Elődeink is felelősök Trianonért, a mi felelősségünk viszont, hogy véget vessünk a lelki önpusztításnak

Az ország pusztulása Trianonnál kezdődött – reagált ismerősöm A lapításba mindannyian belerokkanunk cikkemre. És mi vezetett oda? – kérdeztem vissza. Mindenekelőtt az, hogy német-osztrák érdekekért, felkészületlenül belementünk az I. világháborúba, sőt részben kirobbantói voltunk annak. Történészi munkák helyett hadd hivatkozzak közös ismerősünk édesapjának emlékirataira – indokoltam a válaszomat. Asztalos Zoltánné: Vitéz Toókos Gyula élete című családtörténetében adja közre vezérkari tisztként szolgáló, az első világháború minden frontját megjárt édesapjának feljegyzéseit arról, hogy a Monarchia már 1913-ban tudatosan készült a háborúra! Más kérdés, hogy miként.

1914. március 1-jén, Bécsben – Ferenc Ferdinánd elnöklete alatt – több mint 100 tábornokkal kezdődött megbeszélés-sorozat arról, miként támadják meg Oroszországot. A magyar vezérkari tiszt emlékirataiban nem titkolja elmarasztaló véleményét a trónörökös és az irányító tábornokok alkalmatlanságáról, s hogy mennyire demoralizáló volt, ahogyan rivalizáltak egymással. Mindenesetre ezt követően katonai tanfolyamok többségét indították, amelyeken lázasan készítették a tiszteket a háborúra. Ehhez képest csupán a tömeghangulat felkorbácsolása miatt volt jelentősége annak, hogy június 23-án egy szerb diák Szarajevóban meggyilkolta a trónörököst és feleségét. Viszont ez az esemény ürügyet szolgáltatott az Oroszországgal szövetséges Szerbia elleni mozgósításra, majd az egy évvel korábban kidolgozott (!) haditervek alapján az oroszok megtámadására.

Már 1914. augusztus 1-jén a cári Oroszország ellen is megkezdődött a támadás. A háború derekán, 1916-ban – hogy csak egy mozzanatot emeljünk ki az osztrák-magyar hadviselés számtalan fogyatékossága közül –, Toókos Gyulának a hadtörténelmi levéltár adataira hivatkozó közlése szerint „Erdély 420 km-es határvonalát az oláh betörés napján összesen 20 ezer magyar, idősebb népfelkelő védte. Ezzel szemben az oláh hadsereg 600 ezer főnyi harcossal vonult fel. Ezek legnagyobb része 3 évet ténylegesen szolgáló volt, de nagy hányaduk négy, sőt öt éven át tényleges szolgálatban állott. (…) Az oláh állam pénzügyileg is jól felkészült a háborúra. 1915 és 16-ban állandó búza, kukorica és olaj szállítója lett Németországnak, de mindent csak színaranyért adott.”

Természetesen az erőforrások újrafelosztására törekvő antanthatalmaknak, nem utolsó sorban a világban terjeszkedni akaró USA-nak, az USA nagytőkéseinek, kapóra jött a formálisan általunk kezdeményezett háború. Ám ez nem feledtetheti velünk a tényt, hogy a vesztesek között voltunk. Márpedig a győztesek mindig mindenütt diktálnak. Ha mi lettünk volna a győztesek, akkor mi is ezt tettük volna...

Eközben természetesen magam is igazságtalannak tartom a trianoni döntést, főként azért, mert a határ menti területek tömbmagyarságát is az új országokhoz csatolták. Arról viszont fogalmam sincs, hogy az új helyzetben, egy méltányosabb békediktátum esetén, mihez lehetett volna kezdeni a bennünket a székelyektől elválasztó, főként románok lakta sávban keletkező feszültségekkel. Egyszersmind szögezzük le, hogy a románság mind nagyobb számban való betelepülése annak nyomán következett be, hogy az erdélyi magyar földbirtokosok az olcsóbb, igénytelenebb, az akkor még kevésbé öntudatos románokat részesítették előnyben a magyar zsellérek, cselédek helyett. E tekintetben hadd hivatkozzam a jobboldal által kedvelt írókra. Többek között Vass Albert: Kard és kasza, Szabó Dezső: Az elveszett falu című regényében ír erről a folyamatról.

Ma már értenünk kellene azt is, hogy Európának idővel elege lett abból, hogy a kiszámíthatatlan, idejét múlta eszmék jegyében kormányzott Osztrák Birodalom, elsősorban a magyarokra támaszkodva, újból és újból szövetséget kötve a németekkel (poroszokkal) destabilizálja a kontinenst. Hogy elvakultságukban a győztes hatalmak politikusai olyan terheket róttak a vesztesekre az I. világháborút lezáró imperialista békeszerződésekkel, amelyek részben megalapozták a II. világháborút? Hogy a II. világháborút valójában az erőforrások nagyhatalmak közötti újraosztásának ugyanolyan céljai indukálták, mint az elsőét? Ez így van! De ettől még a helyzet az marad, ami.

