Orbán Viktor intézkedik

Orbán Viktor ismét bizonyította, hogy a nevével fémjelzett rendszer fénysebességgel halad az autokrácia kiépülése felé, ha csak már nem az ebben a pillanatban is.

Miután a rendőrség már engedélyezte a Nemzeti Érzelmű Motorosok Egyesületének április 21-ei, Adj gázt! elnevezésű rendezvényét, a miniszterelnök a parlamentben arra utasította Pintér Sándor belügyminisztert, hogy tiltsák meg az Élet Menete Alapítvány megemlékezésére nyilvánvalóan célzatosan rászervezett motoros felvonulást.

Bármennyire is gyáva magyarázkodásba kezdett utólag a motoros egyesület – azt állítván, hogy csupán tavaszköszöntésről lenne szó –, semmi kétség, hogy a német újnáciktól elorozott szlogen magyarított változatának égisze alatt provokatív felvonulást akartak szervezni épp a holokausztra, az elgázosított áldozatokra való emlékezés napján, az Élet Menete rendezvény útvonalának közvetlen közelében.

Minden jóérzésű embert sért, sértene, ha ez a magát nemzetinek nevező társaság a méregdrága pöfögőivel végighaladna ott, ahol 1944-ben halálmenetben hajtották azokat, akiknek anyakönyvébe, vagy csupán valamely ősükébe az izraelita vallású megjelölés volt beleírva. Csak örülhetünk annak, ha Orbán Viktor miniszterelnök tűrésküszöbét is meghaladja ez az arcátlanság.

Amitől viszont meg kell riadnunk mégis, az az, hogy Orbán Viktor már megint túllépett a jogállami korlátokon.

A miniszterelnöknek sem az nem dolga, hogy elvárásokat fogalmazzon meg a tőle független bíróságok ítéleteivel kapcsolatban, sem az, hogy utasítást adjon a csak a jogszabályok által befolyásolható hatóságoknak. Ha ezt nem érti meg – márpedig egyre több jel utal arra, hogy nem képes megérteni –, akkor ebben a kormányt és a parlamentet, a médiahatóságot és az alkotmánybíróságot, a nemzeti bankot és az adóhatóságot személyes vazallusain keresztül uraló emberben végképp rögzül az a téveszme, hogy mindenért neki kell felelnie, ergo mindenbe beleszólása lehet pillanatnyi érzelmei, indulatai szerint. Márpedig egy olyan országban, ahol nem a törvények szabják meg, hogy kinek, mi a dolga, egy olyan országban, ahol nem szilárd jogszabályokra vezethetők vissza a hatóságok intézkedései, ezzel szemben egy ember mégoly nemes szándéktól vezérelt pillanatnyi meggondolásai jelölik ki az élet kereteit, könnyen megtörténhet, hogy idővel újból a terror válik úrrá az egyének felett.

A Fidesz mássága is szemfényvesztés

Liberális kollégák és egykori politikusok telesírták a médiát a közelmúltban arról, hogy a Fidesz – Minő borzalom! – nem ugyanaz, mint 25 évvel ezelőtt. A párt alapításának negyedszázados évfordulóján a Fidesz-pártalapító Molnár Péter egészen odáig ment el, hogy újból létrehozza azt az úgymond nemes indíttatású, a szabadságeszménytől eltelt pártot, amilyen az szerinte egykoron volt.

Molnár Péter azonban, sok elvtársához hasonlóan, enyhén szólva téved. A Fidesz és vezetői ma lényegében ugyanolyanok, mint amilyenek negyedszázada voltak, és ugyanúgy viselkednek, ahogyan negyedszázada. Ezt épp Molnár Péternek és társainak kellene leginkább tudniuk. Azoknak, akik a nyolcvanas évek közepétől kezdve – az SZDSZ, a Magyar Narancs és más liberális szervezetek, fórumok, az átalakuló állami rádió és a televízió meghatározó műsorainak a médiatérben mindmáig befolyásos személyiségei által felerősítve – majd másfél évtizeden keresztül azt bizonygatták nekünk, hogy íme itt a tiszta kezű, romlatlan új nemzedék, amely egyedül méltó arra, hogy kezébe vegye az ország megújításának hatalmas munkáját. Ezt bizonygatták, miközben egy részük már akkor tudta, hogy mindebből egy szó sem igaz. Legalábbis azoknak tudniuk kellett ezt, akik maguk is ott sertepeltéltek a tűz körül, akik maguk is alakítói, részesei voltak az eseményeknek. Ami ennél nagyobb baj: még ma is azzal ámítanak bennünket, hogy akkor még semmi nem látszott a mostani Fidesz-ből, az Orbán–Simicska–Kövér triumvirátusból és országrontó szatellitáikból.

Nekünk még fogalmunk sem volt arról, hogy ki az az Orbán Viktor, Simicska Lajos és Varga Tamás, de a szerencsmosdatás mai bajnokai közül többen már ott ültek a Jogász Szakkollégium 1983-as alakuló ülésén. Ott, ahol Kéri László, a kollégium eredeti alapítója azt olvasta a három ifjú fejére, hogy „ezek csak parancsolni tudnak, agresszívak, kirekesztők és ellenségkeresők. (…) Ahogy itt elnézlek titeket, rosszabbak vagytok ti a Kun Béla-féle Lenin-fiúknál. És tudod, miért? – fordult Orbán Viktorhoz. – Ha egyszer hatalomra jutsz – mert látom, az Isten sem menti meg az országot attól, hogy egyszer majd te dirigálj itt –, a Stumpfot meg engem akasztass föl elsőként, mert mi még tudjuk, ki voltál egykoron!” Dr. Kende Péter: A Viktor című, 2002-ben megjelent könyvének 27-28. oldalán olvasható, hogy az említettek mellett Fodor Gábor és Kövér László is hallgatta Kérinek ezt a kirohanását. Az idézett mondatok egyébként közszájon forogtak egy időben. Ha jól emlékszem, Kéri László hajdanán egy televíziós műsorban is idézte őket. Mégis, az ország liberális értelmisége, köztük elsősorban a liberális újságírók nagy része mindmáig úgy tesz, mintha amnéziás lenne. A Fidesz megalakulásának negyedszázados évfordulóján szinte rácsodálkozik arra, hogy mivé lett ez a társaság. Mintha nem ilyen lett volna már a kezdetekben?

Dr. Kende könyvében se szeri, se száma az Orbánt és körét sötét színekkel festő állításoknak. Amikor például Vajda Mihály filozófus arról beszélt, hogy a demokrácia arra való, hogy az aktuális ellenzék leránthassa a leplet a hatalmon lévők túlkapásairól és sötét üzelmeiről, Orbán vele szemben azzal replikázott: „– Dehogyis! A demokrácia az, hogy a kezünkbe vesszük a dolgokat!” (i.m.: 38. o.) A Viktor című kötet 66-68. oldalán arról kapunk képet, hogyan szorította ki a kemény mag a centrumból azokat, akik a párton belüli közvetlen demokrácia – ahogy mostanság kezd elterjedni: a bázisdemokrácia – hívei voltak. A belső harcok során „megjelent az a gondolkodásmód, amely később oly jellemzővé vált: aki mást gondol, képvisel, mint a vezetőség, az ellenség, az szét akarja verni a pártot, ártani akar a Fidesznek” – összegzi az 1990-es választásokkal kapcsolatos esetek ismertetését a szerző. Kende bőven ír arról, hogy a Fidesz rendszeresen nem tudott elszámolni a kapott pénzekkel; nagy összegű adó- és tb-tartozásai voltak, a kifizetéseknél általában nem vonták le és nem fizették be sem az adót, sem a tb- és nyugdíjjárulékot; a bankszámláról milliós összegű pénzfelvételek történtek, amelyek nem kerültek be a pénztárba; akik közel álltak Orbánhoz, vagy Kövérhez, jóval többet kerestek másoknál. Egyszer a könyveléssel megbízott cég azzal mondta fel a szerződést, hogy a Fidesz elszámolásaival kapcsolatos felelősség csak a büntető törvénykönyv alapján állapítható meg.

