A Kuncze-ügy is az ellenzéki oldal zűrzavaráról, illetve Orbán uszító beszédéről vonja el a figyelmet

Kuncze Gábornak a Klubrádióból való eltávolításáról kérdezte véleményemet publicista barátom. Nos, sosem volt bajom azzal, hogy Kuncze Gábor riporteri szerepet vállalt. Ehhez mindenkinek joga van, ha lehetőséget kap rá. Viszont kezdettől fogva bajom volt azzal, hogy Kuncze gyakran úgy kérdezett és beszélt arról a korszakról, amelyben az egyik kormányzó párt elnöke, illetve miniszter volt, mintha ő maga nem vett volna részt a döntésekben. Ez különösen zavart akkor, amikor egykori minisztertársait szólaltatta meg.

Amikor Kuncze Gábor nemrégiben új egyesület alapításában vett részt, a Klubrádió rendszeres hallgatójaként – s ilyen minőségemben nem kellett behatóbban tanulmányoznom a körülményeket – bennem az a képzet, ha úgy tetszik tévképzet, alakult ki, hogy a rádió egy ismét politikai pályára lépett személyt foglalkoztat műsorvezetőként. Ez számomra azt jelentette, hogy a rádió nem ügyel a pártatlanságra. Félreértés ne essék, nem azzal van bajom, ha egy magát függetlennek mondó médium markáns eszmeiséget képvisel, hanem azzal, ha egy politikai szervezet szolgálatának gyanúja vetül rá. Ahogyan ez nem is gyanú az állami hírügynökség, a rádió- és tévécsatornák esetében.

Mindazonáltal Kuncze Gábor eltávolításának módja azt az érzetet keltette bennem, hogy az intézménynél a vezetők szeszélyesen, nem kellő körültekintéssel, maguknak a mérlegelésre időt nem hagyva döntenek. Ennek az a látszata, hogy vagy önkény uralja a szervezetet, vagy külső nyomásnak kellett engedni. Ráadásul a lebonyolítás módja azt a benyomást okozza a kívülállóban, hogy a sunyiság sem áll távol e döntéshozóktól. Nem szeretném őket a hátam mögött tudni! Eközben elismerem, hogy a folyamatos anyagi nehézségek, az elképesztő kormányzati és a médiahatósági nyomás, amelynek csupán csúcsa, hogy a hatóság a rádiónak kedvező bírósági döntéseket is rendszeresen semmibe veszi, oly mértékben roncsolja a tulajdonos és a vezetők idegeit, hogy esetenként már nincs elég erejük a higgadt mérlegeléshez. Ám be kell látniuk, nekik is részük lett abban, hogy a Gyurcsány-ügy mellett a Kuncze-eset is hozzájárul ahhoz, hogy ma nem az ellenzéki oldalon tapasztalható zűrzavarral, az esetleges kormányváltás utáni konkrét programok követelésével, vagy Orbán Viktornak a Hősök terén elmondott, hamisságosan számon kérő, mozgósító, uszító beszédével foglalkozik az ország, hanem e mindent egybe vetve marginális kérdéssel.

Ennek ellenére, aki teheti, hallgassa továbbra is a Klubrádiót! A nyilvánvaló elfogultságok ellenére – amelyek mindig is jellemezték az adót, bármit is állítottak erről a vezető szerkesztők – olyan hírek, olyan vélemények hangzottak el benne, amelyekről némán hallgattak, vagy amelyeket szándékos torzítással adtak közre az állami és a nagy kereskedelmi médiumok. A Klubrádió nélkül gyakorlatilag semmit nem tudnánk arról, hogyan játszanak az ország nagy többségével a hatalom urai.

Sajnos, addig, amíg az együgyű öntudatlanság állapotában gondolja magát biztonságban az isten adta nép, a Klubrádió a világra nyitottság ébren tartásának, az alternatív gondolkodáshoz való jog követelésének egyelőre szinte pótolhatatlan tényezője, nem szólva arról, hogy oroszlánrészt vállal a magyar kultúra egy értékes részének közvélemény elé tárásából, megtartásából.

Ismét kitüntetik a cégeket

Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter ezen túl, havonta ünnepélyes keretek között ad át díjakat a sikeres vállalkozásoknak.

Csak azt ne higgye valaki, hogy nem volt már ilyen!

