mester és Margarita – emlékezetes filmekben feldolgozó rendező. Nagyapját kivégezték a sztálini időkben. És mégis higgadtan mondta: a forradalom életre rázta Oroszországot, az egész emberiség reménysége öltött testet benne. Azok az eszmék, amelyek áthatották, továbbélnek.

November 7-én valami hétköznapi ügy kiverhette a fejemből a valaha jelesnek számító évfordulót, ezért még az orosz híradókban sem kaptam el a Vörös téri felvonulásról készült tudósítást. Korábban azonban láttam egy előzetest, amelyben megfogalmazódott az úgymond hivatalos álláspont: a korhű egyenruhákban és az egykori harci járművekkel rendezett katonai parádéval nem az 1917-es, hanem az 1941-es november 7-ikét fogják felidézni, amikor a dísztérről a Moszkvát közvetlenül fenyegető német csapatok ellen egyenesen a frontra meneteltek az önkéntesek.

A nem létező ünnep előestéjén, azaz 6-án viszont egy dokumentumfilmre bukkantam az orosz világtelevízió adásában. A film Szentpétervár 1917. októberi életét mutatta be archív újságcikkek, korabeli filmhíradókból származó jelenetek, John Reed amerikai tudósító Tíz nap, amely megrengette a világot című könyvéből vett idézetek, s mindenekelőtt egy diáklány naplójának segítségével. A filmesek úgy válogattak az anyagok között, hogy az derült ki: az akkori főváros egyáltalán nem égett forradalmi lázban.

A cár már rég elhagyta helyét. Alekszandr Kerenszkij mérsékelt szocialista és polgári politikus februárban megalakult ideiglenes kormányát senki nem vette komolyan. Ám a film sugallata szerint, ez nem izgatta a népeket. A színházak, a mozik folyamatosan játszottak. Az utóbbiak olyan alkotásokat is, amelyeket addig a cenzúra nem engedélyezett. A nyilvános házak, amelyekben húszezer nyilvántartott prostituált kínálta szolgáltatásait, teljes kapacitással dolgoztak. A gyárak üzemeltek, az iskolákban folyt a tanítás. A háború miatt előfordultak ellátási nehézségek, s az árak olykor magasba szöktek. Igaz – hallhattam a narrátor hangját – a sugárutakon néha végigszáguldott egy-egy frontkatonákkal tömött teherautó. Előfordult, hogy az elvadult harcosok duhajkodva lövöldöztek, s emiatt betört egy-két kirakat, de ezt az emberek a hatalom megingása miatti fejetlenség velejárójának tekintették. És végre tisztábban (?) láthattunk Kerenszkij ügyében is. Dehogy öltözött ő női ruhába, hogy az éjszaka leple alatt hagyja el a várost, amint ezt évtizedeken át mesélték nekünk! Az ideiglenes kormány elnöke délután, egy nyitott gépkocsiban hajtatott el.

Naná, hogy a cár téli palotájának ostroma sem úgy történt, ahogyan eddig hittük. Eizenstein mindenki által ismert filmje szerint a hatalmas épületet harci vágytól égő katonák és matrózok vették be a velük szemben felsorakozott géppuskás junkerek ellenében. Sokan életüket sem kímélve másztak át a díszes kapuszárnyakon, mígnem azokat sikerült betörni. A történet mostani változatában az szerepel, hogy az úgynevezett forradalmárok csak csellengtek, beszélgettek, sőt heverésztek a palota környékén, aztán jóval sötétedés után egyszerűen besétáltak a mellékajtókon azt követően, hogy a Néván horgonyzó Auróra lőtt egyet, majd sortüzet adtak a szemközt lévő Petro-pavlovszkij erőd ágyúi. Igaz, ezek a hangok némileg megzavarták az ebben az időben zajló operaelőadást, amelynek főszereplője Saljapin volt, de rövid közjáték után a darabot azért rendben végigjátszották, a nézőknek pedig eszük ágában sem volt hazarohanni. Eközben a palotát elárasztó katonák vezetőinek az egyetlen gondot az okozta, hogy megakadályozzák a fosztogatást.

