Ide nekem, ami eddig a tiéd volt!

A kis hegyvidéki faluban eszmecserébe torkollott az október 23-ai ünnepség. A részletekre is kitérő, kézzel írott naplómból most másolom ide saját hozzászólásom három gondolatát (1) a megsemmisült polgárság újbóli létrejöttének esélytelenségéről, ami megpecsételheti Magyarország jövőbeni sorsát; (2) az orosz és szovjet kifejezések önkényes használatának káros következményeiről; (3) az úgynevezett történelmi események tulajdonképpeni céljáról, az erőforrások újraosztásáról.

1.) Márai Sándor 1949-es, Hallgatni akartam címmel most közreadott vallomásaiban írja, hogy – bár természetesen mit sem tudtak erről a kortársak – a magyar polgárság teljes megsemmisülése akkor kezdődött, amikor 1938-ban Hitler csapatai bevonultak Ausztriába. Márai csupán arról a mindössze 10-15 ezres polgárságról beszél itt, amely tényleges befogadója, fenntartója volt a magyar magas kultúrának. De 2013-ban sincs esély arra, hogy egy ilyen polgárság kialakuljon. Nem csak azért, mert gőzerővel folyik a társadalom gondolkodásmódjának a keresztény úri középosztály értékrendje szerinti átalakítása, s az ennek megfelelő reakciós (egyesek szerint: represszív) intézményrendszer kialakítása, hanem azért sem, mert a nagy jövedelmeket olyan rétegekhez áramoltatja a kormányzat, amelynek tagjai felkészültségük, műveltségük, képességeik szerint alkalmatlanok arra, hogy a magyar és az egyetemes magas kultúra fogyasztói, mecénásai legyenek. Mi több, tisztelet a kivételnek, döntő részükből még a szándék is hiányzik ehhez.  Egyetlen rögeszme vezérli őket: „Ide nekem, ami eddig a tiéd volt!” Végső soron ez pecsételheti meg Magyarország jövőbeni sorsát.

2.) 1956 eseményeinek felidézésekor az ünnepi szónok lépten-nyomon oroszokról beszélt, ahelyett, hogy a Szovjetunióról, a szovjet hadseregről, a szovjet katonákról szólt volna. Mi tagadás, ezt a hibát magam is gyakran elkövetem. Holott ez egy soknemzetiségű ország. Ahogyan annak idején az Oroszországot megtámadó Napóleon seregében is mindössze 40 százalék volt a franciák aránya, úgy az oroszok is csak egy nemzetiség volt az ukránokból, beloruszokból, üzbégekből, lettekből, litvánokból, kalmükökből, zsidókból, német származásúakból, s ki tudná felsorolni hányféle nációból álló Vörös Hadseregben. Maga Sztálin és közvetlen környezete sem orosz, hanem grúz származású volt. A Szovjetunióban maguk az oroszok is ugyanannyi áldozatot hoztak, ugyanannyit szenvedtek, mint bármely más nép tagjai, ám akik végül – Bibó István is próbálta már ezt megértetni a magyarokkal közvetlenül a háború után – valóban honvédő háborút vívtak az „Ide nekem, ami eddig a tiéd volt!” jegyében rájuk támadó hitlerista hadsereggel és a velük a rablásban szövetségesek ellen. Miért gond, hogy a háború eseményeivel összefüggésben a szovjet kifejezés helyett az orosz szót használjuk 2013-ban? Mert ez kimondva-kimondatlanul az orosz ellenességet gerjeszti, ami gátja az újabb nemzedékekben az orosz kultúra korábbi és mai világszínvonalú teljesítményei befogadásának. Egyúttal érthetetlenné válik például az, hogy a mostani kormányzat is miért szorgalmazza a keleti nyitáson belül az Oroszországgal való kapcsolatépítést.

