Számoljunk le végre az illúziókkal!

"Vér ide, vér oda, Cromwell után, természetesen utódai jóvoltából is, egy mindmáig stabil, és iránymutató liberális demokrácia jött létre. Amit Sztálin elkezdett - folytatott - abból semmi új nem keletkezett, csupán az előtte működőt helyezte új alapokra. Utódai pedig, az egy Gorbacsov, és valamelyest Jelcin kivételével beálltak a sorba." - szólt hozzá az előző, Zeneóra véreskezű hatalmasokkal című,  előző bejegyzésemhez a Facebookon D.J. Kénytelen voltam vitába szállni vele. Bár nem ígérhetem, hogy könnyen olvasható ez a szöveg, de íme.

Hogyne keletkezett volna új társadalmi-gazdasági formáció! Az alapvetően feudális rendszer helyére pártállami diktatúrával ötvözött, részben rabszolgamunkára építő, óriási gazdasági és kulturális teljesítményt produkáló államkapitalizmus lépett, amely – Oroszországnak a nyugati cégek és a komprádorok összefogásán alapuló teljes gazdasági kirablásával fenyegető gorbacsovi-jelcini anarchia után – egyfajta puha diktatúra körülményei között megvalósuló látszatdemokrácia mellett klientúra-kapitalizmusba vált át, amely megkerülhetetlen tényezője lett és maradt a világban zajló folyamatoknak.

Hogy ez jó, vagy rossz az oroszok összessége szempontjából, azt helyettük nem merném megítélni. Még azt sem tudom, miként hat ránk, jóllehet nyilvánvaló, hogy hasonló klientúra-rendszerek másutt, köztük Magyarországon is kiépülőben vannak. De azt már a saját országunkban húsz év alatt szegénységbe sodródott 4 millió ember sorsából is tudhatjuk, hogy az úgynevezett iránymutató liberális demokráciáknak szintén megvannak a maguk árnyoldalai még magukban a legfejlettebb országokban is, hát még az olyan perifériális helyeken, mint ahol mi élünk.

A fejlettek tevékenységét érdemes lenne átértékelni immár nekünk átlagembereknek is abból a szempontból, hogy mennyi kárt okoz ez a rendszer a világ egészében, egyszerűen annak következtében, hogy a túlhajtott fogyasztásra épül a működése. És ne feledkezzünk el arról sem, hogy a liberális demokráciákat szintén a rabszolgamunka és a gyarmatosítás alapozta meg, és sok tekintetben ma is a világ más részeiből transzferált értékek jelentik a forrásukat. A globális cégek világában a szabad verseny fogalmának gyakorlatilag még az a kevés tartalma is elveszett, ami valaha volt. Némi különbség persze van a nyugati és a keleti gyakorlat között. Amíg nyugaton a cégek hajlítják magukhoz, korrumpálják az államhatalom intézményeit és vezetőit, addig keleten az államhatalom birtokosai döntik el, hogy kik lesznek a javak újraelosztásának kedvezményezettjei.

Ami pedig a nyugati ember szabadságjogait illeti, ezeket a tömegmédián keresztül zajló folyamatos agymosás, az egyéniséget megölő iskolarendszer, meg a gyakorlatilag mindenki magánéletének megfigyelése a telefon- és e-mailforgalom követésén keresztül teszi egyre inkább viszonylagossá.

Abban persze egyetértünk, hogy gazdagnak lenni jobb, mint szegénynek, s hogy szabadságban jobb élni mint diktatúrában, s hogy a protestáns etikával megalapozott eredeti vállalkozási szabadság és felhalmozásra ösztönzés valóban az eddigi leghatékonyabb társadalmi-gazdasági rendszert hozta létre a fejlett országokban. Ám láthatóan ez a rendszer is képtelen arra, hogy csökkentse az elmaradott és fejlett viszonyok között élőket elválasztó szakadékot.

