Tétényi Éva Csodaországban

Zöldi László barátom ismét megszólalásra késztet azzal, amit Tétényi Éváról ír a blogjában. Nos, én csupán egy-egy újságcikkből, egy-egy televíziós tudósításból és interjúból ismerem Esztergom polgármester asszonyát. Ezekből egy harcias amazon képe bontakozik ki előttem, akinek nevét – az ellenzéki politikai szervezetek teszetoszasága, és az igazán karakteres vezető hiánya miatt – egyfajta utolsó szalmaszálként dobták és dobják be főként a Klubrádió kétségbeesett betelefonálói.

Kérdéseim a következők:

1.) Maga Tétényi Éva akar-e miniszterelnök lenni?

2.) Ha igen, akkor miért nem jelzi ezt? Ha nem, akkor miért hagyja, hogy illúziókban ringassák magukat a hívei?

3.) Országos, sőt nemzetközi kitekintése, felkészültsége, nyelvtudása alapján alkalmas-e a posztra?

4.) Ha mindez egyelőre hiányzik nála, akkor mit tesz annak érdekében, hogy alkalmassá váljék?

5.) Ha miniszterelnök akar lenni, akkor milyen lépéseket tett és kíván tenni a jövőben azért, hogy megteremtsen, vagy magához hajlítson egy olyan politikai szervezetet, amely ebben a törekvésében menedzselni képes őt?

6.) Netalán azt gondolja: elég, ha ölbe tett kézzel kibekkeli, amíg valakik jelölik őt a posztra?

Szó se róla, Magyarországon, a csodavárók országában még ez is megtörténhet anélkül, hogy valaki feltenné neki az első öt kérdést!

A média is bontja a pártfékek rendszerét

A Fidesz kormányának és parlamentjének a demokrácia intézményeit meggyengítő, sőt szinte felszámoló intézkedéseit jó ideje okkal kárhoztatják a mára szinte megbénult ellenzéki pártok, a talajt vesztett, még felelősen megnyilatkozni akaró újságírók, a fékek és ellensúlyok nálunk épp csak kiépült rendszerének felszámolása miatt aggódó értelmiségiek. Eközben megfeledkeznek, megfeledkezünk arról, hogy a Fideszével csaknem egyenértékű, vagyis bűnös mulasztás terheli ezért a baloldalinak és liberálisnak tekintett pártok vezetőit is.

Szó sincs arról, hogy kisebbíteni akarnám az orbánista vezérkar, a kézből etetett jobboldali újságíróhad, a csendesen asszisztáló főpapság, a vagyonszerzésbe belefeledkezett sunyi újgazdagok felelősségét. De lássuk be, az úgymond baloldali és liberális szerveződések két évtizede meghatározó személyiségeinek felelőssége vetekszik az említettekével abban, hogy a talán legfontosabb fék és ellensúly hiányzik: Magyarországon ma nincs a társadalmi kérdések iránt ténylegesen is érzékenységet tanúsító, hatékonyan cselekedni képes ellenzéki párt!

Mára idevezettek a pártvezetők egzisztenciális érdekektől és karriervágytól mozgatott kicsinyes taktikázásai, a felkészületlenségük mértékével fordítottan arányos nagyképűségük, a mértéktelen médiapolitizálás, az eszmei-elvi kérdések szőnyeg alá söprése. Lássuk be, még ha túl is tesszük magunkat a 2002-2010 közötti bukdácsoló kormányzás tapasztalatin, mindez akkor sem kecsegtet érdemi változásokkal, ha a mai ellenzék valami csoda folytán megnyerné a jövő évi parlamenti választásokat! Mindennek személyi vonatkozásaira villant néhány éles fénysugarat az a cikksorozat, amelyben Zöldi László elemzi Szanyi Tibor önleleplező, a Népszabadsággal kapcsolatos minapi megnyilatkozásait.

Eközben persze az úgymond baloldali, a liberális és a kereskedelmi média érintett személyiségeinek, vezetőinek, tulajdonosainak is el kellene gondolkodniuk azon, miként szolgálták és szolgálják ki a szívüknek kedves pártok, a haverként kezelt pártvezetők szeszélyeit, rövid távú politikai érdekeit, amellyel ők maguk is dicstelen szerepet játszottak és játszanak a pártfékek és ellensúlyok magyarországi rendszerének mára csaknem befejezett lebontásában.