A Kuncze-ügy is az ellenzéki oldal zűrzavaráról, illetve Orbán uszító beszédéről vonja el a figyelmet

Kuncze Gábornak a Klubrádióból való eltávolításáról kérdezte véleményemet publicista barátom. Nos, sosem volt bajom azzal, hogy Kuncze Gábor riporteri szerepet vállalt. Ehhez mindenkinek joga van, ha lehetőséget kap rá. Viszont kezdettől fogva bajom volt azzal, hogy Kuncze gyakran úgy kérdezett és beszélt arról a korszakról, amelyben az egyik kormányzó párt elnöke, illetve miniszter volt, mintha ő maga nem vett volna részt a döntésekben. Ez különösen zavart akkor, amikor egykori minisztertársait szólaltatta meg.

Amikor Kuncze Gábor nemrégiben új egyesület alapításában vett részt, a Klubrádió rendszeres hallgatójaként – s ilyen minőségemben nem kellett behatóbban tanulmányoznom a körülményeket – bennem az a képzet, ha úgy tetszik tévképzet, alakult ki, hogy a rádió egy ismét politikai pályára lépett személyt foglalkoztat műsorvezetőként. Ez számomra azt jelentette, hogy a rádió nem ügyel a pártatlanságra. Félreértés ne essék, nem azzal van bajom, ha egy magát függetlennek mondó médium markáns eszmeiséget képvisel, hanem azzal, ha egy politikai szervezet szolgálatának gyanúja vetül rá. Ahogyan ez nem is gyanú az állami hírügynökség, a rádió- és tévécsatornák esetében.

Mindazonáltal Kuncze Gábor eltávolításának módja azt az érzetet keltette bennem, hogy az intézménynél a vezetők szeszélyesen, nem kellő körültekintéssel, maguknak a mérlegelésre időt nem hagyva döntenek. Ennek az a látszata, hogy vagy önkény uralja a szervezetet, vagy külső nyomásnak kellett engedni. Ráadásul a lebonyolítás módja azt a benyomást okozza a kívülállóban, hogy a sunyiság sem áll távol e döntéshozóktól. Nem szeretném őket a hátam mögött tudni! Eközben elismerem, hogy a folyamatos anyagi nehézségek, az elképesztő kormányzati és a médiahatósági nyomás, amelynek csupán csúcsa, hogy a hatóság a rádiónak kedvező bírósági döntéseket is rendszeresen semmibe veszi, oly mértékben roncsolja a tulajdonos és a vezetők idegeit, hogy esetenként már nincs elég erejük a higgadt mérlegeléshez. Ám be kell látniuk, nekik is részük lett abban, hogy a Gyurcsány-ügy mellett a Kuncze-eset is hozzájárul ahhoz, hogy ma nem az ellenzéki oldalon tapasztalható zűrzavarral, az esetleges kormányváltás utáni konkrét programok követelésével, vagy Orbán Viktornak a Hősök terén elmondott, hamisságosan számon kérő, mozgósító, uszító beszédével foglalkozik az ország, hanem e mindent egybe vetve marginális kérdéssel.

Ennek ellenére, aki teheti, hallgassa továbbra is a Klubrádiót! A nyilvánvaló elfogultságok ellenére – amelyek mindig is jellemezték az adót, bármit is állítottak erről a vezető szerkesztők – olyan hírek, olyan vélemények hangzottak el benne, amelyekről némán hallgattak, vagy amelyeket szándékos torzítással adtak közre az állami és a nagy kereskedelmi médiumok. A Klubrádió nélkül gyakorlatilag semmit nem tudnánk arról, hogyan játszanak az ország nagy többségével a hatalom urai.

Sajnos, addig, amíg az együgyű öntudatlanság állapotában gondolja magát biztonságban az isten adta nép, a Klubrádió a világra nyitottság ébren tartásának, az alternatív gondolkodáshoz való jog követelésének egyelőre szinte pótolhatatlan tényezője, nem szólva arról, hogy oroszlánrészt vállal a magyar kultúra egy értékes részének közvélemény elé tárásából, megtartásából.

Átmeneti a csend

Miért hallgattam el, mi történt velem? – kérdezték tőlem néhányan az utóbbi időben. Mindenekelőtt – ahogyan egyik volt tanítványomnak is válaszoltam – nincs semmi baj. Csupán kivontam magam mindenféle médianyilvánosságból. Nem küldök cikket sehova, december 23-án egy ünnepi és újévi jókívánsággal tudatosan megállítottam  a www.katharszisz.blogspot.hu bejegyzés folyamát. Ugyanezt tettem a Facebookon. Még előtte olyan helyzetet teremtettem, hogy egyre karcosabb, szolidaritásalapú véleménnyel kényelmetlenné váljak a jobboldali tévé-csatorna vitaműsorában és szerkesztőségében, ahol úgymond ellenzéki-baloldali (?) nézeteket kellett volna képviselnem. Egy ideje nem járok el azokba a szervezetekbe, klubokba sem, ahol talán szívesen látnának. De azt gondoltam, hogy a mostani körülmények között hasznosabb, ha közvetlen környezetemben próbálok valamiféle közösséget építeni vagy ezer emberből. Mit ne mondjak, eléggé sziszifuszi munka! Akárcsak az angol nyelvvel való bajlódás, vagy franciatudásomnak a Mezzo operaközvetítések feliratainak segítségével való frissítése. Hozzá az orosz világtévéből a mai orosz nyelv fordulatait szedem össze egy vaskos füzetbe, és hosszú évek után ismét kezembe fogtam a gitárt…