Gyanítom, hogy a világ népességének egészére vetítve – már csak a Pareto-törvényből is kiindulva – a szegények és a gazdagok aránya lényegében állandó, sőt a szegények hátrányára romlik. Adalék ehhez, az MTI 2013. 12. 19-ei jelentésének részlete: "A rászorulókat segítő szervezetek országos szövetségének csütörtökön Berlinben ismertetett jelentése szerint a hivatalos szegénységi küszöb alatti jövedelemből élők aránya 14 százalékról 15,2 százalékra emelkedett a 2006-tól 2012-ig. Ez azt jelenti, hogy már több mint 12 millió szegény él a 80 milliós országban."

Tehát ez a helyzet Németországban. És akkor még egy szót sem szóltunk az USA-ban élő szegények, az egészen mostanáig a társadalombiztosításból és a nyugdíjrendszerből teljesen kizártak tömegeiről. Arról az USA-ról beszélek, ahol saját tapasztalataim szerint a mi pénzünk vásárlóértéke az elmúlt tíz évben legalább a harmadára–felére csökkent. A felzárkózásunknak tehát nyoma sincs, s erről alighanem mi tehetünk a legkevésbé, jóllehet most is azt sugallják nekünk, mint a múltban, hogy mi nem dolgozunk elég sokat és elég hatékonyan. Valójában az ehhez szükséges eszközök már rég nincsenek a kezünkben. A pénzügyi rendszeren és a tulajdonviszonyokon keresztül egyszerűen olyan helyzet teremtődik, hogy az itt lényegében bérmunkában megtermelt értéktöbblet a fejlettebbeknél hasznosuljon. Saját innovációra, lényeges gyártókapacitások önálló létrehozására, a piaci és pénzügyi folyamatok ellenőrzésére már rég nincs lehetőségünk. Tetszik, nem tetszik, ez a helyzet!

Elődeink is felelősök Trianonért, a mi felelősségünk viszont, hogy véget vessünk a lelki önpusztításnak

Az ország pusztulása Trianonnál kezdődött – reagált ismerősöm A lapításba mindannyian belerokkanunk cikkemre. És mi vezetett oda? – kérdeztem vissza. Mindenekelőtt az, hogy német-osztrák érdekekért, felkészületlenül belementünk az I. világháborúba, sőt részben kirobbantói voltunk annak. Történészi munkák helyett hadd hivatkozzak közös ismerősünk édesapjának emlékirataira – indokoltam a válaszomat. Asztalos Zoltánné: Vitéz Toókos Gyula élete című családtörténetében adja közre vezérkari tisztként szolgáló, az első világháború minden frontját megjárt édesapjának feljegyzéseit arról, hogy a Monarchia már 1913-ban tudatosan készült a háborúra! Más kérdés, hogy miként.

1914. március 1-jén, Bécsben – Ferenc Ferdinánd elnöklete alatt – több mint 100 tábornokkal kezdődött megbeszélés-sorozat arról, miként támadják meg Oroszországot. A magyar vezérkari tiszt emlékirataiban nem titkolja elmarasztaló véleményét a trónörökös és az irányító tábornokok alkalmatlanságáról, s hogy mennyire demoralizáló volt, ahogyan rivalizáltak egymással. Mindenesetre ezt követően katonai tanfolyamok többségét indították, amelyeken lázasan készítették a tiszteket a háborúra. Ehhez képest csupán a tömeghangulat felkorbácsolása miatt volt jelentősége annak, hogy június 23-án egy szerb diák Szarajevóban meggyilkolta a trónörököst és feleségét. Viszont ez az esemény ürügyet szolgáltatott az Oroszországgal szövetséges Szerbia elleni mozgósításra, majd az egy évvel korábban kidolgozott (!) haditervek alapján az oroszok megtámadására.

