Első közlés teleschola.hu 2012. 08. 20.
A helyzet elképesztő bonyolultságát jelzi, hogy még a jó indulatú jegyzetekkel is lehet érzékenységeket sérteni. Kárpátaljáról kapom a reagálást az útinapló első részéhez: „Tudatában vagyok annak, hogy nem voltak minden esetben tisztességesek, sőt emberhez méltóak azok a dolgok, amelyek itt a szülőföldemen történtek a Magyarországhoz való tartozás alatt. De ne öntsünk olajat a tűzre! Arra gondolok, hogy a nem feltétlenül helyi ukrán nacionalisták vért izzadnak, hogy bizonyítékokat leljenek az itt élő magyarok őseinek meggyalázására, s hogy megrongálják emlékműveinket, megkérdőjelezzék kultúránk értékeit, történelmünk tényeit, s megnehezítsék mindennapi életünket. Egy helyi portál gyakorlatilag arra jött létre, hogy Kárpátaljának új történelmet írjon és bebizonyítsa: itt minden rosszért a magyarok a hibásak. Például a magyarok történetét úgymond elemezve kimutatták, hogy nem is vagyunk egy nemzet, csupán egy etnikum. Kitalálták és terjesztik, hogy a Vereckei-hágónál lévő millecentenáriumi emlékmű a magyarok által kivégzett szicsgárdisták csontjaira épült. Én már nem is olvasom ezeket a gyomorforgató cikkeket. Kissé félek, hogy az ön írásai akaratlanul is sok mostani kárpátaljai magyar életét negatívan befolyásolhatják, ha egy ultranacionalista ukrán a cikk nyomán a cikk szellemével ellentétes következtetéseket von le és publikál az ön által ismertetett tényekből.”
Újabb írásomra jön az újabb reagálás. Hál’ istennek, van még ilyen! Furcsa egybeesés, hogy – nyilvánvalóan egészen más meggondolásból – a kárpátaljai levélíróhoz hasonló álláspontra helyezkedik – például Csoóri Sándorral, de liberális közírókkal szemben is – a baloldali Gombár Csaba a hétvégi Népszabadságban: „Bármely kényes kérdésben, legyen az Trianon, 1956 – bármi, ami a közeli vagy távoli történelmet illeti, az úgynevezett múltbevallás a politikai és világszemléleti hajlamok által sokféle lesz, a megszólalók pedig a kibeszélés során újabb és újabb sértéseket fognak egymás fejéhez vágni.” Gombár legfeljebb a történeti kutatás számára hagyna mozgásteret, s ezzel lényegében valamifajta elitista gondolattól vezérelve a tanulás, az elmélkedés lehetőségéből kizárná a többséget. Arról nem ír, hogy miként képzeli a gondolatrendőrség bevezetését a gyakorlatban, mindenesetre már-már helyesli a politikacsinálók mostani magatartását, amellyel inkább nem létezőnek tekintik a problémákat, semhogy élen járnának a társadalmi-történelmi feszültségek kibeszélésében.
Vitatom ezt az álláspont érkezzék a Kárpátaljáról, vagy Budapestről! Azon túl, hogy csecsemőnek néz mindenkit, aki nem a tudomány bástyái között ténykedik, nem veszi figyelembe azt a nyilvánvaló tényt, hogy az űröket, amelyeket a higgadt elemzők kitöltetlenül hagynak, azonnal elfoglalják a szélsőséges nézetek képviselői. Ha ezzel kapcsolatban van társadalmi gond Magyarországon, akkor az az, hogy a politikai korrektségre törekvő elemzők hatása mérhetetlenül erőtlenebb, mint az indulatok felkorbácsolásának szándékával porondra lépőké. Ennek következtében a magyar közgondolkodásban mind nyilvánvalóbban jelenik meg újból az avítt magyarkodás, a mindenki mással szembeni nacionalista felsőbbrendűség, a mássággal szembeni intoleráns magatartás, az elvakult, már-már faji alapon történő ítélkezés, amelynek határokon belüli és kívüli célpontjai egyaránt vannak. A diákok körében évtizedek óta forgolódva egyre tehetetlenebbnek érzem magam a történelem legelemibb tényeiről való tájékozatlansággal szemben, ami láthatóan megalapozza a felnövekvő nemzedékben is a hamis elfogultságokat mindenki ellenében, aki nem melldöngető magyar, sőt nem a trianoni határokon belüli melldöngető magyar.
