Kőbe vésik, mihez tartsuk magunkat!

Pártunk és kormányunk ismét bedobott valamit, amivel újból sikerült meglepnie az ő népét. Az év utolsó napján közzétették azt a kormányhatározatot, amely szerint Magyarország német megszállásának hetvenedik évfordulójára emlékművet állítanak fel Budapesten. 2014. március 19-én tehát újabb nyomatékot adnak az alaptörvény ama kitételének, amely szerint „Hazánk 1944. március tizenkilencedikén elveszített állami önrendelkezésének visszaállítását 1990. május másodikától, az első szabadon választott népképviselet megalakulásától számítjuk.”

Ne mélázzunk most azon, hogy ezzel egy tollvonással eltöröltetett talán az I. és bizonyosan a II. magyar köztársaság. Koncentráljunk csupán arra, hogy a 2010-től berendezkedett új hatalom mit üzenhet ezzel a sebtében felhúzandó emlékművel. Minthogy erre vonatkozóan nem hangzottak el mérvadó kijelentések, azonnal találgatásokba kezdtek az internetes fórumokon, nemkülönben a hagyományos médiumokban, no meg a baráti társaságokban. A vélemények az alábbi nézőpontok körül keringenek:

1.) Nem a megszállásnak, hanem az antifasiszta ellenállásnak kellene emlékművet állítani, bármennyire is korlátozott volt az! – kiabálják az egyik oldalon.

2.) Van, aki arra tippel, hogy az avatással az Oroszországhoz való egyre intenzívebb közeledés jegyében tett gesztusként akarják tudatosítani az eddig orosz ellenességre hangolt közvéleményben, hogy nem csak a Szovjet Hadsereg rombolt Magyarországon. Mindenekelőtt Hitler hadserege segítette hatalomra a nyilasokat. Először a náci hadsereg rabolta ki az országot a nagy gyárak gépeinek, vágóállatok százezreinek Nyugatra szállításával, a zalai kőolajtermelésnek a német érdekek alá rendelésével. E narratíva szerint az avató beszédben esetleg hangsúlyt lehetne adni annak is, hogy a németek voltak azok, akik előbb a Tiszánál, majd Budapestnél, aztán a Dunántúlon – épp a német hadsereg számára létfontosságú zalai kőolajmező termelésének fenntartása érdekében – minden képzeletet felülmúló pusztításnak tették ki az országot és lakosságát. (Megjegyzem, talán ez a gondolatmenet jelent meg Orbán Viktornak abban a 2013. május 17-ei, az 1944-es náci megszállásra utaló, Angela Merkellel replikázó kijelentésében, hogy a németek úgymond már küldtek lovasságot Magyarországra, tankok formájában.)

3.) Arról van szó, hogy a nyugati befolyás ellen harcot hirdetett Orbán-kormány végre rámutathat arra, hogy elsősorban amerikai és angol repülőgépek bombázták Magyarország városait, vasúti csomópontjait, hídjait, oltották ki tízezrek életét a német megszállást követően, de még az előtt, hogy megkezdődtek volna harcok az ország területén. Orbán Viktor tehát – ha ő fogja avatni az emlékművet –, rámutathat az angolszászok Janus-arcúságára, amit ma sem árt észben tartani – adnak esélyt ennek az érvnek is egyes találgatók.

4.) A Horthy-korszak kultuszát építgető orbáni hatalom azt akarja értésre adni ezzel az emlékművel, hogy az akkori Magyarország nem tehet a megszállók irányításával elhurcolt 450 ezernyi magyar zsidó állampolgár megsemmisítéséről – feltételezi egy másik csoport. E beállítás szerint a Horthy-rendszer zsidósághoz való viszonyát nem annyira az 1920-tól sorozatban elfogadott zsidóellenes jogszabályok, vagy az 1941-ben Kamenyec-Podolszkijban meggyilkolt csaknem 24 ezer, felerészben Magyarországról deportált zsidó fémjelzi, hanem például a lengyel menekültek 1938-as mentése. Ez – amint azt az Orbán Viktorhoz közelállónak tartott Bayer Zsolt már meglebegtette tavaly november 8-án a Horthy-szobor Szabadság téri templomi mozgatásához kapcsolódó nyílt levelében – alapvetően (?) zsidómentés volt. E nézőpont szerint a hatalmi körök tényleges akarata fejeződött ki abban is, hogy Horthy Miklós 1944. július 7-én leállíttatta a budapesti zsidóság deportálását. (Meg kell jegyeznünk, hogy ez az érvelés részben cáfolja azt az állítást, amely szerint ebben az időszakban csupán a németek akarata érvényesülhetett Magyarországon.)