Szocialista munkaversenynek hívták. Akkor is, most is pártunk és kormányunk vezetői osztották a díjakat, a kitüntetéseket, az okleveleket, a zászlókat, s főleg az észt. Akkor is, most is beszámolt az eseményről a pártállami MTI, a rádió, a televízió és a nyomtatott sajtó. Annak is, ennek is – végső soron – agitációs-propaganda céljai voltak. Felsóhajthatunk hát: sokba került ugyan, de visszaérkeztünk oda, ahonnan elindultunk.

De tényleg annyira jó mulatság és férfimunka lenne mindez, ahogyan belénk akarják szuggerálni?

A média is bontja a pártfékek rendszerét

A Fidesz kormányának és parlamentjének a demokrácia intézményeit meggyengítő, sőt szinte felszámoló intézkedéseit jó ideje okkal kárhoztatják a mára szinte megbénult ellenzéki pártok, a talajt vesztett, még felelősen megnyilatkozni akaró újságírók, a fékek és ellensúlyok nálunk épp csak kiépült rendszerének felszámolása miatt aggódó értelmiségiek. Eközben megfeledkeznek, megfeledkezünk arról, hogy a Fideszével csaknem egyenértékű, vagyis bűnös mulasztás terheli ezért a baloldalinak és liberálisnak tekintett pártok vezetőit is.

Szó sincs arról, hogy kisebbíteni akarnám az orbánista vezérkar, a kézből etetett jobboldali újságíróhad, a csendesen asszisztáló főpapság, a vagyonszerzésbe belefeledkezett sunyi újgazdagok felelősségét. De lássuk be, az úgymond baloldali és liberális szerveződések két évtizede meghatározó személyiségeinek felelőssége vetekszik az említettekével abban, hogy a talán legfontosabb fék és ellensúly hiányzik: Magyarországon ma nincs a társadalmi kérdések iránt ténylegesen is érzékenységet tanúsító, hatékonyan cselekedni képes ellenzéki párt!

Mára idevezettek a pártvezetők egzisztenciális érdekektől és karriervágytól mozgatott kicsinyes taktikázásai, a felkészületlenségük mértékével fordítottan arányos nagyképűségük, a mértéktelen médiapolitizálás, az eszmei-elvi kérdések szőnyeg alá söprése. Lássuk be, még ha túl is tesszük magunkat a 2002-2010 közötti bukdácsoló kormányzás tapasztalatin, mindez akkor sem kecsegtet érdemi változásokkal, ha a mai ellenzék valami csoda folytán megnyerné a jövő évi parlamenti választásokat! Mindennek személyi vonatkozásaira villant néhány éles fénysugarat az a cikksorozat, amelyben Zöldi László elemzi Szanyi Tibor önleleplező, a Népszabadsággal kapcsolatos minapi megnyilatkozásait.

Eközben persze az úgymond baloldali, a liberális és a kereskedelmi média érintett személyiségeinek, vezetőinek, tulajdonosainak is el kellene gondolkodniuk azon, miként szolgálták és szolgálják ki a szívüknek kedves pártok, a haverként kezelt pártvezetők szeszélyeit, rövid távú politikai érdekeit, amellyel ők maguk is dicstelen szerepet játszottak és játszanak a pártfékek és ellensúlyok magyarországi rendszerének mára csaknem befejezett lebontásában.

Nekem is van egy álmom

Nekem is van egy álmom. Történetesen az, hogy az újságírók, mielőtt megszólalnának, vagy leírnának valamit, legalább két forrásból ellenőriznék a tényeket - ahogyan ez a hajdani tankönyvekben állt. Ha ugyanis így tennének, sem az ATV Híradóban, sem az Euronews magyar nyelvű közvetítésében - s még ki tudja hány helyen - nem mondanának olyat, hogy 50 évvel ezelőtt "Van egy álmom" kezdetű beszédet mondott Martin  Luther King.
 
A szólássá lett formula ugyanis a 15 bekezdésből álló beszéd 11-ik bekezdésében hangzik el először, amint az A XX. század nagy beszédeinek magyarul megjelent válogatásában, a 202. oldalon ellenőrizhető (Agave, 2006). De ha valakinek ez kevés, felütheti a Londonban a Qercus által 2005-ben, illetve 2007-ben kiadott Speeches that changed the world 150. oldalát is. Abban szintén így kezdődik a híres beszéd: "Fives score years ago, a great American, in whose symbolic shadow we stand today, signed the Emancipation Proclamation." Azaz a fent hivatkozott magyar nyelvű könyv szerint: "Egy évszázaddal ezelőtt egy nagy amerikai, akinek a jelképes árnyékában ma is állunk, aláírta az Emancipációs Nyilatkozatot."
 