Még hogy senki ne tudta volna, hogy igenis ezek voltak a Fidesz indulásának meghatározó mozzanatai! Még hogy most kellene rácsodálkozni arra, hogy úgymond érthetetlen milyenné vált a véd és dacszövetség, amely a nevében is a hűséget jelölte meg a tagjaival szembeni első számú követelményként! A kívülálló számára persze sokáig rejtve maradt, hogy ki iránt is kell hűségesnek, lojálisnak lenniük azoknak, akik a Fidesz szekerére akarnak felülni. De akik gyakorlatilag kezdetektől, vagy csaknem a kezdetektől ott ültek a saroglyában – Fodor Gábor, Molnár Péter, Ungár Klára – legalább most megtehetnék nekünk azt a szívességet, hogy nem valamifajta későbbi fordulatként állítják be előttünk a Fidesz úgymond színeváltozását.

Hogy miért e palástoló magatartás még negyedszázad után is?

A minap, a jobboldali felfogású közgazdász és társadalomelemző, Bogár László: Magyarország és a globalizáció című, 2006-os kötetében találtam – a szerzőre jellemző – sajátos magyarázatot a Fidesznek hátat fordított liberális közéleti szereplők cinkos hallgatására. Bogár, könyvének 348. oldalától, arról elmélkedik, hogy 1982 és 1989 között sok tekintetben már végbement a rendszerváltás. (Ezt egyébként magam is így szoktam volt egy-egy előadásomban elbeszélni, hivatkozván az IMF-be való belépésre, a többes jelölésre épülő országgyűlési és tanácstagválasztásokra, az állami vagyon egy részét magántermelésre átvevő géemkákra, a korlátozott keretek között működő tőzsde létrejöttére, a gazdasági magántársaságok és egyesületek létrehozását lehetővé tevő törvények megszületésére, a szovjet csapatok kivonásának jóval 1989 előtti megkezdésére stb.) Valójában csak a politikai hatalmi struktúra gyökeres átalakítása hiányzott a teljes átalakuláshoz. Bogár László értelmezése szerint ezt „a piaci szocialista párttársadalom rejtett szövetségeseként” a később Szabad Demokraták Szövetségeként (SZDSZ) megmutatkozó „meghatározó létszervező erő” igyekezett ellenőrzése alá vonni. Ennek részeként ez az erő „igyekezett minden lehetséges jövőverzióra felkészültnek mutatkozni.” Arra is felkészült, hogy létrehozzon egy olyan erőt, „amely – szemben vele – nem elsősorban teoretikus értelemben doktriner, hanem a gyakorlatban képes – ha kell, fesztelen brutalitással – keresztülvinni a liberokrata szocietális célok destruktív logikáját.” A polgári államtársadalom kísérleti műhelyeiben elkezdődtek tehát „a Fidesz legyártásának előzetes munkálatai” – állítja Bogár László. Aztán azt írja, hogy „A politikai tér eme újdonsült konstrukciója – biztonsági okokból – úgy van összerakva, hogy a „választópolgár” – akárhonnan tekint is rá – mindenképpen vonzónak találja.”

Bogár értelmezésben Nagy Imre 1989-es temetésen Orbán Viktor „tragikusan félreértette ezt a valóban történelmi jelentőségű eseményt és benne saját szerepét. Így akarva akaratlan, de lehetővé tette, hogy az új komprádor főhatalom narratívája a szabadság és szuverenitás visszanyeréseként beszélje el azt, ami csupán az impériumcsere aktusa volt, és szabadság helyett az alávetettség sokkal szofisztikáltabb világát hozta magával.”

Innen nézve egészen más megvilágításba helyeződik a Fidesz úgymond pálfordulása. Vagyis esetleg szó sincs pálfordulásról. Hogy csupán most egy másik oldalát mutatja nekünk. Azt, amelyik sokáig el volt rejtve előlünk, noha a személyek, s a hozzájuk jöthető gyakorlat korábban is jelen voltak a pártban. Csak akkoriban kissé háttérbe vonva, most pedig előtérbe tolva. Úgy, ahogyan a világpolitikai-világgazdasági konstellációkat mozgató, éppen uralmi pozícióba került külső érdekcsoportok megkövetelik, s akiknek – ha jól belegondolunk – végső soron most is a kezére játszik a médiát propagandájával eluraló, a tömegeket együgyű tudatlanságban tartó komprádor kormányzati hatalom, amelynek vezetői és mamelukjai ma még maguk is az országban való szabad rablásra kaptak felhatalmazást tartóiktól.

Összeesküvés elmélet lenne ez?

Talán. De annyit azért megérne, hogy legalább az ATV, vagy a Klubrádió műsorai, vagy az igényesebb baloldali és liberális lapok – hogy az ellenzéki politikusokról szót se ejtsek – legalább e két szerző évekkel ezelőtti állításaiból induljanak ki, amikor elemezni igyekeznek a magyarországi helyzetet, s benne az úgymond Orbán Viktor által uralt Fidesz állítólagos színeváltozását. Mindaddig, amíg az ellenzéki politikusok, az elemzők, a publicisták nem ásnak le rendszeresen legalább ilyen mélységig – ami lássuk be, nem igazán heroikus vállalkozás –, nem tudok szabadulni attól az érzéstől, hogy így, vagy úgy, de engem, a hatalmi játszmáktól távol lévő embert átvernek. S ha még csak nekem lenne ez a benyomásom! De alighanem a közélet iránt passzivitást mutató sokmilliós tömeg is valami hasonlót érez, amikor szemfényvesztésként fogja fel mindazt, ami a politika jobb- és baloldali térfeléről szivárog le hozzá. Csakhogy ez az évtizedeken át módszeresen hülyített, csaknem tetszőlegesen manipulálható embersokaság, – a kiszámíthatatlansága miatt – már közvetlenül is veszélyezteti az ország jövőjét. Úgyhogy tudós-tudálékos Hölgyek és Urak! Ha nem akarnak maguk is ráfázni, itt az idő, hogy abbahagyják a parasztvakítást!

Kádár nyomdokain Orbán epigon, pedig nem is hozzá kellene mérnie önmagát

Szerkesztői mestermunka a Népszabadság  elmúlt hétvégi melléklete. Négy portrévázlat adja a szilárd vázát. Az általuk alkotott közöket, réseket töltik ki a riportok, az esszék, a tárcák, meg az irodalmi művek. De minket most a portrék érdekelnek igazán!

 

Orbán Viktor titkát feszegeti a mellékletet magát is szerkesztő Nagy N. Péter írása. Cikkének címe: Az aszkéta. „Egy aszkétával, egy politikai szerzetessel van dolgunk, aki ezzel tán nincs is tisztában, miközben elvárja a világtól, hogy az az ő törvényei szerint érezze jól magát” – kezdődik a cikk, majd valamivel odébb így folytatódik: „egy több mint konzervatív, egy markánsan puritán és igen kevéssé empatikus emberrel van dolgunk.”

Nagy N. Péter írásának vége néhány oldallal odébb Kádár János 1958 júliusában mondott szavaira fut ki: „Ha aközött kell választani, hogy egy ilyen közepes nívón szocialista kultúrát adunk, vagy egy egész magas nívón antiszocialistát, én megmondom, hogy a közepes nívójú szocialista kultúrára szavazok, hogy ne legyen félreértés, mert itt választani kell néha (…) Adott esetben, átmenetileg, lesz igaz, egy kis nívósüllyedés, művésziszínvonal-süllyedés. Mi ezt nem akarjuk, de egy nagyon magas színvonalú ellenséges kultúra között – ha muszáj választanunk –, megmondom én ezt Kodálynak is, még ha le is néz, nem félek én attól.”

Aligha tévedünk abban, hogy a szerkesztői akarat rendezte úgy, hogy az Orbánnal foglalkozó cikk utolsó bekezdéseit olvasva – amelyek között a fenti idézet is található –, a nádudvari Vörös Csillag Tsz egykori elnökével, Szabó Istvánnal foglalkozó, egy teljes újságoldalt betöltő összeállításra essék tekintetünk. Mindenekelőtt Kéri Dániel 1964-ben készült, nagyméretű riportképe vonzza a szemet. Egy állattartó telep előtt fehér inges, nyakkendős, felöltős városi emberek tömegének kellős közepén áll és magyaráz a legendás téeszvezető. No, és kinek magyaráz? A Német Demokratikus Köztársaság, azaz az akkori Kelet-Németország államfőjének, a kommunista párt főtitkárának. Egy magyar paraszt mondja egy német vezetőnek, mit, s hogyan kell, s érdemes csinálni ahhoz, hogy legyen elég élelmiszer az országban. Képzeljük el ugyanezt a helyzetet 2012-ben Angela Merkellel a mai Magyarországon, a mai Németországgal..!
     

