Az orosz fordulat

Csak az aktív polgárok képesek megakadályozni, hogy vérontásba torkolljanak a társadalmi feszültségek. Az orosz állami tévé tegnap hajnalban véget ért, az előzetesen meghirdetett műsoridőt legalább egy órával túllépő vitaműsorában fogalmazta meg az egyik résztvevő ezt a gondolatot.

Az adásban a húsz évvel ezelőtti moszkvai fegyveres zavargások közvetlen résztvevői, akkori magas és kevésbé magas rangú szemtanúi vitatták meg, hogy szerintük miként történt a televízió, majd az orosz föderáció épületének megtámadása. 

A tegnapi Izvesztyija egyik cikkírója felkelésnek minősítette a legalább 150 halálos áldozattal járó eseményeket, de a televíziós műsorban az akciók és ellenakciók egy-egy mozzanatának irányítói, továbbá a velük szemben enyhén szólva is ellenérzésekkel viseltetők még ebben sem tudtak megállapodni. Ilyen és hasonló kérdésekre keresték a választ:

– A húsz évvel ezelőtti Oroszországban kiknek állhatott érdekében a demokratizálódási folyamat visszafordítása?

– Egyáltalán, a demokratizálódási folyamat visszafordításának szándéka vezette-e a sokak által ma reakciósnak tekintett csoportokat, személyeket, vagy csupán a privatizációnak nevezett, a tömegek napi megélhetését is lehetetlenné tevő szabad rablást, Oroszország értékeinek külföldre hurcolását, az orosz piacnak a multinacionális cégeknek való feltételek nélküli átengedését akarták-e megállítani?

Ám a még az ezekhez képest egyszerűbb kérdések is megválaszol(hat)atlanok maradtak. Például az, hogy a televízió épületéből lőttek-e a tömegre, vagy kintről tüzeltek befelé. Egyáltalán hogyan és milyen kaliberű fegyverek kerültek a „spontán módon felfegyverzett önkéntes csapatok" tagjainak kezébe?

A sok kérdőjel dacára, mintha konszenzus alakult volna ki a vehemens keményvonalas „hazafiak” és a nem kevésbé szenvedélyes nyugatos–liberális vitatkozók között abban, hogy 1993. október 4-ét ünneppé kellene nyilvánítani Oroszországban. Mert a több mint ezeréves orosz történelem során először fordult elő, hogy nem az úgynevezett állami érdek, nem a mindenható állam teljhatalmú képviselőinek önkénye győzte le az egyéni, az emberi érdekeket…

Nem mellékesen a kívülálló ráérezhetett valamire ebből a vitából. Arra, hogy téves következtetésekre jut, aki a nyugati liberális demokráciák eszménye felől értékeli az orosz viszonyokat. Ebből az aspektusból ugyanis valóban érthetetlen, miért előrelépés a jelcini–putyini szuper prezidenciális rendszer megteremtése és működtetése.

Bennünket, magyarokat a történelmi kudarcaink által alakított előítéleteink is akadályozhatnak abban, hogy észrevegyük, önmagukhoz képest milyen ugrásszerű előrehaladást értek el az oroszok – szélsőséges eseteket leszámítva, vagy mondjuk Belorussziával összehasonlítva  – az orosz állam történetében szinte példátlan jogbiztonság megteremtésével, továbbá az erre épülő társadalmi és gazdasági változások révén. Szűklátókörűségünkért azzal fizethetünk, hogy már rövidtávon is képtelenek leszünk kihasználni az Oroszországgal való, egyébként kényszerű együttműködésben rejlő lehetőségeket.

RUTV.RU: Képernyőn Grosszman korszakos regénye

Nagyorosz és liberális összecsapás követte a filmbemutatót

Vaszilij Grosszman, az Élet és sors szerzője

Ha már annyit nézed az orosz televíziót, miért nem írsz gyakrabban a műsorokról? – kérdezte a közelmúltban médiatörténész ismerősöm. Minthogy magam is azt tapasztalom, hogy itt, Magyarországon egyre kevesebbet tudunk arról, ami a határainkon túl történik, s ez a létezésünk szempontjából olyan meghatározó államokra is vonatkozik, mint például az Egyesült Államok, vagy Oroszország, ésszerűnek tartottam az ötletet. Most, hogy tegnap este tévétörténeti esemény részesei lehettek a Rosszija 1, és a Planeta RTR, az orosz világtelevízió nézői, belevágok a dologba.

