Lehet abban valami, hogy
Sztálin azokat a tábornokokat végeztette ki a harmincas évek második felében, akikről
látta, hogy hozzá hasonlóan mindenre elszántak, minden gaztettre képesek, ergo
veszélyeztetik a hatalmát. A mondatot a Facebookon zajló egyik polémia
részeként írtam le. A polémia arról zajlott, hogy Sosztakovics állítólag
Tuhacsevszkij marsallt siratta el az V. szimfónia egyik tételében. No mármost, Tuhacsevszkij
– annak alapján, amit a Wikipédián is olvashatunk róla – egy elvtelen,
karrierista, sokszorosan véreskezű, ám rendkívüli katonai tehetség volt. Ezzel
együtt előttem régóta rejtély, hogy Sosztakovics mit siratott rajta, a cári
katonaiskolákat végzett, a cári hadseregből a Vörös Hadseregbe átigazolt,
nemesi származású tiszten, a későbbi vörös tábornokon, aki úgy ötvenezer (!)
társával együtt a sztálini tisztogatás áldozatai lett. Mert szó szerint
vérpatakok szegélyezték az útját egykori osztályos és eszmetársai ellen
harcolva, később a vöröskatonák lázadásait is leverve.
Ugyanakkor persze ez a dolog
sem fekete-fehér.
A mai orosz értelmiségi
felfogás egy jelentős áramlatában azt képviselik, hogy nem az aktuális
hatalomhoz, hanem Oroszországhoz kell hűnek lenni. Az oroszok történelmi
tapasztalata szerint ugyanis Oroszország fennmaradásának, védelmének záloga,
kirablásának megakadályozása az állam fejéhez kötődik. Ezért kötelesség a
mindenkori hatalom támogatása akkor is, ha nem értünk egyet az uralkodó
intézkedéseivel. (V.ö.: Kutuzov és a jórészt német származású I. Sándor cár viszonyát a
Háború és békében, az előzőleg a cárra felesküdött hivatalnok- és katonaréteg viszonyát a grúz
származású Sztálinhoz, a mai elit viszonyát az orosz Putyinhoz. Ezeket a
kapcsolatokat nincs értelme a különféle magyarországi tévképzetek, értékrendek alapján értelmezni, mert
csak magunkat vezetjük félre.)
Hozzá látnunk kell azt is,
hogy a mai putyinista államvezetés azon ügyködik, hogy – a magyarországi
törekvésekkel ellentétesen – visszaállítsa az orosz történelemszemlélet
folytonosságát. A bolsevik korszakot nem annyira kisiklásként, főleg nem
zsákutcaként jelenítik meg, hanem az Oroszország civilizációs hátrányának ledolgozására, a tömegek
műveltségének, iskolázottságának emelésére, az osztályok közötti korábban
áthidalhatatlan szakadékok felszámolására, az iparosításra, Oroszország
nagyhatalmi státuszának a cárok által elkezdett, évszázadokon átívelő
megteremtésére tett kísérletek sikeres folytatásaként.
Jellemző, hogy Putyin a múlt
heti sajtótájékoztatón arra a kérdésre, hogy miért vannak még Moszkvában kommunista
vezetők szobrai, azzal reagált, hogy egyrészt ez a városi tanács ügye, másrészt ő maga nem gondolja, hogy Cromwell kevésbé lett volna véreskezű, mint
Sztálin, Londonban mégsem jut senkinek eszébe Cromwell szobrának
eltávolítását követelni. Nem mellesleg ugyanazon a napon Moszkvában emléktáblát
avattak Brezsnyev lakóházán. A tévéhíradó erről szóló korrekt tudósításában a kommunista
párt egykori főtitkárának hibás döntései mellett érdemeit is felsorolták.
Magyarországi tapasztalatainkkal
összevetve persze mindez szinte megemészthetetlen. De hát a világ már csak
ilyen! Sokféle gondolkodású emberből, sokféle politikai rendszerből tevődik össze.
Minél hamarabb látjuk be ezt, annál hamarabb békélhetünk meg önmagunkkal is!