Már 1914. augusztus 1-jén a cári Oroszország ellen is megkezdődött a támadás. A háború derekán, 1916-ban – hogy csak egy mozzanatot emeljünk ki az osztrák-magyar hadviselés számtalan fogyatékossága közül –, Toókos Gyulának a hadtörténelmi levéltár adataira hivatkozó közlése szerint „Erdély 420 km-es határvonalát az oláh betörés napján összesen 20 ezer magyar, idősebb népfelkelő védte. Ezzel szemben az oláh hadsereg 600 ezer főnyi harcossal vonult fel. Ezek legnagyobb része 3 évet ténylegesen szolgáló volt, de nagy hányaduk négy, sőt öt éven át tényleges szolgálatban állott. (…) Az oláh állam pénzügyileg is jól felkészült a háborúra. 1915 és 16-ban állandó búza, kukorica és olaj szállítója lett Németországnak, de mindent csak színaranyért adott.”

Természetesen az erőforrások újrafelosztására törekvő antanthatalmaknak, nem utolsó sorban a világban terjeszkedni akaró USA-nak, az USA nagytőkéseinek, kapóra jött a formálisan általunk kezdeményezett háború. Ám ez nem feledtetheti velünk a tényt, hogy a vesztesek között voltunk. Márpedig a győztesek mindig mindenütt diktálnak. Ha mi lettünk volna a győztesek, akkor mi is ezt tettük volna...

Eközben természetesen magam is igazságtalannak tartom a trianoni döntést, főként azért, mert a határ menti területek tömbmagyarságát is az új országokhoz csatolták. Arról viszont fogalmam sincs, hogy az új helyzetben, egy méltányosabb békediktátum esetén, mihez lehetett volna kezdeni a bennünket a székelyektől elválasztó, főként románok lakta sávban keletkező feszültségekkel. Egyszersmind szögezzük le, hogy a románság mind nagyobb számban való betelepülése annak nyomán következett be, hogy az erdélyi magyar földbirtokosok az olcsóbb, igénytelenebb, az akkor még kevésbé öntudatos románokat részesítették előnyben a magyar zsellérek, cselédek helyett. E tekintetben hadd hivatkozzam a jobboldal által kedvelt írókra. Többek között Vass Albert: Kard és kasza, Szabó Dezső: Az elveszett falu című regényében ír erről a folyamatról.

Ma már értenünk kellene azt is, hogy Európának idővel elege lett abból, hogy a kiszámíthatatlan, idejét múlta eszmék jegyében kormányzott Osztrák Birodalom, elsősorban a magyarokra támaszkodva, újból és újból szövetséget kötve a németekkel (poroszokkal) destabilizálja a kontinenst. Hogy elvakultságukban a győztes hatalmak politikusai olyan terheket róttak a vesztesekre az I. világháborút lezáró imperialista békeszerződésekkel, amelyek részben megalapozták a II. világháborút? Hogy a II. világháborút valójában az erőforrások nagyhatalmak közötti újraosztásának ugyanolyan céljai indukálták, mint az elsőét? Ez így van! De ettől még a helyzet az marad, ami.

A fentiek tudomásul vétele veszélyesen hiányzik a magyar közgondolkodásból. További önpusztítás lehet a vége, hogy még mindig a száz évvel ezelőtti ügyeken kesergünk. Arról álmodunk, hogy vissza lehet forgatni a történelem kerekét, ahelyett, hogy a jövőre gondolnánk, ennek részeként a környezetünkkel való együttműködésre koncentrálnánk, s arra törekednénk, hogy az országhatároknak az Európai Unió által megteremtett átjárhatósága után a lelkünket is alkalmassá tegyük a másokhoz való őszinte közeledésre. Mondjuk, annak érdekében, hogy a hangzatos szavakon túl eredményesen lehessen küzdeni Székelyföld autonómiájáért, jelentsen ez bármit is.

Az orosz fordulat

Csak az aktív polgárok képesek megakadályozni, hogy vérontásba torkolljanak a társadalmi feszültségek. Az orosz állami tévé tegnap hajnalban véget ért, az előzetesen meghirdetett műsoridőt legalább egy órával túllépő vitaműsorában fogalmazta meg az egyik résztvevő ezt a gondolatot.