Amíg az egyre nagyobb méreteket öltő pontatlanság uralja a médiánkat, és persze számos más területet is, reménytelen, hogy kilábaljunk abból az országos katyvaszból, amibe közösen lavíroztuk magunkat. Senki ne áltassa magát azzal, hogy neki ebben nincs meg a saját sara!

MÉDIA: Vissza a kiküldött tudósítókkal!

Ezek a gyakran a nyugati és keleti újságírói szakmai körökben is tekintélynek örvendő, több nyelven beszélő szakemberek a magyar szempontokat is figyelembe véve mutatták be az eseményeket, szólaltatták meg a nemzetközi folyamatok alakítóit. Tették ezt úgy, hogy például a Magyar Televízió külpolitikai szerkesztőségének 15-20 perces riportjait gyakran megvásárolták és műsorra tűzték a legnézettebb nyugati csatornák is.

Az elektronikus tévéújságban új műsort fedezek fel. Előjegyzem hát az RTR Planeta Speciális levelező címmel 21.40-kor kezdődő programját. A megfelelő időpontban a készülék automatikusan átkapcsol az orosz csatornára, s a képernyőn hamarosan a főcím is feltűnik: Specialniij korrespondent. Persze cirill betűkkel.

Ja, hogy a Kiküldött tudósító című műsorról van szó! – esik le a tantusz.

Az évek óta hetente látható adásban az orosz valóság legdermesztőbb jelenségeit dolgozzák fel dokumentumértékű mozgóképi bejátszásokkal, a hatalmas ország távoli tájain készült riportokkal, a határokon túl ténykedő tudósítókkal, szakértők megszólaltatásával és a magyar képernyőkön sosem tapasztalható hevességű stúdióvitákkal. Ma a narkósok világának pokla, a kábítószer-kereskedelem megállíthatatlan terjeszkedése a téma. A feldolgozás professzionális, a képek döbbenetesek, a vita érdekfeszítő, szóval ezt a műsort is érdemes volt megnézni. 

No, de hogy lett ebből Speciális levelező? Természetesen a szavak tükörfordításával. S nyilván azért, mert a fordító még gyerek volt, amikor a Magyar Távirati Iroda mellett a Magyar Televíziónak, a Magyar Rádiónak, de még a nagyobb országos lapoknak is voltak állandó, külföldi állomáshelyeken dolgozó újságírói, illetve a világ forró pontjaira rendszeresen kiküldött tudósítói, riporterei, operatőrei. Ezek a gyakran a nyugati és keleti újságírói szakmai körökben is tekintélynek örvendő, több nyelven beszélő, hihetetlen tudást és tapasztalatot felhalmozott szakemberek a magyar szempontokat is figyelembe véve mutatták be az eseményeket, szólaltatták meg a nemzetközi folyamatok alakítóit. Tették ezt úgy, hogy például a Magyar Televízió külpolitikai szerkesztőségének 15-20 perces riportjait gyakran megvásárolták és műsorra tűzték a legnézettebb nyugati csatornák is.

Történt mindez a Kádár-rendszer második-harmadik etapjában, amihez képest mára szinte eltűntek a magyar médiumokból a világszínvonalú riportokat készítő kiküldött tudósítók.

Elég baj ez nekünk!

Az eleve pénzhiánytól szenvedő országos lapokról most ne beszéljünk, de a Magyar Televízióból, a Magyar Rádióból is kiszorították őket. Nyilván kell a pénz a sportközvetítésekre, vagyis főként az NB I-es labdarúgó egyesületek, s rajtuk keresztül ki tudja, ki mindenki támogatására. Emiatt aztán a nyelvünkből kikopnak az olyan, az újabb nemzedékek számára már mit sem jelentő kifejezések, mint amilyen „kiküldött tudósító” is volt.

Ez a veszteség persze jelentéktelen. Az igazán nagy kár a tudósítások, a világra ablakot nyitó riportok eltűnése miatti tömeges tájékozatlanságból származik. A magyar társadalom által fizetett ár a tévhitekre épülő közgondolkodásban, a külfölddel szembeni bizalmatlanságban, a tömegek könnyű manipulálhatóságának egyre riasztóbb jelenségeiben, a valóság folyamatait hibásan érzékelő, azokra önpusztító módon reagáló úgymond elitek sorozatosan káros döntéseiben, no meg a barbárság bizonyos tömeges megnyilvánulásaiban érthető tetten.

