Kőbe vésik, mihez tartsuk magunkat!

Pártunk és kormányunk ismét bedobott valamit, amivel újból sikerült meglepnie az ő népét. Az év utolsó napján közzétették azt a kormányhatározatot, amely szerint Magyarország német megszállásának hetvenedik évfordulójára emlékművet állítanak fel Budapesten. 2014. március 19-én tehát újabb nyomatékot adnak az alaptörvény ama kitételének, amely szerint „Hazánk 1944. március tizenkilencedikén elveszített állami önrendelkezésének visszaállítását 1990. május másodikától, az első szabadon választott népképviselet megalakulásától számítjuk.”

Ne mélázzunk most azon, hogy ezzel egy tollvonással eltöröltetett talán az I. és bizonyosan a II. magyar köztársaság. Koncentráljunk csupán arra, hogy a 2010-től berendezkedett új hatalom mit üzenhet ezzel a sebtében felhúzandó emlékművel. Minthogy erre vonatkozóan nem hangzottak el mérvadó kijelentések, azonnal találgatásokba kezdtek az internetes fórumokon, nemkülönben a hagyományos médiumokban, no meg a baráti társaságokban. A vélemények az alábbi nézőpontok körül keringenek:

1.) Nem a megszállásnak, hanem az antifasiszta ellenállásnak kellene emlékművet állítani, bármennyire is korlátozott volt az! – kiabálják az egyik oldalon.

2.) Van, aki arra tippel, hogy az avatással az Oroszországhoz való egyre intenzívebb közeledés jegyében tett gesztusként akarják tudatosítani az eddig orosz ellenességre hangolt közvéleményben, hogy nem csak a Szovjet Hadsereg rombolt Magyarországon. Mindenekelőtt Hitler hadserege segítette hatalomra a nyilasokat. Először a náci hadsereg rabolta ki az országot a nagy gyárak gépeinek, vágóállatok százezreinek Nyugatra szállításával, a zalai kőolajtermelésnek a német érdekek alá rendelésével. E narratíva szerint az avató beszédben esetleg hangsúlyt lehetne adni annak is, hogy a németek voltak azok, akik előbb a Tiszánál, majd Budapestnél, aztán a Dunántúlon – épp a német hadsereg számára létfontosságú zalai kőolajmező termelésének fenntartása érdekében – minden képzeletet felülmúló pusztításnak tették ki az országot és lakosságát. (Megjegyzem, talán ez a gondolatmenet jelent meg Orbán Viktornak abban a 2013. május 17-ei, az 1944-es náci megszállásra utaló, Angela Merkellel replikázó kijelentésében, hogy a németek úgymond már küldtek lovasságot Magyarországra, tankok formájában.)

3.) Arról van szó, hogy a nyugati befolyás ellen harcot hirdetett Orbán-kormány végre rámutathat arra, hogy elsősorban amerikai és angol repülőgépek bombázták Magyarország városait, vasúti csomópontjait, hídjait, oltották ki tízezrek életét a német megszállást követően, de még az előtt, hogy megkezdődtek volna harcok az ország területén. Orbán Viktor tehát – ha ő fogja avatni az emlékművet –, rámutathat az angolszászok Janus-arcúságára, amit ma sem árt észben tartani – adnak esélyt ennek az érvnek is egyes találgatók.

4.) A Horthy-korszak kultuszát építgető orbáni hatalom azt akarja értésre adni ezzel az emlékművel, hogy az akkori Magyarország nem tehet a megszállók irányításával elhurcolt 450 ezernyi magyar zsidó állampolgár megsemmisítéséről – feltételezi egy másik csoport. E beállítás szerint a Horthy-rendszer zsidósághoz való viszonyát nem annyira az 1920-tól sorozatban elfogadott zsidóellenes jogszabályok, vagy az 1941-ben Kamenyec-Podolszkijban meggyilkolt csaknem 24 ezer, felerészben Magyarországról deportált zsidó fémjelzi, hanem például a lengyel menekültek 1938-as mentése. Ez – amint azt az Orbán Viktorhoz közelállónak tartott Bayer Zsolt már meglebegtette tavaly november 8-án a Horthy-szobor Szabadság téri templomi mozgatásához kapcsolódó nyílt levelében – alapvetően (?) zsidómentés volt. E nézőpont szerint a hatalmi körök tényleges akarata fejeződött ki abban is, hogy Horthy Miklós 1944. július 7-én leállíttatta a budapesti zsidóság deportálását. (Meg kell jegyeznünk, hogy ez az érvelés részben cáfolja azt az állítást, amely szerint ebben az időszakban csupán a németek akarata érvényesülhetett Magyarországon.)

Mindez azonban csupán feltételezés. Fentebb legföljebb töredékekkel szolgálhattuk a megszállási emlékmű lehetséges avatóbeszédének megszövegezését. Abban azonban biztosak lehetünk, hogy a korábbiak helyett új értelmezést kap 20. századi történelmünk. Gyanítom persze, hogy ez ugyanúgy elfogult lesz, mint az eddigiek. Szinte törvényszerű ez egy sokszorosan kiszolgáltatott országban, egy olyan hatalom alatt, amely az élet minden területét, tehát a gondolkodásunkat is befolyásolni akarja. Lesz hát feladatuk az immár központosított iskoláknak, a mostantól állami megrendelésre dolgozó tankönyvíróknak, meg az új társadalom- és történettudományi intézeteknek. Ha nem is hamarabb, de 2014. március 19-én bizonyosan megtudjuk majd, hogy mihez tartsuk magunkat. A sors fintora, hogy ezt azon a téren vésik majd kőbe és az eszünkbe, ahol a Habsburgok alatt kaszárnya és börtön működött, amelyben több reformkori személyiség raboskodott, s ahol Batthyány Lajos miniszterelnököt is kivégezték. Itt, a trianoni döntésre emlékeztető szoborcsoport helyén, állították fel 1946-ban a szovjet hősi emlékművet, most pedig ide tervezik a német megszállás emlékművét is. A helyet egyébként Szabadság térnek hívják.

Ácsingóznak a választójogra

Azt írja nekem SZF az interneten, hogy cenzust kellene bevezetni az általános és titkos választójog helyett. Fő érve, hogy én sem hihetem azt, hogy például a szavazatom – aki szerinte járatosabb vagyok a közügyekben – egyenértékű lenne egy nyolc általánost végzett személyével, vagy akárcsak az övével.

Nem csak tőle hallottam ezt az érvelést az utóbbi hónapokban. Csakhogy elég egy téglát kihúzni a választójog építményéből, azt a hatalomra éhesek mohósága miatt törvényszerűen követi majd egy másik, egy harmadik, aztán egy sokadik. Amíg azonban mindenki szavazhat, addig nem lehet előállni újabb és újabb ötletekkel annak érdekében, hogy miért is kellene szűkíteni a választók körét. Addig még mindig van esély arra, hogy az egy maroknyi csoport, esetleg az egyetlen személy diktatúrája felé tendáló uralomnak gátat lehet szabni.

Ebben az összefüggésben elég baj már az is, amit a levélben való szavazás lehetőségével művel a Fidesz-mamelukokból álló parlament. Csak a határon túl élő kettős állampolgároknak teszik lehetővé az ily módon történő voksolást, viszont megnehezítik azok szavazati jogának gyakorlását, akiknek bár Magyarországon van az állandó lakóhelyük, de külföldön kényszerültek munkavállalásra. Nyilvánvalóan azt feltételezik, hogy az erdélyiek, a délvidékiek, meg a többiek zöme őket támogatja, ellenben a külföldön dolgozók nem a most kormányzók neve mellé húzzák be az X-et. Tisztességtelen hatalmi játszma ez, amit a határon túliak és az itthoniak egymás elleni kijátszására építenek.

Van azonban ennek a dolognak egy távlatosabb vonatkozása is. A vagyoni, vagy a műveltségi választójogi cenzus bevezetését szorgalmazók – akár tudatában vannak ennek, akár nem – valójában azokat erősítik, akik a társadalom nehéz körülmények között élő rétegeitől akarják elvenni a feljebb kapaszkodás lehetőségét. Ezzel a mainál is nehezebbé válna az eltérő szociális helyzetben lévő csoportok közötti átjárás, vagyis az, hogy a született tehetségek kibontakoztathassák képességeiket, miközben emiatt már ma is felmérhetetlenek a veszteségeink.