Az adásban a húsz évvel ezelőtti moszkvai fegyveres zavargások közvetlen résztvevői, akkori magas és kevésbé magas rangú szemtanúi vitatták meg, hogy szerintük miként történt a televízió, majd az orosz föderáció épületének megtámadása. 

A tegnapi Izvesztyija egyik cikkírója felkelésnek minősítette a legalább 150 halálos áldozattal járó eseményeket, de a televíziós műsorban az akciók és ellenakciók egy-egy mozzanatának irányítói, továbbá a velük szemben enyhén szólva is ellenérzésekkel viseltetők még ebben sem tudtak megállapodni. Ilyen és hasonló kérdésekre keresték a választ:

– A húsz évvel ezelőtti Oroszországban kiknek állhatott érdekében a demokratizálódási folyamat visszafordítása?

– Egyáltalán, a demokratizálódási folyamat visszafordításának szándéka vezette-e a sokak által ma reakciósnak tekintett csoportokat, személyeket, vagy csupán a privatizációnak nevezett, a tömegek napi megélhetését is lehetetlenné tevő szabad rablást, Oroszország értékeinek külföldre hurcolását, az orosz piacnak a multinacionális cégeknek való feltételek nélküli átengedését akarták-e megállítani?

Ám a még az ezekhez képest egyszerűbb kérdések is megválaszol(hat)atlanok maradtak. Például az, hogy a televízió épületéből lőttek-e a tömegre, vagy kintről tüzeltek befelé. Egyáltalán hogyan és milyen kaliberű fegyverek kerültek a „spontán módon felfegyverzett önkéntes csapatok" tagjainak kezébe?

A sok kérdőjel dacára, mintha konszenzus alakult volna ki a vehemens keményvonalas „hazafiak” és a nem kevésbé szenvedélyes nyugatos–liberális vitatkozók között abban, hogy 1993. október 4-ét ünneppé kellene nyilvánítani Oroszországban. Mert a több mint ezeréves orosz történelem során először fordult elő, hogy nem az úgynevezett állami érdek, nem a mindenható állam teljhatalmú képviselőinek önkénye győzte le az egyéni, az emberi érdekeket…

Nem mellékesen a kívülálló ráérezhetett valamire ebből a vitából. Arra, hogy téves következtetésekre jut, aki a nyugati liberális demokráciák eszménye felől értékeli az orosz viszonyokat. Ebből az aspektusból ugyanis valóban érthetetlen, miért előrelépés a jelcini–putyini szuper prezidenciális rendszer megteremtése és működtetése.

Bennünket, magyarokat a történelmi kudarcaink által alakított előítéleteink is akadályozhatnak abban, hogy észrevegyük, önmagukhoz képest milyen ugrásszerű előrehaladást értek el az oroszok – szélsőséges eseteket leszámítva, vagy mondjuk Belorussziával összehasonlítva  – az orosz állam történetében szinte példátlan jogbiztonság megteremtésével, továbbá az erre épülő társadalmi és gazdasági változások révén. Szűklátókörűségünkért azzal fizethetünk, hogy már rövidtávon is képtelenek leszünk kihasználni az Oroszországgal való, egyébként kényszerű együttműködésben rejlő lehetőségeket.

Nem fog véget érni a szírek szenvedése

Vedd elő a térképet, és lásd meg, hogy Szíria ürügyén Oroszország körül akarják bezárni annak a gyűrűnek az újabb szakaszát, amelynek kiépítését a kilencvenes évek elején kezdték! Ha rápillantasz a mappára, láthatod, hogy Északról Délre tartva Finnország, a baltikumi kisállamok és Lengyelország, Szlovákia, Magyarország, Románia és Bulgária a nyugati hatalmak ellenőrzése alatt áll. 

Amerikai légi- és rakétabázisok, radarernyő és a NATO kötelékébe tartozó légi őrjáratok adnak nyomatékot annak a szándéknak, hogy ezen az oldalon blokkolva legyen az orosz medve. Ebből a szempontból Belarusznak és Ukrajnának azért van jelentősége, mert ezek folyton piszkálják, lekötik a ketrecében morgolódó Miskát.

