A Fidesz mássága is szemfényvesztés

Liberális kollégák és egykori politikusok telesírták a médiát a közelmúltban arról, hogy a Fidesz – Minő borzalom! – nem ugyanaz, mint 25 évvel ezelőtt. A párt alapításának negyedszázados évfordulóján a Fidesz-pártalapító Molnár Péter egészen odáig ment el, hogy újból létrehozza azt az úgymond nemes indíttatású, a szabadságeszménytől eltelt pártot, amilyen az szerinte egykoron volt.

Molnár Péter azonban, sok elvtársához hasonlóan, enyhén szólva téved. A Fidesz és vezetői ma lényegében ugyanolyanok, mint amilyenek negyedszázada voltak, és ugyanúgy viselkednek, ahogyan negyedszázada. Ezt épp Molnár Péternek és társainak kellene leginkább tudniuk. Azoknak, akik a nyolcvanas évek közepétől kezdve – az SZDSZ, a Magyar Narancs és más liberális szervezetek, fórumok, az átalakuló állami rádió és a televízió meghatározó műsorainak a médiatérben mindmáig befolyásos személyiségei által felerősítve – majd másfél évtizeden keresztül azt bizonygatták nekünk, hogy íme itt a tiszta kezű, romlatlan új nemzedék, amely egyedül méltó arra, hogy kezébe vegye az ország megújításának hatalmas munkáját. Ezt bizonygatták, miközben egy részük már akkor tudta, hogy mindebből egy szó sem igaz. Legalábbis azoknak tudniuk kellett ezt, akik maguk is ott sertepeltéltek a tűz körül, akik maguk is alakítói, részesei voltak az eseményeknek. Ami ennél nagyobb baj: még ma is azzal ámítanak bennünket, hogy akkor még semmi nem látszott a mostani Fidesz-ből, az Orbán–Simicska–Kövér triumvirátusból és országrontó szatellitáikból.

Nekünk még fogalmunk sem volt arról, hogy ki az az Orbán Viktor, Simicska Lajos és Varga Tamás, de a szerencsmosdatás mai bajnokai közül többen már ott ültek a Jogász Szakkollégium 1983-as alakuló ülésén. Ott, ahol Kéri László, a kollégium eredeti alapítója azt olvasta a három ifjú fejére, hogy „ezek csak parancsolni tudnak, agresszívak, kirekesztők és ellenségkeresők. (…) Ahogy itt elnézlek titeket, rosszabbak vagytok ti a Kun Béla-féle Lenin-fiúknál. És tudod, miért? – fordult Orbán Viktorhoz. – Ha egyszer hatalomra jutsz – mert látom, az Isten sem menti meg az országot attól, hogy egyszer majd te dirigálj itt –, a Stumpfot meg engem akasztass föl elsőként, mert mi még tudjuk, ki voltál egykoron!” Dr. Kende Péter: A Viktor című, 2002-ben megjelent könyvének 27-28. oldalán olvasható, hogy az említettek mellett Fodor Gábor és Kövér László is hallgatta Kérinek ezt a kirohanását. Az idézett mondatok egyébként közszájon forogtak egy időben. Ha jól emlékszem, Kéri László hajdanán egy televíziós műsorban is idézte őket. Mégis, az ország liberális értelmisége, köztük elsősorban a liberális újságírók nagy része mindmáig úgy tesz, mintha amnéziás lenne. A Fidesz megalakulásának negyedszázados évfordulóján szinte rácsodálkozik arra, hogy mivé lett ez a társaság. Mintha nem ilyen lett volna már a kezdetekben?

Dr. Kende könyvében se szeri, se száma az Orbánt és körét sötét színekkel festő állításoknak. Amikor például Vajda Mihály filozófus arról beszélt, hogy a demokrácia arra való, hogy az aktuális ellenzék leránthassa a leplet a hatalmon lévők túlkapásairól és sötét üzelmeiről, Orbán vele szemben azzal replikázott: „– Dehogyis! A demokrácia az, hogy a kezünkbe vesszük a dolgokat!” (i.m.: 38. o.) A Viktor című kötet 66-68. oldalán arról kapunk képet, hogyan szorította ki a kemény mag a centrumból azokat, akik a párton belüli közvetlen demokrácia – ahogy mostanság kezd elterjedni: a bázisdemokrácia – hívei voltak. A belső harcok során „megjelent az a gondolkodásmód, amely később oly jellemzővé vált: aki mást gondol, képvisel, mint a vezetőség, az ellenség, az szét akarja verni a pártot, ártani akar a Fidesznek” – összegzi az 1990-es választásokkal kapcsolatos esetek ismertetését a szerző. Kende bőven ír arról, hogy a Fidesz rendszeresen nem tudott elszámolni a kapott pénzekkel; nagy összegű adó- és tb-tartozásai voltak, a kifizetéseknél általában nem vonták le és nem fizették be sem az adót, sem a tb- és nyugdíjjárulékot; a bankszámláról milliós összegű pénzfelvételek történtek, amelyek nem kerültek be a pénztárba; akik közel álltak Orbánhoz, vagy Kövérhez, jóval többet kerestek másoknál. Egyszer a könyveléssel megbízott cég azzal mondta fel a szerződést, hogy a Fidesz elszámolásaival kapcsolatos felelősség csak a büntető törvénykönyv alapján állapítható meg.