Csak a média nyilvánvalóan nem felelős mindezért. Azonban az sem kétséges, hogy a magyar médiumok külföldi és hazai irányítói maguk is többet tehetnének azoknak a kommunikációs zavaroknak az elhárításáért, amelyeknek, sok egyéb mellett, nem kis szerepük van abban, hogy a lakosság nagy része lelki traumától szenved.

Úgy képzelem, hogy ha egyszer visszatérhetnének a képernyőkre, a rádióműsorokba a kiküldött tudósítók, visszatérne az a műsorszerkesztési alapelv, amely még három évtizeddel ezelőtt is a világra való nyitás, a kulturális értékteremtés, a műveltségterjesztés, a mind sokoldalúbb tájékozottság eszközének kezdte tekinteni a médiumokat. Persze ma már oly sokrétűvé vált a médiatér, hogy minden elemén balgaság lenne számon kérni ezeket a követelményeket. Azonban a mostanában közmédiumoknak csúfolt intézményektől igenis elvárható lenne, hogy ilyen elvek jegyében készüljön a műsoraik egy része abból az idén 68 milliárd forintból, amit az adófizetők pénzéből átfolyatnak rajtuk.

KÖZÉLET: Megálljt a (nyelvi) korrupciónak!

„Egyetlen terület sincs, amit ne igázott volna le az újmagyar beszéddel is a hatalom.”

Lekertévézi a Magyar Televíziót Rab László a csütörtöki Népszabadság műsorajánlójában. És joggal! Igaza van, amikor így fogalmaz: „A királyi tévének már eltűnt a közszolgálati karaktere, itt is rongysorozatokat adnak a reklámblokkok közt.”

Na, mármost, ha ez így van – márpedig egyre többen mondják és írják, hogy így van, akkor mi a csudának írja és mondja még mindig közszolgálatinak a Magyar Televíziót, no meg a Magyar Rádiót minden véleményvezér, aki ezekről az intézményekről értekezik?

Az előző blogteremben és szakmai tanácskozásokon hányszor, de hányszor figyelmezettem kollégáimat, hogy amikor közszolgálatinak mondják az egyre szűkebb hatalmi csoport érdekeit szolgáló médiumokat, a porhintéshez, a szemfényvesztéshez járulnak hozzá.  Ami a Magyar Televíziót illeti, az nem más ma már, csupán állami tévé, illetve – Rab kolléga meglátását is elfogadva – az állami és a kereskedelmi televíziók egyfajta nívótlan keveréke. Ezért szólok innen is, erről az új blogtérről is, hogy mindazon közszereplők – politikusok, újságírók és a médiumokban szakértőként fellépő ítészek –, akik átveszik a hegemón politikai és gazdasági hatalom kiépítésére törekvő Fidesz-vezérek kifejezéseit, maguk is hozzájárulnak annak a rendszernek a kiépítéséhez, amellyel szemben oly hevesen nyilvánítják ki ellenérzéseiket!

Ne becsüljük le a nyelv erejét! Ne becsüljük le azokat az erőfeszítéseket, amelyekkel maga a pártvezér és propagandista csapata saját hatalmi törekvéseinek szolgálatába állítja magát a magyar nyelvet is! A nemzeti konzultációk például címlisták gyűjtését szolgálják. Az alkotmányt alaptörvénnyé nevezik át, hogy ne szúrjon szemet a napi érdekek szerinti rendszeres módosítása. Ugyanebben a dokumentumban a bevezetőt hitvallásnak nevezik el, hogy az átlagembernek eszébe ne jusson megkérdőjelezni annak tételeit. Például túlhangsúlyozzák benne a nemzethez tartozást, amivel másodrendűvé teszik azokat, akik az országnak jóllehet adófizető polgárai, de nem a magyar nemzet tagjai.