Az orosz állami televízió különféle csatornái, a miénket felülmúló technikai feltételek között, elképesztő profizmussal dolgozó művészekkel, újságírókkal, a magyarországihoz képest összehasonlíthatatlanul sokoldalúbban mutatják be a valóságot. Miközben nyilvánvaló, hogy a műsorokban minden a putyini államfelfogás szemszögéből jelenik meg, erősségeik a korlátozottan az ellenzéknek és az extremitásoknak is teret adó, nálunk ismeretlen hevességű vitaműsorok. A híradó a hatalmas ország egészét és a világot behálózó tudósítói hadsereget foglalkoztat, a tudomány és a történelem hozzánk legközelebb álló korszakait saját gyártású dokumentum- és ismeretterjesztő filmekben dolgozzák fel. Tőlem ugyan távolabb állnak a popzenei koncertek, az ezoterikus műsorok, a vetélkedők, de nyilvánvaló, hogy ezektől sem sajnálják a pénzt és a szellemi energiát. A saját készítésű, főként a mai élethelyzetekre épülő szappanoperákból és populáris televíziós sorozatokból olykor kettő-három is fut párhuzamosan. Emellett külön kulturális, sport- és gyerekcsatornát is fenntart az orosz állam, s heves viták közepette folyik egy új közéleti csatorna előkészítése annak érdekében, hogy minden társadalmi szervezet teret kapjon a médiában.

Az igazi csemege azonban az, hogy általunk elképzelhetetlen összegekből minimum negyedévente, olykor havonta  egy olyan új filmet, vagy több részes filmsorozatot mutatnak be, amelyben az orosz történelem különféle korszakait idézik fel rendszerint egy sokáig betiltott regény feldolgozásával. Az elmúlt hétvége szenzációja volt, hogy vasárnap, magyar idő szerint 19.30-kor kezdték vetíteni a Vaszilij Grosszman Élet és sors című regényéből készült, az előttünk álló héten is folytatódó televíziós filmsorozatot. A könyvet az orosz világban úgy emlegetik, mint a huszadik század Háború és békéjét. Magyar nyelvű kiadása, az ígéretek szerint, ebben az évben jelenik meg.

Grosszman, Ilja Ehrenburghoz hasonlóan, népszerű haditudósítóként járta a frontokat. Sztálingrádban az elejétől a végéig részese volt a lerombolt házak pincéit és a város csatornáit erődítményként használó elkeseredett harcoknak, majd az ellentámadás után, a tollforgatók közül szinte elsőként tapasztalta meg az ellenség által véghezvitt pusztítás minden képzeletet felülmúló méreteit. A fontújságírók közül először ő adott hírt a treblinkai haláltáborban a nácik által elkövetett vérengzésről.

De a négy év alatt Vaszilij Grosszman arra is rádöbbent, hogy a szovjet nomenklatúra és a tömegek között milyen hatalmas szakadék tátong. A társadalom minden szeletére rálátva, közvetlen élményeket szerzett arról, hogy a szovjet államnak mennyire sajátja a kíméletlenség. A regénybe sűrített tapasztalatait feldolgozva megmutatta, hogy a hátországban nélkülözők mennyire kiszolgáltatottak az aljas kisembereknek és a kicsinyesen basáskodó helyi hatalmasságoknak. Ábrázolta azt is, hogy az ellenséggel életre halálra küzdő katonákat hogyan tartják rettegésben a katonai elhárítással, a gyakran a börtönökből melléjük kihozott köztörvényesekkel, a rögtönítélő bíróságokkal. Feldolgozhatatlan élményként élte meg, hogy a háború után a sokat szenvedettek életben maradt legjavát Gulag munkatáborokba hurcolták. E tapasztalatok nyomán a haditudósító újraértékelte a háború előtti időszak eseményeit, az 1937-ben kezdődött tömeges kivégzések, a szovjet társadalom minden rétegét elérő üldöztetések következményeit.

Az Élet és sors üzenete: a náci és a szovjet totalitarizmus tükörképe egymásnak, erkölcsileg semmi különbség nincs köztük. A regényben és a Szergej Urszulják által rendezett, grandiózusnak ígérkező filmben az erőszak és a szabadság hívei csapnak össze. Benne Sztálingrád egyrészt ennek a szabadságnak a lelke, másrészt a mindenféle szabadsághoz ellenségesen viszonyuló sztálini rendszer jelképe. E kettősség határozza meg a nép tragédiáját, amelynek egyszerre két fronton is küzdenie kell: a németek és a saját elnyomók ellen, miközben a nép élén egy zsarnok-bűnöző áll, aki a nép győzelmében is a saját győzelmét látja, amivel megszilárdíthatja saját személyes hatalmát.

A naiv Grosszman 1960-ban az egyik folyóiratnak ajánlotta közlésre a tíz éven át készült regényt. Az adott körülmények között legfeljebb számára lehetett meglepő, hogy a végén nem kisebb személy, mint a hruscsovi Szovjetunió főideológusa, maga Szuszlov mondta ki a verdiktet: „Grosszman elvtárs, talán majd kétszáz év múlva megjelenhet a könyve...” A kéziratot, az állambiztonsági hatóság, azaz a KGB azonnal elkobozta.

