Eddig olykor én is azzal hitegettem magam, hogy azért szakad ránk ennyi baj, mert alkalmatlanok, korruptak a vezetőink, akik csak ámítják a népet, közben pedig a saját, meg a klientúrájuk zsebét tömködik.
Persze, utálom, amikor ilyen demagóg vagyok. Szégyellem, hogy a gondolkodásnak erre a mélységesen primitív szintjére süllyedek rosszabb pillanataimban. Nem különösebb intellektuális teljesítmény egy ilyen helyzetleírás.
Ráadásul az elmúlt hónapokban bizonyosságot szereztem arról, hogy magával a néppel is baj van. A tömeggel (a démosszal, a plebsszel, a proletariátussal és a lumpenproletáriátussal), melynek nagy része meg van győződve arról, hogy bármi is történjék a világban, neki joga van a zavartalan léthez. Ahogy az ostoba reklám mondja, csupán azért, mert megérdemli. Leginkább azért érdemli meg – gondolja a nép –, mert létezik. Mert létezésében azt képzeli, hogy benne testesül meg a természet nagy csodája. Vagy ha jobban tetszik, mert Isten őt saját képére teremtette.
Te jó Ég! Ha nem is említem az emberi nem hol kézműves módszerekkel, hol meg iparszerűen, gyakran az egyházak áldásával, végrehajtott változatos gaztetteit, csupán rágondolok arra a sok emberre, aki már a bulvárlapban is csak a főcímeket tudja kibetűzni, ha belelépek abba a sok kutyaszarba, amit a természet és/vagy Isten legmagasabb rendű alkotásai csak azért sem gyűjtenek össze ebeik után, vagy ha Budapest belvárosában reggelente kerülgetem a legváltozatosabb emberi ürülékeknek a házfalakról a járdára lecsurgott maradványait – hát nem tudom, hogy természetanyánk, avagy a Mindenható gyártotta-e ezt a sok selejtet. Ha az utóbbi, a saját képére, no, akkor igazán rossz minékünk!
Mert miközben az őstermészet eleve tojik ránk, Isten bizonyára nem fog irgalmazni, ha olyan, mint mi. A nép nagy-nagy többsége ugyanis azt gondolja, hogy rajta kívül, mindenki más pusztuljon. De minthogy a többiek is ezt gondolják, Istent akár ki is hagyhatjuk az egészből, mert a pusztítást elvégezzük mi magunk. Az együttműködés hiánya a végén védtelenné tesz mindenkit, ami a legjobb út a teljes megsemmisüléshez.
Most épp egy társasházban szerzett tapasztalataim juttattak erre a következtetésre. Számvizsgáló bizottsági elnöki tisztséget vállaltam, hogy meggyőzzem tulajdonostársaimat arról, békétlenség szításával, a többség érdekében önzetlenül tevékenykedők elleni fenekedéssel sok részében felújításra megérett házunk, vagyis tulajdonunk romlását, értékvesztését okozzák, ha nem hagyják dolgozni a közös képviselőt, meg azokat, akik szeretnék segíteni a munkáját.
Júniusban azzal kezdődött, hogy az előző számvizsgáló bizottsági elnök felkért: legyek utódja ezen a poszton, pontosabban vállaljam az ehhez szükséges jelölést. Ebből az alkalomból a közös képviselő megtartása és változatlan feltételek melletti alkalmazása mellett tett hitet. Ugyanez a jó ember az engem és vezetőségi társaimat megválasztó közgyűlésen egyik famulusával kirohanást intéztetett a közös képviselő ellen, követelvén, hogy az új társadalmi vezetőség legfontosabb dolga annak leváltása, kemény elszámoltatása legyen. Akkor még csupán egy szépséghibája volt a dolognak: a közgyűlésnek írásos jelentést terjesztett be arról, hogy a közös képviselő munkáját elfogadásra ajánlja a többi tulajdonosnak.
