„A patkány, amelynek tetemét a rózsakert mellett találtam az előbb, s elhantoltam, nyilván soha nem moralizált. Csak a túlélésre koncentrált, és mégis rajtaveszített.”
(naplótöredék) A rózsákat jó lett volna kényelmesen befedni, de sajnos, szemerkélt az eső. Aztán dara hullott, majd havazni kezdett. A harminc tő földelése a sárban elég fárasztó volt. A végén kiszedtem egy kisebb, azon a helyen már fölösleges futórózsatövet és hátul, a gyümölcsöskert bejáratánál egy hónapja felállított pergolánál találtam helyet neki.
Jóllehet havazott, de a rózsákon, a fákon a levelek alig sárgultak, vagy barnultak meg, nagy részük még zöld ruhájában didergett. Sőt, a bokrokon találtam néhány érett fügét is. Aztán, már a kamrában, bedobozoltam az előző nap felszedett dáliagumókat, majd a kardvirágokat készítettem elő a téli altatáshoz. A többségük még eleven, de majd csak beletörődnek, hogy pihenés következik.
Közben begyújtottam a cserépkályhába. Dél körül végre kimosakodtam, ettem pár falatot, aztán ledőltem az ágyra, s elővettem Koestler regényét, a Napfogyatkozást. A tegnap este olvasott sorokhoz lapoztam:
„Mi voltunk az elsők, akik a tizenkilencedik század fair-play-en alapuló liberális erkölcsei helyébe a huszadik század forradalmi erkölcseit helyeztük. Ebben is nekünk volt igazunk, a krikett szabályai szerint vezetett forradalom képtelenség. A politika viszonylag tiszta lehet akkor, mikor a történelem fellélegzik, válságos fordulópontjainál a régin kívül semmilyen más szabály nem lehetséges: a cél szentesíti az eszközt. Mi vezettük be a neomachiavellizmust a huszadik századba. (…) A történelem megtanított bennünket, hogy a hazugság gyakran jobb szolgálatot tesz, mint az igazság, mert az ember lomha gondolkodású. Negyven évig kell keresztülvezetni a sivatagon, míg saját fejlődésében egyetlen lépést megtesz, Keresztül kell űzni a sivatagon fenyegetésekkel és ígéretekkel, képzeletbeli félelmekkel és képzeletbeli vigaszokkal, nehogy idő előtt leüljön pihenni és aranyborjak imádásával mulattassa magát.”
A múlt ismét kísért, s még húszévnyi kóborlás lehet hátra – tűnődtem a sorok fölött. Mert semmi kétség, akik most vezetnek bennünket, a huszonegyedik század machiavellistái. Őket a tömeg – Koestler másutt olvasható szavaival – „a nemzeti hős és a rablóvezér közötti átmenetnek” tekinti. Erről a tömegről állítja mindegyik bandita, hogy mögötte áll.
Visszalapozok a Napfogyatkozásban oda, ahol ezek a sorok állnak: „De tényleg elhiszitek, hogy a nép még mögöttetek áll? Megtűr benneteket, némán és belenyugvón, ahogy eltűri a többi országban, de a mélyéből nem érkezik válasz. A tömegek ismét süketnémák lettek, a történelem hatalmas, csendes x-e, közömbös, mint a hajókat hordozó tenger. Minden elhaladó fénysugár tükröződik a felszínén, de odalenn sötét van és csendesség.”
Plasztikus a hasonlat. De van-e értelme ennek a moralizálásnak? A patkány, amelynek tetemét a rózsakert mellett találtam az előbb, s elhantoltam, nyilván soha nem moralizált. Csak a túlélésre koncentrált. Mindig bevárta az estét, s csak akkor dugta ki az orrát a patkánylyukból. Mielőtt azonban kiosont volna, egy ideig még szaglászott, hogy elkerülje a rá leselkedő veszélyeket. Mindvégig a falak szögleteit követte, hogy testének egyik oldala védve legyen. Sokáig hezitált, mielőtt átvágott volna egy néhány méteres nyílt térségen. Az éjszaka azonban egy arra járó kandúr szemfülesebb volt nála, s rajtaveszített.
– Ilyen erővel akár moralizálhatott is volna ez a patkány – húztam kényszeres mosolyra a számat. – Nem pazarolta az energiáit látszólag fölösleges gondolatokra, mégis elkapták.
De azért reméltem, hogy a patkány nem adta meg magát könnyen, amikor a macska rávetette magát.
Miközben kinn egyre vastagodott a hólepel, és sötétet bocsátott az alája szorult világra, előlem is elzárták a fényt a lecsukódó szempilláim. Egy fekete, ám foszforeszkálással tagolt térben találtam magam, ahol végestelen-végig láthatatlan lények nyüzsgését, mozgását érzékelték az idegvégződéseim. „Szeretném hinni, hogy legalább a patkányoknak kemény a gerincük, ha már az embereké oly hajlékony” – üzent még egy intéssel a tudatomnak a kívül rekedt tér, aztán ez a mondat is tovalebegett a szitáló hópelyhekkel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése