Szócséplés helyett valódi ütközéseknek adjon helyet a média!

A rendszerváltás időszakában, s azt követően még jó sokáig, az az illúzió határozta meg a médiához való viszonyomat, hogy megteremthető az újságok, a tévé- és rádióműsorok függetlensége, pártatlansága. Elfogadtam ugyanis azt a tételt, amit a nyugaton rendszeresen megforduló értelmiségeik, köztük nagy tekintélyű újságíró kollégáink belénk sulykoltak, hogy a volt vasfüggönyön túli jólétet a demokratikus viszonyok, köztük a politikai hatalom ellenőrzésében fontos szerepet játszó független és pártatlan sajtó alapozta meg. Ma már magam is elképedek azon, hogy mennyire naiv voltam, amikor a társadalom nagy részével együtt magamévá tettem ezt a nevetségesen leegyszerűsítő felfogást.

Mára szertefoszlottak az illúzióim.

A tulajdonosok minden más meggondolást felülíró könyörtelen anyagi érdekeltsége – Márai Sándor szavaival – a durranó érdekességek petárdáival szórakoztató bulvárújságírásnak nyitott teret. A rádiókat, a televíziókat a közönség által erőfeszítés nélkül befogadható tartalmak uralják. És mindent áthat a politikai szövevény. Ahol látszólag nincs, vagy alig van jelen a politika, ott is politikai meggondolásból tartják magukat távol a politikától. Ráadásul nem kedvezett a Magyarországon a II. világháborúig létezett, a Márai által már 1949-ben eltemetett journal d’opinion – vagyis a véleményalakító, az oktató, a nevelő, a filozofálgató, a nemesebb fajta vita párbalyszabályai szerinti újságtípus – rendszerváltás utáni újraéledésének, de a tényfeltáró újságírásnak sem az, hogy az internettel megroggyant a hagyományos médiarendszer.

Lassan az a korábbi meggyőződésem is semmivé lesz, hogy az újságírásban az emberi-szakmai tisztesség érdemben ellensúlyozhatja ezeket a kényszereket. Egyrészt azért, mert a tisztességes újságíró maga is szembetalálja magát az említett viszonyokból eredő nehézségekkel. Másrészt – tisztelet a kivételnek – az egzisztenciális okok előbb-utóbb szintén arra késztetik, hogy engedményeket tegyen. Az idő- és pénzhiány, az egyre inkább bírósági hercehurcával való fenyegetettség, a nehézségek miatt fásultság következtében aztán sok olyan esetben hallgat, amikor maga is tudja, hogy üvöltenie kellene, vagy épp sziszifuszi munkával utánajárni olyan ügyeknek, amelyek nélküle soha senki tudomására nem juthatnának.

Az újságíró sajátos helyzete, hogy miközben a társadalom tagjainak döntő többsége megteheti, hogy hallgat és megalkuszik, továbbá ha nem látják, csak tessék-lássék dolgozik, a médiamunkásnak nem bocsátja meg ugyanezt a társadalom ugyanazon tagjaiból álló közönség. Pontosan jelzi ezt, hogy az újságírás rendszerváltás kori magas presztízse mára a mélybe zuhant a politikusok megítélésével együtt.

E bölcselkedéshez képest itt és most csupán egyetlen mozzanatra szeretném felhívni a figyelmet azzal összefüggésben, hogy mit is tehetnének a szerkesztőségek, különösen a rádió- és televízió műsorok szerkesztői annak érdekében, hogy kiegyensúlyozottabb, plasztikusabb képet kapjon a közönség a társadalom valóságos folyamatairól. Szerintem mostanság még az is javíthatna valamit a helyzeten, ha a legnagyobb hatású médiumok megnövelnék azoknak a műsoroknak a számát, amelyekben a riporter, a műsorvezető nem egyenként kérdezné a meghívott vendégeket, hanem az ellentétes oldalakon álló, ellentétes véleményeket képviselő szakértők, tudományos és közéleti személyiségek, politikusok a műsoron belül vitatkozhatnának egymással.

