Ne szúrd ki a kisgömböcöt!

Azt mondja Bolgár György október 25-ei műsorában a békemenetes, tehát kormánypárti telefonáló, hogy így a multik, meg úgy a multik, így az IMF, meg úgy az IMF.
       

Ez már tényleg a vég! Ha a Megbeszéljük… című műsorban rendszeresen megszólaló értelmes ember azt mondja, hogy azért menetelt, mert Orbán Viktor kormánya felrúgta azoknak a multiknak a status quo-ját, amelyek még a válságokból is hasznot akarnak húzni, s ennek érdekében saját volt alkalmazottaikat nemzetközi szervezetekbe és kormányokba juttatják, akkor tényleg nehéz lesz nekünk a világban. Nem mintha nem lenne az állításokban bizonyos részigazság, de ha általános lesz ez az összeesküvés elméletekben gyökerező, a realitásoktól elrugaszkodó szemlélet, egyszerűen alkalmatlanná válunk az ésszerű kompromisszumokra.

Tetszik, nem tetszik, az energiaellátás, a telekommunikáció, a pénzügyi és más szolgáltatások hálózatának döntő részével, az ipar meghatározó bázisaival, a média legbefolyásosabb eszközeivel, a legnagyobb üzletláncokkal ma már nálunk is a multik rendelkeznek. Ez akkor dőlt el, amikor egy adott világhelyzetben a szocializmusnak nevezett államkapitalista oldalról az úgymond szabad versenyes kapitalizmus térfelére sodródott Magyarország. Persze, váratlanul és felkészületlenül. Ennek következtében a multik tényleg ránk zúdultak, s hirtelen szembe találtuk magunkat a szabad versenyes – nagyon is korlátozottan szabad versenyes – formáció előnyeivel, meg hátrányaival.

Ami az előnyöket illeti: nagyságrendekkel bővült az áruk és szolgáltatások választéka, bár a minőséget már kezdetben sem tudta mindenki megfizetni. Azt is a multik járták ki – mert ez felelt meg az érdekeiknek –, hogy megszűnjenek az utazási korlátozások, átjárhatókká váljanak a határok, szabadon lehessen munkát vállalni és árut szállítani szinte egész Európában, a diákok igen jelentős hányada jusson el külföldi egyetemekre, s hogy ha polgári jogaink csorbulását tapasztaljuk idehaza, akkor európai szervezetekhez is fordulhassunk…

Gondolom, ezekről az előnyökről a békemenetesek többsége sem akar lemondani. Pedig egy lényegében önellátó, önmagát vasfüggöny mögé záró – multik, IMF és Európai Unió nélküli – Magyarországon ezektől el kellene búcsúzni. Aki Európa és a világ e tényezőitől mentes életet képzel el, annak előbb azt kellene végiggondolnia, marad-e egyáltalán ruha rajta, marad-e a házából és a lakásában valami, ha hirtelen mindent ki kellene emelni belőle, aminek forrása nem hazai. Beleértve a banki kölcsönt is, amiből mindezt megvásárolta. Aztán a kényelmes autóról, az internetről se feledkezzünk meg! Mert a mai világban ezek is a multikhoz kötődnek. És még mennyi minden...

Kétségtelen, hogy ez hátrány is. A váltás – a számos előny mellett – kiszolgáltatottá is tett bennünket. Pontosabban másként és más területen tett kiszolgáltatottá, mint amihez addig szoktunk, mint ami ellen addig berzenkedtünk, sőt ’56-ban fegyveres szabadságharcot indítottunk. Ráadásul az új világ a helyzeti előnnyel induló multiknak kedvezett, és hirtelen meg kellett tapasztalnunk, milyen az, amikor valósággá válik az addig csak felületesen megismert, ma már ostoba módra teljesen figyelmen kívül hagyott Marxból a nagy hal, felfalja a kishalat példázat. Ráadásul nekünk még Marxra sem lenne szükségünk ehhez. Elég lenne belegondolnunk a kisgömböc történetébe. Ez ugyanis részben arról szól, hogy ha valami képes a növekedésre, az gyorsuló iramban szippant és gyűr magába mindent, ami a környezetében megjelenik.

Ja, mi sohasem gondoltuk, hogy Marx tanítása, meg a kisgömböc meséje valójában rólunk szól? Bizony, ez elég nagy hiba! De ha már így történt, legalább most emberelnénk meg magunkat!

