Ácsingóznak a választójogra

Azt írja nekem SZF az interneten, hogy cenzust kellene bevezetni az általános és titkos választójog helyett. Fő érve, hogy én sem hihetem azt, hogy például a szavazatom – aki szerinte járatosabb vagyok a közügyekben – egyenértékű lenne egy nyolc általánost végzett személyével, vagy akárcsak az övével.

Nem csak tőle hallottam ezt az érvelést az utóbbi hónapokban. Csakhogy elég egy téglát kihúzni a választójog építményéből, azt a hatalomra éhesek mohósága miatt törvényszerűen követi majd egy másik, egy harmadik, aztán egy sokadik. Amíg azonban mindenki szavazhat, addig nem lehet előállni újabb és újabb ötletekkel annak érdekében, hogy miért is kellene szűkíteni a választók körét. Addig még mindig van esély arra, hogy az egy maroknyi csoport, esetleg az egyetlen személy diktatúrája felé tendáló uralomnak gátat lehet szabni.

Ebben az összefüggésben elég baj már az is, amit a levélben való szavazás lehetőségével művel a Fidesz-mamelukokból álló parlament. Csak a határon túl élő kettős állampolgároknak teszik lehetővé az ily módon történő voksolást, viszont megnehezítik azok szavazati jogának gyakorlását, akiknek bár Magyarországon van az állandó lakóhelyük, de külföldön kényszerültek munkavállalásra. Nyilvánvalóan azt feltételezik, hogy az erdélyiek, a délvidékiek, meg a többiek zöme őket támogatja, ellenben a külföldön dolgozók nem a most kormányzók neve mellé húzzák be az X-et. Tisztességtelen hatalmi játszma ez, amit a határon túliak és az itthoniak egymás elleni kijátszására építenek.

Van azonban ennek a dolognak egy távlatosabb vonatkozása is. A vagyoni, vagy a műveltségi választójogi cenzus bevezetését szorgalmazók – akár tudatában vannak ennek, akár nem – valójában azokat erősítik, akik a társadalom nehéz körülmények között élő rétegeitől akarják elvenni a feljebb kapaszkodás lehetőségét. Ezzel a mainál is nehezebbé válna az eltérő szociális helyzetben lévő csoportok közötti átjárás, vagyis az, hogy a született tehetségek kibontakoztathassák képességeiket, miközben emiatt már ma is felmérhetetlenek a veszteségeink.

E felfogás terjedésében külön nyugtalanító, hogy mintha a magyarországi családok emlékezetéből kilúgozódtak volna a múlt tényei. Például az, hogy a 19. század végétől az ellenük kivezényelt rendőrökkel, sőt a katonasággal való véres összecsapásokat is vállalták azok, akik Budapesten és vidéken tüntetéseket szerveztek a választójogért. Mintha a többség tudatából teljesen kihullott volna, hogy még hét évtizede is elsősorban a vagyoni cenzus érvényesítésével szorították le a választásra jogosultak számát, nehogy a nincstelenek őket képviselő politikai erőket juttassanak a parlamentbe, a helyi képviselő testületekbe.
1926-ban az összlakosság mindössze 27 százalékának volt joga ahhoz, hogy országos és helyi képviselőket válasszon. Ugyanakkor ez az arány Németországban 64, Angliában 63, Ausztriában 62, Írországban 59, Svédországban 58, Dániában 50, Finnországban és Hollandiában 49 százalékos volt. Ezzel Magyarország a délkelet-európai országok szintjén rekedt meg. (Igaz, a nálunk gazdaságilag messze fejlettebb Svájcban és Franciaországban is hasonló volt a helyzet.)

Magyarországon, a megelőző évszázados küzdelemben csak 1945 hozott fordulatot. Ekkor emelték a választójogosultak arányát 60 százalék fölé. Többek között bekerültek ebbe a körbe az ország lakosságának többségét kitevő parasztok, akiknek nagy hányada 1-5 hold közötti törpebirtokon kínlódott, fele részük teljesen földnélküli zsellérként nyomorgott. Tessék már egyszer belenézni a népi íróknak a Horthy-rendszer viszonyairól írt szociográfiáiba, költeményeibe, regényeibe, vagy legalább Illyés Gyula: Puszták népébe!

