Adyval a hatalom birtokosairól, s a középosztályról

Ady Endre soraival fejeztem be az múlt évet, kezdem hát vele az újat is. Pontosabban 2013 utolsó délutánján egy chat-felületre már bevertem a következő sorokat. Ám ezek azóta előlem is eltűntek az Internet tengerében a szerencsemalacos, a szerencsepatkós, a pezsgős és szerpentines képeslapáradatban. De talán a sok szerencsekívánatnak köszönhetően az egyik feljegyzésemben mégis a számítógépemen maradtak, így tartósabban rögzíthetem őket.

A gondolattöredék arra vonatkozik, hogy túl későn kezdi beengedni a közbeszédbe a médiát uralók jobb- és baloldali kasztja azt a felismerést, hogy a rendszerváltást maguknak kisajátítók, ha úgy tetszik, az Ellenzéki Kerekasztal résztvevői, csak a hatalom megszerzésének lehetőségére koncentráltak. Ezek a pártokba szilárduló érdekcsoportok később sem figyeltek oda azokra a kétségtelenül bátortalan jelzésekre, hogy a magyar társadalom alulnézetből való ismeretének hiánya, a nyugati értékrend fetisizálása kudarchoz fog vezetni.

Egyedül a Fidesz-vezetők sajátja volt, s talán még ma is az, a magyar társadalom alulnézetből való, személyes élettapasztalatokon alapuló ismerete a politikai hatalom  birtokosai között. Ők vidékről, részben a társadalom alsóbb rétegeiből kerülhettek Budapestre. Emellett részesülhettek a Kádár-rendszer utolsó időszakában a kiváltságosaknak járó, személyre szabott hazai oktatásban, majd Soros-ösztöndíjjal nyugati képzésben. 

Mindannyiunk tragédiája azonban, hogy ezek az emberek idővel az állami, a még megmaradt államosított, illetve az újraállamosított vagyonból maguknak való szerzést tették meg fő céljuknak. Ennek érdekében tovább-, sőt visszakonzerválják a korábban már meghaladott viszonyokat. A hozzájuk dörgölőző réteg pedig ott tart, ahol száz évvel ezelőtt tartott az úgynevezett polgárság, amely Ady Endrének a Népszava 1912. szeptember 8-án megjelent cikke szerint „Tiszának csinál ovációt, saját hite, büszkesége nincs, s boldog, hogy együtt lehet „középosztály” a haramiabasa szolgabíró urakkal. Büszke polgársága csak olyan társadalmaknak van, ahol a polgárság forradalmat csinált, s véres kézzel dobálta ki kastélyaik ablakán elnyomóit. A magyar polgárság csinált talpnyalást, üzletet, kalábriászt, de forradalmat soha, s ezért nincs, s ezért kell ma minden becsületes erőnek oda állnia, ahol a forradalom – van.”

Mintha száz év óta semmi nem változott volna itt, ha csak az nem, hogy a rendszerváltás utáni Népszava aligha közölt volna le ilyen mondatokat.

ALULNÉZET: Látlelet a középosztályról

A Milla által szervezett tegnapi tüntetés után a hatalmas tömeg egy részével a Váci utcának a vásárcsarnok felőli részén sodródtam a Fővám tér felé. A kivilágított portálokon át beláttunk az ürességtől kongó éttermekbe. A kinti asztaloknál is csupán néhány külföldi múlatta az időt. Mi sem természetesebb, étlapokat ajánló pincérek sokasága csapott le az elvonulókra, hogy becsalogassa őket egy italra, netán vacsorára. Negyedóra alatt vergődtünk át ezen a szakaszon, de ezalatt senkit nem láttam, hogy engedne a csábításnak. Pedig aligha hihető, hogy a középkorúak, vagy az idősebbek ne lettek volna fáradtak, szomjasak, vagy éhesek a megelőző három órás álldogálás után. Azokról már ne is beszéljünk, akik más rendezvényekről jöttek a Szabadsajtó útjára. Dacára a kimerültségnek, az emberek csak mentek tovább. Nyilvánvaló, hogy többségük nem engedhette meg magának az éttermi fogyasztással járó többletkiadást. Holott jól öltözöttek, kulturáltak, választékos beszédűek voltak. Megjelenésük alapján mindenütt másutt középosztálybelieknek tekintenék őket. A különbség csupán annyi, hogy mindenütt másutt a középosztálybeli társaiknak nem okozna gondot egy ilyen helyzet finanszírozása. Néhány évvel ezelőtt talán még nekik sem okozott…

Nyilvánvaló, hogy többségük nem engedhette meg magának az éttermi fogyasztással járó többletkiadást.