A fentiek tudomásul vétele veszélyesen hiányzik a magyar közgondolkodásból. További önpusztítás lehet a vége, hogy még mindig a száz évvel ezelőtti ügyeken kesergünk. Arról álmodunk, hogy vissza lehet forgatni a történelem kerekét, ahelyett, hogy a jövőre gondolnánk, ennek részeként a környezetünkkel való együttműködésre koncentrálnánk, s arra törekednénk, hogy az országhatároknak az Európai Unió által megteremtett átjárhatósága után a lelkünket is alkalmassá tegyük a másokhoz való őszinte közeledésre. Mondjuk, annak érdekében, hogy a hangzatos szavakon túl eredményesen lehessen küzdeni Székelyföld autonómiájáért, jelentsen ez bármit is.

Üzenetváltás az úgymond magyarszelektálás apropóján

Irredenta plakát a magyar-szlovák határon 2010-ből

Előző bejegyzésemben egy olyan, általam egykor tanított fiatalembernek írtam, aki - véleményét névvel vállalva, s ez valljuk be, viszonylag ritka az internet világában - egy irredenta posztert ajánlott a Facebook látogatóinak figyelmébe. Választ kaptam tőle, amelyben azt írta, hogy "a kép a határon túli magyarokról szól! Hogy hogyan is vagyunk, vagyis lettünk volna felelősek, menjünk kicsit vissza 2004. december 5-ére, amikor a választók többsége elutasította a kettős állampolgárságot!"

Viszontválaszom következik:

Laci!

Az általad közzétett kép nem a határon túli magyarokról szól. Az ilyen és ehhez hasonló képek az 1920-as évektől jelentek meg plakátokon, iskolák tantermeiben, filmhíradókban. A két világháború között ilyen és ehhez hasonló képek előtt folyt Magyarország izgatása egy sok tekintetben valóban méltánytalan, más tekintetben pedig a megelőző évtizedek magyar uralkodó osztályának érzéketlensége, világra való nyitottságának hiánya, térségünk valóságos folyamatainak meg nem értése miatt nagyon is törvényszerűen bekövetkező helyzet igazi okainak elfedése, igazi bűnöseinek mentegetése jegyében. Olvasni kellene olykor, mondjuk, Ady Endre hírlapi cikkeit, vagy Márai Sándor naplóit, Németh László egykori írásait, Bibó István tanulmányait!

Az ilyen és hasonló képekhez kapcsolt hagymázas szónoklatokkal fogadtatták el a magyarok tömegeivel, hogy a náci Németország és a fasiszta Olaszország oldalán hadat kell üzennünk a Szovjetuniónak, majd szinte minden európai országnak, s még az Egyesült Államoknak is. Az ilyen és ehhez hasonló képek segítségével indokolták, hogy a Szovjetunió többszöri figyelmeztetését mellőzve, miért kell az országunkat megvédeni az úgymond istentagadó oroszoktól, akikhez hasonlóan vallásos embereket egyébként keveset ismer a világ.

E plakátoknak nem kevés szerepük volt abban, hogy indokolni lehessen, miért kellett feláldozni a II. világháború alatti Magyarország területén élő 14,5 milliós lakosság mintegy 6,2 százalékát, azaz körülbelül 900 ezer saját honfitársukat egyrészt a határainktól több száz kilométerre, másrészt folytatva az 1920-ban elkezdődött magyarok közötti szelektálást, már 1941-től haláltáborokba hurcolva. Ennél nagyobb lakosságarányos emberveszteséget csak Lengyelország (15%), a Szovjetunió (8,4%) és Németország (6,4%) szenvedett el a világégésben!

Hol volt még akkor 2004?

Gondolod, hogy azzal segíted a határon túli magyarokat, hogy semmit nem kockáztatva olyan plakátokat terjesztesz a világhálón, és olyan plakátokat állítasz fel a velünk szomszédos országok határán, amelyekkel azt üzened: igényt tartasz azokra a területekre, amelyek csaknem száz éve az ő országukhoz tartoznak? Tudnod kell, hogy – a mai határaink közelében lévő területeket leszámítva – a magyarság soha nem tudta egészen benépesíteni a Kárpát-medencét! Erre már akkor felhívtuk a figyelmedet, amikor az iskolánkba felvételizve a sok kérdés között például azt is meg kellett válaszolni, hogy a XVI-XVII. századi felföldi városokban – Kassa, Lőcse, Eperjes stb. – magyar volt-e a tanácskozások nyelve. A teszt közös értékelésekor már akkor elmondtuk, hogy ez tévedés, mert a német. Tudnod kell, hogy az 1867-es Kiegyezés utáni statisztikákban a magyarsághoz azért számolták a zsidóságot, hogy kissé javítsanak a nemzetiségi arányokon! Ennek ellenére a magyarok számaránya, a hozzájuk számított zsidókkal együtt sem érte el az ötven százalékot a dualista Magyarországon.