Mindez azonban csupán feltételezés. Fentebb legföljebb töredékekkel szolgálhattuk a megszállási emlékmű lehetséges avatóbeszédének megszövegezését. Abban azonban biztosak lehetünk, hogy a korábbiak helyett új értelmezést kap 20. századi történelmünk. Gyanítom persze, hogy ez ugyanúgy elfogult lesz, mint az eddigiek. Szinte törvényszerű ez egy sokszorosan kiszolgáltatott országban, egy olyan hatalom alatt, amely az élet minden területét, tehát a gondolkodásunkat is befolyásolni akarja. Lesz hát feladatuk az immár központosított iskoláknak, a mostantól állami megrendelésre dolgozó tankönyvíróknak, meg az új társadalom- és történettudományi intézeteknek. Ha nem is hamarabb, de 2014. március 19-én bizonyosan megtudjuk majd, hogy mihez tartsuk magunkat. A sors fintora, hogy ezt azon a téren vésik majd kőbe és az eszünkbe, ahol a Habsburgok alatt kaszárnya és börtön működött, amelyben több reformkori személyiség raboskodott, s ahol Batthyány Lajos miniszterelnököt is kivégezték. Itt, a trianoni döntésre emlékeztető szoborcsoport helyén, állították fel 1946-ban a szovjet hősi emlékművet, most pedig ide tervezik a német megszállás emlékművét is. A helyet egyébként Szabadság térnek hívják.

Nem újabb jobbágyság alakult itt ki, hanem a kiszolgáltatott nincstelenek országa

„Félő, a 2014-es kudarcot már nem követheti ellenzéki feltámadás. A Fidesz szektajellege miatt Orbán kezén az államhatalom átváltott a Szent Tamás által előre látott minőségbe: ha nem a közjót szolgálja, akkor (az állam) nem egyéb, mint hatalmas rabló banda” – írja Enyedi Nagy Mihály az október 25-ei Népszabadságban A harmadik jobbágyság nevében című cikkében.

Egyetértek ezzel az alaptétellel. Amikor viszont a cikkének címébe is emelt harmadik jobbágyságról ír, akkor szerintem jobb helyzetet tételez, mint ami valójában bekövetkezik, sőt már bekövetkezett – nem utolsó sorban a mai ellenzéki erők országlásának következményeként is. A jobbágynak ugyanis volt a földesúr által átengedett földje, állata, s más termelőeszköze. A saját termelésének megszervezéséről maga döntött, feltéve, hogy teljesítette a földesúr és az egyház felé a kötelezettségeit. Ma viszont többségükben olyan emberek – nincstelen zsellérek, cselédek, munkások, hivatalnokok, állami alkalmazottak, nyugdíjasok – lakják az országot, akik legfeljebb álmodhatnak arról a viszonylagos szabadságról, ami röghöz kötöttsége ellenére a jobbágyságnak sajátja volt. Magyarország ma a kiszolgáltatott nincstelenek sokaságának és igen kis részben a multinacionális cégek állami befizetéseit, az Európai Unió ideáramló pénzét egymás között elosztó, elherdáló szűk kisebbség országa.

Másik megjegyzésem az, hogy a szerző nemes gondolatának tartom az alkotmányozó nemzetgyűlés létrehívásának sürgetését annak érdekében, hogy a III. köztársaság mára lerombolt, majdan pedig újraépítendő rendszerének talpköve megteremthető legyen. Ám a kiszolgáltatott nincsteleneket ezzel nem lehet megszólítani, következésképp a választókhoz szóló ellenzéki pártprogramok központi elemévé sem lehet emelni. A kiszolgáltatott nincsteleneket az érdekli, ami közvetlen létükben érinti őket. Erről azonban semmit nem mondanak nekik az ellenzék megélhetési politikusai, s a köröttük sertepertélő, a rendszerváltás óta egymást a valóságtól elrugaszkodott, nagyrészt hibásnak bizonyult elméletekkel, idealizált társadalomképpel szórakoztató értelmiségiek.

O.V. és haverjai nem tettek mást, mint benyomultak abba az űrbe, ami ily módon keletkezett, s újraosztják maguknak és klientúrájuknak a javakat. Ehhez az egyházakkal és a lélekben magukat az úri Magyarország örököseinek tekintő, jórészt lelki csökött értelmiségiekkel megalkudva, ideológiát is igyekeznek társítani. Mindenekelőtt a Horthy-rendszerben kutatnak ez iránt. Nem mellesleg a Kádár-rendszer egyes elemeinek átvételével is kacérkodnak. 

Megfeledkeznek azonban arról, hogy törekvéseikhez már nincsenek meg azok a gazdasági alapok sem, amelyek abban a két rezsimben még úgy-ahogy megvoltak. Ennek megfelelően a nemzeti nem együttműködés rendszerének vezető politikusai csak addig vitézkedhetnek, amíg a sokat szidott Európai Unió forrásai és a multik adóbefizetései rendelkezésükre állnak. Ez az ellentmondás pedig törvényszerűen újabb lelki meghasonlást, s gyaníthatóan előbb-utóbb gazdasági összeomlást okoz. A százezrek, akik máris külföldre menekültek, ezt próbálják elkerülni a kinti kiszolgáltatottság vállalásával, mert ott legalább a létük fenntartásában reménykedhetnek.