A fotóhoz kapcsolt cikk abból a könyvből vett idézetekre épít, amit a nádudvari téeszelnökkel készített interjúk és korabeli dokumentumok alapján az akadémikus történész, Romsics Ignác (!) szerkesztett. A könyv címe: Szabó István életútja Nádudvartól Nádudvarig, a kötetet ismertető a cikké viszont: Szövetkezések Kádár idején. Vagyis, a melléklet szerkesztőjének akaratából, már megint Kádár Jánosnál vagyunk, pontosabban életművének egy másik szeleténél, amelyhez kénytelen-kelletlen oda kell mérnünk magunkat. A nyolcvanas évek második felében, Európában, az egy főre jutó hústermelésben Dánia után a második helyen voltunk, a gabonafélék tekintetében negyedikek; az 1500 téeszből és állami gazdaságból 600 a világpiacon is versenyképes termékeket készített. Ezzel szemben a 2012-es gabonatermés csaknem a fele volt az 1984-esnek, a sertések száma az akkori harmadára, a szarvasmarha állomány majdnem felére, a baromfifélék száma felére esett vissza és így tovább.

De nem csak a számok miatt kell átgondolnunk az előző rendszer névadójához való viszonyunkat. Szabó István nem kevesebbet állít, mint azt: az volt a benyomása, hogy az 1960-as évek elejétől Kádár már nem hitt a nagybetűs eszmében, amelynek fiatalon a szolgálatába állt. „Kifelé mondta azt az ideológiai dumát, amit elvártak tőle, a valóságban pedig csinálta azt, amit az ország érdekében csinálhatott… hagyta, hogy eltérjünk a szovjet modelltől, és új utakat keressünk. (…) Hivatalosan építettük a szocializmust, a gyakorlatban pedig egyre nagyobb teret engedtünk a piacnak, a magánérdekeknek és a magánkezdeményezéseknek.” A nádudvari téesz egykori elnöke, aki a Termelőszövetkezetek Országos Tanácsának elnökeként egészen a rendszerváltásig ténykedett, azt állítja, hogy ez a szervezet is „a párt egyeduralmának a korlátozására irányult. (…) Ne a párt mondjon meg mindent, legyenek ellensúlyai.”

Különös szavak ezek a diktatúra lassú lebomlásának, lebontásának idejéről. Különösségüket fokozza, hogy 2010 óta ezzel ellentétes folyamatnak vagyunk elszenvedői. Jóllehet 1990 után ténylegesen is kiépült a többpárti és a sokrétű érdekképviseleti rendszer, és elválasztódtak egymástól a hatalmi ágak, az elmúlt csaknem három évben épp a hatalmat korlátozó fékek és ellensúlyok megsemmisítésén, a köztársasági értékrend helyett a tekintélyelvűség, az autoriter hatalomgyakorlás elfogadtatásán munkálkodnak Orbán Viktorék, akik amúgy oly szívesen kápráztatják el ifjabb hallgatóságukat azzal, hogy mekkora (egyébként igen korlátozott) szerepük volt a kádári diktatúra felszámolásában.

S hogy mennyire szemfényvesztő ez a magatartás, arra az itt bemutatott Népszabadság Hétvége melléklet harmadik portrévázlata a bizonyság. A 10. oldalon Fekete Györgyöt mutatja be Cseri Péter. A portréfotón üres széksorok tömege veszi körbe a Művészeti Akadémia magabiztos tartású elnökét. Az írás szerint a küldetéstudatos Fekete, aki maga is puritán aszkéta, akár Orbán Viktor, a Kádár által 1958-ban említett középszer tipikus megtestesítője. Nem véletlen, hogy az előző a rendszerben 350 nagyobb beruházás belső építészeti megbízását kapta meg, s 50 külföldi kiállítás magyar pavilonját tervezhette, továbbá műsorvezetője volt 69 televíziós ismeretterjesztő műsornak. A „Kádár kori celeb” – ahogy őt az újságíró aposztrofálja – szolgálatait Munkácsy-díjjal jutalmazták.
  

Csupán ezzel még nem lenne akkora baj. Az azonban már minimum a jó ízlésbe ütközik, hogy ilyen előélet után – No, korántsem egyetlen megvilágosodottként a köpönyeget fordítók között! – Fekete Görgy államtitkár lehetett a rendszerváltás utáni jobboldali Antall kormányban, az idén pedig Kossuth-díjjal jutalmazta az Orbán-kormány és a 2,5 milliárd forinttal gazdálkodó, a Műcsarnokot és a Pesti Vigadót is magába szippantó Magyar Művészeti Akadémia elnöki posztjával kínálta meg. Ebből a székből Fekete György immár a nála kvalitásosabb művészek fölötti ítélkezés jogát is megkapta: ő mondja meg ezentúl, hogy ki a magyar, s a nemzeti művész e hazában, s ennek alapján ő oszthatja nekik a pénzt.

Fekete – a művészeti életben – maga a folytonosság, a kapocs a lebomló kádári diktatúra és a kiépülőben lévő orbáni autokrácia között. Azazhogy mégis van itt egy kis különbség. Ahogy a mellékletet is szerkesztő Nagy N. Péter az Orbánt bemutató írásában rögzíti: Kádár János mellett szól, hogy – az 1958-as beszéd szerint – ő tudta, mi a jó. „Minden okunk megvan arra, hogy feltételezzük, ez a miénk most nem az az eset. Nem műveletlenségről van szó (Orbán esetében – D.L.), hanem az öröm, az élet tiszteletének reménytelen hiányáról” – szögezi le az újságíró

S hogy a melléklet olvasójának kétsége se maradjon az állítás igaza felől, a szerkesztő megkínálja őt egy negyedik portréval is. A Feketéhez hasonlóan hatalmas ambíciójú, nagy munkabírású, de az MMA elnökével ellentétben saját szakterületén sem sémákat követő, mindenre nyitott Alföldi Róbertet a középszerrel szembeni minőség letéteményeseként mutatja fel Szemere Katalin cikke. A Nemzeti Színház igazgatójának portréjából annak az embernek a szellemisége árad, aki nem gazsulál a mindenkori hatalom képviselőinek, s aki éppen emiatt, nem is tetszhet nekik. A baj csak az, hogy – mint a Nemzeti Színház igazgatói posztjára kiírt pályázati bohózat mára megmutatta – ebben az országban ismét akkorára nőtt egyetlen személy politikai befolyása, hogy ezt egyfajta lehangoló visszatérésként értékelhetjük egy olyan világba, amelyről sokáig azt hittük, hogy már meghaladtuk.

 

Van azért különbség, s ez korántsem elhanyagolható: abban a diktatúrában minden területen a nyitás volt a folyamatok meghatározója, a szemünk előtt szerveződő autokráciában viszont a bezárkózás, a lehetőségek beszűkülésének irányába mutatnak a történések. Akkor egy államférfit tudhattunk az ország első emberének. Egy olyan embert, aki az ’56-ban, s még néhány évig elkövetett bűnök után arra és csak arra koncentrált, miként bővíthetné Magyarország egészének, s benne minden rendű és rangú embernek a mozgásterét. Ezzel szemben az egykor oly sokat ígérő Orbán Viktor – saját és klientúrája gazdasági és politikai hatalma, vagyonosodása érdekében megcsúfolva 1989-es önmagát – az országot, s annak maradék népét a Kárpát-medencébe bezárva, maradi szokásoknak alávetve szeretné konzerválni. Mint ilyen, ő Kádárhoz képest is csak epigon. Holott nem is hozzá kellene mérnie önmagát. A feladata az lenne, hogy meghaladja ama tragédiákban fogant korszak névadójának örökségét. Már csak azért is, mert a történelmi helyzet, amelyben Orbán ügyködik, egyelőre legalábbis, nem hasonlítható ahhoz a hosszú időszakhoz, amelyben Kádár, hátát az országot megszálló szovjet hadseregnek vetve konszolidálhatta, idővel immár le is bonthatta vérben és szenvedésben született rendszerét, ami persze mindvégig maradt, ami volt: diktatúra.

