Ide nekem, ami eddig a tiéd volt!

A kis hegyvidéki faluban eszmecserébe torkollott az október 23-ai ünnepség. A részletekre is kitérő, kézzel írott naplómból most másolom ide saját hozzászólásom három gondolatát (1) a megsemmisült polgárság újbóli létrejöttének esélytelenségéről, ami megpecsételheti Magyarország jövőbeni sorsát; (2) az orosz és szovjet kifejezések önkényes használatának káros következményeiről; (3) az úgynevezett történelmi események tulajdonképpeni céljáról, az erőforrások újraosztásáról.

1.) Márai Sándor 1949-es, Hallgatni akartam címmel most közreadott vallomásaiban írja, hogy – bár természetesen mit sem tudtak erről a kortársak – a magyar polgárság teljes megsemmisülése akkor kezdődött, amikor 1938-ban Hitler csapatai bevonultak Ausztriába. Márai csupán arról a mindössze 10-15 ezres polgárságról beszél itt, amely tényleges befogadója, fenntartója volt a magyar magas kultúrának. De 2013-ban sincs esély arra, hogy egy ilyen polgárság kialakuljon. Nem csak azért, mert gőzerővel folyik a társadalom gondolkodásmódjának a keresztény úri középosztály értékrendje szerinti átalakítása, s az ennek megfelelő reakciós (egyesek szerint: represszív) intézményrendszer kialakítása, hanem azért sem, mert a nagy jövedelmeket olyan rétegekhez áramoltatja a kormányzat, amelynek tagjai felkészültségük, műveltségük, képességeik szerint alkalmatlanok arra, hogy a magyar és az egyetemes magas kultúra fogyasztói, mecénásai legyenek. Mi több, tisztelet a kivételnek, döntő részükből még a szándék is hiányzik ehhez.  Egyetlen rögeszme vezérli őket: „Ide nekem, ami eddig a tiéd volt!” Végső soron ez pecsételheti meg Magyarország jövőbeni sorsát.

2.) 1956 eseményeinek felidézésekor az ünnepi szónok lépten-nyomon oroszokról beszélt, ahelyett, hogy a Szovjetunióról, a szovjet hadseregről, a szovjet katonákról szólt volna. Mi tagadás, ezt a hibát magam is gyakran elkövetem. Holott ez egy soknemzetiségű ország. Ahogyan annak idején az Oroszországot megtámadó Napóleon seregében is mindössze 40 százalék volt a franciák aránya, úgy az oroszok is csak egy nemzetiség volt az ukránokból, beloruszokból, üzbégekből, lettekből, litvánokból, kalmükökből, zsidókból, német származásúakból, s ki tudná felsorolni hányféle nációból álló Vörös Hadseregben. Maga Sztálin és közvetlen környezete sem orosz, hanem grúz származású volt. A Szovjetunióban maguk az oroszok is ugyanannyi áldozatot hoztak, ugyanannyit szenvedtek, mint bármely más nép tagjai, ám akik végül – Bibó István is próbálta már ezt megértetni a magyarokkal közvetlenül a háború után – valóban honvédő háborút vívtak az „Ide nekem, ami eddig a tiéd volt!” jegyében rájuk támadó hitlerista hadsereggel és a velük a rablásban szövetségesek ellen. Miért gond, hogy a háború eseményeivel összefüggésben a szovjet kifejezés helyett az orosz szót használjuk 2013-ban? Mert ez kimondva-kimondatlanul az orosz ellenességet gerjeszti, ami gátja az újabb nemzedékekben az orosz kultúra korábbi és mai világszínvonalú teljesítményei befogadásának. Egyúttal érthetetlenné válik például az, hogy a mostani kormányzat is miért szorgalmazza a keleti nyitáson belül az Oroszországgal való kapcsolatépítést.

3.) A szónokok ezen az ünnepségen, a világháborúk és ’56 kapcsán is, szenvedélyesen osztották jókra és rosszakra az események részeseit. Vehemensen és tévedhetetlenül foglaltak állást abban, hogy kik voltak a jók, s kiket lássunk gonoszoknak. Ezzel szemben ezúttal is elsikkadt annak érzékeltetése, hogy az úgynevezett történelemben minden külső és belső törekvés végcélja az erőforrások újraosztása. Az ideológiák, a vallások csupán azt szolgálják, hogy a tömegek előtt rejtve tartsák az igazi cél érvényesítését: „Ide nekem, ami eddig a tiéd volt!” Amikor pedig az újraosztás bekövetkezik, akkor a hatalom új birtokosai, az események visszamenőleges átírásával próbálják igazolni, hogy ők álltak a jó oldalon; a javak újraosztása nem rablás, hanem az igazság diadalát, a nép, a nemzet javát, boldogulását szolgálja. Ehhez képest az úgynevezett haladás elemei csak nagy ritkán, s nekünk akkor is csak utólag megmutatkozva képesek felszínre törni a mérhetetlen szenvedések, a könnypatakok és a vérfolyamok medrének aljáról.