Laci! Az általad közzétett plakát most is sanda hatalmi célokat szolgál. Azt, hogy egyes politikusok megtévesszenek, az orruknál fogva vezessenek olyan elégedetlen fiatalokat és idősebbeket, akiknek hátán a hatalomba kapaszkodva jól meg lehet tollasodni. Ez a plakát a gyűlöletkeltés eszköze, bármit is állítanak kiagyalói, ahelyett, hogy a határon inneni és túli magyarok és a különféle népek közötti megbékélést, felvirágzást hozó együttműködésre, a gazdasági kapcsolatok építésére, egymás nyelvének, kultúrájának megismerésére, a kölcsönös előnyök kiaknázására biztatnának. 

Egyébként ma van olyan szervezet, amelynek keretei között ez a program végrehajtható. Európai Uniónak hívják. Ellene épp azok a politikusok ágálnak mostanság, akik amúgy busás EU-támogatást kasszíroznak földbirtokaik után, és fénysebességgel gyarapítják családjuk, meg az udvartartásukhoz tartozó oligarchák, ügyeskedő vállalkozók vagyonát az unió finanszírozásával megvalósított beruházásokból kilopott pénzekből.

A válaszomat egy általam 2010 nyarán, a magyar–szlovák határ közelében lencsevégre kapott óriásplakáttal vezettem be. A poszter célja nyilvánvalóan a Magyarországról hazatérő szlovákok felbosszantása. És te azt írod, hogy most, 2013-ban egy ehhez hasonló képpel tiltakozol a 2004-es szavazás miatt. Ennél jobb érvet kérek, bár annak örülnék jobban, ha komolyan elgondolkoznál mindezen, s mondjuk, megvitatnád a válaszomat vagy tíz-tizenöt, különböző felfogású határon túli magyarral!

HISTÓRIA: Kárpátalja/6 - Pokolba a lózungokkal!

Első közlés: teleschola.hu, 2012. 08. 21.

Az Árpád-vonal hadmérnökei tényleg kitűnő munkát végeztek, de az erődök feladása tengernyi áldozattól mentette volna meg a Kárpátalján élőket.

 >>Volóc fölött, a Vereckei-hágónál nagyapámra gondoltam, aki 1914-ben, az I. világháború kitörésekor itt esett az orosz cári hadsereg fogságába. „Tizennégyben októberben hadifogoly lettem / Azt csak a jó isten tudja, mily sokat szenvedtem. / Priccsen hálok, meg sem tudok mozdulni. / Én istenem, jó istenem, de korán kell meghalni!” – ismételgettük a családban a tőle örökölt dal szövegét egy-egy évfordulón. S ha úgy vesszük, ő még szerencsés is volt, mert majd’ hét év elteltével azért hazakerült. Nem úgy, mint a Volóctól nem is messze lévő akkori határszakaszon meghalt katonák, akiknek körösmezei sírjai felett már a vasbetonból készült keresztek is porladnak.<<





Körösmező - Porladnak az első világháborús vasbetonkeresztek

Az idő könyörtelen múlását, az embernek a körülményekhez idomulását az ezeknél frissebb síremlékek feliratai is jelzik a körösmezői temetőben. Az egyiken az apára vonatkozó szöveg még magyarul olvasható, de a lányáét már csak az tudja értelmezni, aki ismeri a cirill betűket. Mások esetében nyilvánvaló, hogy a hangzás alapján, a magyar nyelvtan szabályainak ismerete nélkül próbálta bevésni a szöveget a kőfaragó. Itt, a legközelebbi mostani magyar határátkelőtől 200 kilométerre élő szórvány magyarság beolvadása, fogyatkozása elkerülhetetlennek látszik. Mára gyakorlatilag megszűnt a lengyel, vagy a szász eredetű családokból való utánpótlás is.