Egészen Délen Törökország amerikai légi és haditengerészeti bázisokkal teszi lehetővé, hogy a „cordon sanitaire” teljes legyen. Korábban – a földrajzi elhelyezkedésük szerinti sorban haladva – Afganisztán, Irán, Irak, Szíria, továbbá Észak-Afrikában Egyiptom, Líbia, s egykor még Algéria is – egyfajta védelmi zónát jelentettek Oroszország (a Szovjetunió) számára. Ezek kormányai és a Moszkva közötti katonai és biztonsági együttműködés lehetővé tette, hogy Oroszország az esetleg ellene irányuló, délről induló inváziót messze a határai előtt blokkolja, vagy fékezze.

Ám először az USA felfegyverezte a tálibokat, s ezzel – sok más tényező hatásának következményeként is – Moszkvát arra kényszerítette, hogy feladja itteni pozícióját. Ezt követően az USA hadserege mondvacsinált okokra hivatkozva megtámadta, majd destabilizálta a Szovjetunió és Oroszország egykori szövetségesét, Irakot. Bár a szociális, az etnikai, a vallási okokat sem becsülöm le, bizonyos, hogy eltérő mértékben, de az amerikai kormány – amint ezt nem is titkolják a vezetői – keze benne van Egyiptom, Líbia és Tunisz korábbi vezetőinek eltávolításában, az addig stabil hatalom megrendítésében.

Most Szíria van soron, aztán majd következhet a nagy falat, Irán. Ha ezekben is véglegesen sikerül egymásnak ugrasztani a társadalom különböző csoportjait, s rászabadítani az országokra a legszélsőségesebb fegyveres iszlamistákat, akkor az új doktrína kiagyalói fellélegezhetnek: „A nagy terv végrehajtatott!”

Nem összeesküvés elmélet ez, hanem annak utólagos felismerése, hogy az események országról országra ugyanazon forgatókönyv szerint zajlanak. Már-már szimptómaszerű, hogy a jóval korábbi időszakokkal ellentétben most láthatóan nem cél a puccs, a felkelések, a külső katonai beavatkozás után a stabilitás megteremtése, valamilyen bábkormány létrehozása. Ellenkezőleg, mintha a káosz állandósítását hatékonyabbnak ítélnék meg a döntéshozók annak érdekében, hogy a nagy nyugati, elsősorban amerikai cégek kitermelhessék a kőolajat, a földgázt, meg a mindennél értékesebb ritka földfémeket és elszállíthassák a bányászat helyéről. Nem tudom, észrevetted-e, hogy a „Demokráciát visszük el a népnek!” szemfényvesztő lózungja már nem igen hangzik el akkor, amikor valamilyen fegyveres csapást mérnek a kiszemelt országra?

Ebben a játszmában Oroszországgal tulajdonképpen két baj van: nincs rászorulva mások ásványkincseire, emellett erős katonai hatalom.

Oroszország nyersanyagexportja világpiaci árakat befolyásoló tényező. Ez természetesen nincs ínyére azoknak, akik maguk akarják diktálni minden nyersanyag árát. Tehát azért kell a Közel-Keletet, ha úgy tetszik az arab világot, illetve a tenger alatt nemrégiben felfedezett kőolaj- és földgáztartalékok miatt a Földközi-tenger térségét, teljesen átalakítani, mert az „Oszd meg és uralkodj! elvet érvényesítve növelhető a termeléshez és az eladáshoz kötődő profit. Ugyanakkor a helyzet destablizálásával sakkban lehet tartani a jelentékeny katonai erővel rendelkező Oroszországot is, amelynek napi gondja az iszlám térhódítása.

