Az
ország pusztulása Trianonnál kezdődött – reagált ismerősöm A lapításba mindannyian belerokkanunk cikkemre. És mi vezetett oda?
– kérdeztem vissza. Mindenekelőtt az, hogy német-osztrák érdekekért, felkészületlenül belementünk az I.
világháborúba, sőt részben kirobbantói voltunk annak. Történészi munkák
helyett hadd hivatkozzak közös ismerősünk édesapjának emlékirataira – indokoltam a válaszomat. Asztalos Zoltánné: Vitéz Toókos Gyula élete
című családtörténetében adja közre vezérkari tisztként szolgáló, az első
világháború minden frontját megjárt édesapjának feljegyzéseit arról, hogy a
Monarchia már 1913-ban tudatosan készült a háborúra! Más kérdés, hogy miként.
1914.
március 1-jén, Bécsben – Ferenc Ferdinánd elnöklete alatt – több mint 100
tábornokkal kezdődött megbeszélés-sorozat arról, miként támadják meg Oroszországot.
A magyar vezérkari tiszt emlékirataiban
nem titkolja elmarasztaló véleményét a trónörökös és az irányító tábornokok
alkalmatlanságáról, s hogy mennyire demoralizáló volt, ahogyan rivalizáltak
egymással. Mindenesetre ezt követően katonai tanfolyamok többségét
indították, amelyeken lázasan készítették a tiszteket a háborúra. Ehhez képest
csupán a tömeghangulat felkorbácsolása miatt volt jelentősége annak, hogy
június 23-án egy szerb diák Szarajevóban meggyilkolta a trónörököst és feleségét.
Viszont ez az esemény ürügyet szolgáltatott az Oroszországgal szövetséges Szerbia elleni
mozgósításra, majd az egy évvel korábban kidolgozott (!) haditervek alapján az
oroszok megtámadására.
Már
1914. augusztus 1-jén a cári Oroszország ellen is megkezdődött a támadás. A háború derekán, 1916-ban – hogy csak egy mozzanatot emeljünk ki az osztrák-magyar
hadviselés számtalan fogyatékossága közül –, Toókos
Gyulának a hadtörténelmi levéltár adataira hivatkozó közlése szerint „Erdély 420 km-es határvonalát az
oláh betörés napján összesen 20 ezer magyar, idősebb népfelkelő védte. Ezzel
szemben az oláh hadsereg 600 ezer főnyi harcossal vonult fel. Ezek legnagyobb
része 3 évet ténylegesen szolgáló volt, de nagy hányaduk négy, sőt öt éven át
tényleges szolgálatban állott. (…) Az oláh állam pénzügyileg is jól felkészült
a háborúra. 1915 és 16-ban állandó búza, kukorica és olaj szállítója lett
Németországnak, de mindent csak színaranyért adott.”
Természetesen
az erőforrások újrafelosztására törekvő antanthatalmaknak, nem utolsó sorban a világban terjeszkedni akaró USA-nak, az USA nagytőkéseinek, kapóra jött a formálisan általunk kezdeményezett háború. Ám ez nem
feledtetheti velünk a tényt, hogy a vesztesek között voltunk. Márpedig a
győztesek mindig mindenütt diktálnak. Ha mi lettünk volna a győztesek, akkor mi
is ezt tettük volna...
Eközben természetesen magam is
igazságtalannak tartom a trianoni döntést, főként azért, mert a határ menti
területek tömbmagyarságát is az új országokhoz csatolták. Arról viszont fogalmam
sincs, hogy az új helyzetben, egy méltányosabb békediktátum esetén, mihez lehetett volna kezdeni a bennünket a székelyektől elválasztó, főként románok lakta
sávban keletkező feszültségekkel. Egyszersmind szögezzük le, hogy a románság
mind nagyobb számban való betelepülése annak nyomán következett be, hogy az erdélyi magyar földbirtokosok az olcsóbb,
igénytelenebb, az akkor még kevésbé öntudatos románokat részesítették előnyben
a magyar zsellérek, cselédek helyett. E tekintetben hadd hivatkozzam a
jobboldal által kedvelt írókra. Többek között Vass Albert: Kard és kasza, Szabó Dezső: Az elveszett falu című
regényében ír erről a folyamatról.
Ma már értenünk kellene azt is, hogy Európának idővel
elege lett abból, hogy a kiszámíthatatlan, idejét múlta eszmék jegyében
kormányzott Osztrák Birodalom, elsősorban a magyarokra támaszkodva, újból és
újból szövetséget kötve a németekkel (poroszokkal) destabilizálja a kontinenst.
Hogy elvakultságukban a győztes hatalmak politikusai olyan terheket róttak a
vesztesekre az I. világháborút lezáró imperialista békeszerződésekkel, amelyek részben
megalapozták a II. világháborút? Hogy a II. világháborút valójában az
erőforrások nagyhatalmak közötti újraosztásának ugyanolyan céljai indukálták,
mint az elsőét? Ez így van! De ettől még a helyzet az marad, ami.
A fentiek tudomásul vétele veszélyesen hiányzik a magyar közgondolkodásból. További önpusztítás lehet a vége, hogy még mindig a száz
évvel ezelőtti ügyeken kesergünk. Arról
álmodunk, hogy vissza lehet forgatni a történelem kerekét, ahelyett, hogy a
jövőre gondolnánk, ennek részeként a környezetünkkel való együttműködésre
koncentrálnánk, s arra törekednénk, hogy az országhatároknak az Európai Unió
által megteremtett átjárhatósága után a lelkünket is alkalmassá tegyük a
másokhoz való őszinte közeledésre. Mondjuk, annak érdekében, hogy a hangzatos szavakon túl eredményesen lehessen küzdeni Székelyföld autonómiájáért, jelentsen ez bármit is.