Ha már a gömböc belsejében (a kapitalizmusban, az Európai Unióban) gurulunk, a józan ész is azt diktálja, hogy ott minél kényelmesebben igyekezzünk elhelyezkedni. Például úgy, hogy nem hagyjuk a mélyszegénységbe csúszni azokat, akik hátrányos körülmények közé születtek, vagy akik egészségügyi és számtalan más ok miatt nem képesek helyt állni a könyörtelen versenyben. Mert az is egy opció, ha a kihívásokhoz való alkalmazkodást a közösség egészének összefogása segíti elő. A másik véglet pedig az, amiért most kardoskodunk, hogy kiszúrjuk a gömböc oldalát, s ezzel vele együtt magunkat is felrobbantjuk. Persze a két lehetőség között van harmadik is: a fészkelődésünket, az izgágáskodásunkat megunó, az ön- és közveszélyességünktől megrémülő, a velünk kénytelen-kelletlen a gömböc védettebb belsejébe szorult társaink esetleg kidobnak bennünket a vad világba. Ha ez következne be, a számunkra akkor eljövő kőkorszakban, már csupán egymással veszekedhetünk majd, miközben élvezzük az önellátás gyönyöreit.

Szóval ezeket kellene végiggondolni józan ésszel, Tisztelt Forrófejű Honfitársaim és Igen Tisztelt Miniszterelnök Úr!

ALULNÉZET: Pestre le, Budai Politikusok!

Ahogy telnek az évtizedek, úgy helyeződik át a közélet infrastruktúrájának egyre több eleme Budára. Ez a folyamat még a Kádár-rendszerben kezdődött. Vannak már ott szakszervezeti ingatlanok, fontos és kevésbé fontos szerkesztőségek. Rádió- és tévéadók tették át székhelyüket a budai erdőket felfaló irodaházakba, villákba. Ahogy elnézem, jó ideje a minisztériumok, a főhatóságok is inkább ide törekszenek, nem Pestre. A pártok egyre gyakrabban tartják háttérrendezvényeiket budai szállodákban.

A jelenség mögött kényelmi szempontok vannak. A politikacsinálás, a kormányzás és az erről való híradás helyszíneinek kiválasztása ahhoz igazodik, hogy azok minél közelebb legyenek a hangadó közreműködők lakóhelyéhez. E tekintetben nem mellékes, hogy nincs valamire való pártvezető, újdonsült miniszter, médiavállalkozó és feltörekvő néptribun, akinek ne az lenne az első dolga, hogy valamely budai kerületben szerezzen, vásároljon, építtessen magának villát. A régi-új elitnek külön szerencséje, hogy annak idején a pesti oldal korábbi belső részeiből lassanként a Duna-partra épített Parlament köré, tehát a folyó túloldaláról is viszonylag könnyebben megközelíthető helyekre települtek a minisztériumok, a hatóságok.

A Szolidaritás menete is Budáról érkezett Pestre

Az ilyen jellegű változásokat jól mutatja, hogy ezúttal már a békemenet sem a pesti Hősök teréről, hanem a budai Széna térről indult, megkímélve az úgynevezett keresztény középosztály leszármazottait az általuk történelmileg is bűnösnek tartott Pestre való bumlizástól. Ugyanígy, a Szolidaritás keddi menetének gyülekezőhelye is a budai Clark Ádám tér volt, nem a Ferencváros, az Erzsébetváros, vagy a Terézváros, ami beszédesen mutatja, hogy a főváros mely részéből várták a nagyobb tömeget a szervezők. Korábban ehhez hasonló okokból, közvetlenül a pesti oldali Duna-part közelében hasonló tömegrendezvénynek adott otthont a Szent István park és környéke is, ahol egyszer én magam végképp ellentmondásosnak éreztem, hogy a cigányság kirekesztése elleni szombat délutáni inkább pikniken, mint tüntetésen a VII. meg a VIII. kerületből szervezetten, Szabolcsból és Borsodból egyenesen autóbusszal hoztak romákat.

Mindent egybe vetve, ebben az átrendeződésben az tükröződik, hogy az elmúlt húsz-harminc évben a proli és polgári Pestről Budára kapaszkodott fel az elit. Onnan néz le a város másik, szegényesebb, magára hagyott részére. De most, amikor a rendszerváltás kárvallottjainak felkarolását egyre több mozgalom tűzi zászlajára, talán remélhetjük, hogy a hegyek-dombok villáinak lakói végre a folyó túlpartján élő pesti tömeg közé is leereszkednek a szó valóságos és átvitt értelmében egyaránt. Ha nem, akkor annyi is nekik, annyi is nekünk!