Az Oroszországba a Kaukázuson keresztül mélyen beszivárgó muszlin népesség az egykori kozákság legdélebbi falvaiban egész utcasorokat vásárol fel, mecseteket épít, jelentős feszültségeket kelt az oktatás iszlám követelmények szerinti átalakításának követelésével. Oroszországnak azért is fő a feje, mert a déli határaitól eddig távoli ütközőzóna – a vele együttműködésre kész országok – felszámolásával valósággal rázúdul a kábítószer probléma. Az oroszok lassan tízmillió számra lesznek olyanfajta ópiumháború áldozatai, mint amilyet annak idején az angolok terveltek ki Kína ellen. Gyakorlatilag lehetetlenné vált a Kaukázus környezetéből kiinduló, az Oroszország nyugati részét behálózó, az Európai Unió államaiba vezető kábítószer-útvonalak, a kábítószer-kereskedelem felszámolása. Hozzá a déli területekre a tömeggel együtt érkező szélsőségesek hetente követnek el merényleteket főként az állam magas rangú tisztségviselői, rendőr- és katonatisztjei, illetve az észak-kaukázusi Moszkva-barát újságírók ellen.

Mindez azonban – a nagy világcégek és a mögöttük állók szempontjából – nagyon is előnyös, mert leköti a nyersanyagtartalékai, katonai ereje és az Európai Unióval gazdasági együttműködésre törekvő, tehát végső soron az USA, illetve Európa vállalatai közötti versenyt erősítő hatása miatt számukra tényleges veszélyt jelentő orosz államot.

A  játszmából talán csak Izrael jöhet ki jól. Bár, ha ott élnék, én ebből sem kérnék! Azonban hosszabb távon bizonyosan nincs esély a mai szír rendszer fennmaradására és stabil viszonyok létrejöttére. Sarkosan fogalmazva: a tőkének nem érdeke, hogy a szírek tömeges szenvedésének belátható időn belül vége szakadjon. Ugyanúgy, ahogyan a palesztinok, a kurdok, az afgánok, az irakiak, az egyiptomiak, tőlük délebbre a szudániak, a líbiaiak és még annyian szenvednek azért, mert a lábuk alatt olyan kincsek vannak, amelyekről, jóllehet, ők eddig mit sem tudtak, de ezeket nagyon is meg akarják szerezni az úgymond  művelt nyugati világ urai, s újabban Kína. Ez utóbbit illetően, talán a szíriai az első igazi konfliktus, amely miatt Kína, sok évszázad után hadihajót küldött a határaitól ilyen messzire…

MACSKAKÖRÖM: Nem érdekeljük az oroszokat

Tévúton a külpolitikánk/5

Magyarország világban való elszigetelődésének mozzanatait vázolja fel a Tévúton című írásban Banai Károly, Hajdú András, Sz. Bíró Zoltán, Varga Imre. A MACSKAKÖRÖM rovatban öt napon át idéztem egy-egy fontos bekezdést a cikkből. Itt, utolsó részben adom meg az idézetek forrásához vezető linket.

>>Kétségtelen, hogy globális szerepe, politikai súlya, az európai politikára gyakorolt hatása és befolyása, valamint jelentős energiatartalékai Oroszországot továbbra is Magyarország egyik legfontosabb partnerévé teszik. Moszkvát azonban nem politikai barátnak kell megnyerni, miként fogalmazott néhány héttel a 2010-es választások előtt a mostani kormány külügyminisztere, hanem kiszámítható és korrekt partnernek. Ez és a kapcsolatok kormányzati ciklusokon átívelő folytonossága, valamint a két fél legitim érdekeinek kölcsönös tiszteletben tartása lehetett volna az az alap, amelyre építve kialakítható lett volna a magyar politikai közösség érdekeit tartósan szolgáló magyar–orosz kapcsolatrendszer. A kormány azonban e téren is sikertelennek bizonyult.<<

„A keleti nyitás megrekedt. A befektetők messze elkerülik a gazdaságilag megbízhatatlan, jogbiztonságot nem ismerő, politikailag improvizáló, perifériára szorult rendszert.

(Lengyel László: A magyar külpolitika válsága)

 http://nol.hu/belfold/20120915-kenyszerpalyan