Az addigi kisebb horderejű próbálkozások, az egyházi és a világi latifundiumokat valójában érintetlenül hagyó látszatintézkedések után, 50-100 éves késéssel osztották szét a nincstelenek között a közép- és nagybirtokokat. Tény, hogy ennek során rengeteg sérelem keletkezett. A hamarosan kialakuló diktatúra pedig még azokat is sanyargatta, akikre eredetileg támaszkodni akart. De történt, ami történt, a hatvanas évek második felétől az emberek többsége nagyjából eltemette magában a korábbi sérelmeket. Például azért, mert az 50-es években kuláklistára kerültek fiaiból agrármérnökök, téeszelnökök lettek, vagy azért, mert a téesztagok idővel ugyanúgy nyugdíjat és orvosi ellátást kaptak, mint a munkások. A munkások pedig – akiknek többsége a termőföld eltartó képességéhez mérten óriási paraszttömegből került ki – lassan korszerű lakásokhoz, kiszámítható keresethez stb. jutottak a városokban, jóllehet a szülőföldtől való kényszerű elválás sokak számára igen keserves volt.

Én magam, már csak azért sem kisebbíthetem az érintettek fájdalmát, mert apai nagyapám maga is agyvérzésben halt meg, amikor arra kényszerítették, hogy végre 1961-ben bevigye néhány hold földjét a téeszbe. Ám annyi évtized után illő lenne már az eseményeket történelmi, netán nemzetközi távlatból szemlélni! Például arra is gondolni, hogyan ment végbe a parasztoknak a földtől való megfosztása, mondjuk, a 18-19. századi Angliában…

Sok egyéb személyes tapasztalatom mellett egy, a nyolcvanas évek közepén forgatott filmemből is tudom, hogy a Kádár-rendszer virágkorában a társadalom döntő része lényegében elégedett volt azzal, ahova akkorra jutott.Akiben a tehetség szorgalommal párosult, biztos lehetett abban, hogy egyetemre, vagy főiskolára jut. Mindenki előtt nyitva álltak a szakközépiskolák, a technikumok a gimnáziumok. De akár szakképzettség nélkül is munkához juthatott, aki vállalta a fizikai nehézségeket. A társadalom döntő többségének létbiztonsága volt, életutat lehetett tervezni, lakást vásárolni, házat, esetleg nyaralót építeni, ezeket berendezni, kocsit venni, olykor külföldre menni, megfizethető áron ruházkodni, élelmiszerhez jutni,  a 70-es évek második felétől kicsiben bár, de vállalkozni, vagyis vagyont gyűjteni.

A rendszerváltozás utáni tömeges csalódottság éppen abból fakadt, s erősödik mindmáig, hogy 1990 táján mindenki azt gondolta: minden úgy marad, ahogyan addig volt, csak még tehetősebbek leszünk. Ehhez képest a társadalom többségének azt kellett tapasztalnia, hogy a közösen felhalmozott vagyont elprivatizálták, sőt manapság tovább magánosítják a tűzhöz közel ülők, miközben a népesség egy részét mélyszegénységbe taszítják, illetve olyan viszonyokat alakítanak ki, hogy a társadalom nagy része az egyik hónapról másikra való élés miatti kiszolgáltatottságában ne merje felemelni fejét, s hangját.
És akkor most még arra is rá akarják beszélni egy részüket, hogy utolsó értékük, választójoguk elvételét is birkamód tűrjék, ahogyan immár huszonnégy éven át minden gazemberséget eltűrtek, amit velük tettek.

A tévtanokra való fogékonyságunk az előző rendszerekben gyökerezik

A Facebook egy másik helyén hárman polemizáltunk műveltségünk korlátairól. Hátha be szeretnének kapcsolódni mások is az eszmecserébe, kissé kibővítve, idemásolom ott közreadott gondolataimat.

