Kőbe vésik, mihez tartsuk magunkat!

Pártunk és kormányunk ismét bedobott valamit, amivel újból sikerült meglepnie az ő népét. Az év utolsó napján közzétették azt a kormányhatározatot, amely szerint Magyarország német megszállásának hetvenedik évfordulójára emlékművet állítanak fel Budapesten. 2014. március 19-én tehát újabb nyomatékot adnak az alaptörvény ama kitételének, amely szerint „Hazánk 1944. március tizenkilencedikén elveszített állami önrendelkezésének visszaállítását 1990. május másodikától, az első szabadon választott népképviselet megalakulásától számítjuk.”

Ne mélázzunk most azon, hogy ezzel egy tollvonással eltöröltetett talán az I. és bizonyosan a II. magyar köztársaság. Koncentráljunk csupán arra, hogy a 2010-től berendezkedett új hatalom mit üzenhet ezzel a sebtében felhúzandó emlékművel. Minthogy erre vonatkozóan nem hangzottak el mérvadó kijelentések, azonnal találgatásokba kezdtek az internetes fórumokon, nemkülönben a hagyományos médiumokban, no meg a baráti társaságokban. A vélemények az alábbi nézőpontok körül keringenek:

1.) Nem a megszállásnak, hanem az antifasiszta ellenállásnak kellene emlékművet állítani, bármennyire is korlátozott volt az! – kiabálják az egyik oldalon.

2.) Van, aki arra tippel, hogy az avatással az Oroszországhoz való egyre intenzívebb közeledés jegyében tett gesztusként akarják tudatosítani az eddig orosz ellenességre hangolt közvéleményben, hogy nem csak a Szovjet Hadsereg rombolt Magyarországon. Mindenekelőtt Hitler hadserege segítette hatalomra a nyilasokat. Először a náci hadsereg rabolta ki az országot a nagy gyárak gépeinek, vágóállatok százezreinek Nyugatra szállításával, a zalai kőolajtermelésnek a német érdekek alá rendelésével. E narratíva szerint az avató beszédben esetleg hangsúlyt lehetne adni annak is, hogy a németek voltak azok, akik előbb a Tiszánál, majd Budapestnél, aztán a Dunántúlon – épp a német hadsereg számára létfontosságú zalai kőolajmező termelésének fenntartása érdekében – minden képzeletet felülmúló pusztításnak tették ki az országot és lakosságát. (Megjegyzem, talán ez a gondolatmenet jelent meg Orbán Viktornak abban a 2013. május 17-ei, az 1944-es náci megszállásra utaló, Angela Merkellel replikázó kijelentésében, hogy a németek úgymond már küldtek lovasságot Magyarországra, tankok formájában.)

3.) Arról van szó, hogy a nyugati befolyás ellen harcot hirdetett Orbán-kormány végre rámutathat arra, hogy elsősorban amerikai és angol repülőgépek bombázták Magyarország városait, vasúti csomópontjait, hídjait, oltották ki tízezrek életét a német megszállást követően, de még az előtt, hogy megkezdődtek volna harcok az ország területén. Orbán Viktor tehát – ha ő fogja avatni az emlékművet –, rámutathat az angolszászok Janus-arcúságára, amit ma sem árt észben tartani – adnak esélyt ennek az érvnek is egyes találgatók.

4.) A Horthy-korszak kultuszát építgető orbáni hatalom azt akarja értésre adni ezzel az emlékművel, hogy az akkori Magyarország nem tehet a megszállók irányításával elhurcolt 450 ezernyi magyar zsidó állampolgár megsemmisítéséről – feltételezi egy másik csoport. E beállítás szerint a Horthy-rendszer zsidósághoz való viszonyát nem annyira az 1920-tól sorozatban elfogadott zsidóellenes jogszabályok, vagy az 1941-ben Kamenyec-Podolszkijban meggyilkolt csaknem 24 ezer, felerészben Magyarországról deportált zsidó fémjelzi, hanem például a lengyel menekültek 1938-as mentése. Ez – amint azt az Orbán Viktorhoz közelállónak tartott Bayer Zsolt már meglebegtette tavaly november 8-án a Horthy-szobor Szabadság téri templomi mozgatásához kapcsolódó nyílt levelében – alapvetően (?) zsidómentés volt. E nézőpont szerint a hatalmi körök tényleges akarata fejeződött ki abban is, hogy Horthy Miklós 1944. július 7-én leállíttatta a budapesti zsidóság deportálását. (Meg kell jegyeznünk, hogy ez az érvelés részben cáfolja azt az állítást, amely szerint ebben az időszakban csupán a németek akarata érvényesülhetett Magyarországon.)

