Tétényi Éva Csodaországban

Zöldi László barátom ismét megszólalásra késztet azzal, amit Tétényi Éváról ír a blogjában. Nos, én csupán egy-egy újságcikkből, egy-egy televíziós tudósításból és interjúból ismerem Esztergom polgármester asszonyát. Ezekből egy harcias amazon képe bontakozik ki előttem, akinek nevét – az ellenzéki politikai szervezetek teszetoszasága, és az igazán karakteres vezető hiánya miatt – egyfajta utolsó szalmaszálként dobták és dobják be főként a Klubrádió kétségbeesett betelefonálói.

Kérdéseim a következők:

1.) Maga Tétényi Éva akar-e miniszterelnök lenni?

2.) Ha igen, akkor miért nem jelzi ezt? Ha nem, akkor miért hagyja, hogy illúziókban ringassák magukat a hívei?

3.) Országos, sőt nemzetközi kitekintése, felkészültsége, nyelvtudása alapján alkalmas-e a posztra?

4.) Ha mindez egyelőre hiányzik nála, akkor mit tesz annak érdekében, hogy alkalmassá váljék?

5.) Ha miniszterelnök akar lenni, akkor milyen lépéseket tett és kíván tenni a jövőben azért, hogy megteremtsen, vagy magához hajlítson egy olyan politikai szervezetet, amely ebben a törekvésében menedzselni képes őt?

6.) Netalán azt gondolja: elég, ha ölbe tett kézzel kibekkeli, amíg valakik jelölik őt a posztra?

Szó se róla, Magyarországon, a csodavárók országában még ez is megtörténhet anélkül, hogy valaki feltenné neki az első öt kérdést!

Ismét kitüntetik a cégeket

Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter ezen túl, havonta ünnepélyes keretek között ad át díjakat a sikeres vállalkozásoknak.

Csak azt ne higgye valaki, hogy nem volt már ilyen!

Szocialista munkaversenynek hívták. Akkor is, most is pártunk és kormányunk vezetői osztották a díjakat, a kitüntetéseket, az okleveleket, a zászlókat, s főleg az észt. Akkor is, most is beszámolt az eseményről a pártállami MTI, a rádió, a televízió és a nyomtatott sajtó. Annak is, ennek is – végső soron – agitációs-propaganda céljai voltak. Felsóhajthatunk hát: sokba került ugyan, de visszaérkeztünk oda, ahonnan elindultunk.

De tényleg annyira jó mulatság és férfimunka lenne mindez, ahogyan belénk akarják szuggerálni?

A média is bontja a pártfékek rendszerét

A Fidesz kormányának és parlamentjének a demokrácia intézményeit meggyengítő, sőt szinte felszámoló intézkedéseit jó ideje okkal kárhoztatják a mára szinte megbénult ellenzéki pártok, a talajt vesztett, még felelősen megnyilatkozni akaró újságírók, a fékek és ellensúlyok nálunk épp csak kiépült rendszerének felszámolása miatt aggódó értelmiségiek. Eközben megfeledkeznek, megfeledkezünk arról, hogy a Fideszével csaknem egyenértékű, vagyis bűnös mulasztás terheli ezért a baloldalinak és liberálisnak tekintett pártok vezetőit is.

Szó sincs arról, hogy kisebbíteni akarnám az orbánista vezérkar, a kézből etetett jobboldali újságíróhad, a csendesen asszisztáló főpapság, a vagyonszerzésbe belefeledkezett sunyi újgazdagok felelősségét. De lássuk be, az úgymond baloldali és liberális szerveződések két évtizede meghatározó személyiségeinek felelőssége vetekszik az említettekével abban, hogy a talán legfontosabb fék és ellensúly hiányzik: Magyarországon ma nincs a társadalmi kérdések iránt ténylegesen is érzékenységet tanúsító, hatékonyan cselekedni képes ellenzéki párt!

Mára idevezettek a pártvezetők egzisztenciális érdekektől és karriervágytól mozgatott kicsinyes taktikázásai, a felkészületlenségük mértékével fordítottan arányos nagyképűségük, a mértéktelen médiapolitizálás, az eszmei-elvi kérdések szőnyeg alá söprése. Lássuk be, még ha túl is tesszük magunkat a 2002-2010 közötti bukdácsoló kormányzás tapasztalatin, mindez akkor sem kecsegtet érdemi változásokkal, ha a mai ellenzék valami csoda folytán megnyerné a jövő évi parlamenti választásokat! Mindennek személyi vonatkozásaira villant néhány éles fénysugarat az a cikksorozat, amelyben Zöldi László elemzi Szanyi Tibor önleleplező, a Népszabadsággal kapcsolatos minapi megnyilatkozásait.

Eközben persze az úgymond baloldali, a liberális és a kereskedelmi média érintett személyiségeinek, vezetőinek, tulajdonosainak is el kellene gondolkodniuk azon, miként szolgálták és szolgálják ki a szívüknek kedves pártok, a haverként kezelt pártvezetők szeszélyeit, rövid távú politikai érdekeit, amellyel ők maguk is dicstelen szerepet játszottak és játszanak a pártfékek és ellensúlyok magyarországi rendszerének mára csaknem befejezett lebontásában.

Nekem is van egy álmom

Nekem is van egy álmom. Történetesen az, hogy az újságírók, mielőtt megszólalnának, vagy leírnának valamit, legalább két forrásból ellenőriznék a tényeket - ahogyan ez a hajdani tankönyvekben állt. Ha ugyanis így tennének, sem az ATV Híradóban, sem az Euronews magyar nyelvű közvetítésében - s még ki tudja hány helyen - nem mondanának olyat, hogy 50 évvel ezelőtt "Van egy álmom" kezdetű beszédet mondott Martin  Luther King.
 