Az utazásom során az a bizonyára sokak szemében eretneknek számító gondolatom támadt, hogy ha nincs az Osztrák-Magyar Monarchia, akkor a 19. század második felétől már az első világháború előtt kiüresedett volna a Nagy-Magyarország fogalma. A birodalmat valójában az osztrák császári dinasztikus, politikai-katonai és gazdasági érdekek tartották egybe. A magyarság hangadóinak valójában csak az ebben a keretben való mozgástér bővítésére volt elképzelése Széchényitől Jókai Móron keresztül, Deákon és Andrássyn át Tisza Istvánig. Maga Kossuth is csak a Habsburg-ház trónfosztása után lépett rá a teljes elszakadás útjára. Az ország vezetői talán ezért is késve ismerték fel, hogy a nemzetiségek autonómiatörekvéseinek elfogadása esélyt adna annak a nagy kiterjedésű országnak, a magyar királyságnak az egyben tartására, ahol a magyarok számaránya, a hozzájuk számított zsidókkal együtt sem érte el az ötven százalékot. Így aztán szinte elkerülhetetlen volt, hogy a nemzetiségekben idővel feltámadt az önálló államalapítás vágya, amely találkozott az antant hatalmaknak azzal a szándékával, hogy kiiktassák a számukra visszatérően háborús veszélyt jelentő Osztrák-Magyar Monarchiát. Ez a lehetőség aztán az I. világháború végi, magyar szempontból brutális békediktátumokkal következett be. A II. világháborúval esély nyílhatott volna legalább a trianoni határok közvetlen közelében élő magyarok kitaszítottságának megszüntetésére. Ám ezt végső soron megakadályozta az a rögeszmékre és hibás számításokra épülő politika, amely a II. világháború legvégéig a nácik szekeréhez kötötte a méltányolható magyar sérelmek orvoslását.


Az Árpád-vonal egyik legénységi bunkerének maradványa

Az adott körülmények között inkább rontott, mint segített a trianoni határok revíziójában az az Árpád-vonal is, amelynek egyik bunkerét megnéztük Körösmező határában. A Munkácson vásárolt, friss kiadású, nyilvánvalóan magyar hazafias érzelmű szerző szerint „Az Árpád-vonal a magyar hadseregnek a második világháború alatt kialakított védelmi vonala, amely a Kárpátok gerincén húzódó régi határvonalon létesült. A hossza mintegy 300 kilométer, 310 védelmi csomóponttal, ami 100-120 kilométernyi lépcsőzetes védvonalat jelentett. Az építése 1940 előtt kezdődött és 1943-ban fejeződött be. Abban hadifoglyok, a helyi lakosság és egyéb munkavállalók (Netán a zsidó munkaszolgálatosokra vonatkozik a szemérmes utalás?- D.L.) vettek részt. A tervezői szerint a védvonalat egyetlen haderő sem tudta volna bevenni. Az Árpád-vonal 4. ukrán frontra eső szakaszán 99 támpont, 759 tüzelőállás, 349 lövészpont, 499 nyílt lövésztér volt és 400 kilométernyi lövészárok 135 kilométernyi tankcsapdákkal tűzdelt vonal jutott rá. Körösmező közelében, a Tatár-hágón 12 kilométernyi áram alatt lévő szögesdrótkerítés is húzódott.”

Már a felsorolás is hátborzongató! Főleg, ha tudjuk, hogy ez a heroikus erőfeszítés csak arra volt jó, hogy felbőszítse a szovjet hadvezetést. Ha jól emlékszem az idegenvezető szavaira: csak Körösmezőnél 2000 szovjet katona lelte halálát, szemben a 20 főnyi magyar oldali veszteséggel. Ám az Árpád-vonal valóban csak addig ért valamit, amíg a távlatos román érdekeket képviselő román király 1944. augusztus 23-án parancsot nem adott a szovjetek oldalára történő átállásra. Ezt követően a Vörös Hadsereg egyszerűen megkerülte az erődrendszert. De mert az 1941-es előzmények ismeretében a szovjetek okkal tarthattak attól, hogy a magyarok folytatják az ellenállást, Szolyván több tízezer 18 és 50 év közötti magyar és német nemzetiségű férfit gyűjtöttek össze. Tizenkétezren eleve itt lelték halálukat, a többieket a Gulag munkatáboraiba vitték, ahonnan a legtöbbjük soha nem jött vissza. Szóval a magyar hadmérnökök tényleg kitűnő munkát végeztek, de az adott háborús és nemzetközi helyzetben a hadvezetésnek, személyesen a kormányzónak az állások feladására vonatkozó parancsa tengernyi anyagi és véráldozattól, szenvedéstől mentette volna meg a Kárpátalján élőket. << (Körösmező, 2012. 08. 09.)

xxx

Kárpátaljai levelezőm, mintha csak a lelkembe látott volna, már e sorok megjelenése előtt nehezményezte, hogy az anyaországban élők mit sem tudnak a Szolyván történtekről. Az erre írott válaszom szinte folytatása és kibontása a kint született útinapló fentebbi sorainak, ezért újabb részletekkel bőven kiegészítve az alábbiakban közzéteszem őket.