Ebben az újmagyar beszédben a minimálbér-emelés valójában csökkenést jelent a dolgozónak és adónövekedést a munkáltatóknak. A kamarai regisztrációs díj néhány milliárdra rúgó, adók módjára behajtható fejpénz, ami fölött a választásokon a Fideszt támogató kereskedelmi és iparkamarai vezetők rendelkeznek anélkül, hogy bármilyen érdemi szolgáltatást nyújtanának érte a befizetők többségének. Orbánék szótárában a munkahelyvédelmi program valójában a nagyobb keresetűek elbocsátásának lehetőségét rejti magában, s azt, hogy a helyükre alacsonyabb fizetésűeket lehet felvenni. A segély helyetti közmunka értelme: kevesebbet keresel, ha dolgozol, mint amennyit munka nélkül kaptál korábban. Amikor ez a magát nemzetinek mondó, valójában az ország erőforrásainak döntő részét saját magának és csatlósainak átszivattyúzó hatalom járulékcsökkentésről beszél, biztos lehetsz abban, hogy tucatnyi más címen adót fog emelni, tranzakciós díjakat bevezetni. Ha azt mondják, hogy a te érdeked a szavazások előtti kötelező regisztráció, mérget vehetsz rá, hogy azt akarják elérni, hagyd veszni a szavazati jogodat.

Az életünknek egyetlen területe sincs, amit röpke két és fél éve alatt ne igázott volna le az orbáni újmagyar beszéddel is a hatalom. Mert bizony rég túl vagyunk már azon, amit a befolyásolási módszerek hosszú, de így is csak töredékes listáját áttekintve a Press & pr című könyvem 458. oldalán a represszív nyelvi konstrukciók címszó alatt tárgyaltam. Ezek olyan kifejezések, szókapcsolatok, amelyek egy jelenlegi kedvezőtlen szituációt a kifejezés állandósult pozitív tartalmával ruháznak fel. A politikusok és a holdudvarukba tartozó lakájok azt szeretnék elérni velük, hogy az emberek kritika nélkül elfogadják a számukra kedvezőtlen helyzeteket. Évszázadokon át egynémely egyházatyáktól kezdve Machiavellin, a jezsuiták vezetőin, az I. világháborús amerikai és angol Creel-bizottság tagjain, Goebbelsen, Hitleren, Sztálinon át a modern polgári demokráciák politikusaiig sokan éltek velük, miközben a tömegmanipulálás gyalázatos útján taposták egymás sarkát. Az egyik feljegyzésem szerint például 2004-ben egy bizonyos John Humphrys, a BBC Today hírműsorvezetője Tony Blair brit miniszterelnököt bűnösnek kiáltotta ki az úgymond nyelvi korrupcióban. Az újságíró szerint a munkáspárti politikus a felelősségvállalás elkerülésének szándékával tűzdelte tele beszédeit olyan frázisokkal, mint „új kihívások”, „új ideák”, „ragyogóbb jövőjű ifjúság” és így tovább.

Ehhez képest minden jel arra utal, hogy Tony Blair csupán a manipuláció szerény képességű másodhegedűse lehetett volna a mai Magyarországon. Ha mondjuk, Orbán Viktor legutóbbi, szeptember 10-ei beszédét nézem, abban szinte nincs bekezdés, amelyből ne jelenne meg a valóságot rózsaszínben megvilágító, csúsztatásra építő, vagy kifejezett valótlanságot állító szó, szókapcsolat, vagy mondat. Ha valaki nem hallotta volna eredetiben, Az unió problémái miatt van szükségünk IMF-megállapodásra eleve arcátlan címmel olvashatja a szöveget a miniszterelnök honlapján. De még fel sem ocsúdik az ember az elképedéstől, mindjárt jön az újabb meghökkentő bejelentés: „a magyar világnemzet lett”. Mintha nagyjából nem ugyanannyian éltek volna külföldön két évvel ezelőtt is? – gondolná magában a hallgatóság, ha lenne rá ideje, mert itt az újabb csúszatás: „Egyszerűbb (választási)rendszert alkotunk, amely alkalmazkodik a kibővült magyar politikai közösség igényeihez”. Orbán Viktor persze pontosan tudja, hogy a választási rendszer átalakításának terve egyetlen célt szolgál: önmaga, továbbá politikai, gazdasági és egyházi vezetőkből álló holdudvarának hatalomban tartását.