Jelenleg ugyanis az a helyzet, hogy a műsorvezető, például Kálmán Olga, egyenként beszélget az ellentétes nézeteket vallókkal még akkor is, ha a másik szereplő már a stúdióban van. Bármennyire felkészült, bármennyire szemfüles is a szerkesztő asszony – mert az –, azt a személyt sosem fogja pótolni, aki a beszélgetés témájával kapcsolatos területnek másik szakértője. Ezért aztán igen ritkán vannak tétre menő ütközések nem csak az ő műsorában, hanem általában a rádiókban, illetve a televíziók képernyőjén, meglehet azért, mert maguk a meghívott szereplők sem vállalják szívesen a közvetlen szembesítést.

Még leginkább az állami rádió déli krónikája után hallható „Ütköző” című műsorban van, vagy volt ilyenre kísérlet. De talán azért, mert az esetenkénti heves vitákban meglehetősen sok sebet szokott kapni a kormányoldali képviselő, egyre gyakrabban fordul elő, hogy csupán a kormányhoz lojális két szereplőt ültetnek egymással szembe. Ennek aztán gyomorforgató szembedicsérés lesz a következménye, és mit sem tudunk meg a tényleges helyzetről.

A valódi ütközések a hiányát a magukra még adó médiumok szerkesztőségei is érezhetik. Ezért van az, hogy sok beszélgető műsorban ellentétes politikai, vagy eszmei felfogású újságírókat szerepeltetnek. De az újságíró csak közvetítője, nem pedig létrehozója az eseményeknek. Következésképp álláspontja csak pótléka lehet azokénak, akik belülről élhetik meg a konfliktusokat, napi élményük részeként és mindenre kiterjedő felkészültséggel képviselhetnék az eltérő szakmai, vagy politikai szempontokat.

Amíg nem koncentrál(hat) arra a magyar média, hogy igazi rádió- és televízióbeli ütközések létrehozásában közreműködjék, addig csak részben lehetnek hatással a közgondolkodásra a beszélgető-műsorok. Meghallgatjuk ezt a véleményt is, meghallgatjuk azt a véleményt is. Önmagában ezt is, azt is elfogadhatónak tartjuk, de mert hiányzik a tények kétféle csoportosításának, értelmezésének közvetlen ütköztetése, a többség fejében mindegyik vélemény elkülönülten fejti ki hatását, ha ugyan nem hull ki az emlékezetből azonnal. Mindenesetre a valóság megismeréséhez, árnyalt értelmezéséhez, a közgondolkodás formálásához alig – vagy mondjuk így: a lehetségesnél kevésbé – járul hozzá. Így aztán szinte minden hitbeli kérdéssé válik; aszerint ítéltetik meg, hogy éppen ki kivel, például melyik politikai táborral azonosul érzelmileg.

A Fidesz mássága is szemfényvesztés

Liberális kollégák és egykori politikusok telesírták a médiát a közelmúltban arról, hogy a Fidesz – Minő borzalom! – nem ugyanaz, mint 25 évvel ezelőtt. A párt alapításának negyedszázados évfordulóján a Fidesz-pártalapító Molnár Péter egészen odáig ment el, hogy újból létrehozza azt az úgymond nemes indíttatású, a szabadságeszménytől eltelt pártot, amilyen az szerinte egykoron volt.

Molnár Péter azonban, sok elvtársához hasonlóan, enyhén szólva téved. A Fidesz és vezetői ma lényegében ugyanolyanok, mint amilyenek negyedszázada voltak, és ugyanúgy viselkednek, ahogyan negyedszázada. Ezt épp Molnár Péternek és társainak kellene leginkább tudniuk. Azoknak, akik a nyolcvanas évek közepétől kezdve – az SZDSZ, a Magyar Narancs és más liberális szervezetek, fórumok, az átalakuló állami rádió és a televízió meghatározó műsorainak a médiatérben mindmáig befolyásos személyiségei által felerősítve – majd másfél évtizeden keresztül azt bizonygatták nekünk, hogy íme itt a tiszta kezű, romlatlan új nemzedék, amely egyedül méltó arra, hogy kezébe vegye az ország megújításának hatalmas munkáját. Ezt bizonygatták, miközben egy részük már akkor tudta, hogy mindebből egy szó sem igaz. Legalábbis azoknak tudniuk kellett ezt, akik maguk is ott sertepeltéltek a tűz körül, akik maguk is alakítói, részesei voltak az eseményeknek. Ami ennél nagyobb baj: még ma is azzal ámítanak bennünket, hogy akkor még semmi nem látszott a mostani Fidesz-ből, az Orbán–Simicska–Kövér triumvirátusból és országrontó szatellitáikból.