Valóban, idehaza sokan csak most szembesülünk a szolyvai tragédiával. Ugyanúgy, ahogyan – az ottaniak elmondása szerint – a kárpátaljaik többsége sem tudta egészen a legutóbbi időkig, hogy mi történt Kamenyec Podolszkijban. De erről legkevésbé sem a hétköznapi emberek tehetnek, ezért a szemrehányás nem célravezető. Inkább kísérletet kellene tenni a fehér foltok eltüntetésére oly módon, hogy az okokra is rámutatunk!

Szolyva - Az elhurcolt magyar és német származásúak emlékműve

A szolyvai és a későbbi málenykij robotokat ugyanis nem lehet értelmezni anélkül, hogy például Magyarország – többszöri figyelmeztetés és kérés ellenére – hadüzenetet intézett a Szovjetunióhoz (no meg minden nagyhatalomhoz és déli szomszédjához, amellyel hónapokkal azelőtt örök barátsági szerződést kötött) és a németek oldalán 200 ezer katonát küldött messze a határon túlra, akik ott aligha jótékonysági szolgálatot teljesítettek. Olyannyira nem, hogy például engem a 70-es évek elején, a Kárpátokon túli Zsitomirban, a szállodában ukránok akartak megverni a magyar katonák által a családjaik ellen elkövetett tettek miatt. Ne legyünk hipokriták! Ahol egy hadsereg elvonul, ott még békében is sok minden megtörténik, hát még élet-halálharcban, utánpótlástól sokszor megfosztva, hátországtól elvágva, az anyaország által magára hagyva, amint ez végső soron a II. magyar hadsereggel is történt!

Arról nem beszélve, hogy a háború végén, amikor már Románia is átállt, iszonyú veszteségeket okoztunk a Szovjet Hadseregnek. Magyarország erejét meghaladó erőket mozgósított ahhoz, hogy 1944-45-ben előbb az Árpád-vonalnál, majd a Tiszánál, később Budapestnél, aztán a Balaton térségében segítségére legyen a náciknak a háború befejezésének késleltetésében. Csak Budapest ostromakor 83 ezer szovjet katona veszítette életét akkor, amikor nyilvánvaló volt, hogy a szövetségesek hónapokon belül megnyerik a háborút. Még mielőtt vád érne, nem a haza árulójaként, hanem ellenkezőleg, a legalább utólagos tisztán látás elősegítése érdekében kérdezem: „Ha ilyen helyzetben, velünk szemben tanúsított volna ekkora ellenállást egy hadviselő fél, vajon nem kíséreltük volna meg a láthatóan esztelen önpusztításra is kész, ellenünk fellázítható lakosságot megfélemlíteni, ha kell, megsemmisíteni?”

Talán maga a kérdésfeltevés is borzalmas, de tudatosítsuk már magunkban, hogy mi is váltotta ki a szovjet vezetés és a katonák dühét! Mi volt annak a fő oka, hogy Magyarországon, sok helyen a lakosság elleni erőszakoskodásokba, illetve málenykij robotba torkollott az úgymond felszabadítás?

Ha így teszünk, a másik oldalon olyan nem csak orosz, hanem mindenféle nemzetiségű katonákat látunk, akiknek családtagjait, ismerőseit a Szovjetunióra támadó németek, magyarok, románok, olaszok pusztították el. Olyan, zömmel fiatalok jelennek meg lelki szemeink előtt, akik egy számukra idegen világba csöppenve abban sem lehettek biztosak, hogy megérik a holnapot, nemhogy jövőről álmodozhattak volna. Ebben az elképzelt helyzetben olyan emberek néznek vissza ránk, akik az idáig vezető hosszú úton megannyi bajtársukat veszítették el, miközben annyi év elteltével abban reménykedtek, hogy a háború vége karnyújtásnyira van tőlük. Ami pedig a szovjet hadvezéreket illeti, ők annak a grúz származású Sztálinnak az elvárásait teljesítették, akiről köztudott volt, hogy kész meggyilkoltatni az útjában álló bármelyik vezetőtársát. Annak a diktátornak engedelmeskedtek, aki tábornokainak feleségét túszként tartotta fogva a Gulag munkatáboraiban, de leghívebb parancsnokait is kivégeztette, ha bármilyen gyanú árnyéka vetült rájuk. E hadvezéreknek nyilvánvalóan előírták meghatározott számú fogoly ejtését, hogy kényszermunkásokat nyerjenek a háború alatt huszonötmilliónyi embert, köztük a munkaképes férfilakosság nagy hányadát elveszített, a nyugati részeken teljesen lerombolt Szovjetunió újjáépítésének megkezdéséhez.