A műsorelőzetes szerint csodával határos módon maradt fenn a kézirat egy sok hibát tartalmazó példánya. Erről mikrofilmfelvétel készült, s a mű ennek alapján jelent meg először 1980-ban, Svájcban. Oroszországban csak 1988-ban adták ki, majd egy évvel később, a honnan, honnan nem előkerült eredeti lapok alapján immár javított változatban is. 2011 őszén 13 részes rádiójátékot készített belőle a BBC, amelynek nyomán a könyv a nagy-britanniai sikerlista első helyére került, s az egyik angol kritikustól megkapta a 20. század legjobb orosz regénye minősítést.

A filmet vita követte vasárnap éjszaka. Sajnos, a népszerű Vlagyimir Szolovjev által vezetett műsort még nem értem el a www.rutv.ru honlapon, így csak az emlékezetemre hagyatkozva vázolhatom fel a kérdéses korszakkal kapcsolatos, olykor igen finom nézetkülönbségeket. A Gulag munkatáborairól írt regényért Nobel-díjban részesült Alekszandr Szolzsenyicin özvegye, egy filmrendezővel együtt hevesen bírálta a sztálini rendszer egészét, s mindazt a borzalmat, amit az orosz társadalomra szabadítottak a bolsevikok. Számokkal érzékeltették a belső tisztogatások milliókkal mérhető emberveszteségeit. Ők voltak azok, akik visszautasították a "Cél szentesíti az eszközt!" több százéves jelszavát, meg a Bulat Okudzsava keserű dalából Oroszországban szállóigévé lett gondolatot. Szabad fordításban: semmilyen áldozat nem lehet drága, ha a hazáról van szó. Szolzsenyicin özvegye szerint: ha a katona magától cselekszik így, akkor a tette hősies, de ha egy hadvezér jelenti ki ezt, akkor, az bűnöző. 

Az 1964-ben elhunyt Grosszmant a már szintén idős lánya képviselte. Ő az adásban is megerősítette, hogy apja lényegében egyenlőségjelet tett a nácizmus és a sztálinizmus között, de ő maga, a vita lényegét tekintve, egyfajta köztes álláspontra helyezkedett, amikor azt mondta: ne a múlton rágódjunk, hanem a jelent tegyük rendbe, mert ha nem erre koncentrálunk, ismét elkövetjük azokat a hibákat, amelyeket korábban. A vita egy szintén harmadikutas résztvevője azt a kérdést tette fel: "Kell-e arra törekedni, hogy naggyá tegyük Oroszországot? A nagyság ábrándjáért a nép nagy tömegei mindig rendkívüli áldozatokkal fizetnek. Vajon az egyszerű emberek nem járnának-e jobban, nem élnének-e kényelmesebben, ha hagynánk részekre szakadni Oroszországot, hogy a nép mindenütt élhesse a maga életét anélkül, hogy különféle eszmék jegyében követelnének tőle áldozatot a mindenkori hatalmasok."

Az éles polémia másik ellenpontját a Tarasz Bulba, a Kutyaszív, valamint a Mester és Margarita újabb filmre vitelét rendező Vlagyimir Bortko képviselte. Az úgymond liberálisokkal szemben ő azt a nagyorosz nézetet védelmezte, hogy az országra támadó ellenség miatt az orosz nép fennmaradása időről időre megkövetelte azokat az áldozatokat, amelyeket a nagy uralkodók és hadvezérek kényszerítettek a népre. 1812-t felidézve, de egyszersmind túl is lépve az orosz történelem keretein, Napóleont említette példaként, akinek uralkodása szenvedést hozott a franciákra, de reformjainak áldásait ma is élvezik. Mint Bortko mondta: nagy szenvedések nélkül nem jön létre jelentős kultúra. Sztálin nélkül sem emelkedett volna a mai szintre az oroszok iskolázottsága, Oroszország termelési és védelmi képessége. "Tegye fel a kezét akár egy ember is a stúdióban ülők közül, akiknek elődeit nem a sztálini rendszer emelte fel a nyomorból!” – szólította fel teátrálisan a népes közönséget, majd Grosszman túloldalon lévő lányához, meg Szolzsenyicin özvegyéhez, s a mellette álló filmrendezőhöz költői kérdéssel fordult: „Ugyan hány oroszországi zsidó élte volna túl a második világháborút, ha történetesen a hitleri Németország győz, s nem a Sztálin által vezetett Szovjetunió?”

A tévévita ezen a ponton ért véget, hogy aztán a kérdés ott kongjon a fejünkben akkor is, amikor majd ma este megnézzük a Sors és élet következő részeit.