Gyurcsányt csak önmaga érdekli

Tegnap még csak azt írtam le Zöldi László jegyzetét kommentálva: „Hát, ez volt mindig is a baj Gyurcsánnyal. Kiváló képességei vannak, de egy poénért a lelkét is eladja, vagy mint most, még magát is gyanúba keveri. Az ötletelései, a cikázásai pedig kiszámíthatatlanok. Laci, te tudod, hogy én nem most vagyok ilyen okos. A Gyurcsány-kormány kommunikációjáról írva, hónapokkal az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése előtt jutottam arra a következtetésre, hogy valami nagy konfliktus érlelődik. Az írás pár nappal a botrány előtt jelent meg a lapban. Sajnos, a helyzet azóta is változatlan. Ez a képességes ember nem tanult a múltból. Most is sokakat elkábít a szónoki tehetsége révén, ám amikor államférfiként kellene viselkedni, elcsúszik egy általa elejtett banánhéjon.”

Ez a megközelítés – kimondatlanul – annyiban megengedő, hogy a volt miniszterelnök egyfajta meggondolatlanságát sugalmazza. Ma azonban már keményebben kell fogalmaznom: Gyurcsány Ferenc nem meggondolatlan; őt nagyon is tudatos bosszúállás vezérli. Mi más, ha nem a revánsvágy űzi, amikor a Fidesz-katonák által megszállt pártállami rádióban provokatív módon szólítja fel az MSZP-t, hogy jelentse fel őt a pártpénzekkel kapcsolatban tett kijelentései miatt, s ezzel lényegében csapdát állít volt párttársainak, akikkel állítólag össze akar fogni a következő választásokon.

Más okot nagyítóval keresve sem találok, csupán azt, hogy bosszút akar állni azokon, akik kiszorították őt a szocialista pártból. Ennek során láthatóan a legkevésbé sem érdekli, hogy aláaknázza azt a pártot, amelynek egy időben elnöke volt. Nem érdekli, hogy – bár itt még nem tartunk – akár a megsemmisülés szélére sodorhatja annak az MSZMP-nek az utódpártját, amelyhez a mozgalmiak mellett családi kapcsolatok is kötik, s amelynek holdudvara nélkül Gyurcsány Ferenc ma aligha lenne vagyonos ember. Bizonyára az sem különösebben foglalkoztatja, hogy akciózásával könnyen süllyesztőbe juttathatja azokat a mostani párttársait is, akit őt az önkéntes, vagy nem önkéntes száműzetésbe követték.

Mert Gyurcsány Ferencet csak Gyurcsány Ferenc érdekli!

Diktátor a láthatáron!

Orbán Viktor azt találta mondani a Parlamentben, hogy „A nyolcvanas években nem a diktatúra ellen harcoltam, hanem azok ellen, akik csinálták a diktatúrát.”

Orbán Viktor

Ha ehhez mérném magam, most kezdhetnék szégyenkezni. Nekem ugyanis éppen ennek ellenkezője jelentette a revelatív élményt. Valamikor a nyolcvanas évek közepén odáig jutottam a Kádár-rendszerről való töprengésben, hogy mindenekelőtt a struktúra az, amely meghatározza, miként tevékenykedhet egy adott politikai konstellációban az egyén. Következésképp – okoskodtam magamban –, ha növelni akarjuk a mozgásterünket, akkor a rendszer kereteit kell tágítani.

Az emberek nagy-nagy többsége ugyanígy gondolkozott. A nagyhatalmak közötti egyezmények alapján, a szovjet hadsereg által megszállt országban, a rendszernek egy másikkal való felváltásának felvetése nem volt reális. A magyar 1956, a csehszlovák 1968, a lengyel 1981 példája egyformán ezt erősítette. Viszont az adott világpolitikai és világgazdasági kényszerhelyzetben az állampárt vezetőinek hol megengedőbb, hol keményebb magatartása mellett lehetőség volt arra, hogy az egyének, a kisebb-nagyobb közösségek részt vegyenek a társadalmi mozgástér tágítására irányuló próbálkozásokban.

A tudományos műhelyekben a szocializmus zsákutcájáról folyó viták egyes folyóiratokban és könyvekben is napvilágot láttak. A nyilvánosságban egyre inkább hangot kaptak a sajtószabadságról zajló polémiák. Maga a média is mind nyíltabban tárgyalta elsősorban a gazdasági, visszafogottabban a társadalmi kérdéseket. Az oktatásban erősödött az iskolák autonómiája. A művelődési házakban a világ és az ország nagy kérdéseit boncolgató viták folytak, kritikus hangvételű író-olvasótalálkozók zajlottak. Lüktetett az élet a filmstúdiókban, a színházakban. A gazdaságban mindinkább teret nyertek az egyéni kezdeményezésekre épülő megoldások, nőtt az állami vállalatok önállósága. Az évtized közepére, egyelőre csak a nagyvállalatok számára, létrejött a tőzsde, majd a személyi jövedelemadó bevezetésével elkezdődött az adóreform, vagyis a társadalom által megtermelt jövedelem elosztásának, a munkavégzés anyagi ösztönzésének az egyenlősdivel szakító, új alapokra helyezése. A világútlevéllel az emberek mind nagyobb tömegei utaztak nyugatra, s szereztek más tapasztalatokat. 1985-ben már nem csak a Hazafias Népfront által támogatottak kerülhettek föl az országgyűlési képviselőjelöltek listájára, s ennek következtében jó néhány ellenzéki képviselő került be a parlamentbe. Ugyanez történt a helyi tanácsokban. Például a fővárosi tanácsban a nyílt várospolitika kérdéseivel foglalkozó bizottság alakult, s valóságos zendülés tört ki, amikor a leköszönő régi tanácselnök helyett a pártközpont a maga jelöltjét erőltette rá a választott testületre.

Tetszik, nem tetszik, a struktúrán belül volt szinte mindenki, aki a rendszer szerkezetének megváltoztatásán tudatosan, vagy kevésbé tudatosan munkálkodott. Maga Orbán Viktor és köre, amelynek tagjai a mai Magyarországon a politikai-gazdasági hatalmat leginkább gyakorolják, szintén a pártállami rendszeren belül voltak. Szüleik betagozódtak a rendszerbe, esetleg egyenesen ennek köszönhették felemelkedésüket – a fizikai munka mellett szereztek diplomát, s lettek tagjai a kommunista pártnak. Aztán ők maguk is beléptek a KISZ-be, esetleg KISZ-titkárok lettek a gimnáziumban, mint például Orbán Viktor. Az elitképzőnek számító ELTE-re járhattak, az állam által finanszírozott, idővel Bibó Istvánról elnevezett szakkollégiumban pallérozhatták elméjüket. Ez vezetett oda a nyolcvanas évek második felére, hogy azok között lehettek, akik a szakkollégiumi előadások révén, az egyetemi városokban folyó viták, konferenciák keretében, majd az MSZMP KB Társadalomtudományi Intézetében, a MÉM Vezetőképzőben, a végén pedig két éven át a Soros Alapítvány által pénzelt Kelet-Európa Kutató Csoport ösztöndíjasaiként lehetőséget kaptak a rendszer ellentmondásainak feltárására. E folyamat részeként, úgy 1988 táján fogalmazódhatott meg bennük a társadalmi-gazdasági berendezkedés megváltoztatásának, még inkább a hatalom újraosztásának előbb csak kusza, 1989-re – a nemzetközi feltételek megváltozásával, a szovjet csapatok fokozatos, tőlünk független kivonásának megkezdésével – egyre reálisabbnak látszó gondolata.

Ez történt, nem pedig az, amit a miniszterelnök manapság mind többször sejtet önmagával kapcsolatban. Ifjú barátaimnak mondom, hogy ne higgyenek a legendaköltőknek! Először is, nem folyt a szó szoros értelemben vett harc. Másodszor, a nyomásgyakorlás különféle eszközeit alkalmazók között nem volt különösen kiemelkedő személyiség, vagyis a történtek egyes szám első személyben való megjelenítése minimum ízléstelen. Harmadszor, Orbán Viktor életrajzírói sehol nem említik, hogy ez a fiatalember valaha is személyekkel hadakozott volna. Én eddig csak olyat olvastam róla, hogy amikor például társaival együtt az egyetemi KISZ-szervezetet támadta, akkor is a meglévő megreformálásának, a fennálló keretek közötti megújításának igényét jelentette be. Hozzáteszem, az akkori viszonyok között pragmatikusan, helyesen.

A mondat – „A nyolcvanas években nem a diktatúra ellen harcoltam, hanem azok ellen, akik csinálták a diktatúrát.” – tehát csúsztatásokból áll. Minthogy a miniszterelnöktől származik, már ez is eléggé nyugtalanító. Ami azonban igazán riasztó, hogy Orbán Viktor – az utóbbi időben nem először – hangot ad benne a diktatúra iránti vonzalmának. S mert különböző fórumokon egyre többször hallani célozgatásokat, fejtegetéseket arról, hogy a mostanihoz hasonló válsághelyzetekben a kemény kéz politikájával éltek egyes történelmi személyiségek, könnyen megtörténhet, hogy a hatalom mai hazai megszállottjai esetleg úgy találják, hogy a problémákra – a már lényegében bevezetett autoriter hatalomgyakorlás, a parlamentet bábként kezelő rendeleti kormányzás helyett – a tényleges, a személyiséget, az egyént semmibe vevő önkényuralom bevezetése a válasz. No, ez az, amitől félni kell, s ami ellen valóban tenni kell most, hogy egyszer ne kelljen ténylegesen is harcolni ellene!