Még hogy senki ne tudta volna, hogy igenis ezek voltak a Fidesz indulásának meghatározó mozzanatai! Még hogy most kellene rácsodálkozni arra, hogy úgymond érthetetlen milyenné vált a véd és dacszövetség, amely a nevében is a hűséget jelölte meg a tagjaival szembeni első számú követelményként! A kívülálló számára persze sokáig rejtve maradt, hogy ki iránt is kell hűségesnek, lojálisnak lenniük azoknak, akik a Fidesz szekerére akarnak felülni. De akik gyakorlatilag kezdetektől, vagy csaknem a kezdetektől ott ültek a saroglyában – Fodor Gábor, Molnár Péter, Ungár Klára – legalább most megtehetnék nekünk azt a szívességet, hogy nem valamifajta későbbi fordulatként állítják be előttünk a Fidesz úgymond színeváltozását.

Hogy miért e palástoló magatartás még negyedszázad után is?

A minap, a jobboldali felfogású közgazdász és társadalomelemző, Bogár László: Magyarország és a globalizáció című, 2006-os kötetében találtam – a szerzőre jellemző – sajátos magyarázatot a Fidesznek hátat fordított liberális közéleti szereplők cinkos hallgatására. Bogár, könyvének 348. oldalától, arról elmélkedik, hogy 1982 és 1989 között sok tekintetben már végbement a rendszerváltás. (Ezt egyébként magam is így szoktam volt egy-egy előadásomban elbeszélni, hivatkozván az IMF-be való belépésre, a többes jelölésre épülő országgyűlési és tanácstagválasztásokra, az állami vagyon egy részét magántermelésre átvevő géemkákra, a korlátozott keretek között működő tőzsde létrejöttére, a gazdasági magántársaságok és egyesületek létrehozását lehetővé tevő törvények megszületésére, a szovjet csapatok kivonásának jóval 1989 előtti megkezdésére stb.) Valójában csak a politikai hatalmi struktúra gyökeres átalakítása hiányzott a teljes átalakuláshoz. Bogár László értelmezése szerint ezt „a piaci szocialista párttársadalom rejtett szövetségeseként” a később Szabad Demokraták Szövetségeként (SZDSZ) megmutatkozó „meghatározó létszervező erő” igyekezett ellenőrzése alá vonni. Ennek részeként ez az erő „igyekezett minden lehetséges jövőverzióra felkészültnek mutatkozni.” Arra is felkészült, hogy létrehozzon egy olyan erőt, „amely – szemben vele – nem elsősorban teoretikus értelemben doktriner, hanem a gyakorlatban képes – ha kell, fesztelen brutalitással – keresztülvinni a liberokrata szocietális célok destruktív logikáját.” A polgári államtársadalom kísérleti műhelyeiben elkezdődtek tehát „a Fidesz legyártásának előzetes munkálatai” – állítja Bogár László. Aztán azt írja, hogy „A politikai tér eme újdonsült konstrukciója – biztonsági okokból – úgy van összerakva, hogy a „választópolgár” – akárhonnan tekint is rá – mindenképpen vonzónak találja.”

Bogár értelmezésben Nagy Imre 1989-es temetésen Orbán Viktor „tragikusan félreértette ezt a valóban történelmi jelentőségű eseményt és benne saját szerepét. Így akarva akaratlan, de lehetővé tette, hogy az új komprádor főhatalom narratívája a szabadság és szuverenitás visszanyeréseként beszélje el azt, ami csupán az impériumcsere aktusa volt, és szabadság helyett az alávetettség sokkal szofisztikáltabb világát hozta magával.”

