Ide nekem, ami eddig a tiéd volt!

A kis hegyvidéki faluban eszmecserébe torkollott az október 23-ai ünnepség. A részletekre is kitérő, kézzel írott naplómból most másolom ide saját hozzászólásom három gondolatát (1) a megsemmisült polgárság újbóli létrejöttének esélytelenségéről, ami megpecsételheti Magyarország jövőbeni sorsát; (2) az orosz és szovjet kifejezések önkényes használatának káros következményeiről; (3) az úgynevezett történelmi események tulajdonképpeni céljáról, az erőforrások újraosztásáról.

1.) Márai Sándor 1949-es, Hallgatni akartam címmel most közreadott vallomásaiban írja, hogy – bár természetesen mit sem tudtak erről a kortársak – a magyar polgárság teljes megsemmisülése akkor kezdődött, amikor 1938-ban Hitler csapatai bevonultak Ausztriába. Márai csupán arról a mindössze 10-15 ezres polgárságról beszél itt, amely tényleges befogadója, fenntartója volt a magyar magas kultúrának. De 2013-ban sincs esély arra, hogy egy ilyen polgárság kialakuljon. Nem csak azért, mert gőzerővel folyik a társadalom gondolkodásmódjának a keresztény úri középosztály értékrendje szerinti átalakítása, s az ennek megfelelő reakciós (egyesek szerint: represszív) intézményrendszer kialakítása, hanem azért sem, mert a nagy jövedelmeket olyan rétegekhez áramoltatja a kormányzat, amelynek tagjai felkészültségük, műveltségük, képességeik szerint alkalmatlanok arra, hogy a magyar és az egyetemes magas kultúra fogyasztói, mecénásai legyenek. Mi több, tisztelet a kivételnek, döntő részükből még a szándék is hiányzik ehhez.  Egyetlen rögeszme vezérli őket: „Ide nekem, ami eddig a tiéd volt!” Végső soron ez pecsételheti meg Magyarország jövőbeni sorsát.

2.) 1956 eseményeinek felidézésekor az ünnepi szónok lépten-nyomon oroszokról beszélt, ahelyett, hogy a Szovjetunióról, a szovjet hadseregről, a szovjet katonákról szólt volna. Mi tagadás, ezt a hibát magam is gyakran elkövetem. Holott ez egy soknemzetiségű ország. Ahogyan annak idején az Oroszországot megtámadó Napóleon seregében is mindössze 40 százalék volt a franciák aránya, úgy az oroszok is csak egy nemzetiség volt az ukránokból, beloruszokból, üzbégekből, lettekből, litvánokból, kalmükökből, zsidókból, német származásúakból, s ki tudná felsorolni hányféle nációból álló Vörös Hadseregben. Maga Sztálin és közvetlen környezete sem orosz, hanem grúz származású volt. A Szovjetunióban maguk az oroszok is ugyanannyi áldozatot hoztak, ugyanannyit szenvedtek, mint bármely más nép tagjai, ám akik végül – Bibó István is próbálta már ezt megértetni a magyarokkal közvetlenül a háború után – valóban honvédő háborút vívtak az „Ide nekem, ami eddig a tiéd volt!” jegyében rájuk támadó hitlerista hadsereggel és a velük a rablásban szövetségesek ellen. Miért gond, hogy a háború eseményeivel összefüggésben a szovjet kifejezés helyett az orosz szót használjuk 2013-ban? Mert ez kimondva-kimondatlanul az orosz ellenességet gerjeszti, ami gátja az újabb nemzedékekben az orosz kultúra korábbi és mai világszínvonalú teljesítményei befogadásának. Egyúttal érthetetlenné válik például az, hogy a mostani kormányzat is miért szorgalmazza a keleti nyitáson belül az Oroszországgal való kapcsolatépítést.

3.) A szónokok ezen az ünnepségen, a világháborúk és ’56 kapcsán is, szenvedélyesen osztották jókra és rosszakra az események részeseit. Vehemensen és tévedhetetlenül foglaltak állást abban, hogy kik voltak a jók, s kiket lássunk gonoszoknak. Ezzel szemben ezúttal is elsikkadt annak érzékeltetése, hogy az úgynevezett történelemben minden külső és belső törekvés végcélja az erőforrások újraosztása. Az ideológiák, a vallások csupán azt szolgálják, hogy a tömegek előtt rejtve tartsák az igazi cél érvényesítését: „Ide nekem, ami eddig a tiéd volt!” Amikor pedig az újraosztás bekövetkezik, akkor a hatalom új birtokosai, az események visszamenőleges átírásával próbálják igazolni, hogy ők álltak a jó oldalon; a javak újraosztása nem rablás, hanem az igazság diadalát, a nép, a nemzet javát, boldogulását szolgálja. Ehhez képest az úgynevezett haladás elemei csak nagy ritkán, s nekünk akkor is csak utólag megmutatkozva képesek felszínre törni a mérhetetlen szenvedések, a könnypatakok és a vérfolyamok medrének aljáról.