Ahogyan kárpátaljai levelezőm egyik felvetésére is válaszoltam: „ezen a tudatlanságon sem az nem segít, ha szélsőségesen elfogult magyarországi irományokból tájékozódunk, sem az, ha szőnyeg alá söpörjük a feltoluló kérdéseinket, csupán az, ha legalább mérvadónak tekintett történészek munkáit forgatjuk, és megkérdezzük a határon túli a helybelieket. Az én cikkeim mindegyike valójában egy nagy kérdés: >>Úgy, van-e, ahogyan leírom, vagy onnan másként látják?<< Ha e tekintetben bírálatot érez a cikkeimben, akkor ez egyáltalán nem a határon túliaknak szól, hanem minden esetben az anyaországban élőkre vonatkozik. Nézze meg a sorozat negyedik darabjának bevezetőjében megfogalmazott kétségeimet!”
A Kárpátaljáról érkezett hozzászólás sérelmezi, hogy az úti vázlataim egyik részében túlságosan pozitívként értékeltem az ukrán állam szerepét a térség fejlesztésében. Fontosnak tartom, hogy árnyaltabb kép alakuljon ki bennünk, ezért idemásolom a helyben élő enyémétől eltérő értékelését:
„Na de nézzük meg mit kaptunk egy békés időben jött vadonatúj, ambíciókkal teli független államtól, Ukrajnától? Kezdjük azzal, hogy a századfordulón Kárpátaljáról is nagyon sokan mentek ki Amerikába, ahonnan egy részüknek sikerült úgy hazatérni, hogy erdőket, földeket vettek, amit a csehek és a magyarok alatt nem vettek el. A szovjetek viszont igen. Elvettek mindent: földet, erdőt, szőlőt, a módosabb emberek házát is. Az apám három hónapos volt, mikor az apját elhurcolták úgymond háromnapi munkára. Az édesanyja itt maradt négy gyerekkel, de a szovjet katonák az utolsó kecskét, búzát, lisztet is kivitték az udvarból. (Persze a kommunista hatalomátvétel totális államosítást és a háborús pusztítás, meg a jóvátétel terhei miatt padláslesöprést hozott Magyarországon is. Ami azonban Ukrajna megalakulását követte, a néha napi 1000 százalékos inflációval, annak brutális hatása, amint a hozzászólás további részéből kiderül, valóban ismeretlen volt nálunk – D.L.) Hála Istennek, apámék mégis becsületesen felnőttek és kétkezi munkával annyit kerestek, hogy félre is tudtak tenni valamennyi pénzt a bankban. Már-már kezdett alakulni a helyzet. 1991-ben viszont jöttek az ukránok. Először a bankbetéteket lenullázták. Hoztak egy törvényt, amely szerint privatizálni kell, vagyis meg kell váltani az államtól a házunkat és a telket. Azt a házat, ami a csehek alatt épült magánerőből, azt a telket, amit már kifizetett a családom a csehek és a magyarok alatt.
Hogy mit épített az ukrán állam? Az utat a csehek, majd a szovjetek építették. A csehek építettek több téglagyárat és a dohánygyárat. Hozzájuk fűződik a villanytelepet létesítése. Jelenleg is ebben az épületben van a Zakarpatoblenergo. (A megyei energiaközpont – D.L.) A villanyhálózatot a szovjetek fejlesztették tovább. Beregszászon a magyarok által 1908-ban közadakozásból épült magyar királyi gimnázium épületében van jelenleg az ukrán gimnázium. A 19. század végén a magyar állam által épített postahivatalban van jelenleg az ukrán posta. A magyarok által épített iskolában van az orosz iskola, a magyarok által épített megyeszékhely épületében van a mostani ukrán nővérképző iskola. A monarchiában épített vendéglőkben, szállókban kapott helyet több ukrán és lengyel bank. A kultúrházat a zsinagógából alakítottak ki. A volt vajgyár, a majolikagyár és még nagyon sok üzem közül egyik sem üzemképes. (Ahogyan a rendszerváltozás után Magyarországon is felszámolódott az önálló ipar – D.L.) Ezzel szemben az utóbbi két évtizedben ész és ízlés nélkül sok kis butik épült, ami elcsúfítja a város arcát. Újak helyett százéves épületekbe költöztetik be saját tanintézményeiket, hivatalaikat, kirakják rájuk az ukrán feliratú táblákat és zászlókat, amelyeket még a várromokra is kitűznek. Hát ez itt a fejlődés!”