Nekünk még fogalmunk sem volt arról, hogy ki az az Orbán Viktor, Simicska Lajos és Varga Tamás, de a szerencsmosdatás mai bajnokai közül többen már ott ültek a Jogász Szakkollégium 1983-as alakuló ülésén. Ott, ahol Kéri László, a kollégium eredeti alapítója azt olvasta a három ifjú fejére, hogy „ezek csak parancsolni tudnak, agresszívak, kirekesztők és ellenségkeresők. (…) Ahogy itt elnézlek titeket, rosszabbak vagytok ti a Kun Béla-féle Lenin-fiúknál. És tudod, miért? – fordult Orbán Viktorhoz. – Ha egyszer hatalomra jutsz – mert látom, az Isten sem menti meg az országot attól, hogy egyszer majd te dirigálj itt –, a Stumpfot meg engem akasztass föl elsőként, mert mi még tudjuk, ki voltál egykoron!” Dr. Kende Péter: A Viktor című, 2002-ben megjelent könyvének 27-28. oldalán olvasható, hogy az említettek mellett Fodor Gábor és Kövér László is hallgatta Kérinek ezt a kirohanását. Az idézett mondatok egyébként közszájon forogtak egy időben. Ha jól emlékszem, Kéri László hajdanán egy televíziós műsorban is idézte őket. Mégis, az ország liberális értelmisége, köztük elsősorban a liberális újságírók nagy része mindmáig úgy tesz, mintha amnéziás lenne. A Fidesz megalakulásának negyedszázados évfordulóján szinte rácsodálkozik arra, hogy mivé lett ez a társaság. Mintha nem ilyen lett volna már a kezdetekben?

Dr. Kende könyvében se szeri, se száma az Orbánt és körét sötét színekkel festő állításoknak. Amikor például Vajda Mihály filozófus arról beszélt, hogy a demokrácia arra való, hogy az aktuális ellenzék leránthassa a leplet a hatalmon lévők túlkapásairól és sötét üzelmeiről, Orbán vele szemben azzal replikázott: „– Dehogyis! A demokrácia az, hogy a kezünkbe vesszük a dolgokat!” (i.m.: 38. o.) A Viktor című kötet 66-68. oldalán arról kapunk képet, hogyan szorította ki a kemény mag a centrumból azokat, akik a párton belüli közvetlen demokrácia – ahogy mostanság kezd elterjedni: a bázisdemokrácia – hívei voltak. A belső harcok során „megjelent az a gondolkodásmód, amely később oly jellemzővé vált: aki mást gondol, képvisel, mint a vezetőség, az ellenség, az szét akarja verni a pártot, ártani akar a Fidesznek” – összegzi az 1990-es választásokkal kapcsolatos esetek ismertetését a szerző. Kende bőven ír arról, hogy a Fidesz rendszeresen nem tudott elszámolni a kapott pénzekkel; nagy összegű adó- és tb-tartozásai voltak, a kifizetéseknél általában nem vonták le és nem fizették be sem az adót, sem a tb- és nyugdíjjárulékot; a bankszámláról milliós összegű pénzfelvételek történtek, amelyek nem kerültek be a pénztárba; akik közel álltak Orbánhoz, vagy Kövérhez, jóval többet kerestek másoknál. Egyszer a könyveléssel megbízott cég azzal mondta fel a szerződést, hogy a Fidesz elszámolásaival kapcsolatos felelősség csak a büntető törvénykönyv alapján állapítható meg.