Mindez azonban csupán feltételezés. Fentebb legföljebb töredékekkel szolgálhattuk a megszállási emlékmű lehetséges avatóbeszédének megszövegezését. Abban azonban biztosak lehetünk, hogy a korábbiak helyett új értelmezést kap 20. századi történelmünk. Gyanítom persze, hogy ez ugyanúgy elfogult lesz, mint az eddigiek. Szinte törvényszerű ez egy sokszorosan kiszolgáltatott országban, egy olyan hatalom alatt, amely az élet minden területét, tehát a gondolkodásunkat is befolyásolni akarja. Lesz hát feladatuk az immár központosított iskoláknak, a mostantól állami megrendelésre dolgozó tankönyvíróknak, meg az új társadalom- és történettudományi intézeteknek. Ha nem is hamarabb, de 2014. március 19-én bizonyosan megtudjuk majd, hogy mihez tartsuk magunkat. A sors fintora, hogy ezt azon a téren vésik majd kőbe és az eszünkbe, ahol a Habsburgok alatt kaszárnya és börtön működött, amelyben több reformkori személyiség raboskodott, s ahol Batthyány Lajos miniszterelnököt is kivégezték. Itt, a trianoni döntésre emlékeztető szoborcsoport helyén, állították fel 1946-ban a szovjet hősi emlékművet, most pedig ide tervezik a német megszállás emlékművét is. A helyet egyébként Szabadság térnek hívják.

HISTÓRIA: Kárpátalja/2 - Zászlók és zsidók

Első közlés: teleschola.hu 2012. 08. 17.

Horthy Miklós kárpátaljai kormányzói megbízottja időközben rájött, hogy akarva-akaratlanul több ezer ember meggyilkolásában volt tettestárs.

„Az 1938-as bécsi döntés után, kisebb csetepatékat és diverzáns akciókat követően, fokozatosan visszakerült Magyarországhoz Kárpátalja. De a háború miatt az anyaországnak csak annyira futotta, hogy nemzeti színű zászlókat küldjön az ittenieknek. Az úgynevezett hontalan zsidókat pedig az első adandó alkalommal a határon túlra, a Kamenec Podolszkij környékén létrehozott gyűjtőtáborba toloncolták, ahol az SS kivégezte őket.” (Beregszász, 2012. 08. 06.)

Zászlók a beregszászi múzeumban

A múlt heti kárpátaljai utazásom során hevenyészve írt napló első bejegyzése ez. Annak hatására rögzítettem a mondatokat, hogy a Beregszászi Múzeumban megláttam azokat a zászlókat, amelyeket a magyarországi hazafias egyletek az anyaországhoz való visszacsatolás örömmámorától vezérelve juttattak az ittenieknek, akik aztán a szovjet megszállás majd öt évtizede alatt ereklyeként őrizték őket. Az őrzők életüket kockáztatták ezzel, ami jelzi, hogy mennyire fontos lehetett a Kárpátalja egészét tekintve mindig is törpe kisebbségben lévő magyarságnak az anyaországhoz való tartozás reménye. Ez azonban nem változtat azon, amit az egyik helybeli jegyzett meg Kárpátalja viszonylagos elmaradottságáról: a monarchiát követő időszakban csak a csehszlovák államhoz való tartozás alatt fejlődött némiképp ez a terület.

Ormos Mária „Egy magyar médiavezér: Kozma Miklós” című kétkötetes műve mindenben alátámasztja benyomásaimat. Kozma képzett katonatisztként 1919 óta volt Horthy Miklós bizalmasa, 1920-tól a Magyar Távirati Iroda vezetője, 1925-től a Magyar Rádió elnöke, a filmgyártás meghatározó alakja, bankár és több más üzleti vállalkozás tulajdonosa. Erről a vidékről származott. 1938 és 1941 között ennek megfelelő hevülettel szervezte a trianoni döntésekkel Magyarországtól elszakított Kárpátaljának a csehszlovák államtól való visszaszerzését.

