KÖZÉLET: Orbán, a fejedelem

Egykoron, debreceni gimnazistaként lelkesedéssel vetettem bele magam azoknak a szövegeknek az olvasásába, amelyek azt beszélték el, hogyan őrizte meg a város viszonylagos függetlenségét a 16–17. századi, három részre szakadt Magyarországon. Debrecen, amit sem várfal, sem fegyverek nem védtek, csak abban bízhatott, hogy a rendre kirótt sarcot megfizeti a török szultánnak, az őt képviselő pasáknak, az elmenekült, de az adóért azért visszajáró régi földbirtokosoknak, az erdélyi fejedelmi kincstárnak, no és a Habsburgoknak.

A pénz, a kincs azonban kevés lett volna a felperzselés, a kifosztás elkerüléséhez. A város autonómiájának megőrzéséhez – az akkor a térségben kialakult politikai egyensúly mellett – arra is szükség volt, hogy kijátsszák egymás ellen a különféle hatalmasságokat. Debrecenben, amely az idő tájt – Ne becsüljük le ezt a látszólag formális nézőpontot! – nem a Magyar Királyság keleti peremén, hanem az Erdélyi Fejedelemség nyugati szélén helyezkedett el, a furfangos főbírók és tanácstagok jól értettek ahhoz, hogy mindegyik hatalmasságnak azt duruzsolják a fülébe, amit az hallani akart.

Erdély címere

Az erdélyi székelyek góbéságát alighanem az ilyen, a történelem messziségébe vesző helyzetek alakították ki és tartják fenn mindmáig. Ha egy népcsoport tagjai nemzedékről nemzedékre arra kényszerülnek, hogy az alapvetően ellenséges környezetben a fennmaradásért küzdjenek – és az Erdélyben élők kétségtelenül ilyenek –, akkor megtanulják, hogyan kell kedvezni, hogyan kell hízelegni a nagyuraknak, s hiúságukra hatva, miként kell őket kijátszani némi kedvezményért cserébe. A nagyurak pedig vessenek magukra, ha nem veszik észre, hogy végeredményben bohócot csinálnak magukból, miközben olykor még a fellépti díjat is velük fizettetik meg!

Lám, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem szenátusa is megtalálta a módját, hogy a betegesen szeretetre vágyó Orbán Viktort hódolói figyelemben részesítse. Kató Béla, a Sapientia Alapítvány kuratóriumának elnöke október 6-án azzal üdvözölte a határon inneni adófizetők pénzéből adakozó magyar miniszterelnököt, hogy „Orbán Viktor belépett erdélyi nagy fejedelmeink sorába”. A szómágiához szervezett tapsolók szolgáltatták a hátteret, s hogy az 1622-es gyulafehérvári kollégiumalapító Bethlen Gáborhoz hasonlított Orbán Viktornak némi kézzelfogható emléke is maradjon a fejedelemségéről, a miatta alapított Bocskai István-díjat is átadták neki „történelmi szerepe” elismeréseként.

Minthogy Orbán környezetében ma már aligha van olyan ember, aki őszintén beszélne vele, ő maga alighanem meg van győződve arról, hogy méltó a díjra, a címre, s arra a rajongásra, amit idehaza már nem, Erdélyben is csak a tömegtől, az újságíróktól hermetikusan elzárva kap meg a számítók egy szűk csoportjától. Minthogy nem volt debreceni gimnazista, s vélhetően később sem tanulmányozta a kiszolgáltatott helyzetben lévő városok és intézmények vezetőinek praktikáit, csak hatalma elvesztésekor fogja megérteni, hogy ezzel a túlzó tisztelettel ország-világ előtt lejáratták őt az erdélyi tudós uramék.

Persze itt és most, sovány vigasz ez nekünk, magyariaknak!