Szemérmes machiavellisták

Kedves Enami!

Félretettem, de csak most olvastam el a cikkedet. Egyetértek az egyik kommentelővel, aki szerint megrendítő az elemzés. Én persze inkább kíméletlen szembesítésnek mondanám, amit az érintettek nem fogadnak szívesen. Ne csodálkozz azon, hogy nem akarnak közösködni veled, hiszen a baloldalon sem szeretik, ha az ember újból és újból rámutat, hogy a király meztelen! Ellenben vigyázz, nehogy nevetségessé tedd magad azzal, hogy még mindig azt hiszed, bárki is kíváncsi a jobbító szándékú észrevételeidre a saját oldaladon! Egy fenét! A pokolba kívánnak az elemzéseiddel együtt…

Sok tekintetben hasonlóan látom a helyzetet. Írtam is erről az Átmeneti a csend című bejegyzésemben, hogy válaszoljak annak a tucatnyi ismerősömnek – aki egyáltalán észrevette, hogy kivonultam lényegében mindenfajta nyilvánosságból –, arra a kérdésre: Miért hallgattam el? A lényeg: leszámoltam azzal az illúziómmal, hogy ez a minden oldalon velejéig korrupt és álszent politikai osztály igényt tart az értelmiségi figyelmeztetésekre.

Dehogy tart rá igényt! Mindenki csak arra koncentrál, hogy hatalmat szerezzen, s a hatalmon keresztül kisebb-nagyobb vagyont gyűjtsön. E tekintetben figyelemre méltó volt Katona Béla mondata Horn Gyula temetésén, hogy a volt miniszterelnök „nem gyűjtött milliárdokat, nem voltak földbirtokai vagy gyárai”. A kondoleáló – a politikába vagyon nélkül érkezett – egykori és mai közjogi méltóságok szinte mindegyikére érvényes volt ez a megállapítás függetlenül attól, hogy melyik párthoz tartoztak, tartoznak. És akkor a hazai és külföldi (!) holdudvarukról még egy szót sem ejtettünk.

Hovatovább a különbséget már csak abban látom, hogy az úgynevezett baloldal még a machiavellista technikákat is ügyetlenül, korszerűtlenül használja. Egyrészt felkészületlenek, másrészt egyfajta múltból eredő szemérmesség, meg a gazemberséghez gyenge személyiségük miatt nem merik, nem merték nyíltan felvállalni a rablást, miközben persze alig maradtak el a mostaniaktól abban, hogy az államot a kiváltságosak érdekében mozgósítsák.

Magyar idill

„A patkány, amelynek tetemét a rózsakert mellett találtam az előbb, s elhantoltam, nyilván soha nem moralizált. Csak a túlélésre koncentrált, és mégis rajtaveszített.”

 

(naplótöredék) A rózsákat jó lett volna kényelmesen befedni, de sajnos, szemerkélt az eső. Aztán dara hullott, majd havazni kezdett. A harminc tő földelése a sárban elég fárasztó volt. A végén kiszedtem egy kisebb, azon a helyen már fölösleges futórózsatövet és hátul, a gyümölcsöskert bejáratánál egy hónapja felállított pergolánál találtam helyet neki.

Jóllehet havazott, de a rózsákon, a fákon a levelek alig sárgultak, vagy barnultak meg, nagy részük még zöld ruhájában didergett. Sőt, a bokrokon találtam néhány érett fügét is. Aztán, már a kamrában, bedobozoltam az előző nap felszedett dáliagumókat, majd a kardvirágokat készítettem elő a téli altatáshoz. A többségük még eleven, de majd csak beletörődnek, hogy pihenés következik.

Közben begyújtottam a cserépkályhába. Dél körül végre kimosakodtam, ettem pár falatot, aztán ledőltem az ágyra, s elővettem Koestler regényét, a Napfogyatkozást. A tegnap este olvasott sorokhoz lapoztam:

„Mi voltunk az elsők, akik a tizenkilencedik század fair-play-en alapuló liberális erkölcsei helyébe a huszadik század forradalmi erkölcseit helyeztük. Ebben is nekünk volt igazunk, a krikett szabályai szerint vezetett forradalom képtelenség. A politika viszonylag tiszta lehet akkor, mikor a történelem fellélegzik, válságos fordulópontjainál a régin kívül semmilyen más szabály nem lehetséges: a cél szentesíti az eszközt. Mi vezettük be a neomachiavellizmust a huszadik századba. (…) A történelem megtanított bennünket, hogy a hazugság gyakran jobb szolgálatot tesz, mint az igazság, mert az ember lomha gondolkodású. Negyven évig kell keresztülvezetni a sivatagon, míg saját fejlődésében egyetlen lépést megtesz, Keresztül kell űzni a sivatagon fenyegetésekkel és ígéretekkel, képzeletbeli félelmekkel és képzeletbeli vigaszokkal, nehogy idő előtt leüljön pihenni és aranyborjak imádásával mulattassa magát.”

A múlt ismét kísért, s még húszévnyi kóborlás lehet hátra – tűnődtem a sorok fölött. Mert semmi kétség, akik most vezetnek bennünket, a huszonegyedik század machiavellistái. Őket a tömeg – Koestler másutt olvasható szavaival – „a nemzeti hős és a rablóvezér közötti átmenetnek” tekinti. Erről a tömegről állítja mindegyik bandita, hogy mögötte áll.

Visszalapozok a Napfogyatkozásban oda, ahol ezek a sorok állnak: „De tényleg elhiszitek, hogy a nép még mögöttetek áll? Megtűr benneteket, némán és belenyugvón, ahogy eltűri a többi országban, de a mélyéből nem érkezik válasz. A tömegek ismét süketnémák lettek, a történelem hatalmas, csendes x-e, közömbös, mint a hajókat hordozó tenger. Minden elhaladó fénysugár tükröződik a felszínén, de odalenn sötét van és csendesség.”

Plasztikus a hasonlat. De van-e értelme ennek a moralizálásnak? A patkány, amelynek tetemét a rózsakert mellett találtam az előbb, s elhantoltam, nyilván soha nem moralizált. Csak a túlélésre koncentrált. Mindig bevárta az estét, s csak akkor dugta ki az orrát a patkánylyukból. Mielőtt azonban kiosont volna, egy ideig még szaglászott, hogy elkerülje a rá leselkedő veszélyeket. Mindvégig a falak szögleteit követte, hogy testének egyik oldala védve legyen. Sokáig hezitált, mielőtt átvágott volna egy néhány méteres nyílt térségen. Az éjszaka azonban egy arra járó kandúr szemfülesebb volt nála, s rajtaveszített.

– Ilyen erővel akár moralizálhatott is volna ez a patkány – húztam kényszeres mosolyra a számat. – Nem pazarolta az energiáit látszólag fölösleges gondolatokra, mégis elkapták.

De azért reméltem, hogy a patkány nem adta meg magát könnyen, amikor a macska rávetette magát.

Miközben kinn egyre vastagodott a hólepel, és sötétet bocsátott az alája szorult világra, előlem is elzárták a fényt a lecsukódó szempilláim. Egy fekete, ám foszforeszkálással tagolt térben találtam magam, ahol végestelen-végig láthatatlan lények nyüzsgését, mozgását érzékelték az idegvégződéseim. „Szeretném hinni, hogy legalább a patkányoknak kemény a gerincük, ha már az embereké oly hajlékony” – üzent még egy intéssel a tudatomnak a kívül rekedt tér, aztán ez a mondat is tovalebegett a szitáló hópelyhekkel.