Nemzedékünk aligha azt az utat járta volna, amit bejárt, ha időben megismerheti például Márai, Bibó, vagy Németh László háború előtti nagy tanulmányait, vagy akiket ezeknél kritikusabban olvasok, fogadok – többek között Prohászka, Szabó Dezső – műveit. És akkor még nem említettem az olyan külföldieket, mint Ortega, Julien Benda, Spengler. Ezeket úgy kellett sok kevésbé értékes munka közül kibányásznia az embernek, hogy fogódzót szinte nem kapott hozzá.

Jellemző, hogy az első mértékadó tanulmánykötet a magyar népi mozgalom történetéről, Papp István tollából, 2012-ben jelent meg, amiből végre világosan kirajzolódott előttem, hogy a mozgalom egésze a parasztság felszámolódásával rég idejét múlt. Eme útbaigazító kötetből értettem meg például, hogy annak idején, minden tiszteletem ellenére, miért maradtam összességében távolságtartó Veres Péter eszmefuttatásaitól. Pedig tényleg küzdöttem azért, hogy befogadjam őt.

Vagy hogy mást mondjak: már 1983-ban, tehát a Kádár-rendszer szinte virágkorában, megjelent a Szárszó 1943 című kötet az ott elhangzott beszédekkel. Az eltitkolt XX. századi magyar múlt megismerésének olthatatlan vágya arra indított, hogy megvegyem a könyvet. Ugyanakkor akkori bejegyzéseim mutatják, hogy a terjedelmes, pártos előszón, meg jó néhány beszéden átrágtam magam, de mire a legfontosabbhoz, Németh László előadásához értem volna, már feladtam, annyira sok háttérismeret hiányzott az érdemi befogadáshoz. Papp István kötete kellett hozzá, hogy három évtizedes késéssel helyre kerüljön bennem mindaz, ami nélkül az újabb kori magyar történelem egy fontos szelete egyszerűen nem érthető meg.

Ha valamit felrovok a Kádár-rendszernek – miközben belátom annak nemzetközi politikai meghatározottságát –, hogy egyoldalúan adagolta az információkat nekünk, akik csak a hatvanas évek végén eszméltünk, s akiknek nem volt kapcsolata a politikacsinálók legszűkebb budapesti köréhez bizalmas családi–rokoni–mozgalmi–munkahelyi szálak révén, illetve akik nem igen jutottunk el Nyugatra.

Sokan közülünk két évtizede küzdenek azért, hogy kitöltsük tudásunk hézagait. De, ahogyan Szilágyi Szabolcs is írja, ma már szinte csak magunk számára hasznosítjuk ezeket az ismereteket. Nem mintha azt tapasztalnám, hogy a tágabb környezetünk annyira élne a megnyílt lehetőségekkel. Sajnos, nem tudják, mit veszítenek, s mit veszít a szellemi igénytelenséggel nemzetünk. Alighanem a rendszerváltozás után sem betöltött szellemi űrnek nagy szerepe van abba, hogy általában ma is fogékonyak vagyunk a múlt leegyszerűsített, a történelmet megszépített, vagyis meghamisított, tömegfogyasztásra szánt változatát kínáló tévtanokra. 2013-ban az követi el Magyarország ellen a legnagyobb bűnt, aki a Horthy-, a Rákosi-, meg a Kádár rendszerből ránk maradt szellemi korlátokat nem lebontani akarja, hanem megtartani, sőt megerősíteni, hogy a népet gyermeki tudatállapotban tartva saját hatalmát építse ki.

Nem újabb jobbágyság alakult itt ki, hanem a kiszolgáltatott nincstelenek országa

„Félő, a 2014-es kudarcot már nem követheti ellenzéki feltámadás. A Fidesz szektajellege miatt Orbán kezén az államhatalom átváltott a Szent Tamás által előre látott minőségbe: ha nem a közjót szolgálja, akkor (az állam) nem egyéb, mint hatalmas rabló banda” – írja Enyedi Nagy Mihály az október 25-ei Népszabadságban A harmadik jobbágyság nevében című cikkében.

Egyetértek ezzel az alaptétellel. Amikor viszont a cikkének címébe is emelt harmadik jobbágyságról ír, akkor szerintem jobb helyzetet tételez, mint ami valójában bekövetkezik, sőt már bekövetkezett – nem utolsó sorban a mai ellenzéki erők országlásának következményeként is. A jobbágynak ugyanis volt a földesúr által átengedett földje, állata, s más termelőeszköze. A saját termelésének megszervezéséről maga döntött, feltéve, hogy teljesítette a földesúr és az egyház felé a kötelezettségeit. Ma viszont többségükben olyan emberek – nincstelen zsellérek, cselédek, munkások, hivatalnokok, állami alkalmazottak, nyugdíjasok – lakják az országot, akik legfeljebb álmodhatnak arról a viszonylagos szabadságról, ami röghöz kötöttsége ellenére a jobbágyságnak sajátja volt. Magyarország ma a kiszolgáltatott nincstelenek sokaságának és igen kis részben a multinacionális cégek állami befizetéseit, az Európai Unió ideáramló pénzét egymás között elosztó, elherdáló szűk kisebbség országa.

Másik megjegyzésem az, hogy a szerző nemes gondolatának tartom az alkotmányozó nemzetgyűlés létrehívásának sürgetését annak érdekében, hogy a III. köztársaság mára lerombolt, majdan pedig újraépítendő rendszerének talpköve megteremthető legyen. Ám a kiszolgáltatott nincsteleneket ezzel nem lehet megszólítani, következésképp a választókhoz szóló ellenzéki pártprogramok központi elemévé sem lehet emelni. A kiszolgáltatott nincsteleneket az érdekli, ami közvetlen létükben érinti őket. Erről azonban semmit nem mondanak nekik az ellenzék megélhetési politikusai, s a köröttük sertepertélő, a rendszerváltás óta egymást a valóságtól elrugaszkodott, nagyrészt hibásnak bizonyult elméletekkel, idealizált társadalomképpel szórakoztató értelmiségiek.

O.V. és haverjai nem tettek mást, mint benyomultak abba az űrbe, ami ily módon keletkezett, s újraosztják maguknak és klientúrájuknak a javakat. Ehhez az egyházakkal és a lélekben magukat az úri Magyarország örököseinek tekintő, jórészt lelki csökött értelmiségiekkel megalkudva, ideológiát is igyekeznek társítani. Mindenekelőtt a Horthy-rendszerben kutatnak ez iránt. Nem mellesleg a Kádár-rendszer egyes elemeinek átvételével is kacérkodnak. 

Megfeledkeznek azonban arról, hogy törekvéseikhez már nincsenek meg azok a gazdasági alapok sem, amelyek abban a két rezsimben még úgy-ahogy megvoltak. Ennek megfelelően a nemzeti nem együttműködés rendszerének vezető politikusai csak addig vitézkedhetnek, amíg a sokat szidott Európai Unió forrásai és a multik adóbefizetései rendelkezésükre állnak. Ez az ellentmondás pedig törvényszerűen újabb lelki meghasonlást, s gyaníthatóan előbb-utóbb gazdasági összeomlást okoz. A százezrek, akik máris külföldre menekültek, ezt próbálják elkerülni a kinti kiszolgáltatottság vállalásával, mert ott legalább a létük fenntartásában reménykedhetnek.

Diktátor a láthatáron!

Orbán Viktor azt találta mondani a Parlamentben, hogy „A nyolcvanas években nem a diktatúra ellen harcoltam, hanem azok ellen, akik csinálták a diktatúrát.”

Orbán Viktor

Ha ehhez mérném magam, most kezdhetnék szégyenkezni. Nekem ugyanis éppen ennek ellenkezője jelentette a revelatív élményt. Valamikor a nyolcvanas évek közepén odáig jutottam a Kádár-rendszerről való töprengésben, hogy mindenekelőtt a struktúra az, amely meghatározza, miként tevékenykedhet egy adott politikai konstellációban az egyén. Következésképp – okoskodtam magamban –, ha növelni akarjuk a mozgásterünket, akkor a rendszer kereteit kell tágítani.

Az emberek nagy-nagy többsége ugyanígy gondolkozott. A nagyhatalmak közötti egyezmények alapján, a szovjet hadsereg által megszállt országban, a rendszernek egy másikkal való felváltásának felvetése nem volt reális. A magyar 1956, a csehszlovák 1968, a lengyel 1981 példája egyformán ezt erősítette. Viszont az adott világpolitikai és világgazdasági kényszerhelyzetben az állampárt vezetőinek hol megengedőbb, hol keményebb magatartása mellett lehetőség volt arra, hogy az egyének, a kisebb-nagyobb közösségek részt vegyenek a társadalmi mozgástér tágítására irányuló próbálkozásokban.

A tudományos műhelyekben a szocializmus zsákutcájáról folyó viták egyes folyóiratokban és könyvekben is napvilágot láttak. A nyilvánosságban egyre inkább hangot kaptak a sajtószabadságról zajló polémiák. Maga a média is mind nyíltabban tárgyalta elsősorban a gazdasági, visszafogottabban a társadalmi kérdéseket. Az oktatásban erősödött az iskolák autonómiája. A művelődési házakban a világ és az ország nagy kérdéseit boncolgató viták folytak, kritikus hangvételű író-olvasótalálkozók zajlottak. Lüktetett az élet a filmstúdiókban, a színházakban. A gazdaságban mindinkább teret nyertek az egyéni kezdeményezésekre épülő megoldások, nőtt az állami vállalatok önállósága. Az évtized közepére, egyelőre csak a nagyvállalatok számára, létrejött a tőzsde, majd a személyi jövedelemadó bevezetésével elkezdődött az adóreform, vagyis a társadalom által megtermelt jövedelem elosztásának, a munkavégzés anyagi ösztönzésének az egyenlősdivel szakító, új alapokra helyezése. A világútlevéllel az emberek mind nagyobb tömegei utaztak nyugatra, s szereztek más tapasztalatokat. 1985-ben már nem csak a Hazafias Népfront által támogatottak kerülhettek föl az országgyűlési képviselőjelöltek listájára, s ennek következtében jó néhány ellenzéki képviselő került be a parlamentbe. Ugyanez történt a helyi tanácsokban. Például a fővárosi tanácsban a nyílt várospolitika kérdéseivel foglalkozó bizottság alakult, s valóságos zendülés tört ki, amikor a leköszönő régi tanácselnök helyett a pártközpont a maga jelöltjét erőltette rá a választott testületre.

Tetszik, nem tetszik, a struktúrán belül volt szinte mindenki, aki a rendszer szerkezetének megváltoztatásán tudatosan, vagy kevésbé tudatosan munkálkodott. Maga Orbán Viktor és köre, amelynek tagjai a mai Magyarországon a politikai-gazdasági hatalmat leginkább gyakorolják, szintén a pártállami rendszeren belül voltak. Szüleik betagozódtak a rendszerbe, esetleg egyenesen ennek köszönhették felemelkedésüket – a fizikai munka mellett szereztek diplomát, s lettek tagjai a kommunista pártnak. Aztán ők maguk is beléptek a KISZ-be, esetleg KISZ-titkárok lettek a gimnáziumban, mint például Orbán Viktor. Az elitképzőnek számító ELTE-re járhattak, az állam által finanszírozott, idővel Bibó Istvánról elnevezett szakkollégiumban pallérozhatták elméjüket. Ez vezetett oda a nyolcvanas évek második felére, hogy azok között lehettek, akik a szakkollégiumi előadások révén, az egyetemi városokban folyó viták, konferenciák keretében, majd az MSZMP KB Társadalomtudományi Intézetében, a MÉM Vezetőképzőben, a végén pedig két éven át a Soros Alapítvány által pénzelt Kelet-Európa Kutató Csoport ösztöndíjasaiként lehetőséget kaptak a rendszer ellentmondásainak feltárására. E folyamat részeként, úgy 1988 táján fogalmazódhatott meg bennük a társadalmi-gazdasági berendezkedés megváltoztatásának, még inkább a hatalom újraosztásának előbb csak kusza, 1989-re – a nemzetközi feltételek megváltozásával, a szovjet csapatok fokozatos, tőlünk független kivonásának megkezdésével – egyre reálisabbnak látszó gondolata.

