Az orosz fordulat

Csak az aktív polgárok képesek megakadályozni, hogy vérontásba torkolljanak a társadalmi feszültségek. Az orosz állami tévé tegnap hajnalban véget ért, az előzetesen meghirdetett műsoridőt legalább egy órával túllépő vitaműsorában fogalmazta meg az egyik résztvevő ezt a gondolatot.

Az adásban a húsz évvel ezelőtti moszkvai fegyveres zavargások közvetlen résztvevői, akkori magas és kevésbé magas rangú szemtanúi vitatták meg, hogy szerintük miként történt a televízió, majd az orosz föderáció épületének megtámadása. 

A tegnapi Izvesztyija egyik cikkírója felkelésnek minősítette a legalább 150 halálos áldozattal járó eseményeket, de a televíziós műsorban az akciók és ellenakciók egy-egy mozzanatának irányítói, továbbá a velük szemben enyhén szólva is ellenérzésekkel viseltetők még ebben sem tudtak megállapodni. Ilyen és hasonló kérdésekre keresték a választ:

– A húsz évvel ezelőtti Oroszországban kiknek állhatott érdekében a demokratizálódási folyamat visszafordítása?

– Egyáltalán, a demokratizálódási folyamat visszafordításának szándéka vezette-e a sokak által ma reakciósnak tekintett csoportokat, személyeket, vagy csupán a privatizációnak nevezett, a tömegek napi megélhetését is lehetetlenné tevő szabad rablást, Oroszország értékeinek külföldre hurcolását, az orosz piacnak a multinacionális cégeknek való feltételek nélküli átengedését akarták-e megállítani?

Ám a még az ezekhez képest egyszerűbb kérdések is megválaszol(hat)atlanok maradtak. Például az, hogy a televízió épületéből lőttek-e a tömegre, vagy kintről tüzeltek befelé. Egyáltalán hogyan és milyen kaliberű fegyverek kerültek a „spontán módon felfegyverzett önkéntes csapatok" tagjainak kezébe?

A sok kérdőjel dacára, mintha konszenzus alakult volna ki a vehemens keményvonalas „hazafiak” és a nem kevésbé szenvedélyes nyugatos–liberális vitatkozók között abban, hogy 1993. október 4-ét ünneppé kellene nyilvánítani Oroszországban. Mert a több mint ezeréves orosz történelem során először fordult elő, hogy nem az úgynevezett állami érdek, nem a mindenható állam teljhatalmú képviselőinek önkénye győzte le az egyéni, az emberi érdekeket…

Nem mellékesen a kívülálló ráérezhetett valamire ebből a vitából. Arra, hogy téves következtetésekre jut, aki a nyugati liberális demokráciák eszménye felől értékeli az orosz viszonyokat. Ebből az aspektusból ugyanis valóban érthetetlen, miért előrelépés a jelcini–putyini szuper prezidenciális rendszer megteremtése és működtetése.

Bennünket, magyarokat a történelmi kudarcaink által alakított előítéleteink is akadályozhatnak abban, hogy észrevegyük, önmagukhoz képest milyen ugrásszerű előrehaladást értek el az oroszok – szélsőséges eseteket leszámítva, vagy mondjuk Belorussziával összehasonlítva  – az orosz állam történetében szinte példátlan jogbiztonság megteremtésével, továbbá az erre épülő társadalmi és gazdasági változások révén. Szűklátókörűségünkért azzal fizethetünk, hogy már rövidtávon is képtelenek leszünk kihasználni az Oroszországgal való, egyébként kényszerű együttműködésben rejlő lehetőségeket.

MACSKAKÖRÖM: Nem érdekeljük az oroszokat

Tévúton a külpolitikánk/5

Magyarország világban való elszigetelődésének mozzanatait vázolja fel a Tévúton című írásban Banai Károly, Hajdú András, Sz. Bíró Zoltán, Varga Imre. A MACSKAKÖRÖM rovatban öt napon át idéztem egy-egy fontos bekezdést a cikkből. Itt, utolsó részben adom meg az idézetek forrásához vezető linket.

>>Kétségtelen, hogy globális szerepe, politikai súlya, az európai politikára gyakorolt hatása és befolyása, valamint jelentős energiatartalékai Oroszországot továbbra is Magyarország egyik legfontosabb partnerévé teszik. Moszkvát azonban nem politikai barátnak kell megnyerni, miként fogalmazott néhány héttel a 2010-es választások előtt a mostani kormány külügyminisztere, hanem kiszámítható és korrekt partnernek. Ez és a kapcsolatok kormányzati ciklusokon átívelő folytonossága, valamint a két fél legitim érdekeinek kölcsönös tiszteletben tartása lehetett volna az az alap, amelyre építve kialakítható lett volna a magyar politikai közösség érdekeit tartósan szolgáló magyar–orosz kapcsolatrendszer. A kormány azonban e téren is sikertelennek bizonyult.<<

„A keleti nyitás megrekedt. A befektetők messze elkerülik a gazdaságilag megbízhatatlan, jogbiztonságot nem ismerő, politikailag improvizáló, perifériára szorult rendszert.

(Lengyel László: A magyar külpolitika válsága)

 http://nol.hu/belfold/20120915-kenyszerpalyan