3.) A szónokok ezen az ünnepségen, a világháborúk és ’56 kapcsán is, szenvedélyesen osztották jókra és rosszakra az események részeseit. Vehemensen és tévedhetetlenül foglaltak állást abban, hogy kik voltak a jók, s kiket lássunk gonoszoknak. Ezzel szemben ezúttal is elsikkadt annak érzékeltetése, hogy az úgynevezett történelemben minden külső és belső törekvés végcélja az erőforrások újraosztása. Az ideológiák, a vallások csupán azt szolgálják, hogy a tömegek előtt rejtve tartsák az igazi cél érvényesítését: „Ide nekem, ami eddig a tiéd volt!” Amikor pedig az újraosztás bekövetkezik, akkor a hatalom új birtokosai, az események visszamenőleges átírásával próbálják igazolni, hogy ők álltak a jó oldalon; a javak újraosztása nem rablás, hanem az igazság diadalát, a nép, a nemzet javát, boldogulását szolgálja. Ehhez képest az úgynevezett haladás elemei csak nagy ritkán, s nekünk akkor is csak utólag megmutatkozva képesek felszínre törni a mérhetetlen szenvedések, a könnypatakok és a vérfolyamok medrének aljáról.

 

HISTÓRIA: Kárpátalja/3 - Az ukránok belakják

Első közlés: teleschola.hu  2012. 08. 18.

A 2001-re az 1 millió 200 ezresre nőtt összlakosságon belül az ukránok több mint 1 millióan lettek, azaz részarányuk 80 százalék fölé emelkedett.



>>A II. világháború alatti magyar uralom és a Szovjetunió alatt nem fejlődött Kárpátalja – hallom többször is utam során. Az előbbi időszakra magyarázatot ad a háború De hogy a szovjet rendszerben miért kezelték páriaként ezt a vidéket, arra magam is csak most keresek magyarázatot. Annak ellenére, hogy a hetvenes évek végén, amikor egyszer télvíz idején a Magyar Televízió Híradója a Kárpátokon túlra, Ivano-Frankovszkba küldött forgatni, magam is meglepődtem azon, hogy a Tatár-hágón túl mennyi üdülő, szanatórium meg sípálya található, a szoroson innen viszont egy sem.<< (Körösmező, 2012. 08. 09.)



A munkácsi vár előtti turulszobor mellett ukrán zászló lengedez



Csak magamat okolhatom az évtizedekkel ezelőtti vakságomért. A magyarázat ugyanis ott volt az orrom előtt. Egy fatális véletlen folytán – az őrség éppen nem volt a helyén, amikor a felhúzott sorompó alatt ráhajtottunk a külföldiek által nem használható rahói útra – azzal szembesülhettem, hogy itt minden a védelmi szempontoknak rendelődik alá. Sok-sok kilométeren át a szögesdróttal elválasztott szovjet-román határ mellett araszolt a hóban stábunk gépkocsija. Szinte csak katonai járművel – csapatszállítókkal, de még rakétát vontatóval is találkoztunk...

Mai eszemmel persze már felfogom, hogy a Szovjetuniónak kizárólag katonai szempontból volt szüksége Kárpátaljára. A Magyarországra, és a korábban Ausztriába is előretolt katonai egységeinek utánpótlását, hátterét, no és a román határszakasznak ezt a részét biztosította innen. Amikor megszűnt ez az ok, nem utolsó sorban azért, mert maga a Szovjetunió is széthullott, a csapatokat visszavonták Oroszország eredeti határai mögé. A köztes területet, vagyis a Moszkvából nézve végvidéket, azaz a krainát az ukránoknak, a ruszinoknak (dolisnyákoknak, huculoknak) engedték át.

Moszkva – évszázados történelmi tapasztalatai alapján – valószínűleg mindig is tudta, hogy egyszer eljön ez a pillanat, ezért nem törődött különösebben az ideiglenesen megszállt terület fejlesztésével. Ezzel szemben az ukránok jó ideje várhatták ennek az időszaknak az eljövetelét. Ráadásul sokkal előrelátóbban, mint azt innen Magyarországról gondolnánk. A többségük még az I. világháború időszakából tudta, hogy a németek csak kirabolják őket, de megvédeni nem fogják Ukrajnát a vörösöktől. Ráadásul a náci fajelmélet az ukránt is alsóbbrendű népségnek tekintette, ezért a II. világháborúban – a fajelmélettel összhangban lévő német–magyar–olasz–román pusztítástól is szenvedve – az ukránok csak igen kis számban álltak a hitleri hadsereg mellé.