E felfogás terjedésében külön nyugtalanító, hogy mintha a magyarországi családok emlékezetéből kilúgozódtak volna a múlt tényei. Például az, hogy a 19. század végétől az ellenük kivezényelt rendőrökkel, sőt a katonasággal való véres összecsapásokat is vállalták azok, akik Budapesten és vidéken tüntetéseket szerveztek a választójogért. Mintha a többség tudatából teljesen kihullott volna, hogy még hét évtizede is elsősorban a vagyoni cenzus érvényesítésével szorították le a választásra jogosultak számát, nehogy a nincstelenek őket képviselő politikai erőket juttassanak a parlamentbe, a helyi képviselő testületekbe.
1926-ban az összlakosság mindössze 27 százalékának volt joga ahhoz, hogy országos és helyi képviselőket válasszon. Ugyanakkor ez az arány Németországban 64, Angliában 63, Ausztriában 62, Írországban 59, Svédországban 58, Dániában 50, Finnországban és Hollandiában 49 százalékos volt. Ezzel Magyarország a délkelet-európai országok szintjén rekedt meg. (Igaz, a nálunk gazdaságilag messze fejlettebb Svájcban és Franciaországban is hasonló volt a helyzet.)

Magyarországon, a megelőző évszázados küzdelemben csak 1945 hozott fordulatot. Ekkor emelték a választójogosultak arányát 60 százalék fölé. Többek között bekerültek ebbe a körbe az ország lakosságának többségét kitevő parasztok, akiknek nagy hányada 1-5 hold közötti törpebirtokon kínlódott, fele részük teljesen földnélküli zsellérként nyomorgott. Tessék már egyszer belenézni a népi íróknak a Horthy-rendszer viszonyairól írt szociográfiáiba, költeményeibe, regényeibe, vagy legalább Illyés Gyula: Puszták népébe!

Az addigi kisebb horderejű próbálkozások, az egyházi és a világi latifundiumokat valójában érintetlenül hagyó látszatintézkedések után, 50-100 éves késéssel osztották szét a nincstelenek között a közép- és nagybirtokokat. Tény, hogy ennek során rengeteg sérelem keletkezett. A hamarosan kialakuló diktatúra pedig még azokat is sanyargatta, akikre eredetileg támaszkodni akart. De történt, ami történt, a hatvanas évek második felétől az emberek többsége nagyjából eltemette magában a korábbi sérelmeket. Például azért, mert az 50-es években kuláklistára kerültek fiaiból agrármérnökök, téeszelnökök lettek, vagy azért, mert a téesztagok idővel ugyanúgy nyugdíjat és orvosi ellátást kaptak, mint a munkások. A munkások pedig – akiknek többsége a termőföld eltartó képességéhez mérten óriási paraszttömegből került ki – lassan korszerű lakásokhoz, kiszámítható keresethez stb. jutottak a városokban, jóllehet a szülőföldtől való kényszerű elválás sokak számára igen keserves volt.

Én magam, már csak azért sem kisebbíthetem az érintettek fájdalmát, mert apai nagyapám maga is agyvérzésben halt meg, amikor arra kényszerítették, hogy végre 1961-ben bevigye néhány hold földjét a téeszbe. Ám annyi évtized után illő lenne már az eseményeket történelmi, netán nemzetközi távlatból szemlélni! Például arra is gondolni, hogyan ment végbe a parasztoknak a földtől való megfosztása, mondjuk, a 18-19. századi Angliában…

Sok egyéb személyes tapasztalatom mellett egy, a nyolcvanas évek közepén forgatott filmemből is tudom, hogy a Kádár-rendszer virágkorában a társadalom döntő része lényegében elégedett volt azzal, ahova akkorra jutott.Akiben a tehetség szorgalommal párosult, biztos lehetett abban, hogy egyetemre, vagy főiskolára jut. Mindenki előtt nyitva álltak a szakközépiskolák, a technikumok a gimnáziumok. De akár szakképzettség nélkül is munkához juthatott, aki vállalta a fizikai nehézségeket. A társadalom döntő többségének létbiztonsága volt, életutat lehetett tervezni, lakást vásárolni, házat, esetleg nyaralót építeni, ezeket berendezni, kocsit venni, olykor külföldre menni, megfizethető áron ruházkodni, élelmiszerhez jutni,  a 70-es évek második felétől kicsiben bár, de vállalkozni, vagyis vagyont gyűjteni.

