Miattunk is gondozatlan az ország

A civilizáció ott kezdődik, ahol minden területen működik a téemká, vagyis a tervszerű és megelőző karbantartás rendszere – mondta Tamás Pál szociológus a Klubrádió ma reggeli műsorában.

A téemkának át kellene áthatnia az egész életünket. Vonatkoznia kellene a városi autóbuszokra csakúgy, mint az egészségmegőrzésre, a középületek, a családi és a társasházak folyamatos, a nagyobb károkat megelőző karbantartására, ugyanúgy, mint a gyerekek jövőjébe az oktatáson keresztül való befektetésére. És így tovább.

Ehhez képest, ahogy én látom, nálunk a közösség által fenntartott vagyon – az utak, a vasutak többségének, az iskolák és sok önkormányzati, valamint állami-hatósági épület számottevő részének – megőrzéséből hiányzik a jó gazda gondossága. Ugyanígy, az egészségügy, újabban a közoktatás lerohasztásához is némán asszisztálunk. 

Hozzáteszem, nem is igen van erkölcsi alapunk a tiltakozásra, hiszen az egyének, a családok többsége is hamarabb vásárol hitelbe mobiltelefont, plazmatévét, új kocsit, egzotikus turistautazást, meg a csuda tudja, mi mindent, mint hogy házát, környezetét csinosítaná. A társasházakban élők többségével pedig végképp hosszas szócsaták révén lehet elfogadtatni, hogy mindenekelőtt a víz-, a villany és a gázvezetékek, a csapok, a szigetelések, a tetők, a kémények felújítására kell pénzt szánni, minden más csak ez után következhet. Azt sem értem egészen, hogy – dacára a tetemes európai uniós támogatásnak – ma miért vannak rosszabb állapotban a farmergazdaságok épületei, mint a sokat kárhoztatott téeszek és állami gazdaságok időszakában. Az országot járva az a benyomásom, hogy a külföldi cégeknek beszállító, s ezért szem előtt lévő üzemek kivételével, rendetlenség uralkodik a kisebb-nagyobb műhelyek többségében is.

Tudom persze, hogy mindenekelőtt a gúzsba kötő, állandó bizonytalanság, a a szélesebb értelemben vett életfeltételek kiszámíthatatlansága, a nem tudjuk, mit hoz a holnap félelme alakított bennünket ilyenné az évtizedek, sőt az évszázadok alatt. De amikor Magyarország svábok lakta településein járok, azt látom, hogy náluk, – jövőkép hiánya ide, jövőkép hiánya oda – mintha kevesebb lenne az a bizonyos civilizációs deficit. Úgyhogy talán nekünk, más kulturális örökséggel megverteknek is magunkba kellene nézni, és kevesebbet kellene nyavalyogni azon, hogy azért annyi a környezetünkben a gondozatlanság, azért keserítjük egymás életét a sok gondatlansággal, meg teszetoszasággal, mert hol a keletiek, hol a nyugatiak nyomják el, akadályozzák a kibontakozásban Krahácsunkat!

Hamisan historizáltak Debrecenben

Még nem volt időm elolvasni, vagy meghallgatni a Debrecenben elhangzott tanévnyitó beszédeket. De ha hihetek barátaimnak – és miért ne hihetnék nekik – akkor, a várostörténet-hamisítás bűnébe is estek a kormányzat vezetői.

A török hódoltság alatt három részre szakadt Debrecen ugyanis annak köszönhette felemelkedését, hogy a három államhatalomnak nem volt módja beleszólni a város ügyeibe. Ezért az önmagukat kormányzó polgárok sikeresen képviselték saját érdekeiket. Kulturálisan és gazdaságilag is eredményesen. Olyannyira, hogy ügyes politikával távol tartva maguktól a Habsburgokat és a török portát, s bizonyos mértékben még az erdélyi fejedelmeket is, nagyjából 150 éven keresztül a mérhetetlen adók kitermelésére is képesek voltak. A kívülről érkező pusztítások, a természeti csapások, a járványok, a várost emésztő tüzek következményeit újból és újból felszámolva, a főnixmadárhoz hasonlatos módon, önmaguk erejéből teremtették újjá gazdagságukat. Ezt fejezi ki a város címere fölött a Napba néző, lángokból kiemelkedő madár az 1500-as évektől.

Debrecen akkor veszítette el meghatározó szellemi befolyását és jelentékeny gazdagságát, amikor megszilárdult Magyarországon a szent korona égisze alatt fellépő Habsburg-uralom. A császári-királyi hatalom mindent szabályozó törvényeivel, rendeleteivel, nem utolsó sorban a központilag kinevezett  embereivel módszeresen sorvasztotta a város önkormányzatát, apasztotta a protestantizmusból kölcsönzött szellemi erejét, üldözte, akár gályarabságra is elhurcolta ennek az erőnek a letéteményeseit, a református papokat, vagyis akadályozta a közösség és a közösséget alkotó egyének képességeinek kiteljesedését.

A szellemi erőből táplálkozó anyagi gyarapodás idején a mai kormányzatéval merőben ellentétes felfogásra épült az itteni oktatás. Például nem csak a tehetősöknek adtak esélyt a kollégiumban való tanulásra. Ellenkezőleg, Debrecen igen széles környezetében is felkutatva a tehetségeket, az alsóbb rétegek fiai előtt is igyekeztek megnyitni a tudás tárházát. Az arra érdemeseket ösztöndíjjal, ajánlásokkal küldték külföldre, hogy aztán az itt tanult latin és görög nyelv mellé élő idegen nyelveket is elsajátítatva térjenek vissza (!), hogy az akkori Európa legkorszerűbb ismereteit itt kamatoztassák a közösség és saját maguk javára.

Ne hagyja hát senki elbódítani magát a kormányzati tótumfaktumok hamisan historizáló, jóllehet sok magyar fülének kedves szavaitól! Ehelyett végre gondoljon már felelősen minden szülő és nagyszülő a saját iskolás gyerekére vagy unokájára! Ne hitegesse, ne csapja be magát azzal, hogy egy központi akarat alapján bárki meghatározhatná, hogy ebben a gyorsan változó világban mi a jó milliónyi különféle érdeklődésű, pszichikumú és fizikumú, más-más szociális helyzetben lévő csemetének! Ugyan hányszor kell még orra bukniuk a társadalom egyre nagyobb tömegű kiszolgáltatottjainak ahhoz, hogy felfogják: a hatalom birtokosait valójában csak saját és közvetlen környezetük érdekei mozgatják. A tűztől távol állóknak csak annyit adnak a gazdasági javakból és a tudáskincsből, amit kicsikarnak tőlük. Reménykedni ugyan lehet, de önmagát áltatja az, aki főként mások jóindulatára akarja bízni életét ahelyett, hogy saját kezébe venné családja sorsának irányítását.