Kádár nyomdokain Orbán epigon, pedig nem is hozzá kellene mérnie önmagát

Szerkesztői mestermunka a Népszabadság  elmúlt hétvégi melléklete. Négy portrévázlat adja a szilárd vázát. Az általuk alkotott közöket, réseket töltik ki a riportok, az esszék, a tárcák, meg az irodalmi művek. De minket most a portrék érdekelnek igazán!

 

Orbán Viktor titkát feszegeti a mellékletet magát is szerkesztő Nagy N. Péter írása. Cikkének címe: Az aszkéta. „Egy aszkétával, egy politikai szerzetessel van dolgunk, aki ezzel tán nincs is tisztában, miközben elvárja a világtól, hogy az az ő törvényei szerint érezze jól magát” – kezdődik a cikk, majd valamivel odébb így folytatódik: „egy több mint konzervatív, egy markánsan puritán és igen kevéssé empatikus emberrel van dolgunk.”

Nagy N. Péter írásának vége néhány oldallal odébb Kádár János 1958 júliusában mondott szavaira fut ki: „Ha aközött kell választani, hogy egy ilyen közepes nívón szocialista kultúrát adunk, vagy egy egész magas nívón antiszocialistát, én megmondom, hogy a közepes nívójú szocialista kultúrára szavazok, hogy ne legyen félreértés, mert itt választani kell néha (…) Adott esetben, átmenetileg, lesz igaz, egy kis nívósüllyedés, művésziszínvonal-süllyedés. Mi ezt nem akarjuk, de egy nagyon magas színvonalú ellenséges kultúra között – ha muszáj választanunk –, megmondom én ezt Kodálynak is, még ha le is néz, nem félek én attól.”

Aligha tévedünk abban, hogy a szerkesztői akarat rendezte úgy, hogy az Orbánnal foglalkozó cikk utolsó bekezdéseit olvasva – amelyek között a fenti idézet is található –, a nádudvari Vörös Csillag Tsz egykori elnökével, Szabó Istvánnal foglalkozó, egy teljes újságoldalt betöltő összeállításra essék tekintetünk. Mindenekelőtt Kéri Dániel 1964-ben készült, nagyméretű riportképe vonzza a szemet. Egy állattartó telep előtt fehér inges, nyakkendős, felöltős városi emberek tömegének kellős közepén áll és magyaráz a legendás téeszvezető. No, és kinek magyaráz? A Német Demokratikus Köztársaság, azaz az akkori Kelet-Németország államfőjének, a kommunista párt főtitkárának. Egy magyar paraszt mondja egy német vezetőnek, mit, s hogyan kell, s érdemes csinálni ahhoz, hogy legyen elég élelmiszer az országban. Képzeljük el ugyanezt a helyzetet 2012-ben Angela Merkellel a mai Magyarországon, a mai Németországgal..!
     

A fotóhoz kapcsolt cikk abból a könyvből vett idézetekre épít, amit a nádudvari téeszelnökkel készített interjúk és korabeli dokumentumok alapján az akadémikus történész, Romsics Ignác (!) szerkesztett. A könyv címe: Szabó István életútja Nádudvartól Nádudvarig, a kötetet ismertető a cikké viszont: Szövetkezések Kádár idején. Vagyis, a melléklet szerkesztőjének akaratából, már megint Kádár Jánosnál vagyunk, pontosabban életművének egy másik szeleténél, amelyhez kénytelen-kelletlen oda kell mérnünk magunkat. A nyolcvanas évek második felében, Európában, az egy főre jutó hústermelésben Dánia után a második helyen voltunk, a gabonafélék tekintetében negyedikek; az 1500 téeszből és állami gazdaságból 600 a világpiacon is versenyképes termékeket készített. Ezzel szemben a 2012-es gabonatermés csaknem a fele volt az 1984-esnek, a sertések száma az akkori harmadára, a szarvasmarha állomány majdnem felére, a baromfifélék száma felére esett vissza és így tovább.

De nem csak a számok miatt kell átgondolnunk az előző rendszer névadójához való viszonyunkat. Szabó István nem kevesebbet állít, mint azt: az volt a benyomása, hogy az 1960-as évek elejétől Kádár már nem hitt a nagybetűs eszmében, amelynek fiatalon a szolgálatába állt. „Kifelé mondta azt az ideológiai dumát, amit elvártak tőle, a valóságban pedig csinálta azt, amit az ország érdekében csinálhatott… hagyta, hogy eltérjünk a szovjet modelltől, és új utakat keressünk. (…) Hivatalosan építettük a szocializmust, a gyakorlatban pedig egyre nagyobb teret engedtünk a piacnak, a magánérdekeknek és a magánkezdeményezéseknek.” A nádudvari téesz egykori elnöke, aki a Termelőszövetkezetek Országos Tanácsának elnökeként egészen a rendszerváltásig ténykedett, azt állítja, hogy ez a szervezet is „a párt egyeduralmának a korlátozására irányult. (…) Ne a párt mondjon meg mindent, legyenek ellensúlyai.”