Kövesd a miniszterelnököt!

„Erős hetünk van. Hétfőn megcsináltuk a költségvetést, szerdán pedig a gáz-, távfűtés- és villamosáram-árcsökkentést, csütörtökön megoldottuk a jövő évi minimálbért, és a hét végéig megoldjuk a felsőoktatási reformot is”– válaszolta Orbán Viktor Brüsszelben egy újságírónak.

Az egyik társasházbeli szomszéd nem is állta meg megjegyzés nélkül: „Ehhez képest ti ott a számvizsgáló bizottságban egy hónapig vacakoltatok a közös képviselővel, amíg annak a nyomorult 250 csapnak a cseréjére kiírtátok, majd elbíráltátok a pályázatot, meg megkötötték a szerződést, miközben a munka csak január közepén kezdődik el! Ugyanígy elpiszmogtatok a lépcsőházak festésének megrendelésével, a falakról a graffitik eltávolításával! Nektek egy társasházi szervezeti és működési szabályzat megalkotásához is vagy három hónapra van szükségetek, mert a fejetekbe vettétek, hogy boldog boldogtalannal egyeztettek! Vennétek példát a miniszterelnökről, mindjárt jobban mennének a dolgok!”

Igaz, a szomszéd hamiskásan mosolygott, no meg csippentett a szemével, miközben ezeket mondta. De szerintem, jön még a kutyára dér, arcára fog még fagyni a humorizáló utcabelinek az a csibészes mosoly. Meglehet, akkor már én sem firkálok erről ilyen könnyedén…

Pokolba már a jóhiszeműséggel!

Orbán Viktornak a tekintélyelvű kormányzás iránti vonzalmát tükröző, az utóbbi időben immár legalább harmadik megnyilatkozását követően ismét elkezdődött a szerecsenmosdatás. Hogy hát a fáradtságának tudható be a hétfőn, a Parlamentben, a vita hevében átgondolatlanul kieresztett mondat. Meg hogy az őt provokáló ellenfele sem egészen állt a helyzet magaslatán. Hogy tulajdonképpen maga sem gondolhatta komolyan azt a mondatot, hogy „A nyolcvanas években nem a diktatúra ellen harcoltam, hanem azok ellen, akik csinálták a diktatúrát.”

Fodor Gábor

A Klubrádió ma reggeli adásában egészen váratlan helyről érkezett egy újabb, a helyzetet bagatellizáló magyarázat. Fodor Gábor, a latin fides, azaz a hűség kifejezéssel nevesített Fiatal Demokraták Szövetségének egykori alapító tagja azzal igyekezett enyhíteni a mai miniszterelnök magatartását, hogy legyünk vele jóindulatúak, mert a mondat persze szerencsétlen, és tartalmát tekintve elképesztő, de nem azt akarta mondani, amit mondott. Ráadásul: „A húsz évvel ezelőtti Orbán Viktor gyakorlatilag köszönő viszonyban sincs a jelenlegivel. Orbán Viktor több mint húsz évvel ezelőtt valóban nagyon aktívan, rendkívül jelentősen lépett fel a pártállammal szemben, a diktatúra lebontásáért sokat tett. Ő egy olyan aktív ellenzéki, meghatározó figura volt, akinek a szerepe jelentős a Kádár-rendszer lebontásában és a demokratikus Magyarország megteremtésében. Az, hogy ma Orbán Viktorról azt gondoljuk, hogy olyan irányba megy, ami egy elnöki központú és központi akaratú politikai irányítású rendszert épít ki, a kialakult demokratikus szabadságjogok csorbításával, az külön történet.”

Ez hát a nemzetközi körülményekről, a hazai szakmai és civil szféra megannyi mozgolódó szereplőjéről említést sem tévő legenda 2012-es előadása Fodor Gábor közreműködésével, aki a Fidesz teljes pálfordulását követően kivált a pártból, s ennek következtében – ugyanebben a beszélgetésben maga utalt erre – 1993-ban őt magát is úgymond kiretusálták az alapítók közül. Fodor talán nem vette észre, hogy miközben a rádióban Orbán múltját fényezte, mindjárt azt a képzetet társította hozzá és közvetlen környezetéhez, amivel például Sztálin nevét szoktuk összekötni. Akarva akaratlanul arra utalt, hogy Orbán Viktor már a kezdet kezdetén sem volt demokrata.

Ám, ha csak ez lenne az első és egyetlen riasztó jelzés a mostani miniszterelnök hatalomba emelkedésének kezdeti éveiről!

Talán vannak még, akik emlékeznek dr. Kende Péter: A Viktor című botránykönyvként elhíresült kötetére, amit a Fidesz hívei dühödt támadással, de még Orbán Viktor balliberális felfogású értelmiségi ellenfelei is fanyalgással fogadtak annak úgymond igénytelen szerkesztése, az összefüggéseket nem elég mélyen feltáró volta, illetve a hatásvadász feldolgozásmód miatt. Tételezzük fel, hogy a kötetben ismertetett, a Fidesz szervezését kezdettől fogva klánszerűnek bemutató helyzetek egy része mendemondákra, túlzásokra, netán csúsztatásokra épül. De még akkor is ott van a kötetnek a tényekre, a névén nevezett személyekre hivatkozó része. Az olyan sorozatos események felelevenítése, amelyek bemutatják, hogyan szorították ki időről időre az irányításból azokat, akik nem mindenben értettek egyet Orbán Viktorral, Kövér Lászlóval és Simicska Lajossal, s ennek hangot adtak. Aztán ott vannak azok a korabeli dokumentumokra, írásos beszámolókra való hivatkozások, amelyekből nyilvánvaló, hogy már kezdetben jelentős összegek tűntek el kézen-közön, s hogy a könyveléshez, a munkatársak utáni járulékok befizetéséhez meglehetősen hányaveti módon viszonyult ez a szűk kör. Hozzá az ezt szóvá tevőket felforgató, bujtogató, aljas puccsistáknak nevezték, s hecckampányt folytattak ellenük.
 

Történtek mindezek 1988-ban, 1989-ben, 1990-ben… Én pedig épp ezek miatt jegyeztem be a kötet 68. oldalára: „És miért nem vették észre ezt az önkényt a Fidesz mentorai, az úgynevezett demokratikus ellenzék tudós urai?”

Az akkori demokratikus ellenzék alatt az SZDSZ, illetve annak elődje, a Szabad Kezdeményezések Hálózatának prominenseit értettem, akik sokféle módon – jogi tanáccsal, külföldi tanulmányok intézésével, a pénzemberekkel, köztük a Soros Györggyel való kapcsolat létrehozásával – sokat tettek azért, hogy a Fidesz megerősödjék. Ha jóindulatú akarok lenni e tudós urakkal, a saját széljegyzetemben megfogalmazott kérdésre azt válaszolom: azért hunytak szemet e fölött, mert egyfajta lazaság az ő mozgalmárkodásuknak is velejárója volt.

Kevésbé mentegetve a Fidesz-t hatalomba segítő mentorokat, azt felelem a fenti kérdésre: a rendszerváltás bizonytalanságokkal terhes időszakában a liberális oldalnak valószínűleg nem volt érdeke a szintén liberálisnak tekintett fiatal demokraták szervezetéből érkező riasztó jelzésekkel való szembenézés. Talán azt gondolták a háttérben ügyködő atyák: ezek csupán gyermekbetegségek, előbb-utóbb túllesznek rajtuk a fiúk, addig meg a cél ezúttal is szentesíti az eszközt.