Innen nézve egészen más megvilágításba helyeződik a Fidesz úgymond pálfordulása. Vagyis esetleg szó sincs pálfordulásról. Hogy csupán most egy másik oldalát mutatja nekünk. Azt, amelyik sokáig el volt rejtve előlünk, noha a személyek, s a hozzájuk jöthető gyakorlat korábban is jelen voltak a pártban. Csak akkoriban kissé háttérbe vonva, most pedig előtérbe tolva. Úgy, ahogyan a világpolitikai-világgazdasági konstellációkat mozgató, éppen uralmi pozícióba került külső érdekcsoportok megkövetelik, s akiknek – ha jól belegondolunk – végső soron most is a kezére játszik a médiát propagandájával eluraló, a tömegeket együgyű tudatlanságban tartó komprádor kormányzati hatalom, amelynek vezetői és mamelukjai ma még maguk is az országban való szabad rablásra kaptak felhatalmazást tartóiktól.

Összeesküvés elmélet lenne ez?

Talán. De annyit azért megérne, hogy legalább az ATV, vagy a Klubrádió műsorai, vagy az igényesebb baloldali és liberális lapok – hogy az ellenzéki politikusokról szót se ejtsek – legalább e két szerző évekkel ezelőtti állításaiból induljanak ki, amikor elemezni igyekeznek a magyarországi helyzetet, s benne az úgymond Orbán Viktor által uralt Fidesz állítólagos színeváltozását. Mindaddig, amíg az ellenzéki politikusok, az elemzők, a publicisták nem ásnak le rendszeresen legalább ilyen mélységig – ami lássuk be, nem igazán heroikus vállalkozás –, nem tudok szabadulni attól az érzéstől, hogy így, vagy úgy, de engem, a hatalmi játszmáktól távol lévő embert átvernek. S ha még csak nekem lenne ez a benyomásom! De alighanem a közélet iránt passzivitást mutató sokmilliós tömeg is valami hasonlót érez, amikor szemfényvesztésként fogja fel mindazt, ami a politika jobb- és baloldali térfeléről szivárog le hozzá. Csakhogy ez az évtizedeken át módszeresen hülyített, csaknem tetszőlegesen manipulálható embersokaság, – a kiszámíthatatlansága miatt – már közvetlenül is veszélyezteti az ország jövőjét. Úgyhogy tudós-tudálékos Hölgyek és Urak! Ha nem akarnak maguk is ráfázni, itt az idő, hogy abbahagyják a parasztvakítást!

Pokolba már a jóhiszeműséggel!

Orbán Viktornak a tekintélyelvű kormányzás iránti vonzalmát tükröző, az utóbbi időben immár legalább harmadik megnyilatkozását követően ismét elkezdődött a szerecsenmosdatás. Hogy hát a fáradtságának tudható be a hétfőn, a Parlamentben, a vita hevében átgondolatlanul kieresztett mondat. Meg hogy az őt provokáló ellenfele sem egészen állt a helyzet magaslatán. Hogy tulajdonképpen maga sem gondolhatta komolyan azt a mondatot, hogy „A nyolcvanas években nem a diktatúra ellen harcoltam, hanem azok ellen, akik csinálták a diktatúrát.”

Fodor Gábor

A Klubrádió ma reggeli adásában egészen váratlan helyről érkezett egy újabb, a helyzetet bagatellizáló magyarázat. Fodor Gábor, a latin fides, azaz a hűség kifejezéssel nevesített Fiatal Demokraták Szövetségének egykori alapító tagja azzal igyekezett enyhíteni a mai miniszterelnök magatartását, hogy legyünk vele jóindulatúak, mert a mondat persze szerencsétlen, és tartalmát tekintve elképesztő, de nem azt akarta mondani, amit mondott. Ráadásul: „A húsz évvel ezelőtti Orbán Viktor gyakorlatilag köszönő viszonyban sincs a jelenlegivel. Orbán Viktor több mint húsz évvel ezelőtt valóban nagyon aktívan, rendkívül jelentősen lépett fel a pártállammal szemben, a diktatúra lebontásáért sokat tett. Ő egy olyan aktív ellenzéki, meghatározó figura volt, akinek a szerepe jelentős a Kádár-rendszer lebontásában és a demokratikus Magyarország megteremtésében. Az, hogy ma Orbán Viktorról azt gondoljuk, hogy olyan irányba megy, ami egy elnöki központú és központi akaratú politikai irányítású rendszert épít ki, a kialakult demokratikus szabadságjogok csorbításával, az külön történet.”

Ez hát a nemzetközi körülményekről, a hazai szakmai és civil szféra megannyi mozgolódó szereplőjéről említést sem tévő legenda 2012-es előadása Fodor Gábor közreműködésével, aki a Fidesz teljes pálfordulását követően kivált a pártból, s ennek következtében – ugyanebben a beszélgetésben maga utalt erre – 1993-ban őt magát is úgymond kiretusálták az alapítók közül. Fodor talán nem vette észre, hogy miközben a rádióban Orbán múltját fényezte, mindjárt azt a képzetet társította hozzá és közvetlen környezetéhez, amivel például Sztálin nevét szoktuk összekötni. Akarva akaratlanul arra utalt, hogy Orbán Viktor már a kezdet kezdetén sem volt demokrata.

