Tönkreteszik a termőföldet

A földéhséget emlegetik az agrárlobbysták, amikor a termőföldért folyó harcról beszélnek.

Már-már a szívem szakad meg, amikor ezt az érvelést hallom. És talán meg is szakadna a szívem, ha nem érzékelném lépten-nyomon, hogy nem annyira a föld szeretete, hanem a pénz imádata mozgatja az egymással kíméletlenül csatázó feleket. A gyakran nemtelen eszközökkel folytatott harcot figyelve úgy látom, hogy nem a magyar mezőgazdaság felvirágoztatása itt a cél, hanem a hektáronkénti nettó 67 ezer forintos földalapú támogatás megszerzése. Száz hektár esetén ez csaknem 7 millió forintos jövedelemhez juttatja a tűzhöz közel ülőket. És akkor a termés hasznáról, a természeti csapások után fizetett állami támogatásokról, a kedvezményes hitelekről még egy szót sem ejtettünk.

Ennek fényében a földéhséget pénzéhségnek látom. A pénzéhség áll az ország egyes körzeteiben óriásplakátokkal is nyomatékosított „Magyar gazdák kezébe a magyar földet!” akciózás hátterében is. A kapzsiság szembetűnő következménye: ma már a lehető legnagyobb táblákon, a lehető legkevesebb emberi közreműködést igénylő gabonaféléket, olajnövényeket és kukoricát termelnek a földbirtokosok. Zömük tartózkodik a kockázatos zöldség- és gyümölcstermesztéstől, és kifejezetten elutasítja az állattenyésztéssel való bíbelődést. Ez felel meg a ráfordítások minimalizálása, a haszon maximalizálása elvnek.

Ha csak közgazdasági szempontok szerint nézzük a dolgot, nincs ebben semmi kivetni való. Csakhogy a gazdák és érdekvédelmi szervezeteik rendre nemzeti maszlaggal körítik önös érdekeiket. Márpedig az ország népe, amely elvben a földnek, mint közös természeti kincsnek a végső letéteményese, valójában vesztese ennek a nemzeti színekkel elegyített porhintésnek.

Rövid távon és egy viszonylag szűkebb körben azért vesztese, mert a szinte kizárólagos szántóföldi tömegtermelés miatt a magyar falvak határának többsége ma már csak néhány módos család megélhetését teszi lehetővé. A közmunkában való foglalkoztatás és az ennek nyomán a magyar vidékre rátelepedő nyomor elképesztő méretei ennek a többségi érdeket teljességgel figyelmen kívül hagyó politikusi-földbirtokosi, bankár-földbirtokosi, földbirtokosi kapzsiságnak a következményei.

De hosszú távon is vesztesei leszünk ennek az országosan mindössze 5-10 ezer család jólétét szem előtt tartó rablópolitikának. Állattenyésztés híján gyakorlatilag megszűnt a talajerő szerves trágyával való pótlása, ezért a növény- és állattenyésztés közötti egyensúly drámai megbillenése a lózungokban olyannyira magasztalt magyar föld teljes kizsigerelésével jár együtt. Egy-másfél évtized még, s ha nem történnek ellenlépések, az ország, vagyis mindannyiunk termőföldvagyonát ökológiai katasztrófa fenyegeti a kapzsi földbirtokosok miatt.

KÖZÉLET: Megálljt a (nyelvi) korrupciónak!

„Egyetlen terület sincs, amit ne igázott volna le az újmagyar beszéddel is a hatalom.”

Lekertévézi a Magyar Televíziót Rab László a csütörtöki Népszabadság műsorajánlójában. És joggal! Igaza van, amikor így fogalmaz: „A királyi tévének már eltűnt a közszolgálati karaktere, itt is rongysorozatokat adnak a reklámblokkok közt.”

Na, mármost, ha ez így van – márpedig egyre többen mondják és írják, hogy így van, akkor mi a csudának írja és mondja még mindig közszolgálatinak a Magyar Televíziót, no meg a Magyar Rádiót minden véleményvezér, aki ezekről az intézményekről értekezik?

Az előző blogteremben és szakmai tanácskozásokon hányszor, de hányszor figyelmezettem kollégáimat, hogy amikor közszolgálatinak mondják az egyre szűkebb hatalmi csoport érdekeit szolgáló médiumokat, a porhintéshez, a szemfényvesztéshez járulnak hozzá.  Ami a Magyar Televíziót illeti, az nem más ma már, csupán állami tévé, illetve – Rab kolléga meglátását is elfogadva – az állami és a kereskedelmi televíziók egyfajta nívótlan keveréke. Ezért szólok innen is, erről az új blogtérről is, hogy mindazon közszereplők – politikusok, újságírók és a médiumokban szakértőként fellépő ítészek –, akik átveszik a hegemón politikai és gazdasági hatalom kiépítésére törekvő Fidesz-vezérek kifejezéseit, maguk is hozzájárulnak annak a rendszernek a kiépítéséhez, amellyel szemben oly hevesen nyilvánítják ki ellenérzéseiket!