 

Szócséplés helyett valódi ütközéseknek adjon helyet a média!

A rendszerváltás időszakában, s azt követően még jó sokáig, az az illúzió határozta meg a médiához való viszonyomat, hogy megteremthető az újságok, a tévé- és rádióműsorok függetlensége, pártatlansága. Elfogadtam ugyanis azt a tételt, amit a nyugaton rendszeresen megforduló értelmiségeik, köztük nagy tekintélyű újságíró kollégáink belénk sulykoltak, hogy a volt vasfüggönyön túli jólétet a demokratikus viszonyok, köztük a politikai hatalom ellenőrzésében fontos szerepet játszó független és pártatlan sajtó alapozta meg. Ma már magam is elképedek azon, hogy mennyire naiv voltam, amikor a társadalom nagy részével együtt magamévá tettem ezt a nevetségesen leegyszerűsítő felfogást.

Mára szertefoszlottak az illúzióim.

A tulajdonosok minden más meggondolást felülíró könyörtelen anyagi érdekeltsége – Márai Sándor szavaival – a durranó érdekességek petárdáival szórakoztató bulvárújságírásnak nyitott teret. A rádiókat, a televíziókat a közönség által erőfeszítés nélkül befogadható tartalmak uralják. És mindent áthat a politikai szövevény. Ahol látszólag nincs, vagy alig van jelen a politika, ott is politikai meggondolásból tartják magukat távol a politikától. Ráadásul nem kedvezett a Magyarországon a II. világháborúig létezett, a Márai által már 1949-ben eltemetett journal d’opinion – vagyis a véleményalakító, az oktató, a nevelő, a filozofálgató, a nemesebb fajta vita párbalyszabályai szerinti újságtípus – rendszerváltás utáni újraéledésének, de a tényfeltáró újságírásnak sem az, hogy az internettel megroggyant a hagyományos médiarendszer.

Lassan az a korábbi meggyőződésem is semmivé lesz, hogy az újságírásban az emberi-szakmai tisztesség érdemben ellensúlyozhatja ezeket a kényszereket. Egyrészt azért, mert a tisztességes újságíró maga is szembetalálja magát az említett viszonyokból eredő nehézségekkel. Másrészt – tisztelet a kivételnek – az egzisztenciális okok előbb-utóbb szintén arra késztetik, hogy engedményeket tegyen. Az idő- és pénzhiány, az egyre inkább bírósági hercehurcával való fenyegetettség, a nehézségek miatt fásultság következtében aztán sok olyan esetben hallgat, amikor maga is tudja, hogy üvöltenie kellene, vagy épp sziszifuszi munkával utánajárni olyan ügyeknek, amelyek nélküle soha senki tudomására nem juthatnának.

Az újságíró sajátos helyzete, hogy miközben a társadalom tagjainak döntő többsége megteheti, hogy hallgat és megalkuszik, továbbá ha nem látják, csak tessék-lássék dolgozik, a médiamunkásnak nem bocsátja meg ugyanezt a társadalom ugyanazon tagjaiból álló közönség. Pontosan jelzi ezt, hogy az újságírás rendszerváltás kori magas presztízse mára a mélybe zuhant a politikusok megítélésével együtt.

E bölcselkedéshez képest itt és most csupán egyetlen mozzanatra szeretném felhívni a figyelmet azzal összefüggésben, hogy mit is tehetnének a szerkesztőségek, különösen a rádió- és televízió műsorok szerkesztői annak érdekében, hogy kiegyensúlyozottabb, plasztikusabb képet kapjon a közönség a társadalom valóságos folyamatairól. Szerintem mostanság még az is javíthatna valamit a helyzeten, ha a legnagyobb hatású médiumok megnövelnék azoknak a műsoroknak a számát, amelyekben a riporter, a műsorvezető nem egyenként kérdezné a meghívott vendégeket, hanem az ellentétes oldalakon álló, ellentétes véleményeket képviselő szakértők, tudományos és közéleti személyiségek, politikusok a műsoron belül vitatkozhatnának egymással.