Körösmező - Az itt elpusztult szovjet katonák emlékműve

Nem kétséges, követtek el bűnöket a győztesek is. De akkor is tudható volt, hogy a háborúban győzteseket nem fogják felelősségre vonni. (Mostanában is csak ímmel-ámmal egy-egy helyi konfliktus véres kezű szereplőit állítják a hágai Nemzetközi Büntetőbíróság elé.) Az az ország- és hadvezetés, amely nem számol ezzel, minimum felelőtlen, még akkor is, ha manapság egyre nagyobb elánnal folyik a mi oldalunkon fellépők tisztára mosdatása, sőt heroizálása. Ezért újból és újból le kell szögeznünk: a Szovjet Hadsereg magatartását a náci Németországnak – s az oldalukon harcolóknak, köztük a magyaroknak – a Szovjetunió ellen indított támadó háborúja és ottani pusztításainak élménye határozta meg! Azt sem lehet elégszer ismételni, hogy a magyar vezetők, a hibás döntésekhez végletesen ragaszkodva, a II. világháború alatti Magyarország területén élő 14,5 milliós lakosság mintegy 6,2 százalékának, azaz körülbelül 900 ezer saját honfitársuknak a pusztulását okozták. Ennél nagyobb lakosságarányos emberveszteséget csak Lengyelország (15%), a Szovjetunió (8,4%) és Németország (6,4%) szenvedett el a világégésben! (Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században, Osiris, 2004., 270. oldal.) Édesapámat például tizenhét éves leventeként vezényelték el bevetésre a nyilas hatalomátvétel után a Hortobágy északi részén túli Tisza-vidékre. Ő – társaival együtt – megszökött ugyan, s nádasokban bujkálva, egy német tiszt általi agyonlövetését egy magyar tiszt határozott fellépésének köszönhetően megúszva hazajött, de kapjon már hangsúlyt egyszer, hogy a besorozottak mellett, az Európa legjobban felfegyverzett és legjobb hadserege ellen kivezényelt magyar kamaszok közül sokan a lövészárkokban pusztultak.

A magyar ország- és hadvezetés hibáit csak fokozta, hogy akkor sem kezdődött meg a lakosság felkészítése a várható következményekre, amikor nyilvánvaló volt a vereség elkerülhetetlensége. Emiatt a jogtudós-politikus Bibó István már 1945-ben felhívta a figyelmet arra, hogy a magyarságnak a szovjet bevonulás alatti magatartását a helyzet meg nem értése jellemezte. A lakosság nem érzékelte, ezért nem is alkalmazkodhatott ahhoz, hogy

1.) a nyilas árulás miatt a Vörös Hadsereg nem bevonuló, hanem harcoló, ha úgy teszik a magyarok által harcra kényszerített hadsereg volt;

2.) a Vörös Hadsereg totális háborúban, tehát a Szovjetuniót megtámadók magatartása nyomán az emberi létezés minden területére kiterjesztett háborúban harcoló hadsereg volt;

3.) a Vörös Hadsereg amellett, hogy egy modern és európai módon felszerelt és begyakorolt hadsereg volt, egyúttal a felkelt nép hadseregeként harcolt, ami a szülőföldre támadó ellenség szinte minden családnak közvetlen veszteséget okozó magatartásából következett.

Mindez azt jelentette, hogy a Szovjetunió akkor valóban honvédő háborút vívott, akár korábban a svédek, később a lengyelek, még később Napóleon ellen, jóllehet erről Magyarországon hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a Nagy Honvédő Háború kifejezés is egy volt a sztálinista lózungok között. Valójában főként a fenti felsorolás 3. pontjában szereplő okok miatt hajtották végre a tábornokok Sztálin kegyetlen parancsait. Ezek miatt jelentkeztek önkéntes fontszolgálatra az egyetemisták és a munkások, álltak a szovjet honvédelem szolgálatába a cári értelmiségi és nemesi-katonai családok még életben lévő tagjai, nem utolsó sorban, már 1941 telétől a bolsevikok addigi üldözése nyomán a pusztulás szélére sodródott pravoszláv egyház vezetői és papjai.

Persze attól, hogy megértjük ezeket az összefüggéseket, még nem fognak begyógyulni a sebek. De talán más megvilágításban fogjuk látni az eseményeket, köztük elődeink szenvedéseit, s azt, hogy akkor és ott miért nem értették igazán, hogy mi is történik velük. Mint ahogy jórészt még ma sem értjük, pedig Bibó már 1945-ben leírta, hogy a magyar lakosságot azért érte felkészületlenül a szovjet bevonulás, mert 1848 óta nem látott harcoló hadsereget, a török háborúk óta nem látott totális háborút, és Dózsa György 1541-es hadserege óta nem látott néphadsereget. Ráadásul a felkészületlenséget lélektani okok is súlyosbították. A megelőző rémhírpropagandában a szovjet hadsereget világnézeténél és neveltetésénél fogva istentől és minden erkölcsi értéktől elrugaszkodott emberek tömegeként mutatták be a Horthy-rendszer meghatározó politikusai, újságjai, filmhíradói, ami nagyon messze volt az igazságtól. (v.ö.: Bibó István: Válogatott tanulmányok, A magyar demokrácia válsága, Magvető Könyvkiadó, 1986. II. kötet 16-18. oldal)