A szólássá lett formula ugyanis a 15 bekezdésből álló beszéd 11-ik bekezdésében hangzik el először, amint az A XX. század nagy beszédeinek magyarul megjelent válogatásában, a 202. oldalon ellenőrizhető (Agave, 2006). De ha valakinek ez kevés, felütheti a Londonban a Qercus által 2005-ben, illetve 2007-ben kiadott Speeches that changed the world 150. oldalát is. Abban szintén így kezdődik a híres beszéd: "Fives score years ago, a great American, in whose symbolic shadow we stand today, signed the Emancipation Proclamation." Azaz a fent hivatkozott magyar nyelvű könyv szerint: "Egy évszázaddal ezelőtt egy nagy amerikai, akinek a jelképes árnyékában ma is állunk, aláírta az Emancipációs Nyilatkozatot."
 
Amíg az egyre nagyobb méreteket öltő pontatlanság uralja a médiánkat, és persze számos más területet is, reménytelen, hogy kilábaljunk abból az országos katyvaszból, amibe közösen lavíroztuk magunkat. Senki ne áltassa magát azzal, hogy neki ebben nincs meg a saját sara!

Tönkreteszik a termőföldet

A földéhséget emlegetik az agrárlobbysták, amikor a termőföldért folyó harcról beszélnek.

Már-már a szívem szakad meg, amikor ezt az érvelést hallom. És talán meg is szakadna a szívem, ha nem érzékelném lépten-nyomon, hogy nem annyira a föld szeretete, hanem a pénz imádata mozgatja az egymással kíméletlenül csatázó feleket. A gyakran nemtelen eszközökkel folytatott harcot figyelve úgy látom, hogy nem a magyar mezőgazdaság felvirágoztatása itt a cél, hanem a hektáronkénti nettó 67 ezer forintos földalapú támogatás megszerzése. Száz hektár esetén ez csaknem 7 millió forintos jövedelemhez juttatja a tűzhöz közel ülőket. És akkor a termés hasznáról, a természeti csapások után fizetett állami támogatásokról, a kedvezményes hitelekről még egy szót sem ejtettünk.

Ennek fényében a földéhséget pénzéhségnek látom. A pénzéhség áll az ország egyes körzeteiben óriásplakátokkal is nyomatékosított „Magyar gazdák kezébe a magyar földet!” akciózás hátterében is. A kapzsiság szembetűnő következménye: ma már a lehető legnagyobb táblákon, a lehető legkevesebb emberi közreműködést igénylő gabonaféléket, olajnövényeket és kukoricát termelnek a földbirtokosok. Zömük tartózkodik a kockázatos zöldség- és gyümölcstermesztéstől, és kifejezetten elutasítja az állattenyésztéssel való bíbelődést. Ez felel meg a ráfordítások minimalizálása, a haszon maximalizálása elvnek.

Ha csak közgazdasági szempontok szerint nézzük a dolgot, nincs ebben semmi kivetni való. Csakhogy a gazdák és érdekvédelmi szervezeteik rendre nemzeti maszlaggal körítik önös érdekeiket. Márpedig az ország népe, amely elvben a földnek, mint közös természeti kincsnek a végső letéteményese, valójában vesztese ennek a nemzeti színekkel elegyített porhintésnek.

Rövid távon és egy viszonylag szűkebb körben azért vesztese, mert a szinte kizárólagos szántóföldi tömegtermelés miatt a magyar falvak határának többsége ma már csak néhány módos család megélhetését teszi lehetővé. A közmunkában való foglalkoztatás és az ennek nyomán a magyar vidékre rátelepedő nyomor elképesztő méretei ennek a többségi érdeket teljességgel figyelmen kívül hagyó politikusi-földbirtokosi, bankár-földbirtokosi, földbirtokosi kapzsiságnak a következményei.

De hosszú távon is vesztesei leszünk ennek az országosan mindössze 5-10 ezer család jólétét szem előtt tartó rablópolitikának. Állattenyésztés híján gyakorlatilag megszűnt a talajerő szerves trágyával való pótlása, ezért a növény- és állattenyésztés közötti egyensúly drámai megbillenése a lózungokban olyannyira magasztalt magyar föld teljes kizsigerelésével jár együtt. Egy-másfél évtized még, s ha nem történnek ellenlépések, az ország, vagyis mindannyiunk termőföldvagyonát ökológiai katasztrófa fenyegeti a kapzsi földbirtokosok miatt.

A lapítás hiábavaló

Soha nincs késő – válaszolja Szénási Sándor kérdésére a trafikmutyi elleni mai budapesti tüntetés MSZP-s szervezője a Klubrádió reggeli adásában. A műsorvezető azt firtatta ugyanis, hogy mintha után lövés lenne ez a médiában lényegében mára lecsengett ügyletsorozat elleni tiltakozás.

Magam inkább a rádiós álláspontját osztom. Tiltakozni – nem csak a trafikok koncessziós jogának pártalapon való elosztása ellen – alighanem már abban a pillanatban kellene, amikor a tisztességtelen szándék napvilágra kerül. Ám Magyarországon az éppen érintettek rendre kivárnak. Egzisztenciális kiszolgáltatottságuk miatt abban reménykednek, hogy ha csendben meghúzzák magukat, meg fogják úszni; ha lapítanak, ők kimaradnak a szórásból.

Pedig ha csak az utóbbi három év történéseire gondolnak, nem hihetik, hogy a hatalom mérhetetlenül önző birtokosai éppen hozzájuk lesznek majd kegyesek.