Így ír kárpátaljai levelezőm, én azonban fenntartom, hogy a szovjet időszakhoz képest én előrelépést látok, bár lehet, hogy ez inkább a magántőkének köszönhető és nem az államnak. A magántőke eredetét persze ne firtassuk! Mindenesetre jó lenne, ha végre annyi átmeneti korszak után, hosszabb békés időszak köszöntene erre a vidékre. A helybeliek egy része persze e tekintetben is szkeptikus. A keleti és a nyugati kultúra, a keleti és a nyugati irányzatú egyházak és vallások találkozásának határán sokan nem hisznek abban, hogy mai status quo sokáig fennmaradhat. Erre írtam a sorozat 3. darabjához írt olvasói hozzászólásra reagálva:
„Isten mentsen meg bennünket ettől. Ez csak egy világégés keretében lenne elképzelhető, amelyben a legkevésbé sem a magyarok sérelmeinek orvoslása lenne a szempont. Annak is csupán belpolitikai jelentősége van, hogy a propagandával feltüzelt fiatalok mit gondolnak Trianonról egy olyan országban, ahol mindenki boldog attól, hogy nem kell bevonulni katonának, s amelynek jelentéktelen a hadserege. Nem érzel ellentmondást e tény és a trianoni sérelmeket száz év elteltével is felszínen tartó ügyködés mögött? Ráadásul a valóban gyalázatos módon elszakított területek nagy részén azóta teljesen megváltoztak az etnikai viszonyok. A trianoni revízió híveinek van fogalmuk arról, hogyan lehetne kormányozni azokat a területeket, ahol kipróbált szerb harcosok, a katonai szolgálatra kiképzett teljes román, szlovák és ukrán férfilakosság ellenállásával, az ottani ultranacionalisták partizánharcával kellene megküzdeni? Ezért vagyok én a békés megoldások híve.”
Határon túli levelezőm attól tart, hogy az ultranacionalista ukránok a cikk szellemével ellentétes következtetéseket vonnak le az itt ismertetett tényekből.
>>A szélsőséges ukrán nacionalisták provokációival, ha nem is naponta, de viszonylag gyakran szembesülnek, akik a trianoni határoktól távol őrzik magyar identitásukat. Az államalkotó többséggel kapcsolatos óvatosság azonban a provokációktól függetlenül is alighanem a mindennapok része odakinn. Ahogyan ezt Magyarországon is tapasztaljuk: az etnikai, a vallási felekezeti, a nemi identitásbeli, a politikai-ideológiai kisebbségben élők mindenütt ki vannak téve a többségiek ellenérzéseknek, arroganciájának, támadásának. A tisztán látást valószínűleg csak nehezíti, hogy köztünk, idelátogatók között is sokan vannak olyanok, akik képtelenek elfogadni: a helyzet kialakulásáért felelősek a magyarság hangadó rétegei is, amelyek az 1800-as évektől érzéketlenek voltak az öntudatra ébredő nemzetiségek felvetései iránt. Ráadásul a 20. század első felében az ország vezetői a nemzet hosszú távú érdekei elleni rossz, sőt bűnös döntéseket hoztak. Ezeket a döntéseket számos tényező alakította, de bizonyosan köztük volt az, hogy a trianoni határokkal birtokát veszített, s azt bármi áron visszaszerezni akaró földbirtokosság, beleértve a befolyásos világi és egyházi arisztokráciát, vissza akarta szerezni uradalmait, s – a határon túlról az anyaországba áramló magyar közalkalmazottak tömegének vágyaira építve – nyomás alá helyezte a kormányzati tényezőket, illetve maga is kormányzati tényezőként vett részt a döntések meghozatalában. Persze fáj beismerni saját hibáinkat. Ám amíg ez nem következik be, addig bizonyosan nem kaphatunk feloldozást, nem nyugodhat meg háborgó lelkünk. Pedig csak ez hozna mindenki számára békességet.<< (Körösmező, 2012. 08.10.)