Ez történt, nem pedig az, amit a miniszterelnök manapság mind többször sejtet önmagával kapcsolatban. Ifjú barátaimnak mondom, hogy ne higgyenek a legendaköltőknek! Először is, nem folyt a szó szoros értelemben vett harc. Másodszor, a nyomásgyakorlás különféle eszközeit alkalmazók között nem volt különösen kiemelkedő személyiség, vagyis a történtek egyes szám első személyben való megjelenítése minimum ízléstelen. Harmadszor, Orbán Viktor életrajzírói sehol nem említik, hogy ez a fiatalember valaha is személyekkel hadakozott volna. Én eddig csak olyat olvastam róla, hogy amikor például társaival együtt az egyetemi KISZ-szervezetet támadta, akkor is a meglévő megreformálásának, a fennálló keretek közötti megújításának igényét jelentette be. Hozzáteszem, az akkori viszonyok között pragmatikusan, helyesen.

A mondat – „A nyolcvanas években nem a diktatúra ellen harcoltam, hanem azok ellen, akik csinálták a diktatúrát.” – tehát csúsztatásokból áll. Minthogy a miniszterelnöktől származik, már ez is eléggé nyugtalanító. Ami azonban igazán riasztó, hogy Orbán Viktor – az utóbbi időben nem először – hangot ad benne a diktatúra iránti vonzalmának. S mert különböző fórumokon egyre többször hallani célozgatásokat, fejtegetéseket arról, hogy a mostanihoz hasonló válsághelyzetekben a kemény kéz politikájával éltek egyes történelmi személyiségek, könnyen megtörténhet, hogy a hatalom mai hazai megszállottjai esetleg úgy találják, hogy a problémákra – a már lényegében bevezetett autoriter hatalomgyakorlás, a parlamentet bábként kezelő rendeleti kormányzás helyett – a tényleges, a személyiséget, az egyént semmibe vevő önkényuralom bevezetése a válasz. No, ez az, amitől félni kell, s ami ellen valóban tenni kell most, hogy egyszer ne kelljen ténylegesen is harcolni ellene!

MÉDIA: Vissza a kiküldött tudósítókkal!

Ezek a gyakran a nyugati és keleti újságírói szakmai körökben is tekintélynek örvendő, több nyelven beszélő szakemberek a magyar szempontokat is figyelembe véve mutatták be az eseményeket, szólaltatták meg a nemzetközi folyamatok alakítóit. Tették ezt úgy, hogy például a Magyar Televízió külpolitikai szerkesztőségének 15-20 perces riportjait gyakran megvásárolták és műsorra tűzték a legnézettebb nyugati csatornák is.

Az elektronikus tévéújságban új műsort fedezek fel. Előjegyzem hát az RTR Planeta Speciális levelező címmel 21.40-kor kezdődő programját. A megfelelő időpontban a készülék automatikusan átkapcsol az orosz csatornára, s a képernyőn hamarosan a főcím is feltűnik: Specialniij korrespondent. Persze cirill betűkkel.

Ja, hogy a Kiküldött tudósító című műsorról van szó! – esik le a tantusz.