Ma már Napnál világosabb, hogy ennek a jóhiszeműségnek, hogy ne mondjam, megalkuvásnak, milyen súlyosak a következményei. Ám épp ezért kellene legalább most, 2012-ben rábírni Fodor Gábortól Hack Péterig minden egykori fideszest és Fidesz-mentort, hogy vegyék már észre: elsőként maga a kemény Fidelitas-mag lett hűtlen az alapításkor papírra vetett demokratikus elvekhez. A szervezeten belül már az első perctől megmutatkozott az az akarnokság, az a gátlástalanság, az a szakmai szempontokkal nem törődő, a tőlük eltérően gondolkodók érdekein átgázoló magatartás, amely ma az ország gazdasági alapjainak aláásásával, a társadalmi béke megbontásával fenyeget. A kezdetektől követhető pályaív immár kétséget sem hagy aziránt, hogy már az induláskor is csak a hatalom, az édes hatalom megszerzése járt a fiúk eszében, kerüljön ez másoknak bármibe, járjon ez mások számára bármilyen veszteséggel. Pokolba hát a jóhiszeműséggel!

Diktátor a láthatáron!

Orbán Viktor azt találta mondani a Parlamentben, hogy „A nyolcvanas években nem a diktatúra ellen harcoltam, hanem azok ellen, akik csinálták a diktatúrát.”

Orbán Viktor

Ha ehhez mérném magam, most kezdhetnék szégyenkezni. Nekem ugyanis éppen ennek ellenkezője jelentette a revelatív élményt. Valamikor a nyolcvanas évek közepén odáig jutottam a Kádár-rendszerről való töprengésben, hogy mindenekelőtt a struktúra az, amely meghatározza, miként tevékenykedhet egy adott politikai konstellációban az egyén. Következésképp – okoskodtam magamban –, ha növelni akarjuk a mozgásterünket, akkor a rendszer kereteit kell tágítani.

Az emberek nagy-nagy többsége ugyanígy gondolkozott. A nagyhatalmak közötti egyezmények alapján, a szovjet hadsereg által megszállt országban, a rendszernek egy másikkal való felváltásának felvetése nem volt reális. A magyar 1956, a csehszlovák 1968, a lengyel 1981 példája egyformán ezt erősítette. Viszont az adott világpolitikai és világgazdasági kényszerhelyzetben az állampárt vezetőinek hol megengedőbb, hol keményebb magatartása mellett lehetőség volt arra, hogy az egyének, a kisebb-nagyobb közösségek részt vegyenek a társadalmi mozgástér tágítására irányuló próbálkozásokban.

A tudományos műhelyekben a szocializmus zsákutcájáról folyó viták egyes folyóiratokban és könyvekben is napvilágot láttak. A nyilvánosságban egyre inkább hangot kaptak a sajtószabadságról zajló polémiák. Maga a média is mind nyíltabban tárgyalta elsősorban a gazdasági, visszafogottabban a társadalmi kérdéseket. Az oktatásban erősödött az iskolák autonómiája. A művelődési házakban a világ és az ország nagy kérdéseit boncolgató viták folytak, kritikus hangvételű író-olvasótalálkozók zajlottak. Lüktetett az élet a filmstúdiókban, a színházakban. A gazdaságban mindinkább teret nyertek az egyéni kezdeményezésekre épülő megoldások, nőtt az állami vállalatok önállósága. Az évtized közepére, egyelőre csak a nagyvállalatok számára, létrejött a tőzsde, majd a személyi jövedelemadó bevezetésével elkezdődött az adóreform, vagyis a társadalom által megtermelt jövedelem elosztásának, a munkavégzés anyagi ösztönzésének az egyenlősdivel szakító, új alapokra helyezése. A világútlevéllel az emberek mind nagyobb tömegei utaztak nyugatra, s szereztek más tapasztalatokat. 1985-ben már nem csak a Hazafias Népfront által támogatottak kerülhettek föl az országgyűlési képviselőjelöltek listájára, s ennek következtében jó néhány ellenzéki képviselő került be a parlamentbe. Ugyanez történt a helyi tanácsokban. Például a fővárosi tanácsban a nyílt várospolitika kérdéseivel foglalkozó bizottság alakult, s valóságos zendülés tört ki, amikor a leköszönő régi tanácselnök helyett a pártközpont a maga jelöltjét erőltette rá a választott testületre.

Tetszik, nem tetszik, a struktúrán belül volt szinte mindenki, aki a rendszer szerkezetének megváltoztatásán tudatosan, vagy kevésbé tudatosan munkálkodott. Maga Orbán Viktor és köre, amelynek tagjai a mai Magyarországon a politikai-gazdasági hatalmat leginkább gyakorolják, szintén a pártállami rendszeren belül voltak. Szüleik betagozódtak a rendszerbe, esetleg egyenesen ennek köszönhették felemelkedésüket – a fizikai munka mellett szereztek diplomát, s lettek tagjai a kommunista pártnak. Aztán ők maguk is beléptek a KISZ-be, esetleg KISZ-titkárok lettek a gimnáziumban, mint például Orbán Viktor. Az elitképzőnek számító ELTE-re járhattak, az állam által finanszírozott, idővel Bibó Istvánról elnevezett szakkollégiumban pallérozhatták elméjüket. Ez vezetett oda a nyolcvanas évek második felére, hogy azok között lehettek, akik a szakkollégiumi előadások révén, az egyetemi városokban folyó viták, konferenciák keretében, majd az MSZMP KB Társadalomtudományi Intézetében, a MÉM Vezetőképzőben, a végén pedig két éven át a Soros Alapítvány által pénzelt Kelet-Európa Kutató Csoport ösztöndíjasaiként lehetőséget kaptak a rendszer ellentmondásainak feltárására. E folyamat részeként, úgy 1988 táján fogalmazódhatott meg bennük a társadalmi-gazdasági berendezkedés megváltoztatásának, még inkább a hatalom újraosztásának előbb csak kusza, 1989-re – a nemzetközi feltételek megváltozásával, a szovjet csapatok fokozatos, tőlünk független kivonásának megkezdésével – egyre reálisabbnak látszó gondolata.

Ez történt, nem pedig az, amit a miniszterelnök manapság mind többször sejtet önmagával kapcsolatban. Ifjú barátaimnak mondom, hogy ne higgyenek a legendaköltőknek! Először is, nem folyt a szó szoros értelemben vett harc. Másodszor, a nyomásgyakorlás különféle eszközeit alkalmazók között nem volt különösen kiemelkedő személyiség, vagyis a történtek egyes szám első személyben való megjelenítése minimum ízléstelen. Harmadszor, Orbán Viktor életrajzírói sehol nem említik, hogy ez a fiatalember valaha is személyekkel hadakozott volna. Én eddig csak olyat olvastam róla, hogy amikor például társaival együtt az egyetemi KISZ-szervezetet támadta, akkor is a meglévő megreformálásának, a fennálló keretek közötti megújításának igényét jelentette be. Hozzáteszem, az akkori viszonyok között pragmatikusan, helyesen.

A mondat – „A nyolcvanas években nem a diktatúra ellen harcoltam, hanem azok ellen, akik csinálták a diktatúrát.” – tehát csúsztatásokból áll. Minthogy a miniszterelnöktől származik, már ez is eléggé nyugtalanító. Ami azonban igazán riasztó, hogy Orbán Viktor – az utóbbi időben nem először – hangot ad benne a diktatúra iránti vonzalmának. S mert különböző fórumokon egyre többször hallani célozgatásokat, fejtegetéseket arról, hogy a mostanihoz hasonló válsághelyzetekben a kemény kéz politikájával éltek egyes történelmi személyiségek, könnyen megtörténhet, hogy a hatalom mai hazai megszállottjai esetleg úgy találják, hogy a problémákra – a már lényegében bevezetett autoriter hatalomgyakorlás, a parlamentet bábként kezelő rendeleti kormányzás helyett – a tényleges, a személyiséget, az egyént semmibe vevő önkényuralom bevezetése a válasz. No, ez az, amitől félni kell, s ami ellen valóban tenni kell most, hogy egyszer ne kelljen ténylegesen is harcolni ellene!

Ne szúrd ki a kisgömböcöt!

Azt mondja Bolgár György október 25-ei műsorában a békemenetes, tehát kormánypárti telefonáló, hogy így a multik, meg úgy a multik, így az IMF, meg úgy az IMF.
       