Viszont az ukrán származású Nyikita Szergejevics Hruscsov, a Szovjetunió Kommunista Pártjának Sztálin utáni főtitkára már nagyon is tudta, mit cselekszik, amikor például az Orosz Flotta Fekete tengeri bázisát jelentő Krím-félszigetet Ukrajnához csatoltatta Oroszországtól. A Szovjetunión belül ez látszólag formális ügy volt. A mai putyini adminisztráció tagjai azonban sokat tudnának mesélni arról, mekkora gondot, s mekkora pénzügyi terhet akasztott ezzel a 21. századi Oroszország nyakába a furfangos hohol, Nyikita Szergejevics.



A bukoveli síparadicsom

  Mióta Ukrajna ténylegesen is önállóvá lett, számos jele van annak, hogy az ukránok komolyan birtokukba akarják venni ezt a területet. Molnár József, Molnár D. István: Kárpátalja népessége és magyarsága a népszámlálási és népmozgalmi adatok tükrében című 2005-ös tanulmánya szerint, amíg az 1800-as végétől 1941-ig a 400-ról 800 ezernyire növekedett népességen belül az ukrán (ruszin) lakosság számaránya 60 százalék körül mozgott, a 2001-re 1 millió 200 ezresre nőtt összlakosságon belül az ukránok több mint 1 millióan lettek, azaz részarányuk 80 százalék fölé emelkedett. Tetszik, nem teszik a Szent István-i állam határainak visszaállításáról álmodozó magyarországi magyaroknak, sajnos ilyen módon mi sohasem voltunk képesek belakni, benépesíteni ezt a vidéket.

A kocsmában a csaposnő azt válaszolja a kérdésemre: ő oroszul beszélő ukrán. A határon a vámos azt mondja, azért beszél gyengén oroszul, mert ő ukrán. A fiatalok többsége a modern élelmiszer áruházakban, a benzinkutaknál, ha érti is az oroszt, ukránul szólal meg, bár könnyen rááll, hogy bogozzuk ki együtt, mit is akart közölni velem, vagyis nincs benne rosszindulat. Aztán ott vannak az anyagi gyarapodás – sokak szerint a pénzmosás – szembetűnő jelei: hatalmas lakóparkok szegélyezik a Rahó felé vezető országutat. Egyik-másik épület hivalkodó, és borzalmas ízlésről tanúskodik. De hát most épült várkastélyszerű épületekből a magyarországi újgazdagok is felhúztak már egynéhányat! Beregszásztól Körösmezőig viszont azt látom, hogy egyre több középületet tataroznak, új lakóházak nőnek ki a földből városon és falun egyaránt, a régieken szinte kivétel nélkül hőszigetelt ablakokra cserélik az eredetieket…

Persze az utak sok helyen döcögősek, kátyúsak, nagy a munkanélküliség is. Viszont már felépült az első síparadicsom a Tatár-hágón innen. Bukovel a neve. Ötven kilométernyi üzemképes felvonója van, amelyek egy része nyáron is működik. A panorámában gyönyörködőket, meg a terepkerékpárosokat szállítja megállás nélkül. Szállodái közül több nyáron is tele van részben gyerekcsoportokkal. Egyre több magyar is jön. Ki magyarkodni, ki csak magában merengeni a régi dicsőségen, ki csupán a tájban gyönyörködni, kikapcsolódni, télen síelni. Az idegenforgalmi üzletben érdekelt helyi magyarok elkezdték bővíteni vállalkozásaikat. Hál’ istennek Kárpátalja végre újból fejlődik!