 

Őrültek országa Magyarország

A szocializmus éveiben Bródy János kifejezésével „zárt osztályon” éltünk. A vasfüggöny ténylegesen is elzárta az országot a világ más részeitől. Abban a helyzetben azzal biztattuk egymást: mi teljesen normálisak vagyunk; normális módon tudnánk élni, csak bezártak bennünket egyfajta bolondokházába. Hogy kik zártak be? Hát ők. Ott, azok! A határon túliak! A világ kormányzói! A tőke és a politika ördögei! A gyalázatosak!

Annyira beleéltük magunkat abba, hogy tőlünk független hatalmak játékszereként a végzet irányítja sorsunkat, hogy az efölötti önsajnálat miatt mindmáig nem voltunk képesek saját szerepünk és felelősségünk tisztázására. Arra, hogy kimondjuk: például a 19. század végétől egészen a 20-ik végéig, főleg a keresztény úri osztály első és második világháborús és a két világégés közötti hangadóinak vaksága és bűnös döntései miatt szakadtak ránk a bajok.
 
Az általuk szorgalmazott első nagy háború következtében az 530 ezer halott, az 1,4 millió sebesült és a 800 ezer fogságba esett katona mellett az ország kétharmadának elvesztése, a magyar lakosság millióinak határokon kívülre szorulása fűződik nevükhöz. A második világháborúban ezt további 900 ezer halottal, a hidak, a vasutak, a gyárak, az állatállomány, a városok, köztük Budapest, a teljes nemzeti vagyon 40 százalékának esztelen feláldozásával tetézték.
 
Ehhez képest a részben a nagyhatalmak döntését érvényesítő Moszkva magyarországi kommunista helytartóinak az emberi életekben, a társadalom szerkezetének torzításában, a gazdaságban okozott, manapság annyit kárhoztatott károkozása szinte eltörpül úri keresztény eleik dicstelen tetteihez képest. Nem mintha ez mentené, főként Rákosi szerepét, de amíg nem azonos a mérce, amihez képest az ifjabb nemzedékek agyába betápláljuk, hogy mit is gondoljanak a múltról, addig nem jutunk előbbre.
    

Amíg nem ilyen, vagy ehhez hasonló hozzáállással szemléljük legalább a huszadik századi történelmünket, hanem hősinek akarjuk láttatni azt is, ami szégyenteljes, nincs megtisztulás. Addig nincs bebocsátás a szabad népek szűk elitklubjába! Addig a 21-ik században is ott maradunk, ahol a 20-ikban voltunk: egy-egy belső tusakodás – mint amilyen ’56 is volt –, majd az ezredforduló vége felé próbaidőként engedélyezett kimenő után, lassan ismét bejuttatjuk magunkat a zárt osztályra, ahol a nép többségében szolgalelkű tagjai össze vannak zárva saját szolgalelkű vezetőikkel.

Vagy nem ez történt volna? Nem az történt, hogy az ezredforduló vége felé eltűntek a rácsok, kinyíltak a zárt osztály kapui? Azóta nem lettek-e átjárhatókká a határok? Vajon nem mehetünk-e szabadon másokhoz, és nem jöhetnek-e szabadon hozzánk mások? Nem ismertethetjük-e meg magunkat másokkal korlátozás nélkül? Több mint két évtizede nem ismerhetünk meg minden értéket (és szemetet), ami a külvilágban létrejött és létrejön anélkül, hogy – amint a múltban – Cocom-listákon írnák elő, hogy mibe tekinthetünk bele?

De bizony elrozsdált a vasfüggöny, de bizony szabadon mozoghatunk a schengeni határokon belül! Vezetőink pedig – ha nem viselkednek otromba módon – minden olyan nemzetközi tárgyalóasztal mellett ott ülhetnek, ahol immár velük együtt döntenek rólunk!

Mostanában azonban arra kell ráeszmélnünk, hogy mintha mégis ugyanazok maradtunk volna, akik voltunk.

Ahogy telik az idő, egyre irracionálisabban reagálunk a bennünket érő hatásokra. Mindenekelőtt a bugris országvezetők válaszolnak önsorsrontó módon a kihívásokra. Ezt persze a külvilág nem igen tudja hova tenni. Ám harcos vezéreink, – ahelyett, hogy korrigálnának – zavarukban vagy ostobaságukban túlpörögnek, s inkább rátesznek még egy lapáttal. Értelmetlenebbnél értelmetlenebb magyarázkodásokkal, világértelmezésekkel próbálják menteni a menthetőt, ami persze csak fokozza a környezet értetlenségét. Ez viszont újabb kiszámíthatatlan cselekedetekre ragadtatja a mieinket, sőt hisztérikusakká válnak. Olyannyira, hogy ma már a lent élők nagy része is riadtan érzékeli, hogy urai mintha csapdában keringenének, s velük együtt talán már ők is. Ám ahelyett, hogy lázadna a nép, mind többen kérdezgetik maguktól, meg közvetlen környezetüktől: nem lenne-e jobb mégis valamiféle védett sárgaházban? No, több se kell az úgynevezett elitnek. Más megoldást maga sem ismer, így aztán kapva kap az ötleten, s a nemzet vágyára hivatkozva azon mesterkedik, hogy az évszázados Kárpát-medencei csízió szerint, ismét beterelje az alattvalókat a zárt osztályra, ahol aztán már csak ő dirigálhat.