Még hogy senki ne tudta volna, hogy igenis ezek voltak a Fidesz indulásának meghatározó mozzanatai! Még hogy most kellene rácsodálkozni arra, hogy úgymond érthetetlen milyenné vált a véd és dacszövetség, amely a nevében is a hűséget jelölte meg a tagjaival szembeni első számú követelményként! A kívülálló számára persze sokáig rejtve maradt, hogy ki iránt is kell hűségesnek, lojálisnak lenniük azoknak, akik a Fidesz szekerére akarnak felülni. De akik gyakorlatilag kezdetektől, vagy csaknem a kezdetektől ott ültek a saroglyában – Fodor Gábor, Molnár Péter, Ungár Klára – legalább most megtehetnék nekünk azt a szívességet, hogy nem valamifajta későbbi fordulatként állítják be előttünk a Fidesz úgymond színeváltozását.

Hogy miért e palástoló magatartás még negyedszázad után is?

A minap, a jobboldali felfogású közgazdász és társadalomelemző, Bogár László: Magyarország és a globalizáció című, 2006-os kötetében találtam – a szerzőre jellemző – sajátos magyarázatot a Fidesznek hátat fordított liberális közéleti szereplők cinkos hallgatására. Bogár, könyvének 348. oldalától, arról elmélkedik, hogy 1982 és 1989 között sok tekintetben már végbement a rendszerváltás. (Ezt egyébként magam is így szoktam volt egy-egy előadásomban elbeszélni, hivatkozván az IMF-be való belépésre, a többes jelölésre épülő országgyűlési és tanácstagválasztásokra, az állami vagyon egy részét magántermelésre átvevő géemkákra, a korlátozott keretek között működő tőzsde létrejöttére, a gazdasági magántársaságok és egyesületek létrehozását lehetővé tevő törvények megszületésére, a szovjet csapatok kivonásának jóval 1989 előtti megkezdésére stb.) Valójában csak a politikai hatalmi struktúra gyökeres átalakítása hiányzott a teljes átalakuláshoz. Bogár László értelmezése szerint ezt „a piaci szocialista párttársadalom rejtett szövetségeseként” a később Szabad Demokraták Szövetségeként (SZDSZ) megmutatkozó „meghatározó létszervező erő” igyekezett ellenőrzése alá vonni. Ennek részeként ez az erő „igyekezett minden lehetséges jövőverzióra felkészültnek mutatkozni.” Arra is felkészült, hogy létrehozzon egy olyan erőt, „amely – szemben vele – nem elsősorban teoretikus értelemben doktriner, hanem a gyakorlatban képes – ha kell, fesztelen brutalitással – keresztülvinni a liberokrata szocietális célok destruktív logikáját.” A polgári államtársadalom kísérleti műhelyeiben elkezdődtek tehát „a Fidesz legyártásának előzetes munkálatai” – állítja Bogár László. Aztán azt írja, hogy „A politikai tér eme újdonsült konstrukciója – biztonsági okokból – úgy van összerakva, hogy a „választópolgár” – akárhonnan tekint is rá – mindenképpen vonzónak találja.”

Bogár értelmezésben Nagy Imre 1989-es temetésen Orbán Viktor „tragikusan félreértette ezt a valóban történelmi jelentőségű eseményt és benne saját szerepét. Így akarva akaratlan, de lehetővé tette, hogy az új komprádor főhatalom narratívája a szabadság és szuverenitás visszanyeréseként beszélje el azt, ami csupán az impériumcsere aktusa volt, és szabadság helyett az alávetettség sokkal szofisztikáltabb világát hozta magával.”

Innen nézve egészen más megvilágításba helyeződik a Fidesz úgymond pálfordulása. Vagyis esetleg szó sincs pálfordulásról. Hogy csupán most egy másik oldalát mutatja nekünk. Azt, amelyik sokáig el volt rejtve előlünk, noha a személyek, s a hozzájuk jöthető gyakorlat korábban is jelen voltak a pártban. Csak akkoriban kissé háttérbe vonva, most pedig előtérbe tolva. Úgy, ahogyan a világpolitikai-világgazdasági konstellációkat mozgató, éppen uralmi pozícióba került külső érdekcsoportok megkövetelik, s akiknek – ha jól belegondolunk – végső soron most is a kezére játszik a médiát propagandájával eluraló, a tömegeket együgyű tudatlanságban tartó komprádor kormányzati hatalom, amelynek vezetői és mamelukjai ma még maguk is az országban való szabad rablásra kaptak felhatalmazást tartóiktól.