Az évek óta hetente látható adásban az orosz valóság legdermesztőbb jelenségeit dolgozzák fel dokumentumértékű mozgóképi bejátszásokkal, a hatalmas ország távoli tájain készült riportokkal, a határokon túl ténykedő tudósítókkal, szakértők megszólaltatásával és a magyar képernyőkön sosem tapasztalható hevességű stúdióvitákkal. Ma a narkósok világának pokla, a kábítószer-kereskedelem megállíthatatlan terjeszkedése a téma. A feldolgozás professzionális, a képek döbbenetesek, a vita érdekfeszítő, szóval ezt a műsort is érdemes volt megnézni. 

No, de hogy lett ebből Speciális levelező? Természetesen a szavak tükörfordításával. S nyilván azért, mert a fordító még gyerek volt, amikor a Magyar Távirati Iroda mellett a Magyar Televíziónak, a Magyar Rádiónak, de még a nagyobb országos lapoknak is voltak állandó, külföldi állomáshelyeken dolgozó újságírói, illetve a világ forró pontjaira rendszeresen kiküldött tudósítói, riporterei, operatőrei. Ezek a gyakran a nyugati és keleti újságírói szakmai körökben is tekintélynek örvendő, több nyelven beszélő, hihetetlen tudást és tapasztalatot felhalmozott szakemberek a magyar szempontokat is figyelembe véve mutatták be az eseményeket, szólaltatták meg a nemzetközi folyamatok alakítóit. Tették ezt úgy, hogy például a Magyar Televízió külpolitikai szerkesztőségének 15-20 perces riportjait gyakran megvásárolták és műsorra tűzték a legnézettebb nyugati csatornák is.

Történt mindez a Kádár-rendszer második-harmadik etapjában, amihez képest mára szinte eltűntek a magyar médiumokból a világszínvonalú riportokat készítő kiküldött tudósítók.

Elég baj ez nekünk!

Az eleve pénzhiánytól szenvedő országos lapokról most ne beszéljünk, de a Magyar Televízióból, a Magyar Rádióból is kiszorították őket. Nyilván kell a pénz a sportközvetítésekre, vagyis főként az NB I-es labdarúgó egyesületek, s rajtuk keresztül ki tudja, ki mindenki támogatására. Emiatt aztán a nyelvünkből kikopnak az olyan, az újabb nemzedékek számára már mit sem jelentő kifejezések, mint amilyen „kiküldött tudósító” is volt.

Ez a veszteség persze jelentéktelen. Az igazán nagy kár a tudósítások, a világra ablakot nyitó riportok eltűnése miatti tömeges tájékozatlanságból származik. A magyar társadalom által fizetett ár a tévhitekre épülő közgondolkodásban, a külfölddel szembeni bizalmatlanságban, a tömegek könnyű manipulálhatóságának egyre riasztóbb jelenségeiben, a valóság folyamatait hibásan érzékelő, azokra önpusztító módon reagáló úgymond elitek sorozatosan káros döntéseiben, no meg a barbárság bizonyos tömeges megnyilvánulásaiban érthető tetten.

Csak a média nyilvánvalóan nem felelős mindezért. Azonban az sem kétséges, hogy a magyar médiumok külföldi és hazai irányítói maguk is többet tehetnének azoknak a kommunikációs zavaroknak az elhárításáért, amelyeknek, sok egyéb mellett, nem kis szerepük van abban, hogy a lakosság nagy része lelki traumától szenved.

Úgy képzelem, hogy ha egyszer visszatérhetnének a képernyőkre, a rádióműsorokba a kiküldött tudósítók, visszatérne az a műsorszerkesztési alapelv, amely még három évtizeddel ezelőtt is a világra való nyitás, a kulturális értékteremtés, a műveltségterjesztés, a mind sokoldalúbb tájékozottság eszközének kezdte tekinteni a médiumokat. Persze ma már oly sokrétűvé vált a médiatér, hogy minden elemén balgaság lenne számon kérni ezeket a követelményeket. Azonban a mostanában közmédiumoknak csúfolt intézményektől igenis elvárható lenne, hogy ilyen elvek jegyében készüljön a műsoraik egy része abból az idén 68 milliárd forintból, amit az adófizetők pénzéből átfolyatnak rajtuk.