Körösmező, szovjet katonai emlékmű - A békének is vannak áldozatai
A helyzet elképesztő bonyolultságát jelzi, hogy még a jó indulatú jegyzetekkel is lehet érzékenységeket sérteni. Kárpátaljáról kapom a reagálást az útinapló első részéhez: „Tudatában vagyok annak, hogy nem voltak minden esetben tisztességesek, sőt emberhez méltóak azok a dolgok, amelyek itt a szülőföldemen történtek a Magyarországhoz való tartozás alatt. De ne öntsünk olajat a tűzre! Arra gondolok, hogy a nem feltétlenül helyi ukrán nacionalisták vért izzadnak, hogy bizonyítékokat leljenek az itt élő magyarok őseinek meggyalázására, s hogy megrongálják emlékműveinket, megkérdőjelezzék kultúránk értékeit, történelmünk tényeit, s megnehezítsék mindennapi életünket. Egy helyi portál gyakorlatilag arra jött létre, hogy Kárpátaljának új történelmet írjon és bebizonyítsa: itt minden rosszért a magyarok a hibásak. Például a magyarok történetét úgymond elemezve kimutatták, hogy nem is vagyunk egy nemzet, csupán egy etnikum. Kitalálták és terjesztik, hogy a Vereckei-hágónál lévő millecentenáriumi emlékmű a magyarok által kivégzett szicsgárdisták csontjaira épült. Én már nem is olvasom ezeket a gyomorforgató cikkeket. Kissé félek, hogy az ön írásai akaratlanul is sok mostani kárpátaljai magyar életét negatívan befolyásolhatják, ha egy ultranacionalista ukrán a cikk nyomán a cikk szellemével ellentétes következtetéseket von le és publikál az ön által ismertetett tényekből.”
 |
| Técső, Kossuth-szobor. Magyarok koszorúi lepik el |
Vitatom ezt az álláspont érkezzék a Kárpátaljáról, vagy Budapestről! Azon túl, hogy csecsemőnek néz mindenkit, aki nem a tudomány bástyái között ténykedik, nem veszi figyelembe azt a nyilvánvaló tényt, hogy az űröket, amelyeket a higgadt elemzők kitöltetlenül hagynak, azonnal elfoglalják a szélsőséges nézetek képviselői. Ha ezzel kapcsolatban van társadalmi gond Magyarországon, akkor az az, hogy a politikai korrektségre törekvő elemzők hatása mérhetetlenül erőtlenebb, mint az indulatok felkorbácsolásának szándékával porondra lépőké. Ennek következtében a magyar közgondolkodásban mind nyilvánvalóbban jelenik meg újból az avítt magyarkodás, a mindenki mással szembeni nacionalista felsőbbrendűség, a mássággal szembeni intoleráns magatartás, az elvakult, már-már faji alapon történő ítélkezés, amelynek határokon belüli és kívüli célpontjai egyaránt vannak. A diákok körében évtizedek óta forgolódva egyre tehetetlenebbnek érzem magam a történelem legelemibb tényeiről való tájékozatlansággal szemben, ami láthatóan megalapozza a felnövekvő nemzedékben is a hamis elfogultságokat mindenki ellenében, aki nem melldöngető magyar, sőt nem a trianoni határokon belüli melldöngető magyar.
 |
| Körösmező, Tatár-hágó. Itt húzódott az osztrák-magyar -- orosz határ |
A Kárpátaljáról érkezett hozzászólás sérelmezi, hogy az úti vázlataim egyik részében túlságosan pozitívként értékeltem az ukrán állam szerepét a térség fejlesztésében. Fontosnak tartom, hogy árnyaltabb kép alakuljon ki bennünk, ezért idemásolom a helyben élő enyémétől eltérő értékelését:
„Na de nézzük meg mit kaptunk egy békés időben jött vadonatúj, ambíciókkal teli független államtól, Ukrajnától? Kezdjük azzal, hogy a századfordulón Kárpátaljáról is nagyon sokan mentek ki Amerikába, ahonnan egy részüknek sikerült úgy hazatérni, hogy erdőket, földeket vettek, amit a csehek és a magyarok alatt nem vettek el. A szovjetek viszont igen. Elvettek mindent: földet, erdőt, szőlőt, a módosabb emberek házát is. Az apám három hónapos volt, mikor az apját elhurcolták úgymond háromnapi munkára. Az édesanyja itt maradt négy gyerekkel, de a szovjet katonák az utolsó kecskét, búzát, lisztet is kivitték az udvarból. (Persze a kommunista hatalomátvétel totális államosítást és a háborús pusztítás, meg a jóvátétel terhei miatt padláslesöprést hozott Magyarországon is. Ami azonban Ukrajna megalakulását követte, a néha napi 1000 százalékos inflációval, annak brutális hatása, amint a hozzászólás további részéből kiderül, valóban ismeretlen volt nálunk – D.L.) Hála Istennek, apámék mégis becsületesen felnőttek és kétkezi munkával annyit kerestek, hogy félre is tudtak tenni valamennyi pénzt a bankban. Már-már kezdett alakulni a helyzet. 1991-ben viszont jöttek az ukránok. Először a bankbetéteket lenullázták. Hoztak egy törvényt, amely szerint privatizálni kell, vagyis meg kell váltani az államtól a házunkat és a telket. Azt a házat, ami a csehek alatt épült magánerőből, azt a telket, amit már kifizetett a családom a csehek és a magyarok alatt.