Összeesküvés elmélet lenne ez?

Talán. De annyit azért megérne, hogy legalább az ATV, vagy a Klubrádió műsorai, vagy az igényesebb baloldali és liberális lapok – hogy az ellenzéki politikusokról szót se ejtsek – legalább e két szerző évekkel ezelőtti állításaiból induljanak ki, amikor elemezni igyekeznek a magyarországi helyzetet, s benne az úgymond Orbán Viktor által uralt Fidesz állítólagos színeváltozását. Mindaddig, amíg az ellenzéki politikusok, az elemzők, a publicisták nem ásnak le rendszeresen legalább ilyen mélységig – ami lássuk be, nem igazán heroikus vállalkozás –, nem tudok szabadulni attól az érzéstől, hogy így, vagy úgy, de engem, a hatalmi játszmáktól távol lévő embert átvernek. S ha még csak nekem lenne ez a benyomásom! De alighanem a közélet iránt passzivitást mutató sokmilliós tömeg is valami hasonlót érez, amikor szemfényvesztésként fogja fel mindazt, ami a politika jobb- és baloldali térfeléről szivárog le hozzá. Csakhogy ez az évtizedeken át módszeresen hülyített, csaknem tetszőlegesen manipulálható embersokaság, – a kiszámíthatatlansága miatt – már közvetlenül is veszélyezteti az ország jövőjét. Úgyhogy tudós-tudálékos Hölgyek és Urak! Ha nem akarnak maguk is ráfázni, itt az idő, hogy abbahagyják a parasztvakítást!

Kádár nyomdokain Orbán epigon, pedig nem is hozzá kellene mérnie önmagát

Szerkesztői mestermunka a Népszabadság  elmúlt hétvégi melléklete. Négy portrévázlat adja a szilárd vázát. Az általuk alkotott közöket, réseket töltik ki a riportok, az esszék, a tárcák, meg az irodalmi művek. De minket most a portrék érdekelnek igazán!

 

Orbán Viktor titkát feszegeti a mellékletet magát is szerkesztő Nagy N. Péter írása. Cikkének címe: Az aszkéta. „Egy aszkétával, egy politikai szerzetessel van dolgunk, aki ezzel tán nincs is tisztában, miközben elvárja a világtól, hogy az az ő törvényei szerint érezze jól magát” – kezdődik a cikk, majd valamivel odébb így folytatódik: „egy több mint konzervatív, egy markánsan puritán és igen kevéssé empatikus emberrel van dolgunk.”

Nagy N. Péter írásának vége néhány oldallal odébb Kádár János 1958 júliusában mondott szavaira fut ki: „Ha aközött kell választani, hogy egy ilyen közepes nívón szocialista kultúrát adunk, vagy egy egész magas nívón antiszocialistát, én megmondom, hogy a közepes nívójú szocialista kultúrára szavazok, hogy ne legyen félreértés, mert itt választani kell néha (…) Adott esetben, átmenetileg, lesz igaz, egy kis nívósüllyedés, művésziszínvonal-süllyedés. Mi ezt nem akarjuk, de egy nagyon magas színvonalú ellenséges kultúra között – ha muszáj választanunk –, megmondom én ezt Kodálynak is, még ha le is néz, nem félek én attól.”

Aligha tévedünk abban, hogy a szerkesztői akarat rendezte úgy, hogy az Orbánnal foglalkozó cikk utolsó bekezdéseit olvasva – amelyek között a fenti idézet is található –, a nádudvari Vörös Csillag Tsz egykori elnökével, Szabó Istvánnal foglalkozó, egy teljes újságoldalt betöltő összeállításra essék tekintetünk. Mindenekelőtt Kéri Dániel 1964-ben készült, nagyméretű riportképe vonzza a szemet. Egy állattartó telep előtt fehér inges, nyakkendős, felöltős városi emberek tömegének kellős közepén áll és magyaráz a legendás téeszvezető. No, és kinek magyaráz? A Német Demokratikus Köztársaság, azaz az akkori Kelet-Németország államfőjének, a kommunista párt főtitkárának. Egy magyar paraszt mondja egy német vezetőnek, mit, s hogyan kell, s érdemes csinálni ahhoz, hogy legyen elég élelmiszer az országban. Képzeljük el ugyanezt a helyzetet 2012-ben Angela Merkellel a mai Magyarországon, a mai Németországgal..!
     