A tágabb térből való visszavonulás fő célja, hogy átgondolhassam, mi lehetne a dolgom most, amikor „Elvek, igazság megint semmit nem számítanak, csak az egzisztencia, az előjogok, a kiváltságok, a magamutogatás és a pénz”, amelyben „a diktatúra ellenzéke hazug, korrupt, és úgy rohadt, ahogy van”, amelyben ott van vége a sajtószabadságnak, ahol a fizetési boríték kerül veszélybe.

Az idézetek, a szavak Bartus Lászlónak, az Amerikai Népszava Online szerkesztőjének „Egy tüntetés margójára”, illetve az „Egy felháborodás margójára” című cikkeiből származnak. Bartus jegyzetének sok más mondata is rímel azokra a tépelődésekre, amelyek miatt – gondolom, átmenetileg – a hallgatást választottam. Szó sincs arról, hogy túl akarnám értékelni képességeimet, korábbi, vagy lehetséges jövőbeni szerepemet, lehetőségeimet, de váltani kell. Társadalmi helyzetétől, befolyásától függetlenül minden tisztességes embernek végig kell gondolnia, mit tett eddig, s mit tehet még. Ehhez talán jobb csendben maradni egy ideig.

Ami engem illet, aligha dicsekedhetek azzal, hogy sok foganatja lett volna annak, amit eddig tettem az országos terekben. Aminek átmenetileg volt és esetleg később is lehetett volna nagyobb hatása, az idővel mind felőrlődött a kisszerű érdekeken. Akikkel csak én kapcsolatba kerültem – a zsebüket tömködő, az oligarchák kijáró embereiként foglalkoztatott politikusok, a munkanélkülivé tett tízezrek tönkretett életét áruba bocsátott érdekvédők, a sunyító szerkesztők, a megalkuvó oktatási tótumfaktumok –, sokak nevét lehetne említeni az életünket az elmúlt negyedszázadban kisiklatók között. Egyiküket sem tudtam annyira befolyásolni, hogy jobb belátásra bírjam őket. Narcisztikus hajlamuk, küldetéstudatuk, vagyon utáni sóvárgásuk pusztító következményei ma már ezreket, százezreket, milliókat sújtanak.

Az utóbbi időkben csak alkalmanként próbálkoztam. De annak sem volt értelme, amikor kirohanást intéztem a baloldaliként aposztrofált vezető politikus egyik tanácsadója ellen, miután előadásából kiderült, hogy elképzelése sincs annak az országnak a jövőjéről, amelynek élcsapatában akar szerepet vállalni. Csak magam járattam le azzal is, amikor egy alkalommal az MSZP újtörökjeit próbáltam ráébreszteni arra, mekkora kárt okoztak azzal – amire ők maguk egyébként nagyon büszkék –, hogy közreműködtek a civil szervezetek vazalussá tételében, a velük jó kapcsolatban lévőknek százmilliókat juttatva, ahelyett, hogy hagyták volna megerősödni, vagy elbukni őket. Nem értették meg, hogy miért akadályozták ezzel a demokrácia tényleges kiépülését az általuk korábban kormányzati pozícióból felügyelt területen. No és mire mentem azzal, hogy különböző fórumokon újból és újból felvetettem: ha közmédiának nevezzük a Magyar Rádiót, a Magyar Televíziót, a Duna Televíziót, s az MTI-t, akkor a lényeget fedjük el? Azt, hogy ezek a médiumok legfeljebb államiak, az államot hatalmába kerített maroknyi kalandort szolgálják ki, azt, hogy a mostani médiatörvénnyel megszűnt Magyarországon a köz érdekét szolgáló médiarendszer. Hozzáteszem, még azelőtt, hogy létrejöhetett volna… Azt pedig alighanem már-már szórakoztatónak találták az érintettek, ha felvetettem, hogy nézzenek tükörbe, hogy lássák, kik tették lehetetlenné hatalmi-üzleti mutyizásukkal, hogy a demokrácia gyökeret eresszen a magyarországi talajban.

Ugyan, mire jutottam, mire jutottunk a hangoskodásokkal? A jövőben ennél bizonyosan több kell! Hogy mennyi ez a több, s főleg, hogy miből több? – ez most itt a Lenni vagy nem lenni?-kérdése. Egyelőre még csak ott tartok, amivel Bartus második cikke fejeződik be: „A semmi jobb, mint a hamis.” De abban bizonyos vagyok, hogy ez után nem az „A többi, néma csend” következik majd. Legalábbis, ami engem illet, azon leszek, ha erőm engedi, hogy valamit segítsek helyrehozni abból, amit a szabadság önjelölt hősei, s mostani képmutató mártírjai ezüstpénzekért lihegve tönkretettek.