Ám munkálkodása során Kozmát sok keserű tapasztalat érte. Például Ungvár „hitvány magyarkodó” publikumáról ír feljegyzéseiben. (Ormos Mária: Egy magyar médiavezér, PolgArt, Budapest 2000, II. kötet, 751.o.) A’38-ban kárpátaljai diverzáns akciókra szervezett, úgynevezett Rongyos Gárdát egyenesen „huligán” társaságnak minősítette, amelynek tagjai azonnal elkezdték a kocsmákban a fizetés megtagadását, a csalást, a kirakatok beverését és a boltok kirablását, a zsidók tömeges bántalmazását. (u. o. 561. o.) Kozma beszámolt arról is, mennyire visszájára fordult az a kezdeményezése, hogy magyar helységek testvérvárosi, testvérközségi kapcsolatra lépjenek egy-egy kárpátaljai településsel. Egy kunhegyesi küldöttség például felháborodott, hogy mindenütt ruszin nyelvű feliratokkal találkozott, s hogy a rutén gyerekekből nem akarnak jó magyar gyerekeket nevelni a helyi tanítók. (u. o. 731. o.) Egy ízben Kozma Teleki miniszterelnöknek panaszolta el, hogy a Kárpátalján nyugdíjba vonuló emberek hónapokig nem kapják meg nyugdíjukat, az újonnan kinevezettek hasonlóképpen fizetésüket, az igazolt tisztviselők ügyét pedig nem rendezik el. „A príma cseh közigazgatás idején ilyesmi nem fordult elő” – írta és kérte a segítséget. (u. o. 743. o.)

A II. világháború előestéjén, Kárpátalján 600 ezren éltek. A lakosság nagy része ruszin volt. Eközben a magyarok aránya nem érte el a 13 százalékot, a zsidók arányát 13–20 százalékra, azaz 90-120 ezerre becsülték. A zsidókkal kapcsolatban Kozma Miklóst – a Horthy-rendszer más vezetőihez hasonlóan – Janus arcúság jellemezte. Miközben üzleti és kártyapartnerként is elfogadta a zsidó tőkéseket, s pénzüket, kapcsolatrendszerüket a magyar gazdaság működtetésében elengedhetetlenül fontosnak tartotta, saját gyarapodása érdekében szorgalmazta a zsidó tulajdon kisajátítását. Kozma lehetségesnek tartotta a felvidéki városi vállalatokkal, üzletekkel rendelkező, az orvosi, jogászi, mérnöki prakszist folytató zsidók mentesítését a zsidótörvények alól, ugyanakkor kelet felé, a Kárpátokon túlra akarta szorítani a falusi szegény kiszsidót. Különösen vonatkozott ez azokra a személyekre és családokra, akik a Kárpátaljára a toleránsabb csehszlovák uralom alatt szivárogtak be Lengyelországból, illetve a Szovjetunióból.

E kétlelkűség következményeként Kozma Miklósnak kezdeményező része volt abban, hogy jóval a Tatár-hágón túl, Ukrajnában gyűjtőtábort állítottak fel a Kárpátaljáról, s részben a Magyarország Trianon utáni határain belülről összeszedett idegen állampolgárságú, valamint a fiatal, nőtlen zsidóknak. Számukról többféle adat kering. Mindenesetre Ormos Mária idézett könyvének 764. oldala szerint „Német részről a Wermacht nyilvánvalóan az akció leállítását követelte, sőt szóba került az egész transzport visszairányítása is, magyar részről viszont azért léptek fel, hogy ez meg ne történhessék, sőt, hogy a kiszállítás folytatódhasson. Végül az Ensatzgruppe C. lépett közbe, és 1941. augusztus utolsó napjaiban Kamenec Podolszkij térségében 23 600 zsidót megölt. Ezek jelentős része helybeli volt, de az áldozatok között volt legalább 10 000 Magyarországról kitelepített zsidó ember is.”

A rádió akkori irodalmi osztályát vezető, a Kozmához igen közel álló Cs. Szabó László, akit 1941. szeptember második felében, vagy októberében Kozma Miklós sürgősen Ungvárra kéretett, visszaemlékezésében (u.o. 766. o.) azt sejteti, hogy a médiavezérnek a találkozásuk után rövid időn belüli szívinfarktusa azért következett be, mert Horthy Miklós kárpátaljai kormányzói megbízottja időközben rájött, hogy akarva-akaratlanul több ezer ember meggyilkolásában volt tettestárs.