A következő szépséghiba – azazhogy, ennél már jóval több – két hónap múltán bukkant elő. Kiderült, hogy ő maga – vagyis a régi számvizsgáló bizottsági elnök – nem tulajdonos a házban, s így jogszabályt sértett azzal, hogy ezt a tisztséget betöltötte. Mi több, azzal, hogy éveken át egyik aláírója volt a banki átutalásoknak és ellenjegyzője a szerződéseknek, formálisan okiratot hamisított. Eközben magam sem hiszem, hogy pénz tapadna a kezéhez, még csak a gyanúja sem vetődött fel ennek, de azért talán illene egy ilyen helyzetben kissé visszafogottan viselkedni. Pláne, ha kiderül, hogy érvényes szabályzatok nélkül működtette a házat – ebben persze a közös képviselő is ludas –, ami minden döntést jogilag támadhatóvá tesz. Pláne, ha világossá válik, hogy majdnem 2 milliós veszteség származott egy olyan műveletből, amelyre az emberünk által vezetett számvizsgáló testület vitte bele a tulajdonosokat. Pláne, ha tanúként szerepel a neve az egyik új tisztségviselő tulajdonosi jognyilatkozatán, akiről hamar kiderül, hogy ő sem tulajdonos, ő is elköveti az okirat hamisítás bűntettét…
Naná, hogy eszeveszett támadást indítottak mindenki ellen, aki mindezt szóba hozta. Naná, hogy összefogtak azzal az ürgével, aki már két éve azon ügyködik, hogy mást ültessen a közös képviselői székbe, s ebbéli törekvésében pert indított – no, nem a közös képviselő –, hanem a saját társasháza ellen. Az ellen a ház ellen, ahol – nem utolsó sorban a közös képviselő munkájának eredményeként – annak ellenére van több mint 20 millió forintos megtakarítás, hogy 10 millió a tulajdonosok közös költségtartozása. Ha hozzászámítjuk a közös tulajdonban lévő lakást is, aminek eladását újból és újból felvetik, sokak számára meglehetősen vonzók lehetnek ezek a falatok!
Miközben néhány hiéna esetleg csillapíthatná mohóságát az ezekből a pénzekből ilyen-olyan módon leeső egy-két milliócskával, a ház méreteihez képest kis összeg nem nyújtana fedezetet több olyan költséges fejlesztéshez, aminek ötletét a gyanútlan embereket hitegetők újból és újból csaliként használják. Ha sikerülne a beetetés, már egyenes út vezethetne a társasház eladósításhoz. Rövid idő elteltével könnyen jelzálog kerülhetne minden ingatlanra, a csak ekkor eszmélő tulajdonosokra hagyva a tartozások törlesztését, végső esetben akár lakásuk elárvereztetése árán.
A naív és tájékozatlan emberek megdolgozását újabb és újabb közgyűlések, újabb és újabb aláírásgyűjtések kísérték és kísérik. Nem tulajdonosok kérnek és kapnak a saját érdekeik felismerésére képtelen tulajdonosok egy részétől közgyűlési szavazásra érvényes megbízásokat, hogy a külső emberek így hozhassanak saját szájízük szerinti határozatokat. Eközben annak megállapításához is ügyvédet kell igénybe venni, hogy ki egy-egy lakás tényleges tulajdonosa, mert az érintettek rendre elmulasztják ennek bejelentését. No persze ennyi perpatvar mellett – köztük a tartozók ellen indított időrabló fizetési meghagyások, végrehajtások közepette – halasztódnak az olyan létfontosságú munkálatok, mint a gázvezetékek ellenőrzése, a vízfővezetékek tönkrement csapjainak cseréje, ami miatt már nem lehet javítani egyes lakásokban a meghibásodásokat. Amikor végre sikerül valami érdemit végeztetni, például elkezdődik a lépcsőházak tisztasági festése, az öntudatos tulajdonosok (vagy csupán lakók, albérlők, haszonélvezők?), még a lábtörlőiket sem hajlandók bevenni, nemhogy a szabálytalanul a folyosókon tárolt szekrényeiket arrébb mozdítani.
– A festők idejéből és pénzéből kitelik az is! – húzódnak be lakásaik biztonsági záras ajtói mögé, amikor fölszólítják őket az együttműködésre. Ilyenkor az arcukra gőg ül ki: bármi is történjék a világban, nekik joguk van a zavartalan léthez. Hiszen megérdemlik. Végtére is Isten önmagához hasonlatos teremtményei ők, vagyis már-már istenek – képzelhetik.
Bizony, rossz hírem van, Felebarátaim! Nem csak a fönt lévők rettenetesek, hanem a lent élők is. Sőt, talán azért olyanok a fentiek, mert a lentiek ilyenek. Magyarország végképp menthetetlen lesz, ha nem változunk, mindenekelőtt mi magunk, idelent!
„Erős hetünk van. Hétfőn megcsináltuk a költségvetést, szerdán pedig a gáz-, távfűtés- és villamosáram-árcsökkentést, csütörtökön megoldottuk a jövő évi minimálbért, és a hét végéig megoldjuk a felsőoktatási reformot is”– válaszolta 
