Miattunk is gondozatlan az ország

A civilizáció ott kezdődik, ahol minden területen működik a téemká, vagyis a tervszerű és megelőző karbantartás rendszere – mondta Tamás Pál szociológus a Klubrádió ma reggeli műsorában.

A téemkának át kellene áthatnia az egész életünket. Vonatkoznia kellene a városi autóbuszokra csakúgy, mint az egészségmegőrzésre, a középületek, a családi és a társasházak folyamatos, a nagyobb károkat megelőző karbantartására, ugyanúgy, mint a gyerekek jövőjébe az oktatáson keresztül való befektetésére. És így tovább.

Ehhez képest, ahogy én látom, nálunk a közösség által fenntartott vagyon – az utak, a vasutak többségének, az iskolák és sok önkormányzati, valamint állami-hatósági épület számottevő részének – megőrzéséből hiányzik a jó gazda gondossága. Ugyanígy, az egészségügy, újabban a közoktatás lerohasztásához is némán asszisztálunk. 

Hozzáteszem, nem is igen van erkölcsi alapunk a tiltakozásra, hiszen az egyének, a családok többsége is hamarabb vásárol hitelbe mobiltelefont, plazmatévét, új kocsit, egzotikus turistautazást, meg a csuda tudja, mi mindent, mint hogy házát, környezetét csinosítaná. A társasházakban élők többségével pedig végképp hosszas szócsaták révén lehet elfogadtatni, hogy mindenekelőtt a víz-, a villany és a gázvezetékek, a csapok, a szigetelések, a tetők, a kémények felújítására kell pénzt szánni, minden más csak ez után következhet. Azt sem értem egészen, hogy – dacára a tetemes európai uniós támogatásnak – ma miért vannak rosszabb állapotban a farmergazdaságok épületei, mint a sokat kárhoztatott téeszek és állami gazdaságok időszakában. Az országot járva az a benyomásom, hogy a külföldi cégeknek beszállító, s ezért szem előtt lévő üzemek kivételével, rendetlenség uralkodik a kisebb-nagyobb műhelyek többségében is.

Tudom persze, hogy mindenekelőtt a gúzsba kötő, állandó bizonytalanság, a a szélesebb értelemben vett életfeltételek kiszámíthatatlansága, a nem tudjuk, mit hoz a holnap félelme alakított bennünket ilyenné az évtizedek, sőt az évszázadok alatt. De amikor Magyarország svábok lakta településein járok, azt látom, hogy náluk, – jövőkép hiánya ide, jövőkép hiánya oda – mintha kevesebb lenne az a bizonyos civilizációs deficit. Úgyhogy talán nekünk, más kulturális örökséggel megverteknek is magunkba kellene nézni, és kevesebbet kellene nyavalyogni azon, hogy azért annyi a környezetünkben a gondozatlanság, azért keserítjük egymás életét a sok gondatlansággal, meg teszetoszasággal, mert hol a keletiek, hol a nyugatiak nyomják el, akadályozzák a kibontakozásban Krahácsunkat!

MÉDIA: A tévéfelvétel kasszája

Feszültség fogott el a ma esti tévéfelvétel egy pontján. Persze, egyáltalán nem biztos, hogy ez érzékelhető lesz a képernyőn. De akár igen, akár nem, korholom magam érte. Mert nem elég, hogy korlátoz a természetesen más célokat követő riporter és az enyémétől eltérő értékrendet képviselő beszélgetőtárs, továbbá a műsor dramaturgiája, még saját gyengeségemmel is szűkítem a lehetőségeimet!

Jobb híján pótcselekvésbe kezdek. Kasszát csinálok.

Azt hiszem, sikerült bemutatnom, hogy a nemzetgazdasági miniszter legújabb kiigazítási programját a bal- és a jobboldali sajtó is szkeptikusan, sőt a Fideszhez közel álló Heti Válasz kifejezett ingerültséggel fogadta. Ez – vontam le e következtetetést – szerintem, azt jelzi, hogy a jobboldal egy része is kezd elégedetlen lenni Matolcsy György teljesítményével. Ráadásul – fejtegettem –, a konzervatív Mellár Tamás közgazdász már egy éve leírta: a kormány gazdaságpolitikája kezdettől fogva elhibázott. A műsorvezetővel vitába keveredve igyekeztem kifejteni, hogy nem csak a megelőző nyolc év kormányzása, hanem már az Orbán-kabinet hibás döntései is okolhatók azért, hogy nem sikerül növekedési pályára állítani a magyar gazdaságot. Egy másik szóváltásban kötöttem az ebet a karóhoz: ez a mostani program is csupán a nagytőke érdekeit veszi figyelembe; mindent annak rendel alá, hogy a Fidesz környezetében lévő cégek hozzájuthassanak az uniós fejlesztési forrásokhoz, ezzel szemben tovább sarcolják a lakosság már amúgy is kivérzett nagy tömegeit.

Mindezeket talán a szereplésem eredményei közé sorolhatom. Engem persze a hiányok nyugtalanítanak. Például egyáltalán nem mutattam rá, hogy egy hónappal ezelőtt, a parlamenti évadnyitóban Orbán Viktor gyakorlatilag nem érintette azokat a társadalmi feszültségeket, amelyek egyre nagyobb tömegek körében tapasztalhatók, s amelyeket csak kapkodva, tüneti, sőt látszat kezeléssel enyhít úgy-ahogy a kormány. A miniszterelnöknek az sem szokása, hogy elemezze a hazai gazdaság válságjelenségeit, pedig ezeket – a most ismertetett kiigazító csomag is bizonyság rá – egyre kevésbé lehet a szőnyeg alá söpörni. Szóba kellett volna hoznom azt is, hogy a nagy fogadkozások ellenére sem csökken érdemben az ország adósságállománya, s hogy ennek egyik oka: a kormány, presztízsből, az IMF alacsonyabb kamatozású kölcsönei helyett, drágább hitelekkel finanszírozza a kiadásokat. Nem beszéltem arról sem, hogy amikor egy-egy kiemelt cégcsoportot támogatnak a közösből, lényegében a versenyt korlátozzák, s ezzel egyenlőtlen feltételeket teremtenek a vállalkozások többsége számára. Annak is hangot kellett volna adnom, hogy mennyire ellentétes az ország hosszú távú érdekeivel az a magatartás, amely az oktatástól egyre több pénzt von el, amire újabb bizonyság, a pedagógusok béremelésének elhalasztása.

No, jó, abbahagyom. Belátom, hogy ha mindezt tényleg elmondtam volna, csak az én monológomból állt volna az amúgy háromszereplős beszélgetés.