Ezen a helyen nincs mód annak részletezésére, hogy mindez milyen mechanizmusokon keresztül érvényesült, s hogy az emberek miért nem értették meg a bevonulók helyenkénti nagylelkűségét, máskor meg kegyetlenkedését. A már így is terjedelmes jegyzet keretein túllépne annak boncolgatása, hogy a háborút átélt elődeink számára miért vált teljesen kalkulálhatatlanná a megszálló hadsereg magatartása, s hogy milyen következményekkel járt a magyar pórnépbe nemzedékek óta belé nevelt egyenruhások előtti feltétlen meghunyászkodás, ami miatt a legtöbben ott sem kezdeményeztek párbeszédet a szovjet katonákkal, ahol ennek helye lett volna. Ezen a helyen már csak annyira van lehetőség, hogy figyelmeztessek: végre az újabb nemzedék előtt is sort kellene keríteni a történtek miatti történelmi és erkölcsi felelősség tisztázására.

Tudom, hogy a legrosszabb időben hangzik el a javaslat. Akkor, amikor megint átesünk a ló túloldalára. Akkor, amikor a Horthy-korban zajlott háborús és faji uszítás jelentékeny és kevésbé jelentékeny résztvevőit éppen pajzsra emelik a mai politikai haszonlesők. De ha nem nézünk szembe azzal, hogy kik és miért játszottak szerepet Magyarország II. világháborús kivéreztetésben, a lakosság félrevezetésében, az ország további veszteségeit okozó döntésekben, továbbra is becsapjuk, s alkalmatlanná tesszük magunkat egy közepes méretű közép-európai ország polgáraihoz méltó életre.

Meggyőződésem, hogy amíg nem ebben a szellemben nézzük történelmünknek ezt a szennyes fejezetét, addig nem hogy a Don-kanyar, Szolyva, Kamenyec Podolszkij és még számtalan hely áldozatainak nem szolgáltatunk igazságot, nemhogy a másokkal való megbékélésre nem lehet reményünk, de a nemzet erejét felőrlő önáltatás is folytatódni fog. S a vége megint csak az lesz, hogy az országok közötti viták feloldásának legaljasabbikával, a velünk hangzatos lózungokkal elfogadtatott háborúval akarnak majd kecsegtetni bennünket. Pokolba a lózungokkal!

HISTÓRIA: Kárpátalja/2 - Zászlók és zsidók

Első közlés: teleschola.hu 2012. 08. 17.

Horthy Miklós kárpátaljai kormányzói megbízottja időközben rájött, hogy akarva-akaratlanul több ezer ember meggyilkolásában volt tettestárs.

„Az 1938-as bécsi döntés után, kisebb csetepatékat és diverzáns akciókat követően, fokozatosan visszakerült Magyarországhoz Kárpátalja. De a háború miatt az anyaországnak csak annyira futotta, hogy nemzeti színű zászlókat küldjön az ittenieknek. Az úgynevezett hontalan zsidókat pedig az első adandó alkalommal a határon túlra, a Kamenec Podolszkij környékén létrehozott gyűjtőtáborba toloncolták, ahol az SS kivégezte őket.” (Beregszász, 2012. 08. 06.)

Zászlók a beregszászi múzeumban

A múlt heti kárpátaljai utazásom során hevenyészve írt napló első bejegyzése ez. Annak hatására rögzítettem a mondatokat, hogy a Beregszászi Múzeumban megláttam azokat a zászlókat, amelyeket a magyarországi hazafias egyletek az anyaországhoz való visszacsatolás örömmámorától vezérelve juttattak az ittenieknek, akik aztán a szovjet megszállás majd öt évtizede alatt ereklyeként őrizték őket. Az őrzők életüket kockáztatták ezzel, ami jelzi, hogy mennyire fontos lehetett a Kárpátalja egészét tekintve mindig is törpe kisebbségben lévő magyarságnak az anyaországhoz való tartozás reménye. Ez azonban nem változtat azon, amit az egyik helybeli jegyzett meg Kárpátalja viszonylagos elmaradottságáról: a monarchiát követő időszakban csak a csehszlovák államhoz való tartozás alatt fejlődött némiképp ez a terület.

Ormos Mária „Egy magyar médiavezér: Kozma Miklós” című kétkötetes műve mindenben alátámasztja benyomásaimat. Kozma képzett katonatisztként 1919 óta volt Horthy Miklós bizalmasa, 1920-tól a Magyar Távirati Iroda vezetője, 1925-től a Magyar Rádió elnöke, a filmgyártás meghatározó alakja, bankár és több más üzleti vállalkozás tulajdonosa. Erről a vidékről származott. 1938 és 1941 között ennek megfelelő hevülettel szervezte a trianoni döntésekkel Magyarországtól elszakított Kárpátaljának a csehszlovák államtól való visszaszerzését.

