A szocializmus éveiben Bródy János kifejezésével „zárt osztályon” éltünk. A vasfüggöny ténylegesen is elzárta az országot a világ más részeitől. Abban a helyzetben azzal biztattuk egymást: mi teljesen normálisak vagyunk; normális módon tudnánk élni, csak bezártak bennünket egyfajta bolondokházába. Hogy kik zártak be? Hát ők. Ott, azok! A határon túliak! A világ kormányzói! A tőke és a politika ördögei! A gyalázatosak!
Annyira beleéltük magunkat abba, hogy tőlünk független hatalmak játékszereként a végzet irányítja sorsunkat, hogy az efölötti önsajnálat miatt mindmáig nem voltunk képesek saját szerepünk és felelősségünk tisztázására. Arra, hogy kimondjuk: például a 19. század végétől egészen a 20-ik végéig, főleg a keresztény úri osztály első és második világháborús és a két világégés közötti hangadóinak vaksága és bűnös döntései miatt szakadtak ránk a bajok.
Az általuk szorgalmazott első nagy háború következtében az 530 ezer halott, az 1,4 millió sebesült és a 800 ezer fogságba esett katona mellett az ország kétharmadának elvesztése, a magyar lakosság millióinak határokon kívülre szorulása fűződik nevükhöz. A második világháborúban ezt további 900 ezer halottal, a hidak, a vasutak, a gyárak, az állatállomány, a városok, köztük Budapest, a teljes nemzeti vagyon 40 százalékának esztelen feláldozásával tetézték.
Ehhez képest a részben a nagyhatalmak döntését érvényesítő Moszkva magyarországi kommunista helytartóinak az emberi életekben, a társadalom szerkezetének torzításában, a gazdaságban okozott, manapság annyit kárhoztatott károkozása szinte eltörpül úri keresztény eleik dicstelen tetteihez képest. Nem mintha ez mentené, főként Rákosi szerepét, de amíg nem azonos a mérce, amihez képest az ifjabb nemzedékek agyába betápláljuk, hogy mit is gondoljanak a múltról, addig nem jutunk előbbre.
Az általuk szorgalmazott első nagy háború következtében az 530 ezer halott, az 1,4 millió sebesült és a 800 ezer fogságba esett katona mellett az ország kétharmadának elvesztése, a magyar lakosság millióinak határokon kívülre szorulása fűződik nevükhöz. A második világháborúban ezt további 900 ezer halottal, a hidak, a vasutak, a gyárak, az állatállomány, a városok, köztük Budapest, a teljes nemzeti vagyon 40 százalékának esztelen feláldozásával tetézték.
Ehhez képest a részben a nagyhatalmak döntését érvényesítő Moszkva magyarországi kommunista helytartóinak az emberi életekben, a társadalom szerkezetének torzításában, a gazdaságban okozott, manapság annyit kárhoztatott károkozása szinte eltörpül úri keresztény eleik dicstelen tetteihez képest. Nem mintha ez mentené, főként Rákosi szerepét, de amíg nem azonos a mérce, amihez képest az ifjabb nemzedékek agyába betápláljuk, hogy mit is gondoljanak a múltról, addig nem jutunk előbbre.
Amíg nem ilyen, vagy ehhez hasonló hozzáállással szemléljük legalább a huszadik századi történelmünket, hanem hősinek akarjuk láttatni azt is, ami szégyenteljes, nincs megtisztulás. Addig nincs bebocsátás a szabad népek szűk elitklubjába! Addig a 21-ik században is ott maradunk, ahol a 20-ikban voltunk: egy-egy belső tusakodás – mint amilyen ’56 is volt –, majd az ezredforduló vége felé próbaidőként engedélyezett kimenő után, lassan ismét bejuttatjuk magunkat a zárt osztályra, ahol a nép többségében szolgalelkű tagjai össze vannak zárva saját szolgalelkű vezetőikkel.
Vagy nem ez történt volna? Nem az történt, hogy az ezredforduló vége felé eltűntek a rácsok, kinyíltak a zárt osztály kapui? Azóta nem lettek-e átjárhatókká a határok? Vajon nem mehetünk-e szabadon másokhoz, és nem jöhetnek-e szabadon hozzánk mások? Nem ismertethetjük-e meg magunkat másokkal korlátozás nélkül? Több mint két évtizede nem ismerhetünk meg minden értéket (és szemetet), ami a külvilágban létrejött és létrejön anélkül, hogy – amint a múltban – Cocom-listákon írnák elő, hogy mibe tekinthetünk bele?
De bizony elrozsdált a vasfüggöny, de bizony szabadon mozoghatunk a schengeni határokon belül! Vezetőink pedig – ha nem viselkednek otromba módon – minden olyan nemzetközi tárgyalóasztal mellett ott ülhetnek, ahol immár velük együtt döntenek rólunk!
De bizony elrozsdált a vasfüggöny, de bizony szabadon mozoghatunk a schengeni határokon belül! Vezetőink pedig – ha nem viselkednek otromba módon – minden olyan nemzetközi tárgyalóasztal mellett ott ülhetnek, ahol immár velük együtt döntenek rólunk!
Mostanában azonban arra kell ráeszmélnünk, hogy mintha mégis ugyanazok maradtunk volna, akik voltunk.
Ahogy telik az idő, egyre irracionálisabban reagálunk a bennünket érő hatásokra. Mindenekelőtt a bugris országvezetők válaszolnak önsorsrontó módon a kihívásokra. Ezt persze a külvilág nem igen tudja hova tenni. Ám harcos vezéreink, – ahelyett, hogy korrigálnának – zavarukban vagy ostobaságukban túlpörögnek, s inkább rátesznek még egy lapáttal. Értelmetlenebbnél értelmetlenebb magyarázkodásokkal, világértelmezésekkel próbálják menteni a menthetőt, ami persze csak fokozza a környezet értetlenségét. Ez viszont újabb kiszámíthatatlan cselekedetekre ragadtatja a mieinket, sőt hisztérikusakká válnak. Olyannyira, hogy ma már a lent élők nagy része is riadtan érzékeli, hogy urai mintha csapdában keringenének, s velük együtt talán már ők is. Ám ahelyett, hogy lázadna a nép, mind többen kérdezgetik maguktól, meg közvetlen környezetüktől: nem lenne-e jobb mégis valamiféle védett sárgaházban? No, több se kell az úgynevezett elitnek. Más megoldást maga sem ismer, így aztán kapva kap az ötleten, s a nemzet vágyára hivatkozva azon mesterkedik, hogy az évszázados Kárpát-medencei csízió szerint, ismét beterelje az alattvalókat a zárt osztályra, ahol aztán már csak ő dirigálhat.