A fotóhoz kapcsolt cikk abból a könyvből vett idézetekre épít, amit a nádudvari téeszelnökkel készített interjúk és korabeli dokumentumok alapján az akadémikus történész, Romsics Ignác (!) szerkesztett. A könyv címe: Szabó István életútja Nádudvartól Nádudvarig, a kötetet ismertető a cikké viszont: Szövetkezések Kádár idején. Vagyis, a melléklet szerkesztőjének akaratából, már megint Kádár Jánosnál vagyunk, pontosabban életművének egy másik szeleténél, amelyhez kénytelen-kelletlen oda kell mérnünk magunkat. A nyolcvanas évek második felében, Európában, az egy főre jutó hústermelésben Dánia után a második helyen voltunk, a gabonafélék tekintetében negyedikek; az 1500 téeszből és állami gazdaságból 600 a világpiacon is versenyképes termékeket készített. Ezzel szemben a 2012-es gabonatermés csaknem a fele volt az 1984-esnek, a sertések száma az akkori harmadára, a szarvasmarha állomány majdnem felére, a baromfifélék száma felére esett vissza és így tovább.

De nem csak a számok miatt kell átgondolnunk az előző rendszer névadójához való viszonyunkat. Szabó István nem kevesebbet állít, mint azt: az volt a benyomása, hogy az 1960-as évek elejétől Kádár már nem hitt a nagybetűs eszmében, amelynek fiatalon a szolgálatába állt. „Kifelé mondta azt az ideológiai dumát, amit elvártak tőle, a valóságban pedig csinálta azt, amit az ország érdekében csinálhatott… hagyta, hogy eltérjünk a szovjet modelltől, és új utakat keressünk. (…) Hivatalosan építettük a szocializmust, a gyakorlatban pedig egyre nagyobb teret engedtünk a piacnak, a magánérdekeknek és a magánkezdeményezéseknek.” A nádudvari téesz egykori elnöke, aki a Termelőszövetkezetek Országos Tanácsának elnökeként egészen a rendszerváltásig ténykedett, azt állítja, hogy ez a szervezet is „a párt egyeduralmának a korlátozására irányult. (…) Ne a párt mondjon meg mindent, legyenek ellensúlyai.”

Különös szavak ezek a diktatúra lassú lebomlásának, lebontásának idejéről. Különösségüket fokozza, hogy 2010 óta ezzel ellentétes folyamatnak vagyunk elszenvedői. Jóllehet 1990 után ténylegesen is kiépült a többpárti és a sokrétű érdekképviseleti rendszer, és elválasztódtak egymástól a hatalmi ágak, az elmúlt csaknem három évben épp a hatalmat korlátozó fékek és ellensúlyok megsemmisítésén, a köztársasági értékrend helyett a tekintélyelvűség, az autoriter hatalomgyakorlás elfogadtatásán munkálkodnak Orbán Viktorék, akik amúgy oly szívesen kápráztatják el ifjabb hallgatóságukat azzal, hogy mekkora (egyébként igen korlátozott) szerepük volt a kádári diktatúra felszámolásában.

S hogy mennyire szemfényvesztő ez a magatartás, arra az itt bemutatott Népszabadság Hétvége melléklet harmadik portrévázlata a bizonyság. A 10. oldalon Fekete Györgyöt mutatja be Cseri Péter. A portréfotón üres széksorok tömege veszi körbe a Művészeti Akadémia magabiztos tartású elnökét. Az írás szerint a küldetéstudatos Fekete, aki maga is puritán aszkéta, akár Orbán Viktor, a Kádár által 1958-ban említett középszer tipikus megtestesítője. Nem véletlen, hogy az előző a rendszerben 350 nagyobb beruházás belső építészeti megbízását kapta meg, s 50 külföldi kiállítás magyar pavilonját tervezhette, továbbá műsorvezetője volt 69 televíziós ismeretterjesztő műsornak. A „Kádár kori celeb” – ahogy őt az újságíró aposztrofálja – szolgálatait Munkácsy-díjjal jutalmazták.
  