Különös szavak ezek a diktatúra lassú lebomlásának, lebontásának idejéről. Különösségüket fokozza, hogy 2010 óta ezzel ellentétes folyamatnak vagyunk elszenvedői. Jóllehet 1990 után ténylegesen is kiépült a többpárti és a sokrétű érdekképviseleti rendszer, és elválasztódtak egymástól a hatalmi ágak, az elmúlt csaknem három évben épp a hatalmat korlátozó fékek és ellensúlyok megsemmisítésén, a köztársasági értékrend helyett a tekintélyelvűség, az autoriter hatalomgyakorlás elfogadtatásán munkálkodnak Orbán Viktorék, akik amúgy oly szívesen kápráztatják el ifjabb hallgatóságukat azzal, hogy mekkora (egyébként igen korlátozott) szerepük volt a kádári diktatúra felszámolásában.

S hogy mennyire szemfényvesztő ez a magatartás, arra az itt bemutatott Népszabadság Hétvége melléklet harmadik portrévázlata a bizonyság. A 10. oldalon Fekete Györgyöt mutatja be Cseri Péter. A portréfotón üres széksorok tömege veszi körbe a Művészeti Akadémia magabiztos tartású elnökét. Az írás szerint a küldetéstudatos Fekete, aki maga is puritán aszkéta, akár Orbán Viktor, a Kádár által 1958-ban említett középszer tipikus megtestesítője. Nem véletlen, hogy az előző a rendszerben 350 nagyobb beruházás belső építészeti megbízását kapta meg, s 50 külföldi kiállítás magyar pavilonját tervezhette, továbbá műsorvezetője volt 69 televíziós ismeretterjesztő műsornak. A „Kádár kori celeb” – ahogy őt az újságíró aposztrofálja – szolgálatait Munkácsy-díjjal jutalmazták.
  

Csupán ezzel még nem lenne akkora baj. Az azonban már minimum a jó ízlésbe ütközik, hogy ilyen előélet után – No, korántsem egyetlen megvilágosodottként a köpönyeget fordítók között! – Fekete Görgy államtitkár lehetett a rendszerváltás utáni jobboldali Antall kormányban, az idén pedig Kossuth-díjjal jutalmazta az Orbán-kormány és a 2,5 milliárd forinttal gazdálkodó, a Műcsarnokot és a Pesti Vigadót is magába szippantó Magyar Művészeti Akadémia elnöki posztjával kínálta meg. Ebből a székből Fekete György immár a nála kvalitásosabb művészek fölötti ítélkezés jogát is megkapta: ő mondja meg ezentúl, hogy ki a magyar, s a nemzeti művész e hazában, s ennek alapján ő oszthatja nekik a pénzt.

Fekete – a művészeti életben – maga a folytonosság, a kapocs a lebomló kádári diktatúra és a kiépülőben lévő orbáni autokrácia között. Azazhogy mégis van itt egy kis különbség. Ahogy a mellékletet is szerkesztő Nagy N. Péter az Orbánt bemutató írásában rögzíti: Kádár János mellett szól, hogy – az 1958-as beszéd szerint – ő tudta, mi a jó. „Minden okunk megvan arra, hogy feltételezzük, ez a miénk most nem az az eset. Nem műveletlenségről van szó (Orbán esetében – D.L.), hanem az öröm, az élet tiszteletének reménytelen hiányáról” – szögezi le az újságíró

S hogy a melléklet olvasójának kétsége se maradjon az állítás igaza felől, a szerkesztő megkínálja őt egy negyedik portréval is. A Feketéhez hasonlóan hatalmas ambíciójú, nagy munkabírású, de az MMA elnökével ellentétben saját szakterületén sem sémákat követő, mindenre nyitott Alföldi Róbertet a középszerrel szembeni minőség letéteményeseként mutatja fel Szemere Katalin cikke. A Nemzeti Színház igazgatójának portréjából annak az embernek a szellemisége árad, aki nem gazsulál a mindenkori hatalom képviselőinek, s aki éppen emiatt, nem is tetszhet nekik. A baj csak az, hogy – mint a Nemzeti Színház igazgatói posztjára kiírt pályázati bohózat mára megmutatta – ebben az országban ismét akkorára nőtt egyetlen személy politikai befolyása, hogy ezt egyfajta lehangoló visszatérésként értékelhetjük egy olyan világba, amelyről sokáig azt hittük, hogy már meghaladtuk.