A szomszédos Szmolnijban székelő tucatnyi pártvezérnek, köztük Leninnek késő este jelentették a cári palota birtokba vételét, aki erre deklarálta, hogy győzött a forradalom. Ám a film szerint erről még Péterváron is csak napokkal, hetekkel később értesült az emberek többsége, de lényegében nem foglalkoztak vele. Oroszország távoli vidékein pedig még évekbe telt, amíg a zavaros, s helyenként igen véres polgárháború után mindenki megértette, hogy hatalomváltás történt.

Moszkvában a Kremlt foglalták el ugyanilyen módon a bolsevikok. A film moszkvai áldozatokról nem szólt, ugyanakkor megemlítette, hogy a pétervári akció során a hanyagságból bekövetkezett balesetekben, négyen-öten haltak meg, egy ember pedig szívinfarktust kapott izgalmában.

Azon a napon éjfél körül feküdt le a szentpétervári diáklány, akinek naplójából bőven idéztek a dokumentaristák. Utoljára a francia leckéjét vette át – tudhattuk meg az összeállításból. Fogalma sem volt róla, hogy a házuktól nem messze, úgynevezett forradalmárok foglalták el a cári palotát, holott apja, aki szimpatizált a bolsevikokkal, korábban Leninnek, illetve Sztálinnak is lehetővé tette, hogy náluk húzzák meg magukat. Ugyanez a lány, akit Nagyezsda Allilujevának hívtak, hamarosan mégis történelmi szereplővé vált. Ugyanis beleszeretett Ioszeb Dzsugasvilibe, vagyis a világ által inkább ismert nevén, Joszif Visszarionovics Sztálinba, s 1919-ben, nem egészen 18 évesen, nőül ment az akkor 41 éves férfihoz.

Még csak annyit: a cikk elején említett Pojedinok, vagyis a talk-showban létrehozott párbaj során a nézők, ugyanúgy mint máskor, most is telefonhívásaikkal támogathatták azt a felet, amelyikkel egyetértettek. A kétórás műsorban több mint 60 ezren szimpatizáltak a kommunista Bortko álláspontjával, aki a kínaiak példájára, sőt az előző nap, azaz épp november 7-én zárult amerikai elnökválasztás tapasztalataira is hivatkozva azt képviselte, hogy a szociális szempontokat a gazdagok érdeki elé helyező államnak nincs alternatívája. Ezzel szemben Zsirinovszkij arra építette az érvelését, hogy a kapitalizmusban a tőkéseket kell olyan helyzetbe hozni, hogy gazdasági tevékenységükkel közvetve a társadalom egészének érdekeit is szolgálhassák. A gazdagok szempontjait előtérbe helyező álláspontja nem egészen 19 ezer támogató telefonhívást kapott.

----------------

Megjegyzés:

*Azért októberi a forradalom neve, mert 1917-ben, Oroszországban még a régi számítást használták, s abban a Gergely-naptár szerinti november 7. október 25-iére esett.

 

Pokolba már a jóhiszeműséggel!

Orbán Viktornak a tekintélyelvű kormányzás iránti vonzalmát tükröző, az utóbbi időben immár legalább harmadik megnyilatkozását követően ismét elkezdődött a szerecsenmosdatás. Hogy hát a fáradtságának tudható be a hétfőn, a Parlamentben, a vita hevében átgondolatlanul kieresztett mondat. Meg hogy az őt provokáló ellenfele sem egészen állt a helyzet magaslatán. Hogy tulajdonképpen maga sem gondolhatta komolyan azt a mondatot, hogy „A nyolcvanas években nem a diktatúra ellen harcoltam, hanem azok ellen, akik csinálták a diktatúrát.”

Fodor Gábor

A Klubrádió ma reggeli adásában egészen váratlan helyről érkezett egy újabb, a helyzetet bagatellizáló magyarázat. Fodor Gábor, a latin fides, azaz a hűség kifejezéssel nevesített Fiatal Demokraták Szövetségének egykori alapító tagja azzal igyekezett enyhíteni a mai miniszterelnök magatartását, hogy legyünk vele jóindulatúak, mert a mondat persze szerencsétlen, és tartalmát tekintve elképesztő, de nem azt akarta mondani, amit mondott. Ráadásul: „A húsz évvel ezelőtti Orbán Viktor gyakorlatilag köszönő viszonyban sincs a jelenlegivel. Orbán Viktor több mint húsz évvel ezelőtt valóban nagyon aktívan, rendkívül jelentősen lépett fel a pártállammal szemben, a diktatúra lebontásáért sokat tett. Ő egy olyan aktív ellenzéki, meghatározó figura volt, akinek a szerepe jelentős a Kádár-rendszer lebontásában és a demokratikus Magyarország megteremtésében. Az, hogy ma Orbán Viktorról azt gondoljuk, hogy olyan irányba megy, ami egy elnöki központú és központi akaratú politikai irányítású rendszert épít ki, a kialakult demokratikus szabadságjogok csorbításával, az külön történet.”