Ám, ha csak ez lenne az első és egyetlen riasztó jelzés a mostani miniszterelnök hatalomba emelkedésének kezdeti éveiről!

Talán vannak még, akik emlékeznek dr. Kende Péter: A Viktor című botránykönyvként elhíresült kötetére, amit a Fidesz hívei dühödt támadással, de még Orbán Viktor balliberális felfogású értelmiségi ellenfelei is fanyalgással fogadtak annak úgymond igénytelen szerkesztése, az összefüggéseket nem elég mélyen feltáró volta, illetve a hatásvadász feldolgozásmód miatt. Tételezzük fel, hogy a kötetben ismertetett, a Fidesz szervezését kezdettől fogva klánszerűnek bemutató helyzetek egy része mendemondákra, túlzásokra, netán csúsztatásokra épül. De még akkor is ott van a kötetnek a tényekre, a névén nevezett személyekre hivatkozó része. Az olyan sorozatos események felelevenítése, amelyek bemutatják, hogyan szorították ki időről időre az irányításból azokat, akik nem mindenben értettek egyet Orbán Viktorral, Kövér Lászlóval és Simicska Lajossal, s ennek hangot adtak. Aztán ott vannak azok a korabeli dokumentumokra, írásos beszámolókra való hivatkozások, amelyekből nyilvánvaló, hogy már kezdetben jelentős összegek tűntek el kézen-közön, s hogy a könyveléshez, a munkatársak utáni járulékok befizetéséhez meglehetősen hányaveti módon viszonyult ez a szűk kör. Hozzá az ezt szóvá tevőket felforgató, bujtogató, aljas puccsistáknak nevezték, s hecckampányt folytattak ellenük.
 

Történtek mindezek 1988-ban, 1989-ben, 1990-ben… Én pedig épp ezek miatt jegyeztem be a kötet 68. oldalára: „És miért nem vették észre ezt az önkényt a Fidesz mentorai, az úgynevezett demokratikus ellenzék tudós urai?”

Az akkori demokratikus ellenzék alatt az SZDSZ, illetve annak elődje, a Szabad Kezdeményezések Hálózatának prominenseit értettem, akik sokféle módon – jogi tanáccsal, külföldi tanulmányok intézésével, a pénzemberekkel, köztük a Soros Györggyel való kapcsolat létrehozásával – sokat tettek azért, hogy a Fidesz megerősödjék. Ha jóindulatú akarok lenni e tudós urakkal, a saját széljegyzetemben megfogalmazott kérdésre azt válaszolom: azért hunytak szemet e fölött, mert egyfajta lazaság az ő mozgalmárkodásuknak is velejárója volt.

Kevésbé mentegetve a Fidesz-t hatalomba segítő mentorokat, azt felelem a fenti kérdésre: a rendszerváltás bizonytalanságokkal terhes időszakában a liberális oldalnak valószínűleg nem volt érdeke a szintén liberálisnak tekintett fiatal demokraták szervezetéből érkező riasztó jelzésekkel való szembenézés. Talán azt gondolták a háttérben ügyködő atyák: ezek csupán gyermekbetegségek, előbb-utóbb túllesznek rajtuk a fiúk, addig meg a cél ezúttal is szentesíti az eszközt.

Ma már Napnál világosabb, hogy ennek a jóhiszeműségnek, hogy ne mondjam, megalkuvásnak, milyen súlyosak a következményei. Ám épp ezért kellene legalább most, 2012-ben rábírni Fodor Gábortól Hack Péterig minden egykori fideszest és Fidesz-mentort, hogy vegyék már észre: elsőként maga a kemény Fidelitas-mag lett hűtlen az alapításkor papírra vetett demokratikus elvekhez. A szervezeten belül már az első perctől megmutatkozott az az akarnokság, az a gátlástalanság, az a szakmai szempontokkal nem törődő, a tőlük eltérően gondolkodók érdekein átgázoló magatartás, amely ma az ország gazdasági alapjainak aláásásával, a társadalmi béke megbontásával fenyeget. A kezdetektől követhető pályaív immár kétséget sem hagy aziránt, hogy már az induláskor is csak a hatalom, az édes hatalom megszerzése járt a fiúk eszében, kerüljön ez másoknak bármibe, járjon ez mások számára bármilyen veszteséggel. Pokolba hát a jóhiszeműséggel!