Jelenleg ugyanis az a helyzet, hogy a műsorvezető, például Kálmán Olga, egyenként beszélget az ellentétes nézeteket vallókkal még akkor is, ha a másik szereplő már a stúdióban van. Bármennyire felkészült, bármennyire szemfüles is a szerkesztő asszony – mert az –, azt a személyt sosem fogja pótolni, aki a beszélgetés témájával kapcsolatos területnek másik szakértője. Ezért aztán igen ritkán vannak tétre menő ütközések nem csak az ő műsorában, hanem általában a rádiókban, illetve a televíziók képernyőjén, meglehet azért, mert maguk a meghívott szereplők sem vállalják szívesen a közvetlen szembesítést.

Még leginkább az állami rádió déli krónikája után hallható „Ütköző” című műsorban van, vagy volt ilyenre kísérlet. De talán azért, mert az esetenkénti heves vitákban meglehetősen sok sebet szokott kapni a kormányoldali képviselő, egyre gyakrabban fordul elő, hogy csupán a kormányhoz lojális két szereplőt ültetnek egymással szembe. Ennek aztán gyomorforgató szembedicsérés lesz a következménye, és mit sem tudunk meg a tényleges helyzetről.

A valódi ütközések a hiányát a magukra még adó médiumok szerkesztőségei is érezhetik. Ezért van az, hogy sok beszélgető műsorban ellentétes politikai, vagy eszmei felfogású újságírókat szerepeltetnek. De az újságíró csak közvetítője, nem pedig létrehozója az eseményeknek. Következésképp álláspontja csak pótléka lehet azokénak, akik belülről élhetik meg a konfliktusokat, napi élményük részeként és mindenre kiterjedő felkészültséggel képviselhetnék az eltérő szakmai, vagy politikai szempontokat.

Amíg nem koncentrál(hat) arra a magyar média, hogy igazi rádió- és televízióbeli ütközések létrehozásában közreműködjék, addig csak részben lehetnek hatással a közgondolkodásra a beszélgető-műsorok. Meghallgatjuk ezt a véleményt is, meghallgatjuk azt a véleményt is. Önmagában ezt is, azt is elfogadhatónak tartjuk, de mert hiányzik a tények kétféle csoportosításának, értelmezésének közvetlen ütköztetése, a többség fejében mindegyik vélemény elkülönülten fejti ki hatását, ha ugyan nem hull ki az emlékezetből azonnal. Mindenesetre a valóság megismeréséhez, árnyalt értelmezéséhez, a közgondolkodás formálásához alig – vagy mondjuk így: a lehetségesnél kevésbé – járul hozzá. Így aztán szinte minden hitbeli kérdéssé válik; aszerint ítéltetik meg, hogy éppen ki kivel, például melyik politikai táborral azonosul érzelmileg.

Üzenetváltás az úgymond magyarszelektálás apropóján

Irredenta plakát a magyar-szlovák határon 2010-ből

Előző bejegyzésemben egy olyan, általam egykor tanított fiatalembernek írtam, aki - véleményét névvel vállalva, s ez valljuk be, viszonylag ritka az internet világában - egy irredenta posztert ajánlott a Facebook látogatóinak figyelmébe. Választ kaptam tőle, amelyben azt írta, hogy "a kép a határon túli magyarokról szól! Hogy hogyan is vagyunk, vagyis lettünk volna felelősek, menjünk kicsit vissza 2004. december 5-ére, amikor a választók többsége elutasította a kettős állampolgárságot!"

Viszontválaszom következik:

Laci!

Az általad közzétett kép nem a határon túli magyarokról szól. Az ilyen és ehhez hasonló képek az 1920-as évektől jelentek meg plakátokon, iskolák tantermeiben, filmhíradókban. A két világháború között ilyen és ehhez hasonló képek előtt folyt Magyarország izgatása egy sok tekintetben valóban méltánytalan, más tekintetben pedig a megelőző évtizedek magyar uralkodó osztályának érzéketlensége, világra való nyitottságának hiánya, térségünk valóságos folyamatainak meg nem értése miatt nagyon is törvényszerűen bekövetkező helyzet igazi okainak elfedése, igazi bűnöseinek mentegetése jegyében. Olvasni kellene olykor, mondjuk, Ady Endre hírlapi cikkeit, vagy Márai Sándor naplóit, Németh László egykori írásait, Bibó István tanulmányait!

Az ilyen és hasonló képekhez kapcsolt hagymázas szónoklatokkal fogadtatták el a magyarok tömegeivel, hogy a náci Németország és a fasiszta Olaszország oldalán hadat kell üzennünk a Szovjetuniónak, majd szinte minden európai országnak, s még az Egyesült Államoknak is. Az ilyen és ehhez hasonló képek segítségével indokolták, hogy a Szovjetunió többszöri figyelmeztetését mellőzve, miért kell az országunkat megvédeni az úgymond istentagadó oroszoktól, akikhez hasonlóan vallásos embereket egyébként keveset ismer a világ.

E plakátoknak nem kevés szerepük volt abban, hogy indokolni lehessen, miért kellett feláldozni a II. világháború alatti Magyarország területén élő 14,5 milliós lakosság mintegy 6,2 százalékát, azaz körülbelül 900 ezer saját honfitársukat egyrészt a határainktól több száz kilométerre, másrészt folytatva az 1920-ban elkezdődött magyarok közötti szelektálást, már 1941-től haláltáborokba hurcolva. Ennél nagyobb lakosságarányos emberveszteséget csak Lengyelország (15%), a Szovjetunió (8,4%) és Németország (6,4%) szenvedett el a világégésben!

Hol volt még akkor 2004?

Gondolod, hogy azzal segíted a határon túli magyarokat, hogy semmit nem kockáztatva olyan plakátokat terjesztesz a világhálón, és olyan plakátokat állítasz fel a velünk szomszédos országok határán, amelyekkel azt üzened: igényt tartasz azokra a területekre, amelyek csaknem száz éve az ő országukhoz tartoznak? Tudnod kell, hogy – a mai határaink közelében lévő területeket leszámítva – a magyarság soha nem tudta egészen benépesíteni a Kárpát-medencét! Erre már akkor felhívtuk a figyelmedet, amikor az iskolánkba felvételizve a sok kérdés között például azt is meg kellett válaszolni, hogy a XVI-XVII. századi felföldi városokban – Kassa, Lőcse, Eperjes stb. – magyar volt-e a tanácskozások nyelve. A teszt közös értékelésekor már akkor elmondtuk, hogy ez tévedés, mert a német. Tudnod kell, hogy az 1867-es Kiegyezés utáni statisztikákban a magyarsághoz azért számolták a zsidóságot, hogy kissé javítsanak a nemzetiségi arányokon! Ennek ellenére a magyarok számaránya, a hozzájuk számított zsidókkal együtt sem érte el az ötven százalékot a dualista Magyarországon.

Laci! Az általad közzétett plakát most is sanda hatalmi célokat szolgál. Azt, hogy egyes politikusok megtévesszenek, az orruknál fogva vezessenek olyan elégedetlen fiatalokat és idősebbeket, akiknek hátán a hatalomba kapaszkodva jól meg lehet tollasodni. Ez a plakát a gyűlöletkeltés eszköze, bármit is állítanak kiagyalói, ahelyett, hogy a határon inneni és túli magyarok és a különféle népek közötti megbékélést, felvirágzást hozó együttműködésre, a gazdasági kapcsolatok építésére, egymás nyelvének, kultúrájának megismerésére, a kölcsönös előnyök kiaknázására biztatnának. 

Egyébként ma van olyan szervezet, amelynek keretei között ez a program végrehajtható. Európai Uniónak hívják. Ellene épp azok a politikusok ágálnak mostanság, akik amúgy busás EU-támogatást kasszíroznak földbirtokaik után, és fénysebességgel gyarapítják családjuk, meg az udvartartásukhoz tartozó oligarchák, ügyeskedő vállalkozók vagyonát az unió finanszírozásával megvalósított beruházásokból kilopott pénzekből.

A válaszomat egy általam 2010 nyarán, a magyar–szlovák határ közelében lencsevégre kapott óriásplakáttal vezettem be. A poszter célja nyilvánvalóan a Magyarországról hazatérő szlovákok felbosszantása. És te azt írod, hogy most, 2013-ban egy ehhez hasonló képpel tiltakozol a 2004-es szavazás miatt. Ennél jobb érvet kérek, bár annak örülnék jobban, ha komolyan elgondolkoznál mindezen, s mondjuk, megvitatnád a válaszomat vagy tíz-tizenöt, különböző felfogású határon túli magyarral!