Ez hát a nemzetközi körülményekről, a hazai szakmai és civil szféra megannyi mozgolódó szereplőjéről említést sem tévő legenda 2012-es előadása Fodor Gábor közreműködésével, aki a Fidesz teljes pálfordulását követően kivált a pártból, s ennek következtében – ugyanebben a beszélgetésben maga utalt erre – 1993-ban őt magát is úgymond kiretusálták az alapítók közül. Fodor talán nem vette észre, hogy miközben a rádióban Orbán múltját fényezte, mindjárt azt a képzetet társította hozzá és közvetlen környezetéhez, amivel például Sztálin nevét szoktuk összekötni. Akarva akaratlanul arra utalt, hogy Orbán Viktor már a kezdet kezdetén sem volt demokrata.

Ám, ha csak ez lenne az első és egyetlen riasztó jelzés a mostani miniszterelnök hatalomba emelkedésének kezdeti éveiről!

Talán vannak még, akik emlékeznek dr. Kende Péter: A Viktor című botránykönyvként elhíresült kötetére, amit a Fidesz hívei dühödt támadással, de még Orbán Viktor balliberális felfogású értelmiségi ellenfelei is fanyalgással fogadtak annak úgymond igénytelen szerkesztése, az összefüggéseket nem elég mélyen feltáró volta, illetve a hatásvadász feldolgozásmód miatt. Tételezzük fel, hogy a kötetben ismertetett, a Fidesz szervezését kezdettől fogva klánszerűnek bemutató helyzetek egy része mendemondákra, túlzásokra, netán csúsztatásokra épül. De még akkor is ott van a kötetnek a tényekre, a névén nevezett személyekre hivatkozó része. Az olyan sorozatos események felelevenítése, amelyek bemutatják, hogyan szorították ki időről időre az irányításból azokat, akik nem mindenben értettek egyet Orbán Viktorral, Kövér Lászlóval és Simicska Lajossal, s ennek hangot adtak. Aztán ott vannak azok a korabeli dokumentumokra, írásos beszámolókra való hivatkozások, amelyekből nyilvánvaló, hogy már kezdetben jelentős összegek tűntek el kézen-közön, s hogy a könyveléshez, a munkatársak utáni járulékok befizetéséhez meglehetősen hányaveti módon viszonyult ez a szűk kör. Hozzá az ezt szóvá tevőket felforgató, bujtogató, aljas puccsistáknak nevezték, s hecckampányt folytattak ellenük.
 

Történtek mindezek 1988-ban, 1989-ben, 1990-ben… Én pedig épp ezek miatt jegyeztem be a kötet 68. oldalára: „És miért nem vették észre ezt az önkényt a Fidesz mentorai, az úgynevezett demokratikus ellenzék tudós urai?”

Az akkori demokratikus ellenzék alatt az SZDSZ, illetve annak elődje, a Szabad Kezdeményezések Hálózatának prominenseit értettem, akik sokféle módon – jogi tanáccsal, külföldi tanulmányok intézésével, a pénzemberekkel, köztük a Soros Györggyel való kapcsolat létrehozásával – sokat tettek azért, hogy a Fidesz megerősödjék. Ha jóindulatú akarok lenni e tudós urakkal, a saját széljegyzetemben megfogalmazott kérdésre azt válaszolom: azért hunytak szemet e fölött, mert egyfajta lazaság az ő mozgalmárkodásuknak is velejárója volt.

Kevésbé mentegetve a Fidesz-t hatalomba segítő mentorokat, azt felelem a fenti kérdésre: a rendszerváltás bizonytalanságokkal terhes időszakában a liberális oldalnak valószínűleg nem volt érdeke a szintén liberálisnak tekintett fiatal demokraták szervezetéből érkező riasztó jelzésekkel való szembenézés. Talán azt gondolták a háttérben ügyködő atyák: ezek csupán gyermekbetegségek, előbb-utóbb túllesznek rajtuk a fiúk, addig meg a cél ezúttal is szentesíti az eszközt.