 

Van azért különbség, s ez korántsem elhanyagolható: abban a diktatúrában minden területen a nyitás volt a folyamatok meghatározója, a szemünk előtt szerveződő autokráciában viszont a bezárkózás, a lehetőségek beszűkülésének irányába mutatnak a történések. Akkor egy államférfit tudhattunk az ország első emberének. Egy olyan embert, aki az ’56-ban, s még néhány évig elkövetett bűnök után arra és csak arra koncentrált, miként bővíthetné Magyarország egészének, s benne minden rendű és rangú embernek a mozgásterét. Ezzel szemben az egykor oly sokat ígérő Orbán Viktor – saját és klientúrája gazdasági és politikai hatalma, vagyonosodása érdekében megcsúfolva 1989-es önmagát – az országot, s annak maradék népét a Kárpát-medencébe bezárva, maradi szokásoknak alávetve szeretné konzerválni. Mint ilyen, ő Kádárhoz képest is csak epigon. Holott nem is hozzá kellene mérnie önmagát. A feladata az lenne, hogy meghaladja ama tragédiákban fogant korszak névadójának örökségét. Már csak azért is, mert a történelmi helyzet, amelyben Orbán ügyködik, egyelőre legalábbis, nem hasonlítható ahhoz a hosszú időszakhoz, amelyben Kádár, hátát az országot megszálló szovjet hadseregnek vetve konszolidálhatta, idővel immár le is bonthatta vérben és szenvedésben született rendszerét, ami persze mindvégig maradt, ami volt: diktatúra.

Diktátor a láthatáron!

Orbán Viktor azt találta mondani a Parlamentben, hogy „A nyolcvanas években nem a diktatúra ellen harcoltam, hanem azok ellen, akik csinálták a diktatúrát.”

Orbán Viktor

Ha ehhez mérném magam, most kezdhetnék szégyenkezni. Nekem ugyanis éppen ennek ellenkezője jelentette a revelatív élményt. Valamikor a nyolcvanas évek közepén odáig jutottam a Kádár-rendszerről való töprengésben, hogy mindenekelőtt a struktúra az, amely meghatározza, miként tevékenykedhet egy adott politikai konstellációban az egyén. Következésképp – okoskodtam magamban –, ha növelni akarjuk a mozgásterünket, akkor a rendszer kereteit kell tágítani.

Az emberek nagy-nagy többsége ugyanígy gondolkozott. A nagyhatalmak közötti egyezmények alapján, a szovjet hadsereg által megszállt országban, a rendszernek egy másikkal való felváltásának felvetése nem volt reális. A magyar 1956, a csehszlovák 1968, a lengyel 1981 példája egyformán ezt erősítette. Viszont az adott világpolitikai és világgazdasági kényszerhelyzetben az állampárt vezetőinek hol megengedőbb, hol keményebb magatartása mellett lehetőség volt arra, hogy az egyének, a kisebb-nagyobb közösségek részt vegyenek a társadalmi mozgástér tágítására irányuló próbálkozásokban.

A tudományos műhelyekben a szocializmus zsákutcájáról folyó viták egyes folyóiratokban és könyvekben is napvilágot láttak. A nyilvánosságban egyre inkább hangot kaptak a sajtószabadságról zajló polémiák. Maga a média is mind nyíltabban tárgyalta elsősorban a gazdasági, visszafogottabban a társadalmi kérdéseket. Az oktatásban erősödött az iskolák autonómiája. A művelődési házakban a világ és az ország nagy kérdéseit boncolgató viták folytak, kritikus hangvételű író-olvasótalálkozók zajlottak. Lüktetett az élet a filmstúdiókban, a színházakban. A gazdaságban mindinkább teret nyertek az egyéni kezdeményezésekre épülő megoldások, nőtt az állami vállalatok önállósága. Az évtized közepére, egyelőre csak a nagyvállalatok számára, létrejött a tőzsde, majd a személyi jövedelemadó bevezetésével elkezdődött az adóreform, vagyis a társadalom által megtermelt jövedelem elosztásának, a munkavégzés anyagi ösztönzésének az egyenlősdivel szakító, új alapokra helyezése. A világútlevéllel az emberek mind nagyobb tömegei utaztak nyugatra, s szereztek más tapasztalatokat. 1985-ben már nem csak a Hazafias Népfront által támogatottak kerülhettek föl az országgyűlési képviselőjelöltek listájára, s ennek következtében jó néhány ellenzéki képviselő került be a parlamentbe. Ugyanez történt a helyi tanácsokban. Például a fővárosi tanácsban a nyílt várospolitika kérdéseivel foglalkozó bizottság alakult, s valóságos zendülés tört ki, amikor a leköszönő régi tanácselnök helyett a pártközpont a maga jelöltjét erőltette rá a választott testületre.