Ez már tényleg a vég! Ha a Megbeszéljük… című műsorban rendszeresen megszólaló értelmes ember azt mondja, hogy azért menetelt, mert Orbán Viktor kormánya felrúgta azoknak a multiknak a status quo-ját, amelyek még a válságokból is hasznot akarnak húzni, s ennek érdekében saját volt alkalmazottaikat nemzetközi szervezetekbe és kormányokba juttatják, akkor tényleg nehéz lesz nekünk a világban. Nem mintha nem lenne az állításokban bizonyos részigazság, de ha általános lesz ez az összeesküvés elméletekben gyökerező, a realitásoktól elrugaszkodó szemlélet, egyszerűen alkalmatlanná válunk az ésszerű kompromisszumokra.

Tetszik, nem tetszik, az energiaellátás, a telekommunikáció, a pénzügyi és más szolgáltatások hálózatának döntő részével, az ipar meghatározó bázisaival, a média legbefolyásosabb eszközeivel, a legnagyobb üzletláncokkal ma már nálunk is a multik rendelkeznek. Ez akkor dőlt el, amikor egy adott világhelyzetben a szocializmusnak nevezett államkapitalista oldalról az úgymond szabad versenyes kapitalizmus térfelére sodródott Magyarország. Persze, váratlanul és felkészületlenül. Ennek következtében a multik tényleg ránk zúdultak, s hirtelen szembe találtuk magunkat a szabad versenyes – nagyon is korlátozottan szabad versenyes – formáció előnyeivel, meg hátrányaival.

Ami az előnyöket illeti: nagyságrendekkel bővült az áruk és szolgáltatások választéka, bár a minőséget már kezdetben sem tudta mindenki megfizetni. Azt is a multik járták ki – mert ez felelt meg az érdekeiknek –, hogy megszűnjenek az utazási korlátozások, átjárhatókká váljanak a határok, szabadon lehessen munkát vállalni és árut szállítani szinte egész Európában, a diákok igen jelentős hányada jusson el külföldi egyetemekre, s hogy ha polgári jogaink csorbulását tapasztaljuk idehaza, akkor európai szervezetekhez is fordulhassunk…

Gondolom, ezekről az előnyökről a békemenetesek többsége sem akar lemondani. Pedig egy lényegében önellátó, önmagát vasfüggöny mögé záró – multik, IMF és Európai Unió nélküli – Magyarországon ezektől el kellene búcsúzni. Aki Európa és a világ e tényezőitől mentes életet képzel el, annak előbb azt kellene végiggondolnia, marad-e egyáltalán ruha rajta, marad-e a házából és a lakásában valami, ha hirtelen mindent ki kellene emelni belőle, aminek forrása nem hazai. Beleértve a banki kölcsönt is, amiből mindezt megvásárolta. Aztán a kényelmes autóról, az internetről se feledkezzünk meg! Mert a mai világban ezek is a multikhoz kötődnek. És még mennyi minden...

Kétségtelen, hogy ez hátrány is. A váltás – a számos előny mellett – kiszolgáltatottá is tett bennünket. Pontosabban másként és más területen tett kiszolgáltatottá, mint amihez addig szoktunk, mint ami ellen addig berzenkedtünk, sőt ’56-ban fegyveres szabadságharcot indítottunk. Ráadásul az új világ a helyzeti előnnyel induló multiknak kedvezett, és hirtelen meg kellett tapasztalnunk, milyen az, amikor valósággá válik az addig csak felületesen megismert, ma már ostoba módra teljesen figyelmen kívül hagyott Marxból a nagy hal, felfalja a kishalat példázat. Ráadásul nekünk még Marxra sem lenne szükségünk ehhez. Elég lenne belegondolnunk a kisgömböc történetébe. Ez ugyanis részben arról szól, hogy ha valami képes a növekedésre, az gyorsuló iramban szippant és gyűr magába mindent, ami a környezetében megjelenik.

Ja, mi sohasem gondoltuk, hogy Marx tanítása, meg a kisgömböc meséje valójában rólunk szól? Bizony, ez elég nagy hiba! De ha már így történt, legalább most emberelnénk meg magunkat!

Ha már a gömböc belsejében (a kapitalizmusban, az Európai Unióban) gurulunk, a józan ész is azt diktálja, hogy ott minél kényelmesebben igyekezzünk elhelyezkedni. Például úgy, hogy nem hagyjuk a mélyszegénységbe csúszni azokat, akik hátrányos körülmények közé születtek, vagy akik egészségügyi és számtalan más ok miatt nem képesek helyt állni a könyörtelen versenyben. Mert az is egy opció, ha a kihívásokhoz való alkalmazkodást a közösség egészének összefogása segíti elő. A másik véglet pedig az, amiért most kardoskodunk, hogy kiszúrjuk a gömböc oldalát, s ezzel vele együtt magunkat is felrobbantjuk. Persze a két lehetőség között van harmadik is: a fészkelődésünket, az izgágáskodásunkat megunó, az ön- és közveszélyességünktől megrémülő, a velünk kénytelen-kelletlen a gömböc védettebb belsejébe szorult társaink esetleg kidobnak bennünket a vad világba. Ha ez következne be, a számunkra akkor eljövő kőkorszakban, már csupán egymással veszekedhetünk majd, miközben élvezzük az önellátás gyönyöreit.

Szóval ezeket kellene végiggondolni józan ésszel, Tisztelt Forrófejű Honfitársaim és Igen Tisztelt Miniszterelnök Úr!

MÉDIA: A tévéfelvétel kasszája

Feszültség fogott el a ma esti tévéfelvétel egy pontján. Persze, egyáltalán nem biztos, hogy ez érzékelhető lesz a képernyőn. De akár igen, akár nem, korholom magam érte. Mert nem elég, hogy korlátoz a természetesen más célokat követő riporter és az enyémétől eltérő értékrendet képviselő beszélgetőtárs, továbbá a műsor dramaturgiája, még saját gyengeségemmel is szűkítem a lehetőségeimet!

Jobb híján pótcselekvésbe kezdek. Kasszát csinálok.

Azt hiszem, sikerült bemutatnom, hogy a nemzetgazdasági miniszter legújabb kiigazítási programját a bal- és a jobboldali sajtó is szkeptikusan, sőt a Fideszhez közel álló Heti Válasz kifejezett ingerültséggel fogadta. Ez – vontam le e következtetetést – szerintem, azt jelzi, hogy a jobboldal egy része is kezd elégedetlen lenni Matolcsy György teljesítményével. Ráadásul – fejtegettem –, a konzervatív Mellár Tamás közgazdász már egy éve leírta: a kormány gazdaságpolitikája kezdettől fogva elhibázott. A műsorvezetővel vitába keveredve igyekeztem kifejteni, hogy nem csak a megelőző nyolc év kormányzása, hanem már az Orbán-kabinet hibás döntései is okolhatók azért, hogy nem sikerül növekedési pályára állítani a magyar gazdaságot. Egy másik szóváltásban kötöttem az ebet a karóhoz: ez a mostani program is csupán a nagytőke érdekeit veszi figyelembe; mindent annak rendel alá, hogy a Fidesz környezetében lévő cégek hozzájuthassanak az uniós fejlesztési forrásokhoz, ezzel szemben tovább sarcolják a lakosság már amúgy is kivérzett nagy tömegeit.

Mindezeket talán a szereplésem eredményei közé sorolhatom. Engem persze a hiányok nyugtalanítanak. Például egyáltalán nem mutattam rá, hogy egy hónappal ezelőtt, a parlamenti évadnyitóban Orbán Viktor gyakorlatilag nem érintette azokat a társadalmi feszültségeket, amelyek egyre nagyobb tömegek körében tapasztalhatók, s amelyeket csak kapkodva, tüneti, sőt látszat kezeléssel enyhít úgy-ahogy a kormány. A miniszterelnöknek az sem szokása, hogy elemezze a hazai gazdaság válságjelenségeit, pedig ezeket – a most ismertetett kiigazító csomag is bizonyság rá – egyre kevésbé lehet a szőnyeg alá söpörni. Szóba kellett volna hoznom azt is, hogy a nagy fogadkozások ellenére sem csökken érdemben az ország adósságállománya, s hogy ennek egyik oka: a kormány, presztízsből, az IMF alacsonyabb kamatozású kölcsönei helyett, drágább hitelekkel finanszírozza a kiadásokat. Nem beszéltem arról sem, hogy amikor egy-egy kiemelt cégcsoportot támogatnak a közösből, lényegében a versenyt korlátozzák, s ezzel egyenlőtlen feltételeket teremtenek a vállalkozások többsége számára. Annak is hangot kellett volna adnom, hogy mennyire ellentétes az ország hosszú távú érdekeivel az a magatartás, amely az oktatástól egyre több pénzt von el, amire újabb bizonyság, a pedagógusok béremelésének elhalasztása.