Ma már Napnál világosabb, hogy ennek a jóhiszeműségnek, hogy ne mondjam, megalkuvásnak, milyen súlyosak a következményei. Ám épp ezért kellene legalább most, 2012-ben rábírni Fodor Gábortól Hack Péterig minden egykori fideszest és Fidesz-mentort, hogy vegyék már észre: elsőként maga a kemény Fidelitas-mag lett hűtlen az alapításkor papírra vetett demokratikus elvekhez. A szervezeten belül már az első perctől megmutatkozott az az akarnokság, az a gátlástalanság, az a szakmai szempontokkal nem törődő, a tőlük eltérően gondolkodók érdekein átgázoló magatartás, amely ma az ország gazdasági alapjainak aláásásával, a társadalmi béke megbontásával fenyeget. A kezdetektől követhető pályaív immár kétséget sem hagy aziránt, hogy már az induláskor is csak a hatalom, az édes hatalom megszerzése járt a fiúk eszében, kerüljön ez másoknak bármibe, járjon ez mások számára bármilyen veszteséggel. Pokolba hát a jóhiszeműséggel!

Diktátor a láthatáron!

Orbán Viktor azt találta mondani a Parlamentben, hogy „A nyolcvanas években nem a diktatúra ellen harcoltam, hanem azok ellen, akik csinálták a diktatúrát.”

Orbán Viktor

Ha ehhez mérném magam, most kezdhetnék szégyenkezni. Nekem ugyanis éppen ennek ellenkezője jelentette a revelatív élményt. Valamikor a nyolcvanas évek közepén odáig jutottam a Kádár-rendszerről való töprengésben, hogy mindenekelőtt a struktúra az, amely meghatározza, miként tevékenykedhet egy adott politikai konstellációban az egyén. Következésképp – okoskodtam magamban –, ha növelni akarjuk a mozgásterünket, akkor a rendszer kereteit kell tágítani.

Az emberek nagy-nagy többsége ugyanígy gondolkozott. A nagyhatalmak közötti egyezmények alapján, a szovjet hadsereg által megszállt országban, a rendszernek egy másikkal való felváltásának felvetése nem volt reális. A magyar 1956, a csehszlovák 1968, a lengyel 1981 példája egyformán ezt erősítette. Viszont az adott világpolitikai és világgazdasági kényszerhelyzetben az állampárt vezetőinek hol megengedőbb, hol keményebb magatartása mellett lehetőség volt arra, hogy az egyének, a kisebb-nagyobb közösségek részt vegyenek a társadalmi mozgástér tágítására irányuló próbálkozásokban.

A tudományos műhelyekben a szocializmus zsákutcájáról folyó viták egyes folyóiratokban és könyvekben is napvilágot láttak. A nyilvánosságban egyre inkább hangot kaptak a sajtószabadságról zajló polémiák. Maga a média is mind nyíltabban tárgyalta elsősorban a gazdasági, visszafogottabban a társadalmi kérdéseket. Az oktatásban erősödött az iskolák autonómiája. A művelődési házakban a világ és az ország nagy kérdéseit boncolgató viták folytak, kritikus hangvételű író-olvasótalálkozók zajlottak. Lüktetett az élet a filmstúdiókban, a színházakban. A gazdaságban mindinkább teret nyertek az egyéni kezdeményezésekre épülő megoldások, nőtt az állami vállalatok önállósága. Az évtized közepére, egyelőre csak a nagyvállalatok számára, létrejött a tőzsde, majd a személyi jövedelemadó bevezetésével elkezdődött az adóreform, vagyis a társadalom által megtermelt jövedelem elosztásának, a munkavégzés anyagi ösztönzésének az egyenlősdivel szakító, új alapokra helyezése. A világútlevéllel az emberek mind nagyobb tömegei utaztak nyugatra, s szereztek más tapasztalatokat. 1985-ben már nem csak a Hazafias Népfront által támogatottak kerülhettek föl az országgyűlési képviselőjelöltek listájára, s ennek következtében jó néhány ellenzéki képviselő került be a parlamentbe. Ugyanez történt a helyi tanácsokban. Például a fővárosi tanácsban a nyílt várospolitika kérdéseivel foglalkozó bizottság alakult, s valóságos zendülés tört ki, amikor a leköszönő régi tanácselnök helyett a pártközpont a maga jelöltjét erőltette rá a választott testületre.