A rendszerváltozás utáni tömeges csalódottság éppen abból fakadt, s erősödik mindmáig, hogy 1990 táján mindenki azt gondolta: minden úgy marad, ahogyan addig volt, csak még tehetősebbek leszünk. Ehhez képest a társadalom többségének azt kellett tapasztalnia, hogy a közösen felhalmozott vagyont elprivatizálták, sőt manapság tovább magánosítják a tűzhöz közel ülők, miközben a népesség egy részét mélyszegénységbe taszítják, illetve olyan viszonyokat alakítanak ki, hogy a társadalom nagy része az egyik hónapról másikra való élés miatti kiszolgáltatottságában ne merje felemelni fejét, s hangját.
És akkor most még arra is rá akarják beszélni egy részüket, hogy utolsó értékük, választójoguk elvételét is birkamód tűrjék, ahogyan immár huszonnégy éven át minden gazemberséget eltűrtek, amit velük tettek.

Adyval a hatalom birtokosairól, s a középosztályról

Ady Endre soraival fejeztem be az múlt évet, kezdem hát vele az újat is. Pontosabban 2013 utolsó délutánján egy chat-felületre már bevertem a következő sorokat. Ám ezek azóta előlem is eltűntek az Internet tengerében a szerencsemalacos, a szerencsepatkós, a pezsgős és szerpentines képeslapáradatban. De talán a sok szerencsekívánatnak köszönhetően az egyik feljegyzésemben mégis a számítógépemen maradtak, így tartósabban rögzíthetem őket.

A gondolattöredék arra vonatkozik, hogy túl későn kezdi beengedni a közbeszédbe a médiát uralók jobb- és baloldali kasztja azt a felismerést, hogy a rendszerváltást maguknak kisajátítók, ha úgy tetszik, az Ellenzéki Kerekasztal résztvevői, csak a hatalom megszerzésének lehetőségére koncentráltak. Ezek a pártokba szilárduló érdekcsoportok később sem figyeltek oda azokra a kétségtelenül bátortalan jelzésekre, hogy a magyar társadalom alulnézetből való ismeretének hiánya, a nyugati értékrend fetisizálása kudarchoz fog vezetni.

Egyedül a Fidesz-vezetők sajátja volt, s talán még ma is az, a magyar társadalom alulnézetből való, személyes élettapasztalatokon alapuló ismerete a politikai hatalom  birtokosai között. Ők vidékről, részben a társadalom alsóbb rétegeiből kerülhettek Budapestre. Emellett részesülhettek a Kádár-rendszer utolsó időszakában a kiváltságosaknak járó, személyre szabott hazai oktatásban, majd Soros-ösztöndíjjal nyugati képzésben. 

Mindannyiunk tragédiája azonban, hogy ezek az emberek idővel az állami, a még megmaradt államosított, illetve az újraállamosított vagyonból maguknak való szerzést tették meg fő céljuknak. Ennek érdekében tovább-, sőt visszakonzerválják a korábban már meghaladott viszonyokat. A hozzájuk dörgölőző réteg pedig ott tart, ahol száz évvel ezelőtt tartott az úgynevezett polgárság, amely Ady Endrének a Népszava 1912. szeptember 8-án megjelent cikke szerint „Tiszának csinál ovációt, saját hite, büszkesége nincs, s boldog, hogy együtt lehet „középosztály” a haramiabasa szolgabíró urakkal. Büszke polgársága csak olyan társadalmaknak van, ahol a polgárság forradalmat csinált, s véres kézzel dobálta ki kastélyaik ablakán elnyomóit. A magyar polgárság csinált talpnyalást, üzletet, kalábriászt, de forradalmat soha, s ezért nincs, s ezért kell ma minden becsületes erőnek oda állnia, ahol a forradalom – van.”

Mintha száz év óta semmi nem változott volna itt, ha csak az nem, hogy a rendszerváltás utáni Népszava aligha közölt volna le ilyen mondatokat.