Mindjárt ezek után a tudatlant adja a miniszterelnök, amikor ezt mondja: „Felhívom a figyelmüket arra a tényre, hogy aligha ismer a magyar történelem olyan négy évet, amiben egyszerre alkottunk volna meg egy új alkotmányt, egy új államigazgatási rendet, egy új Btk.-t és egy új polgári törvénykönyvet”. Jogászként azonban biztosan hallott már legalább egy ilyen esetről. Rákosi Mátyásnak hívták, bolsevik diktátornak mondták azt, aki mindent alárendelve a megszálló Szovjetunió érdekeinek, 1949-től röpke három-négy év alatt fenekestül felforgatta az országot, jobbra is, balra is csapkodva szenvedések özönét zúdítva a társadalomra. O.V. a maga alkotmányos puccsában ott tart, hogy rajtütésszerűen szűkíti az érdekképviseletek, a szakszervezetek, a civil szervezetek, a települési önkormányzatok, az egyetemek és főiskolák, a többi politikai párt, a munkavállalók, a sajtó, a bíróságok, közte az Alkotmánybíróság, s még ki tudja hányféle intézmény és réteg mozgásterét. Anélkül, hogy külső erőszaknak kellene engednie. Ellenkezőleg, ma az Európai Uniótól inkább várhatjuk, hogy megvédi a törékeny közösségeket, sőt az egyes embereket a harácsoló, arrogáns politikusoktól, oligarcháktól, az újból pénzéhes püspököktől, mint a magunk választotta kormányunk.

Az említett beszéd harmadik bekezdéséig sem jutottam, s lám máris mennyi a hamisság! Ebben a harmadikban viszont azt olvasom: „Az új földtörvény elvégzi azt a munkát, amit elődeink az elmúlt száz évben elmulasztottak elvégezni, vagy elhárították elvégzését. Az új törvény a termelést, a munkát és az új munkahelyek létrejöttét szolgálja majd, és kielégíti a magyar földművesek százéves életigényét: megadja nekik azt, amit ma az ő történelmi igazságuk nevében megadhatunk. Ezzel a törvénnyel megvethetjük egy új, modern, gazdaközpontú, világviszonylatban is versenyképes mezőgazdaság birtokrendszerének alapjait.”

Szinte minden szó mögött ott a cinizmus! Hiszen hol van már az az idő, amikor a nincstelen parasztot valóban a földéhség űzte ki innen Amerikába? Ugyan hol vannak már azok a parasztok is, akik az ötvenes években – a mezőgazdaság világszerte törvényszerű, a fejlettebb nyugaton már száz évekkel azelőtt végbement folyamatának áldozataiként – a városok gépiparában, a hatalmas gyár-, út-, vasút- és lakásépítkezéseken keresték meg a betevőt? A kormányfőnek – akinek közvetlen környezetében, csak úgy hemzsegnek a hektáronkénti átlagosan 60 ezer forintos, vagyis a 100 hektáronként 6 millió forintnyi európai uniós földalapú támogatás előnyeit munka nélkül élvezők – tudnia kell, hogy a magyarországi földbirtokokon tömegtermelés folyik. Néhány traktoros, meg gépész kell oda, senki más! Ha másnak nem, akkor O.V.-nek – a magyar parlamentben ülő 58 százaléknyi földbirtokossal egyetemben – tudnia kell, hogy saját mezőgazdasági államtitkára éppen azért lázadt fel jó fél éve, mert a kormányzás addigi egy éve alatt nyilvánvalóvá lett, hogy a választási programban megfogalmazott gazdaközpontú birtokrendszer helyett a latifundiumok megerősítése lett a kormány agrárpolitikájának talpköve.

A szemfényvesztések ilyen sorozatához képest ugyan mit számít, hogy közszolgálatinak, államinak, vagy állami-kereskedelminek nevezzük-e a Magyar Televíziót? – kérdezheti az olvasó, aki egyáltalán hajlandó volt idáig követni ezt az eszmefuttatást. Nos, számít! Legalább annyira, mint amennyire az az oszlop, amelyik féltucatnyi-tucatnyi tartópillér között egy épület födémjét tartja. Ha a mai Európában egy ország közszolgálati televíziója nem tölti be tárgyszerű tájékoztató, a világ folyamatait közérthetően elemző, kulturális, oktatási, közösségteremtő, műveltséggyarapító szerepét, akkor előbb-utóbb gyengülni fog annak az országnak – ha úgy tetszik, annak a nemzetnek – a szellemi teljesítőképessége. Ezért mondom minden újságírónak, hogy a sok simliskedés helyett nevezzük végre nevükön legalább a média jelenségeit. Mert ha itt engedünk a korrupt politikusok és kiszolgálóik szómágiájának, milyen jogon lépünk fel a más területeken burjánzó nyelvi és tényleges korrupció ellen? Eljön az idő, amikor ki kell verekednünk magunkat a posványból, amibe beletapicskoltuk magunkat az elmúlt akárhány évtizedben. Hogy kezdünk ehhez hozzá, Barátaim, ha még a média ügyeiről sem vagyunk képesek pontos szavakkal beszélni?