Ne becsüljük le a nyelv erejét! Ne becsüljük le azokat az erőfeszítéseket, amelyekkel maga a pártvezér és propagandista csapata saját hatalmi törekvéseinek szolgálatába állítja magát a magyar nyelvet is! A nemzeti konzultációk például címlisták gyűjtését szolgálják. Az alkotmányt alaptörvénnyé nevezik át, hogy ne szúrjon szemet a napi érdekek szerinti rendszeres módosítása. Ugyanebben a dokumentumban a bevezetőt hitvallásnak nevezik el, hogy az átlagembernek eszébe ne jusson megkérdőjelezni annak tételeit. Például túlhangsúlyozzák benne a nemzethez tartozást, amivel másodrendűvé teszik azokat, akik az országnak jóllehet adófizető polgárai, de nem a magyar nemzet tagjai.

Ebben az újmagyar beszédben a minimálbér-emelés valójában csökkenést jelent a dolgozónak és adónövekedést a munkáltatóknak. A kamarai regisztrációs díj néhány milliárdra rúgó, adók módjára behajtható fejpénz, ami fölött a választásokon a Fideszt támogató kereskedelmi és iparkamarai vezetők rendelkeznek anélkül, hogy bármilyen érdemi szolgáltatást nyújtanának érte a befizetők többségének. Orbánék szótárában a munkahelyvédelmi program valójában a nagyobb keresetűek elbocsátásának lehetőségét rejti magában, s azt, hogy a helyükre alacsonyabb fizetésűeket lehet felvenni. A segély helyetti közmunka értelme: kevesebbet keresel, ha dolgozol, mint amennyit munka nélkül kaptál korábban. Amikor ez a magát nemzetinek mondó, valójában az ország erőforrásainak döntő részét saját magának és csatlósainak átszivattyúzó hatalom járulékcsökkentésről beszél, biztos lehetsz abban, hogy tucatnyi más címen adót fog emelni, tranzakciós díjakat bevezetni. Ha azt mondják, hogy a te érdeked a szavazások előtti kötelező regisztráció, mérget vehetsz rá, hogy azt akarják elérni, hagyd veszni a szavazati jogodat.

Az életünknek egyetlen területe sincs, amit röpke két és fél éve alatt ne igázott volna le az orbáni újmagyar beszéddel is a hatalom. Mert bizony rég túl vagyunk már azon, amit a befolyásolási módszerek hosszú, de így is csak töredékes listáját áttekintve a Press & pr című könyvem 458. oldalán a represszív nyelvi konstrukciók címszó alatt tárgyaltam. Ezek olyan kifejezések, szókapcsolatok, amelyek egy jelenlegi kedvezőtlen szituációt a kifejezés állandósult pozitív tartalmával ruháznak fel. A politikusok és a holdudvarukba tartozó lakájok azt szeretnék elérni velük, hogy az emberek kritika nélkül elfogadják a számukra kedvezőtlen helyzeteket. Évszázadokon át egynémely egyházatyáktól kezdve Machiavellin, a jezsuiták vezetőin, az I. világháborús amerikai és angol Creel-bizottság tagjain, Goebbelsen, Hitleren, Sztálinon át a modern polgári demokráciák politikusaiig sokan éltek velük, miközben a tömegmanipulálás gyalázatos útján taposták egymás sarkát. Az egyik feljegyzésem szerint például 2004-ben egy bizonyos John Humphrys, a BBC Today hírműsorvezetője Tony Blair brit miniszterelnököt bűnösnek kiáltotta ki az úgymond nyelvi korrupcióban. Az újságíró szerint a munkáspárti politikus a felelősségvállalás elkerülésének szándékával tűzdelte tele beszédeit olyan frázisokkal, mint „új kihívások”, „új ideák”, „ragyogóbb jövőjű ifjúság” és így tovább.

Ehhez képest minden jel arra utal, hogy Tony Blair csupán a manipuláció szerény képességű másodhegedűse lehetett volna a mai Magyarországon. Ha mondjuk, Orbán Viktor legutóbbi, szeptember 10-ei beszédét nézem, abban szinte nincs bekezdés, amelyből ne jelenne meg a valóságot rózsaszínben megvilágító, csúsztatásra építő, vagy kifejezett valótlanságot állító szó, szókapcsolat, vagy mondat. Ha valaki nem hallotta volna eredetiben, Az unió problémái miatt van szükségünk IMF-megállapodásra eleve arcátlan címmel olvashatja a szöveget a miniszterelnök honlapján. De még fel sem ocsúdik az ember az elképedéstől, mindjárt jön az újabb meghökkentő bejelentés: „a magyar világnemzet lett”. Mintha nagyjából nem ugyanannyian éltek volna külföldön két évvel ezelőtt is? – gondolná magában a hallgatóság, ha lenne rá ideje, mert itt az újabb csúszatás: „Egyszerűbb (választási)rendszert alkotunk, amely alkalmazkodik a kibővült magyar politikai közösség igényeihez”. Orbán Viktor persze pontosan tudja, hogy a választási rendszer átalakításának terve egyetlen célt szolgál: önmaga, továbbá politikai, gazdasági és egyházi vezetőkből álló holdudvarának hatalomban tartását.