Tetszik, nem tetszik, a struktúrán belül volt szinte mindenki, aki a rendszer szerkezetének megváltoztatásán tudatosan, vagy kevésbé tudatosan munkálkodott. Maga Orbán Viktor és köre, amelynek tagjai a mai Magyarországon a politikai-gazdasági hatalmat leginkább gyakorolják, szintén a pártállami rendszeren belül voltak. Szüleik betagozódtak a rendszerbe, esetleg egyenesen ennek köszönhették felemelkedésüket – a fizikai munka mellett szereztek diplomát, s lettek tagjai a kommunista pártnak. Aztán ők maguk is beléptek a KISZ-be, esetleg KISZ-titkárok lettek a gimnáziumban, mint például Orbán Viktor. Az elitképzőnek számító ELTE-re járhattak, az állam által finanszírozott, idővel Bibó Istvánról elnevezett szakkollégiumban pallérozhatták elméjüket. Ez vezetett oda a nyolcvanas évek második felére, hogy azok között lehettek, akik a szakkollégiumi előadások révén, az egyetemi városokban folyó viták, konferenciák keretében, majd az MSZMP KB Társadalomtudományi Intézetében, a MÉM Vezetőképzőben, a végén pedig két éven át a Soros Alapítvány által pénzelt Kelet-Európa Kutató Csoport ösztöndíjasaiként lehetőséget kaptak a rendszer ellentmondásainak feltárására. E folyamat részeként, úgy 1988 táján fogalmazódhatott meg bennük a társadalmi-gazdasági berendezkedés megváltoztatásának, még inkább a hatalom újraosztásának előbb csak kusza, 1989-re – a nemzetközi feltételek megváltozásával, a szovjet csapatok fokozatos, tőlünk független kivonásának megkezdésével – egyre reálisabbnak látszó gondolata.

Ez történt, nem pedig az, amit a miniszterelnök manapság mind többször sejtet önmagával kapcsolatban. Ifjú barátaimnak mondom, hogy ne higgyenek a legendaköltőknek! Először is, nem folyt a szó szoros értelemben vett harc. Másodszor, a nyomásgyakorlás különféle eszközeit alkalmazók között nem volt különösen kiemelkedő személyiség, vagyis a történtek egyes szám első személyben való megjelenítése minimum ízléstelen. Harmadszor, Orbán Viktor életrajzírói sehol nem említik, hogy ez a fiatalember valaha is személyekkel hadakozott volna. Én eddig csak olyat olvastam róla, hogy amikor például társaival együtt az egyetemi KISZ-szervezetet támadta, akkor is a meglévő megreformálásának, a fennálló keretek közötti megújításának igényét jelentette be. Hozzáteszem, az akkori viszonyok között pragmatikusan, helyesen.

A mondat – „A nyolcvanas években nem a diktatúra ellen harcoltam, hanem azok ellen, akik csinálták a diktatúrát.” – tehát csúsztatásokból áll. Minthogy a miniszterelnöktől származik, már ez is eléggé nyugtalanító. Ami azonban igazán riasztó, hogy Orbán Viktor – az utóbbi időben nem először – hangot ad benne a diktatúra iránti vonzalmának. S mert különböző fórumokon egyre többször hallani célozgatásokat, fejtegetéseket arról, hogy a mostanihoz hasonló válsághelyzetekben a kemény kéz politikájával éltek egyes történelmi személyiségek, könnyen megtörténhet, hogy a hatalom mai hazai megszállottjai esetleg úgy találják, hogy a problémákra – a már lényegében bevezetett autoriter hatalomgyakorlás, a parlamentet bábként kezelő rendeleti kormányzás helyett – a tényleges, a személyiséget, az egyént semmibe vevő önkényuralom bevezetése a válasz. No, ez az, amitől félni kell, s ami ellen valóban tenni kell most, hogy egyszer ne kelljen ténylegesen is harcolni ellene!