Hamisan historizáltak Debrecenben

Még nem volt időm elolvasni, vagy meghallgatni a Debrecenben elhangzott tanévnyitó beszédeket. De ha hihetek barátaimnak – és miért ne hihetnék nekik – akkor, a várostörténet-hamisítás bűnébe is estek a kormányzat vezetői.

A török hódoltság alatt három részre szakadt Debrecen ugyanis annak köszönhette felemelkedését, hogy a három államhatalomnak nem volt módja beleszólni a város ügyeibe. Ezért az önmagukat kormányzó polgárok sikeresen képviselték saját érdekeiket. Kulturálisan és gazdaságilag is eredményesen. Olyannyira, hogy ügyes politikával távol tartva maguktól a Habsburgokat és a török portát, s bizonyos mértékben még az erdélyi fejedelmeket is, nagyjából 150 éven keresztül a mérhetetlen adók kitermelésére is képesek voltak. A kívülről érkező pusztítások, a természeti csapások, a járványok, a várost emésztő tüzek következményeit újból és újból felszámolva, a főnixmadárhoz hasonlatos módon, önmaguk erejéből teremtették újjá gazdagságukat. Ezt fejezi ki a város címere fölött a Napba néző, lángokból kiemelkedő madár az 1500-as évektől.

Debrecen akkor veszítette el meghatározó szellemi befolyását és jelentékeny gazdagságát, amikor megszilárdult Magyarországon a szent korona égisze alatt fellépő Habsburg-uralom. A császári-királyi hatalom mindent szabályozó törvényeivel, rendeleteivel, nem utolsó sorban a központilag kinevezett  embereivel módszeresen sorvasztotta a város önkormányzatát, apasztotta a protestantizmusból kölcsönzött szellemi erejét, üldözte, akár gályarabságra is elhurcolta ennek az erőnek a letéteményeseit, a református papokat, vagyis akadályozta a közösség és a közösséget alkotó egyének képességeinek kiteljesedését.

A szellemi erőből táplálkozó anyagi gyarapodás idején a mai kormányzatéval merőben ellentétes felfogásra épült az itteni oktatás. Például nem csak a tehetősöknek adtak esélyt a kollégiumban való tanulásra. Ellenkezőleg, Debrecen igen széles környezetében is felkutatva a tehetségeket, az alsóbb rétegek fiai előtt is igyekeztek megnyitni a tudás tárházát. Az arra érdemeseket ösztöndíjjal, ajánlásokkal küldték külföldre, hogy aztán az itt tanult latin és görög nyelv mellé élő idegen nyelveket is elsajátítatva térjenek vissza (!), hogy az akkori Európa legkorszerűbb ismereteit itt kamatoztassák a közösség és saját maguk javára.

Ne hagyja hát senki elbódítani magát a kormányzati tótumfaktumok hamisan historizáló, jóllehet sok magyar fülének kedves szavaitól! Ehelyett végre gondoljon már felelősen minden szülő és nagyszülő a saját iskolás gyerekére vagy unokájára! Ne hitegesse, ne csapja be magát azzal, hogy egy központi akarat alapján bárki meghatározhatná, hogy ebben a gyorsan változó világban mi a jó milliónyi különféle érdeklődésű, pszichikumú és fizikumú, más-más szociális helyzetben lévő csemetének! Ugyan hányszor kell még orra bukniuk a társadalom egyre nagyobb tömegű kiszolgáltatottjainak ahhoz, hogy felfogják: a hatalom birtokosait valójában csak saját és közvetlen környezetük érdekei mozgatják. A tűztől távol állóknak csak annyit adnak a gazdasági javakból és a tudáskincsből, amit kicsikarnak tőlük. Reménykedni ugyan lehet, de önmagát áltatja az, aki főként mások jóindulatára akarja bízni életét ahelyett, hogy saját kezébe venné családja sorsának irányítását.

KÖZÉLET: Orbán, a fejedelem

Egykoron, debreceni gimnazistaként lelkesedéssel vetettem bele magam azoknak a szövegeknek az olvasásába, amelyek azt beszélték el, hogyan őrizte meg a város viszonylagos függetlenségét a 16–17. századi, három részre szakadt Magyarországon. Debrecen, amit sem várfal, sem fegyverek nem védtek, csak abban bízhatott, hogy a rendre kirótt sarcot megfizeti a török szultánnak, az őt képviselő pasáknak, az elmenekült, de az adóért azért visszajáró régi földbirtokosoknak, az erdélyi fejedelmi kincstárnak, no és a Habsburgoknak.

A pénz, a kincs azonban kevés lett volna a felperzselés, a kifosztás elkerüléséhez. A város autonómiájának megőrzéséhez – az akkor a térségben kialakult politikai egyensúly mellett – arra is szükség volt, hogy kijátsszák egymás ellen a különféle hatalmasságokat. Debrecenben, amely az idő tájt – Ne becsüljük le ezt a látszólag formális nézőpontot! – nem a Magyar Királyság keleti peremén, hanem az Erdélyi Fejedelemség nyugati szélén helyezkedett el, a furfangos főbírók és tanácstagok jól értettek ahhoz, hogy mindegyik hatalmasságnak azt duruzsolják a fülébe, amit az hallani akart.

Erdély címere

Az erdélyi székelyek góbéságát alighanem az ilyen, a történelem messziségébe vesző helyzetek alakították ki és tartják fenn mindmáig. Ha egy népcsoport tagjai nemzedékről nemzedékre arra kényszerülnek, hogy az alapvetően ellenséges környezetben a fennmaradásért küzdjenek – és az Erdélyben élők kétségtelenül ilyenek –, akkor megtanulják, hogyan kell kedvezni, hogyan kell hízelegni a nagyuraknak, s hiúságukra hatva, miként kell őket kijátszani némi kedvezményért cserébe. A nagyurak pedig vessenek magukra, ha nem veszik észre, hogy végeredményben bohócot csinálnak magukból, miközben olykor még a fellépti díjat is velük fizettetik meg!

Lám, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem szenátusa is megtalálta a módját, hogy a betegesen szeretetre vágyó Orbán Viktort hódolói figyelemben részesítse. Kató Béla, a Sapientia Alapítvány kuratóriumának elnöke október 6-án azzal üdvözölte a határon inneni adófizetők pénzéből adakozó magyar miniszterelnököt, hogy „Orbán Viktor belépett erdélyi nagy fejedelmeink sorába”. A szómágiához szervezett tapsolók szolgáltatták a hátteret, s hogy az 1622-es gyulafehérvári kollégiumalapító Bethlen Gáborhoz hasonlított Orbán Viktornak némi kézzelfogható emléke is maradjon a fejedelemségéről, a miatta alapított Bocskai István-díjat is átadták neki „történelmi szerepe” elismeréseként.

Minthogy Orbán környezetében ma már aligha van olyan ember, aki őszintén beszélne vele, ő maga alighanem meg van győződve arról, hogy méltó a díjra, a címre, s arra a rajongásra, amit idehaza már nem, Erdélyben is csak a tömegtől, az újságíróktól hermetikusan elzárva kap meg a számítók egy szűk csoportjától. Minthogy nem volt debreceni gimnazista, s vélhetően később sem tanulmányozta a kiszolgáltatott helyzetben lévő városok és intézmények vezetőinek praktikáit, csak hatalma elvesztésekor fogja megérteni, hogy ezzel a túlzó tisztelettel ország-világ előtt lejáratták őt az erdélyi tudós uramék.

Persze itt és most, sovány vigasz ez nekünk, magyariaknak!