Csupán ezzel még nem lenne akkora baj. Az azonban már minimum a jó ízlésbe ütközik, hogy ilyen előélet után – No, korántsem egyetlen megvilágosodottként a köpönyeget fordítók között! – Fekete Görgy államtitkár lehetett a rendszerváltás utáni jobboldali Antall kormányban, az idén pedig Kossuth-díjjal jutalmazta az Orbán-kormány és a 2,5 milliárd forinttal gazdálkodó, a Műcsarnokot és a Pesti Vigadót is magába szippantó Magyar Művészeti Akadémia elnöki posztjával kínálta meg. Ebből a székből Fekete György immár a nála kvalitásosabb művészek fölötti ítélkezés jogát is megkapta: ő mondja meg ezentúl, hogy ki a magyar, s a nemzeti művész e hazában, s ennek alapján ő oszthatja nekik a pénzt.

Fekete – a művészeti életben – maga a folytonosság, a kapocs a lebomló kádári diktatúra és a kiépülőben lévő orbáni autokrácia között. Azazhogy mégis van itt egy kis különbség. Ahogy a mellékletet is szerkesztő Nagy N. Péter az Orbánt bemutató írásában rögzíti: Kádár János mellett szól, hogy – az 1958-as beszéd szerint – ő tudta, mi a jó. „Minden okunk megvan arra, hogy feltételezzük, ez a miénk most nem az az eset. Nem műveletlenségről van szó (Orbán esetében – D.L.), hanem az öröm, az élet tiszteletének reménytelen hiányáról” – szögezi le az újságíró

S hogy a melléklet olvasójának kétsége se maradjon az állítás igaza felől, a szerkesztő megkínálja őt egy negyedik portréval is. A Feketéhez hasonlóan hatalmas ambíciójú, nagy munkabírású, de az MMA elnökével ellentétben saját szakterületén sem sémákat követő, mindenre nyitott Alföldi Róbertet a középszerrel szembeni minőség letéteményeseként mutatja fel Szemere Katalin cikke. A Nemzeti Színház igazgatójának portréjából annak az embernek a szellemisége árad, aki nem gazsulál a mindenkori hatalom képviselőinek, s aki éppen emiatt, nem is tetszhet nekik. A baj csak az, hogy – mint a Nemzeti Színház igazgatói posztjára kiírt pályázati bohózat mára megmutatta – ebben az országban ismét akkorára nőtt egyetlen személy politikai befolyása, hogy ezt egyfajta lehangoló visszatérésként értékelhetjük egy olyan világba, amelyről sokáig azt hittük, hogy már meghaladtuk.

 

Van azért különbség, s ez korántsem elhanyagolható: abban a diktatúrában minden területen a nyitás volt a folyamatok meghatározója, a szemünk előtt szerveződő autokráciában viszont a bezárkózás, a lehetőségek beszűkülésének irányába mutatnak a történések. Akkor egy államférfit tudhattunk az ország első emberének. Egy olyan embert, aki az ’56-ban, s még néhány évig elkövetett bűnök után arra és csak arra koncentrált, miként bővíthetné Magyarország egészének, s benne minden rendű és rangú embernek a mozgásterét. Ezzel szemben az egykor oly sokat ígérő Orbán Viktor – saját és klientúrája gazdasági és politikai hatalma, vagyonosodása érdekében megcsúfolva 1989-es önmagát – az országot, s annak maradék népét a Kárpát-medencébe bezárva, maradi szokásoknak alávetve szeretné konzerválni. Mint ilyen, ő Kádárhoz képest is csak epigon. Holott nem is hozzá kellene mérnie önmagát. A feladata az lenne, hogy meghaladja ama tragédiákban fogant korszak névadójának örökségét. Már csak azért is, mert a történelmi helyzet, amelyben Orbán ügyködik, egyelőre legalábbis, nem hasonlítható ahhoz a hosszú időszakhoz, amelyben Kádár, hátát az országot megszálló szovjet hadseregnek vetve konszolidálhatta, idővel immár le is bonthatta vérben és szenvedésben született rendszerét, ami persze mindvégig maradt, ami volt: diktatúra.