No, jó, abbahagyom. Belátom, hogy ha mindezt tényleg elmondtam volna, csak az én monológomból állt volna az amúgy háromszereplős beszélgetés.

KÖZÉLET: Orbán, a fejedelem

Egykoron, debreceni gimnazistaként lelkesedéssel vetettem bele magam azoknak a szövegeknek az olvasásába, amelyek azt beszélték el, hogyan őrizte meg a város viszonylagos függetlenségét a 16–17. századi, három részre szakadt Magyarországon. Debrecen, amit sem várfal, sem fegyverek nem védtek, csak abban bízhatott, hogy a rendre kirótt sarcot megfizeti a török szultánnak, az őt képviselő pasáknak, az elmenekült, de az adóért azért visszajáró régi földbirtokosoknak, az erdélyi fejedelmi kincstárnak, no és a Habsburgoknak.

A pénz, a kincs azonban kevés lett volna a felperzselés, a kifosztás elkerüléséhez. A város autonómiájának megőrzéséhez – az akkor a térségben kialakult politikai egyensúly mellett – arra is szükség volt, hogy kijátsszák egymás ellen a különféle hatalmasságokat. Debrecenben, amely az idő tájt – Ne becsüljük le ezt a látszólag formális nézőpontot! – nem a Magyar Királyság keleti peremén, hanem az Erdélyi Fejedelemség nyugati szélén helyezkedett el, a furfangos főbírók és tanácstagok jól értettek ahhoz, hogy mindegyik hatalmasságnak azt duruzsolják a fülébe, amit az hallani akart.

Erdély címere

Az erdélyi székelyek góbéságát alighanem az ilyen, a történelem messziségébe vesző helyzetek alakították ki és tartják fenn mindmáig. Ha egy népcsoport tagjai nemzedékről nemzedékre arra kényszerülnek, hogy az alapvetően ellenséges környezetben a fennmaradásért küzdjenek – és az Erdélyben élők kétségtelenül ilyenek –, akkor megtanulják, hogyan kell kedvezni, hogyan kell hízelegni a nagyuraknak, s hiúságukra hatva, miként kell őket kijátszani némi kedvezményért cserébe. A nagyurak pedig vessenek magukra, ha nem veszik észre, hogy végeredményben bohócot csinálnak magukból, miközben olykor még a fellépti díjat is velük fizettetik meg!

Lám, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem szenátusa is megtalálta a módját, hogy a betegesen szeretetre vágyó Orbán Viktort hódolói figyelemben részesítse. Kató Béla, a Sapientia Alapítvány kuratóriumának elnöke október 6-án azzal üdvözölte a határon inneni adófizetők pénzéből adakozó magyar miniszterelnököt, hogy „Orbán Viktor belépett erdélyi nagy fejedelmeink sorába”. A szómágiához szervezett tapsolók szolgáltatták a hátteret, s hogy az 1622-es gyulafehérvári kollégiumalapító Bethlen Gáborhoz hasonlított Orbán Viktornak némi kézzelfogható emléke is maradjon a fejedelemségéről, a miatta alapított Bocskai István-díjat is átadták neki „történelmi szerepe” elismeréseként.

Minthogy Orbán környezetében ma már aligha van olyan ember, aki őszintén beszélne vele, ő maga alighanem meg van győződve arról, hogy méltó a díjra, a címre, s arra a rajongásra, amit idehaza már nem, Erdélyben is csak a tömegtől, az újságíróktól hermetikusan elzárva kap meg a számítók egy szűk csoportjától. Minthogy nem volt debreceni gimnazista, s vélhetően később sem tanulmányozta a kiszolgáltatott helyzetben lévő városok és intézmények vezetőinek praktikáit, csak hatalma elvesztésekor fogja megérteni, hogy ezzel a túlzó tisztelettel ország-világ előtt lejáratták őt az erdélyi tudós uramék.

Persze itt és most, sovány vigasz ez nekünk, magyariaknak!

KÖZÉLET: Megálljt a (nyelvi) korrupciónak!

„Egyetlen terület sincs, amit ne igázott volna le az újmagyar beszéddel is a hatalom.”

Lekertévézi a Magyar Televíziót Rab László a csütörtöki Népszabadság műsorajánlójában. És joggal! Igaza van, amikor így fogalmaz: „A királyi tévének már eltűnt a közszolgálati karaktere, itt is rongysorozatokat adnak a reklámblokkok közt.”

Na, mármost, ha ez így van – márpedig egyre többen mondják és írják, hogy így van, akkor mi a csudának írja és mondja még mindig közszolgálatinak a Magyar Televíziót, no meg a Magyar Rádiót minden véleményvezér, aki ezekről az intézményekről értekezik?

Az előző blogteremben és szakmai tanácskozásokon hányszor, de hányszor figyelmezettem kollégáimat, hogy amikor közszolgálatinak mondják az egyre szűkebb hatalmi csoport érdekeit szolgáló médiumokat, a porhintéshez, a szemfényvesztéshez járulnak hozzá.  Ami a Magyar Televíziót illeti, az nem más ma már, csupán állami tévé, illetve – Rab kolléga meglátását is elfogadva – az állami és a kereskedelmi televíziók egyfajta nívótlan keveréke. Ezért szólok innen is, erről az új blogtérről is, hogy mindazon közszereplők – politikusok, újságírók és a médiumokban szakértőként fellépő ítészek –, akik átveszik a hegemón politikai és gazdasági hatalom kiépítésére törekvő Fidesz-vezérek kifejezéseit, maguk is hozzájárulnak annak a rendszernek a kiépítéséhez, amellyel szemben oly hevesen nyilvánítják ki ellenérzéseiket!

Ne becsüljük le a nyelv erejét! Ne becsüljük le azokat az erőfeszítéseket, amelyekkel maga a pártvezér és propagandista csapata saját hatalmi törekvéseinek szolgálatába állítja magát a magyar nyelvet is! A nemzeti konzultációk például címlisták gyűjtését szolgálják. Az alkotmányt alaptörvénnyé nevezik át, hogy ne szúrjon szemet a napi érdekek szerinti rendszeres módosítása. Ugyanebben a dokumentumban a bevezetőt hitvallásnak nevezik el, hogy az átlagembernek eszébe ne jusson megkérdőjelezni annak tételeit. Például túlhangsúlyozzák benne a nemzethez tartozást, amivel másodrendűvé teszik azokat, akik az országnak jóllehet adófizető polgárai, de nem a magyar nemzet tagjai.

Ebben az újmagyar beszédben a minimálbér-emelés valójában csökkenést jelent a dolgozónak és adónövekedést a munkáltatóknak. A kamarai regisztrációs díj néhány milliárdra rúgó, adók módjára behajtható fejpénz, ami fölött a választásokon a Fideszt támogató kereskedelmi és iparkamarai vezetők rendelkeznek anélkül, hogy bármilyen érdemi szolgáltatást nyújtanának érte a befizetők többségének. Orbánék szótárában a munkahelyvédelmi program valójában a nagyobb keresetűek elbocsátásának lehetőségét rejti magában, s azt, hogy a helyükre alacsonyabb fizetésűeket lehet felvenni. A segély helyetti közmunka értelme: kevesebbet keresel, ha dolgozol, mint amennyit munka nélkül kaptál korábban. Amikor ez a magát nemzetinek mondó, valójában az ország erőforrásainak döntő részét saját magának és csatlósainak átszivattyúzó hatalom járulékcsökkentésről beszél, biztos lehetsz abban, hogy tucatnyi más címen adót fog emelni, tranzakciós díjakat bevezetni. Ha azt mondják, hogy a te érdeked a szavazások előtti kötelező regisztráció, mérget vehetsz rá, hogy azt akarják elérni, hagyd veszni a szavazati jogodat.