Hogy mit épített az ukrán állam? Az utat a csehek, majd a szovjetek építették. A csehek építettek több téglagyárat és a dohánygyárat. Hozzájuk fűződik a villanytelepet létesítése. Jelenleg is ebben az épületben van a Zakarpatoblenergo. (A megyei energiaközpont – D.L.) A villanyhálózatot a szovjetek fejlesztették tovább. Beregszászon a magyarok által 1908-ban közadakozásból épült magyar királyi gimnázium épületében van jelenleg az ukrán gimnázium. A 19. század végén a magyar állam által épített postahivatalban van jelenleg az ukrán posta. A magyarok által épített iskolában van az orosz iskola, a magyarok által épített megyeszékhely épületében van a mostani ukrán nővérképző iskola. A monarchiában épített vendéglőkben, szállókban kapott helyet több ukrán és lengyel bank. A kultúrházat a zsinagógából alakítottak ki. A volt vajgyár, a majolikagyár és még nagyon sok üzem közül egyik sem üzemképes. (Ahogyan a rendszerváltozás után Magyarországon is felszámolódott az önálló ipar – D.L.) Ezzel szemben az utóbbi két évtizedben ész és ízlés nélkül sok kis butik épült, ami elcsúfítja a város arcát. Újak helyett százéves épületekbe költöztetik be saját tanintézményeiket, hivatalaikat, kirakják rájuk az ukrán feliratú táblákat és zászlókat, amelyeket még a várromokra is kitűznek. Hát ez itt a fejlődés!”
Így ír kárpátaljai levelezőm, én azonban fenntartom, hogy a szovjet időszakhoz képest én előrelépést látok, bár lehet, hogy ez inkább a magántőkének köszönhető és nem az államnak. A magántőke eredetét persze ne firtassuk! Mindenesetre jó lenne, ha végre annyi átmeneti korszak után, hosszabb békés időszak köszöntene erre a vidékre. A helybeliek egy része persze e tekintetben is szkeptikus. A keleti és a nyugati kultúra, a keleti és a nyugati irányzatú egyházak és vallások találkozásának határán sokan nem hisznek abban, hogy mai status quo sokáig fennmaradhat. Erre írtam a sorozat 3. darabjához írt olvasói hozzászólásra reagálva:
„Isten mentsen meg bennünket ettől. Ez csak egy világégés keretében lenne elképzelhető, amelyben a legkevésbé sem a magyarok sérelmeinek orvoslása lenne a szempont. Annak is csupán belpolitikai jelentősége van, hogy a propagandával feltüzelt fiatalok mit gondolnak Trianonról egy olyan országban, ahol mindenki boldog attól, hogy nem kell bevonulni katonának, s amelynek jelentéktelen a hadserege. Nem érzel ellentmondást e tény és a trianoni sérelmeket száz év elteltével is felszínen tartó ügyködés mögött? Ráadásul a valóban gyalázatos módon elszakított területek nagy részén azóta teljesen megváltoztak az etnikai viszonyok. A trianoni revízió híveinek van fogalmuk arról, hogyan lehetne kormányozni azokat a területeket, ahol kipróbált szerb harcosok, a katonai szolgálatra kiképzett teljes román, szlovák és ukrán férfilakosság ellenállásával, az ottani ultranacionalisták partizánharcával kellene megküzdeni? Ezért vagyok én a békés megoldások híve.”