Tetszik, nem tetszik, a struktúrán belül volt szinte mindenki, aki a rendszer szerkezetének megváltoztatásán tudatosan, vagy kevésbé tudatosan munkálkodott. Maga Orbán Viktor és köre, amelynek tagjai a mai Magyarországon a politikai-gazdasági hatalmat leginkább gyakorolják, szintén a pártállami rendszeren belül voltak. Szüleik betagozódtak a rendszerbe, esetleg egyenesen ennek köszönhették felemelkedésüket – a fizikai munka mellett szereztek diplomát, s lettek tagjai a kommunista pártnak. Aztán ők maguk is beléptek a KISZ-be, esetleg KISZ-titkárok lettek a gimnáziumban, mint például Orbán Viktor. Az elitképzőnek számító ELTE-re járhattak, az állam által finanszírozott, idővel Bibó Istvánról elnevezett szakkollégiumban pallérozhatták elméjüket. Ez vezetett oda a nyolcvanas évek második felére, hogy azok között lehettek, akik a szakkollégiumi előadások révén, az egyetemi városokban folyó viták, konferenciák keretében, majd az MSZMP KB Társadalomtudományi Intézetében, a MÉM Vezetőképzőben, a végén pedig két éven át a Soros Alapítvány által pénzelt Kelet-Európa Kutató Csoport ösztöndíjasaiként lehetőséget kaptak a rendszer ellentmondásainak feltárására. E folyamat részeként, úgy 1988 táján fogalmazódhatott meg bennük a társadalmi-gazdasági berendezkedés megváltoztatásának, még inkább a hatalom újraosztásának előbb csak kusza, 1989-re – a nemzetközi feltételek megváltozásával, a szovjet csapatok fokozatos, tőlünk független kivonásának megkezdésével – egyre reálisabbnak látszó gondolata.

Ez történt, nem pedig az, amit a miniszterelnök manapság mind többször sejtet önmagával kapcsolatban. Ifjú barátaimnak mondom, hogy ne higgyenek a legendaköltőknek! Először is, nem folyt a szó szoros értelemben vett harc. Másodszor, a nyomásgyakorlás különféle eszközeit alkalmazók között nem volt különösen kiemelkedő személyiség, vagyis a történtek egyes szám első személyben való megjelenítése minimum ízléstelen. Harmadszor, Orbán Viktor életrajzírói sehol nem említik, hogy ez a fiatalember valaha is személyekkel hadakozott volna. Én eddig csak olyat olvastam róla, hogy amikor például társaival együtt az egyetemi KISZ-szervezetet támadta, akkor is a meglévő megreformálásának, a fennálló keretek közötti megújításának igényét jelentette be. Hozzáteszem, az akkori viszonyok között pragmatikusan, helyesen.

A mondat – „A nyolcvanas években nem a diktatúra ellen harcoltam, hanem azok ellen, akik csinálták a diktatúrát.” – tehát csúsztatásokból áll. Minthogy a miniszterelnöktől származik, már ez is eléggé nyugtalanító. Ami azonban igazán riasztó, hogy Orbán Viktor – az utóbbi időben nem először – hangot ad benne a diktatúra iránti vonzalmának. S mert különböző fórumokon egyre többször hallani célozgatásokat, fejtegetéseket arról, hogy a mostanihoz hasonló válsághelyzetekben a kemény kéz politikájával éltek egyes történelmi személyiségek, könnyen megtörténhet, hogy a hatalom mai hazai megszállottjai esetleg úgy találják, hogy a problémákra – a már lényegében bevezetett autoriter hatalomgyakorlás, a parlamentet bábként kezelő rendeleti kormányzás helyett – a tényleges, a személyiséget, az egyént semmibe vevő önkényuralom bevezetése a válasz. No, ez az, amitől félni kell, s ami ellen valóban tenni kell most, hogy egyszer ne kelljen ténylegesen is harcolni ellene!