Az életünknek egyetlen területe sincs, amit röpke két és fél éve alatt ne igázott volna le az orbáni újmagyar beszéddel is a hatalom. Mert bizony rég túl vagyunk már azon, amit a befolyásolási módszerek hosszú, de így is csak töredékes listáját áttekintve a Press & pr című könyvem 458. oldalán a represszív nyelvi konstrukciók címszó alatt tárgyaltam. Ezek olyan kifejezések, szókapcsolatok, amelyek egy jelenlegi kedvezőtlen szituációt a kifejezés állandósult pozitív tartalmával ruháznak fel. A politikusok és a holdudvarukba tartozó lakájok azt szeretnék elérni velük, hogy az emberek kritika nélkül elfogadják a számukra kedvezőtlen helyzeteket. Évszázadokon át egynémely egyházatyáktól kezdve Machiavellin, a jezsuiták vezetőin, az I. világháborús amerikai és angol Creel-bizottság tagjain, Goebbelsen, Hitleren, Sztálinon át a modern polgári demokráciák politikusaiig sokan éltek velük, miközben a tömegmanipulálás gyalázatos útján taposták egymás sarkát. Az egyik feljegyzésem szerint például 2004-ben egy bizonyos John Humphrys, a BBC Today hírműsorvezetője Tony Blair brit miniszterelnököt bűnösnek kiáltotta ki az úgymond nyelvi korrupcióban. Az újságíró szerint a munkáspárti politikus a felelősségvállalás elkerülésének szándékával tűzdelte tele beszédeit olyan frázisokkal, mint „új kihívások”, „új ideák”, „ragyogóbb jövőjű ifjúság” és így tovább.

Ehhez képest minden jel arra utal, hogy Tony Blair csupán a manipuláció szerény képességű másodhegedűse lehetett volna a mai Magyarországon. Ha mondjuk, Orbán Viktor legutóbbi, szeptember 10-ei beszédét nézem, abban szinte nincs bekezdés, amelyből ne jelenne meg a valóságot rózsaszínben megvilágító, csúsztatásra építő, vagy kifejezett valótlanságot állító szó, szókapcsolat, vagy mondat. Ha valaki nem hallotta volna eredetiben, Az unió problémái miatt van szükségünk IMF-megállapodásra eleve arcátlan címmel olvashatja a szöveget a miniszterelnök honlapján. De még fel sem ocsúdik az ember az elképedéstől, mindjárt jön az újabb meghökkentő bejelentés: „a magyar világnemzet lett”. Mintha nagyjából nem ugyanannyian éltek volna külföldön két évvel ezelőtt is? – gondolná magában a hallgatóság, ha lenne rá ideje, mert itt az újabb csúszatás: „Egyszerűbb (választási)rendszert alkotunk, amely alkalmazkodik a kibővült magyar politikai közösség igényeihez”. Orbán Viktor persze pontosan tudja, hogy a választási rendszer átalakításának terve egyetlen célt szolgál: önmaga, továbbá politikai, gazdasági és egyházi vezetőkből álló holdudvarának hatalomban tartását.

Mindjárt ezek után a tudatlant adja a miniszterelnök, amikor ezt mondja: „Felhívom a figyelmüket arra a tényre, hogy aligha ismer a magyar történelem olyan négy évet, amiben egyszerre alkottunk volna meg egy új alkotmányt, egy új államigazgatási rendet, egy új Btk.-t és egy új polgári törvénykönyvet”. Jogászként azonban biztosan hallott már legalább egy ilyen esetről. Rákosi Mátyásnak hívták, bolsevik diktátornak mondták azt, aki mindent alárendelve a megszálló Szovjetunió érdekeinek, 1949-től röpke három-négy év alatt fenekestül felforgatta az országot, jobbra is, balra is csapkodva szenvedések özönét zúdítva a társadalomra. O.V. a maga alkotmányos puccsában ott tart, hogy rajtütésszerűen szűkíti az érdekképviseletek, a szakszervezetek, a civil szervezetek, a települési önkormányzatok, az egyetemek és főiskolák, a többi politikai párt, a munkavállalók, a sajtó, a bíróságok, közte az Alkotmánybíróság, s még ki tudja hányféle intézmény és réteg mozgásterét. Anélkül, hogy külső erőszaknak kellene engednie. Ellenkezőleg, ma az Európai Uniótól inkább várhatjuk, hogy megvédi a törékeny közösségeket, sőt az egyes embereket a harácsoló, arrogáns politikusoktól, oligarcháktól, az újból pénzéhes püspököktől, mint a magunk választotta kormányunk.

Az említett beszéd harmadik bekezdéséig sem jutottam, s lám máris mennyi a hamisság! Ebben a harmadikban viszont azt olvasom: „Az új földtörvény elvégzi azt a munkát, amit elődeink az elmúlt száz évben elmulasztottak elvégezni, vagy elhárították elvégzését. Az új törvény a termelést, a munkát és az új munkahelyek létrejöttét szolgálja majd, és kielégíti a magyar földművesek százéves életigényét: megadja nekik azt, amit ma az ő történelmi igazságuk nevében megadhatunk. Ezzel a törvénnyel megvethetjük egy új, modern, gazdaközpontú, világviszonylatban is versenyképes mezőgazdaság birtokrendszerének alapjait.”

Szinte minden szó mögött ott a cinizmus! Hiszen hol van már az az idő, amikor a nincstelen parasztot valóban a földéhség űzte ki innen Amerikába? Ugyan hol vannak már azok a parasztok is, akik az ötvenes években – a mezőgazdaság világszerte törvényszerű, a fejlettebb nyugaton már száz évekkel azelőtt végbement folyamatának áldozataiként – a városok gépiparában, a hatalmas gyár-, út-, vasút- és lakásépítkezéseken keresték meg a betevőt? A kormányfőnek – akinek közvetlen környezetében, csak úgy hemzsegnek a hektáronkénti átlagosan 60 ezer forintos, vagyis a 100 hektáronként 6 millió forintnyi európai uniós földalapú támogatás előnyeit munka nélkül élvezők – tudnia kell, hogy a magyarországi földbirtokokon tömegtermelés folyik. Néhány traktoros, meg gépész kell oda, senki más! Ha másnak nem, akkor O.V.-nek – a magyar parlamentben ülő 58 százaléknyi földbirtokossal egyetemben – tudnia kell, hogy saját mezőgazdasági államtitkára éppen azért lázadt fel jó fél éve, mert a kormányzás addigi egy éve alatt nyilvánvalóvá lett, hogy a választási programban megfogalmazott gazdaközpontú birtokrendszer helyett a latifundiumok megerősítése lett a kormány agrárpolitikájának talpköve.

A szemfényvesztések ilyen sorozatához képest ugyan mit számít, hogy közszolgálatinak, államinak, vagy állami-kereskedelminek nevezzük-e a Magyar Televíziót? – kérdezheti az olvasó, aki egyáltalán hajlandó volt idáig követni ezt az eszmefuttatást. Nos, számít! Legalább annyira, mint amennyire az az oszlop, amelyik féltucatnyi-tucatnyi tartópillér között egy épület födémjét tartja. Ha a mai Európában egy ország közszolgálati televíziója nem tölti be tárgyszerű tájékoztató, a világ folyamatait közérthetően elemző, kulturális, oktatási, közösségteremtő, műveltséggyarapító szerepét, akkor előbb-utóbb gyengülni fog annak az országnak – ha úgy tetszik, annak a nemzetnek – a szellemi teljesítőképessége. Ezért mondom minden újságírónak, hogy a sok simliskedés helyett nevezzük végre nevükön legalább a média jelenségeit. Mert ha itt engedünk a korrupt politikusok és kiszolgálóik szómágiájának, milyen jogon lépünk fel a más területeken burjánzó nyelvi és tényleges korrupció ellen? Eljön az idő, amikor ki kell verekednünk magunkat a posványból, amibe beletapicskoltuk magunkat az elmúlt akárhány évtizedben. Hogy kezdünk ehhez hozzá, Barátaim, ha még a média ügyeiről sem vagyunk képesek pontos szavakkal beszélni?