Zeneóra véreskezű hatalmasokkal

Lehet abban valami, hogy Sztálin azokat a tábornokokat végeztette ki a harmincas évek második felében, akikről látta, hogy hozzá hasonlóan mindenre elszántak, minden gaztettre képesek, ergo veszélyeztetik a hatalmát. A mondatot a Facebookon zajló egyik polémia részeként írtam le. A polémia arról zajlott, hogy Sosztakovics állítólag Tuhacsevszkij marsallt siratta el az V. szimfónia egyik tételében. No mármost, Tuhacsevszkij – annak alapján, amit a Wikipédián is olvashatunk róla – egy elvtelen, karrierista, sokszorosan véreskezű, ám rendkívüli katonai tehetség volt. Ezzel együtt előttem régóta rejtély, hogy Sosztakovics mit siratott rajta, a cári katonaiskolákat végzett, a cári hadseregből a Vörös Hadseregbe átigazolt, nemesi származású tiszten, a későbbi vörös tábornokon, aki úgy ötvenezer (!) társával együtt a sztálini tisztogatás áldozatai lett. Mert szó szerint vérpatakok szegélyezték az útját egykori osztályos és eszmetársai ellen harcolva, később a vöröskatonák lázadásait is leverve.

Ugyanakkor persze ez a dolog sem fekete-fehér.

A mai orosz értelmiségi felfogás egy jelentős áramlatában azt képviselik, hogy nem az aktuális hatalomhoz, hanem Oroszországhoz kell hűnek lenni. Az oroszok történelmi tapasztalata szerint ugyanis Oroszország fennmaradásának, védelmének záloga, kirablásának megakadályozása az állam fejéhez kötődik. Ezért kötelesség a mindenkori hatalom támogatása akkor is, ha nem értünk egyet az uralkodó intézkedéseivel. (V.ö.: Kutuzov és a jórészt német származású I. Sándor cár viszonyát a Háború és békében, az előzőleg a cárra felesküdött hivatalnok- és katonaréteg viszonyát a grúz származású Sztálinhoz, a mai elit viszonyát az orosz Putyinhoz. Ezeket a kapcsolatokat nincs értelme a különféle magyarországi  tévképzetek, értékrendek alapján értelmezni, mert csak magunkat vezetjük félre.)

Hozzá látnunk kell azt is, hogy a mai putyinista államvezetés azon ügyködik, hogy – a magyarországi törekvésekkel ellentétesen – visszaállítsa az orosz történelemszemlélet folytonosságát. A bolsevik korszakot nem annyira kisiklásként, főleg nem zsákutcaként jelenítik meg, hanem az Oroszország civilizációs hátrányának ledolgozására, a tömegek műveltségének, iskolázottságának emelésére, az osztályok közötti korábban áthidalhatatlan szakadékok felszámolására, az iparosításra, Oroszország nagyhatalmi státuszának a cárok által elkezdett, évszázadokon átívelő megteremtésére tett kísérletek sikeres folytatásaként.

Jellemző, hogy Putyin a múlt heti sajtótájékoztatón arra a kérdésre, hogy miért vannak még Moszkvában kommunista vezetők szobrai, azzal reagált, hogy egyrészt ez a városi tanács ügye, másrészt ő maga nem gondolja, hogy Cromwell kevésbé lett volna véreskezű, mint Sztálin, Londonban mégsem jut senkinek eszébe Cromwell szobrának eltávolítását követelni. Nem mellesleg ugyanazon a napon Moszkvában emléktáblát avattak Brezsnyev lakóházán. A tévéhíradó erről szóló korrekt tudósításában a kommunista párt egykori főtitkárának hibás döntései mellett érdemeit is felsorolták.

Magyarországi tapasztalatainkkal összevetve persze mindez szinte megemészthetetlen. De hát a világ már csak ilyen! Sokféle gondolkodású emberből, sokféle politikai rendszerből tevődik össze. Minél hamarabb látjuk be ezt, annál hamarabb békélhetünk meg önmagunkkal is!

Az orosz fordulat

Csak az aktív polgárok képesek megakadályozni, hogy vérontásba torkolljanak a társadalmi feszültségek. Az orosz állami tévé tegnap hajnalban véget ért, az előzetesen meghirdetett műsoridőt legalább egy órával túllépő vitaműsorában fogalmazta meg az egyik résztvevő ezt a gondolatot.

Az adásban a húsz évvel ezelőtti moszkvai fegyveres zavargások közvetlen résztvevői, akkori magas és kevésbé magas rangú szemtanúi vitatták meg, hogy szerintük miként történt a televízió, majd az orosz föderáció épületének megtámadása. 

A tegnapi Izvesztyija egyik cikkírója felkelésnek minősítette a legalább 150 halálos áldozattal járó eseményeket, de a televíziós műsorban az akciók és ellenakciók egy-egy mozzanatának irányítói, továbbá a velük szemben enyhén szólva is ellenérzésekkel viseltetők még ebben sem tudtak megállapodni. Ilyen és hasonló kérdésekre keresték a választ:

– A húsz évvel ezelőtti Oroszországban kiknek állhatott érdekében a demokratizálódási folyamat visszafordítása?

– Egyáltalán, a demokratizálódási folyamat visszafordításának szándéka vezette-e a sokak által ma reakciósnak tekintett csoportokat, személyeket, vagy csupán a privatizációnak nevezett, a tömegek napi megélhetését is lehetetlenné tevő szabad rablást, Oroszország értékeinek külföldre hurcolását, az orosz piacnak a multinacionális cégeknek való feltételek nélküli átengedését akarták-e megállítani?

Ám a még az ezekhez képest egyszerűbb kérdések is megválaszol(hat)atlanok maradtak. Például az, hogy a televízió épületéből lőttek-e a tömegre, vagy kintről tüzeltek befelé. Egyáltalán hogyan és milyen kaliberű fegyverek kerültek a „spontán módon felfegyverzett önkéntes csapatok" tagjainak kezébe?

A sok kérdőjel dacára, mintha konszenzus alakult volna ki a vehemens keményvonalas „hazafiak” és a nem kevésbé szenvedélyes nyugatos–liberális vitatkozók között abban, hogy 1993. október 4-ét ünneppé kellene nyilvánítani Oroszországban. Mert a több mint ezeréves orosz történelem során először fordult elő, hogy nem az úgynevezett állami érdek, nem a mindenható állam teljhatalmú képviselőinek önkénye győzte le az egyéni, az emberi érdekeket…

Nem mellékesen a kívülálló ráérezhetett valamire ebből a vitából. Arra, hogy téves következtetésekre jut, aki a nyugati liberális demokráciák eszménye felől értékeli az orosz viszonyokat. Ebből az aspektusból ugyanis valóban érthetetlen, miért előrelépés a jelcini–putyini szuper prezidenciális rendszer megteremtése és működtetése.

Bennünket, magyarokat a történelmi kudarcaink által alakított előítéleteink is akadályozhatnak abban, hogy észrevegyük, önmagukhoz képest milyen ugrásszerű előrehaladást értek el az oroszok – szélsőséges eseteket leszámítva, vagy mondjuk Belorussziával összehasonlítva  – az orosz állam történetében szinte példátlan jogbiztonság megteremtésével, továbbá az erre épülő társadalmi és gazdasági változások révén. Szűklátókörűségünkért azzal fizethetünk, hogy már rövidtávon is képtelenek leszünk kihasználni az Oroszországgal való, egyébként kényszerű együttműködésben rejlő lehetőségeket.