Ám munkálkodása során Kozmát sok keserű tapasztalat érte. Például Ungvár „hitvány magyarkodó” publikumáról ír feljegyzéseiben. (Ormos Mária: Egy magyar médiavezér, PolgArt, Budapest 2000, II. kötet, 751.o.) A’38-ban kárpátaljai diverzáns akciókra szervezett, úgynevezett Rongyos Gárdát egyenesen „huligán” társaságnak minősítette, amelynek tagjai azonnal elkezdték a kocsmákban a fizetés megtagadását, a csalást, a kirakatok beverését és a boltok kirablását, a zsidók tömeges bántalmazását. (u. o. 561. o.) Kozma beszámolt arról is, mennyire visszájára fordult az a kezdeményezése, hogy magyar helységek testvérvárosi, testvérközségi kapcsolatra lépjenek egy-egy kárpátaljai településsel. Egy kunhegyesi küldöttség például felháborodott, hogy mindenütt ruszin nyelvű feliratokkal találkozott, s hogy a rutén gyerekekből nem akarnak jó magyar gyerekeket nevelni a helyi tanítók. (u. o. 731. o.) Egy ízben Kozma Teleki miniszterelnöknek panaszolta el, hogy a Kárpátalján nyugdíjba vonuló emberek hónapokig nem kapják meg nyugdíjukat, az újonnan kinevezettek hasonlóképpen fizetésüket, az igazolt tisztviselők ügyét pedig nem rendezik el. „A príma cseh közigazgatás idején ilyesmi nem fordult elő” – írta és kérte a segítséget. (u. o. 743. o.)

A II. világháború előestéjén, Kárpátalján 600 ezren éltek. A lakosság nagy része ruszin volt. Eközben a magyarok aránya nem érte el a 13 százalékot, a zsidók arányát 13–20 százalékra, azaz 90-120 ezerre becsülték. A zsidókkal kapcsolatban Kozma Miklóst – a Horthy-rendszer más vezetőihez hasonlóan – Janus arcúság jellemezte. Miközben üzleti és kártyapartnerként is elfogadta a zsidó tőkéseket, s pénzüket, kapcsolatrendszerüket a magyar gazdaság működtetésében elengedhetetlenül fontosnak tartotta, saját gyarapodása érdekében szorgalmazta a zsidó tulajdon kisajátítását. Kozma lehetségesnek tartotta a felvidéki városi vállalatokkal, üzletekkel rendelkező, az orvosi, jogászi, mérnöki prakszist folytató zsidók mentesítését a zsidótörvények alól, ugyanakkor kelet felé, a Kárpátokon túlra akarta szorítani a falusi szegény kiszsidót. Különösen vonatkozott ez azokra a személyekre és családokra, akik a Kárpátaljára a toleránsabb csehszlovák uralom alatt szivárogtak be Lengyelországból, illetve a Szovjetunióból.

E kétlelkűség következményeként Kozma Miklósnak kezdeményező része volt abban, hogy jóval a Tatár-hágón túl, Ukrajnában gyűjtőtábort állítottak fel a Kárpátaljáról, s részben a Magyarország Trianon utáni határain belülről összeszedett idegen állampolgárságú, valamint a fiatal, nőtlen zsidóknak. Számukról többféle adat kering. Mindenesetre Ormos Mária idézett könyvének 764. oldala szerint „Német részről a Wermacht nyilvánvalóan az akció leállítását követelte, sőt szóba került az egész transzport visszairányítása is, magyar részről viszont azért léptek fel, hogy ez meg ne történhessék, sőt, hogy a kiszállítás folytatódhasson. Végül az Ensatzgruppe C. lépett közbe, és 1941. augusztus utolsó napjaiban Kamenec Podolszkij térségében 23 600 zsidót megölt. Ezek jelentős része helybeli volt, de az áldozatok között volt legalább 10 000 Magyarországról kitelepített zsidó ember is.”

A rádió akkori irodalmi osztályát vezető, a Kozmához igen közel álló Cs. Szabó László, akit 1941. szeptember második felében, vagy októberében Kozma Miklós sürgősen Ungvárra kéretett, visszaemlékezésében (u.o. 766. o.) azt sejteti, hogy a médiavezérnek a találkozásuk után rövid időn belüli szívinfarktusa azért következett be, mert Horthy Miklós kárpátaljai kormányzói megbízottja időközben rájött, hogy akarva-akaratlanul több ezer ember meggyilkolásában volt tettestárs.