Mindjárt ezek után a tudatlant adja a miniszterelnök, amikor ezt mondja: „Felhívom a figyelmüket arra a tényre, hogy aligha ismer a magyar történelem olyan négy évet, amiben egyszerre alkottunk volna meg egy új alkotmányt, egy új államigazgatási rendet, egy új Btk.-t és egy új polgári törvénykönyvet”. Jogászként azonban biztosan hallott már legalább egy ilyen esetről. Rákosi Mátyásnak hívták, bolsevik diktátornak mondták azt, aki mindent alárendelve a megszálló Szovjetunió érdekeinek, 1949-től röpke három-négy év alatt fenekestül felforgatta az országot, jobbra is, balra is csapkodva szenvedések özönét zúdítva a társadalomra. O.V. a maga alkotmányos puccsában ott tart, hogy rajtütésszerűen szűkíti az érdekképviseletek, a szakszervezetek, a civil szervezetek, a települési önkormányzatok, az egyetemek és főiskolák, a többi politikai párt, a munkavállalók, a sajtó, a bíróságok, közte az Alkotmánybíróság, s még ki tudja hányféle intézmény és réteg mozgásterét. Anélkül, hogy külső erőszaknak kellene engednie. Ellenkezőleg, ma az Európai Uniótól inkább várhatjuk, hogy megvédi a törékeny közösségeket, sőt az egyes embereket a harácsoló, arrogáns politikusoktól, oligarcháktól, az újból pénzéhes püspököktől, mint a magunk választotta kormányunk.

Az említett beszéd harmadik bekezdéséig sem jutottam, s lám máris mennyi a hamisság! Ebben a harmadikban viszont azt olvasom: „Az új földtörvény elvégzi azt a munkát, amit elődeink az elmúlt száz évben elmulasztottak elvégezni, vagy elhárították elvégzését. Az új törvény a termelést, a munkát és az új munkahelyek létrejöttét szolgálja majd, és kielégíti a magyar földművesek százéves életigényét: megadja nekik azt, amit ma az ő történelmi igazságuk nevében megadhatunk. Ezzel a törvénnyel megvethetjük egy új, modern, gazdaközpontú, világviszonylatban is versenyképes mezőgazdaság birtokrendszerének alapjait.”

Szinte minden szó mögött ott a cinizmus! Hiszen hol van már az az idő, amikor a nincstelen parasztot valóban a földéhség űzte ki innen Amerikába? Ugyan hol vannak már azok a parasztok is, akik az ötvenes években – a mezőgazdaság világszerte törvényszerű, a fejlettebb nyugaton már száz évekkel azelőtt végbement folyamatának áldozataiként – a városok gépiparában, a hatalmas gyár-, út-, vasút- és lakásépítkezéseken keresték meg a betevőt? A kormányfőnek – akinek közvetlen környezetében, csak úgy hemzsegnek a hektáronkénti átlagosan 60 ezer forintos, vagyis a 100 hektáronként 6 millió forintnyi európai uniós földalapú támogatás előnyeit munka nélkül élvezők – tudnia kell, hogy a magyarországi földbirtokokon tömegtermelés folyik. Néhány traktoros, meg gépész kell oda, senki más! Ha másnak nem, akkor O.V.-nek – a magyar parlamentben ülő 58 százaléknyi földbirtokossal egyetemben – tudnia kell, hogy saját mezőgazdasági államtitkára éppen azért lázadt fel jó fél éve, mert a kormányzás addigi egy éve alatt nyilvánvalóvá lett, hogy a választási programban megfogalmazott gazdaközpontú birtokrendszer helyett a latifundiumok megerősítése lett a kormány agrárpolitikájának talpköve.

A szemfényvesztések ilyen sorozatához képest ugyan mit számít, hogy közszolgálatinak, államinak, vagy állami-kereskedelminek nevezzük-e a Magyar Televíziót? – kérdezheti az olvasó, aki egyáltalán hajlandó volt idáig követni ezt az eszmefuttatást. Nos, számít! Legalább annyira, mint amennyire az az oszlop, amelyik féltucatnyi-tucatnyi tartópillér között egy épület födémjét tartja. Ha a mai Európában egy ország közszolgálati televíziója nem tölti be tárgyszerű tájékoztató, a világ folyamatait közérthetően elemző, kulturális, oktatási, közösségteremtő, műveltséggyarapító szerepét, akkor előbb-utóbb gyengülni fog annak az országnak – ha úgy tetszik, annak a nemzetnek – a szellemi teljesítőképessége. Ezért mondom minden újságírónak, hogy a sok simliskedés helyett nevezzük végre nevükön legalább a média jelenségeit. Mert ha itt engedünk a korrupt politikusok és kiszolgálóik szómágiájának, milyen jogon lépünk fel a más területeken burjánzó nyelvi és tényleges korrupció ellen? Eljön az idő, amikor ki kell verekednünk magunkat a posványból, amibe beletapicskoltuk magunkat az elmúlt akárhány évtizedben. Hogy kezdünk ehhez hozzá, Barátaim, ha még a média ügyeiről sem vagyunk képesek pontos szavakkal beszélni?