Számoljunk le végre az illúziókkal!

"Vér ide, vér oda, Cromwell után, természetesen utódai jóvoltából is, egy mindmáig stabil, és iránymutató liberális demokrácia jött létre. Amit Sztálin elkezdett - folytatott - abból semmi új nem keletkezett, csupán az előtte működőt helyezte új alapokra. Utódai pedig, az egy Gorbacsov, és valamelyest Jelcin kivételével beálltak a sorba." - szólt hozzá az előző, Zeneóra véreskezű hatalmasokkal című,  előző bejegyzésemhez a Facebookon D.J. Kénytelen voltam vitába szállni vele. Bár nem ígérhetem, hogy könnyen olvasható ez a szöveg, de íme.

Hogyne keletkezett volna új társadalmi-gazdasági formáció! Az alapvetően feudális rendszer helyére pártállami diktatúrával ötvözött, részben rabszolgamunkára építő, óriási gazdasági és kulturális teljesítményt produkáló államkapitalizmus lépett, amely – Oroszországnak a nyugati cégek és a komprádorok összefogásán alapuló teljes gazdasági kirablásával fenyegető gorbacsovi-jelcini anarchia után – egyfajta puha diktatúra körülményei között megvalósuló látszatdemokrácia mellett klientúra-kapitalizmusba vált át, amely megkerülhetetlen tényezője lett és maradt a világban zajló folyamatoknak.

Hogy ez jó, vagy rossz az oroszok összessége szempontjából, azt helyettük nem merném megítélni. Még azt sem tudom, miként hat ránk, jóllehet nyilvánvaló, hogy hasonló klientúra-rendszerek másutt, köztük Magyarországon is kiépülőben vannak. De azt már a saját országunkban húsz év alatt szegénységbe sodródott 4 millió ember sorsából is tudhatjuk, hogy az úgynevezett iránymutató liberális demokráciáknak szintén megvannak a maguk árnyoldalai még magukban a legfejlettebb országokban is, hát még az olyan perifériális helyeken, mint ahol mi élünk.

A fejlettek tevékenységét érdemes lenne átértékelni immár nekünk átlagembereknek is abból a szempontból, hogy mennyi kárt okoz ez a rendszer a világ egészében, egyszerűen annak következtében, hogy a túlhajtott fogyasztásra épül a működése. És ne feledkezzünk el arról sem, hogy a liberális demokráciákat szintén a rabszolgamunka és a gyarmatosítás alapozta meg, és sok tekintetben ma is a világ más részeiből transzferált értékek jelentik a forrásukat. A globális cégek világában a szabad verseny fogalmának gyakorlatilag még az a kevés tartalma is elveszett, ami valaha volt. Némi különbség persze van a nyugati és a keleti gyakorlat között. Amíg nyugaton a cégek hajlítják magukhoz, korrumpálják az államhatalom intézményeit és vezetőit, addig keleten az államhatalom birtokosai döntik el, hogy kik lesznek a javak újraelosztásának kedvezményezettjei.

Ami pedig a nyugati ember szabadságjogait illeti, ezeket a tömegmédián keresztül zajló folyamatos agymosás, az egyéniséget megölő iskolarendszer, meg a gyakorlatilag mindenki magánéletének megfigyelése a telefon- és e-mailforgalom követésén keresztül teszi egyre inkább viszonylagossá.

Abban persze egyetértünk, hogy gazdagnak lenni jobb, mint szegénynek, s hogy szabadságban jobb élni mint diktatúrában, s hogy a protestáns etikával megalapozott eredeti vállalkozási szabadság és felhalmozásra ösztönzés valóban az eddigi leghatékonyabb társadalmi-gazdasági rendszert hozta létre a fejlett országokban. Ám láthatóan ez a rendszer is képtelen arra, hogy csökkentse az elmaradott és fejlett viszonyok között élőket elválasztó szakadékot.

Gyanítom, hogy a világ népességének egészére vetítve – már csak a Pareto-törvényből is kiindulva – a szegények és a gazdagok aránya lényegében állandó, sőt a szegények hátrányára romlik. Adalék ehhez, az MTI 2013. 12. 19-ei jelentésének részlete: "A rászorulókat segítő szervezetek országos szövetségének csütörtökön Berlinben ismertetett jelentése szerint a hivatalos szegénységi küszöb alatti jövedelemből élők aránya 14 százalékról 15,2 százalékra emelkedett a 2006-tól 2012-ig. Ez azt jelenti, hogy már több mint 12 millió szegény él a 80 milliós országban."

Tehát ez a helyzet Németországban. És akkor még egy szót sem szóltunk az USA-ban élő szegények, az egészen mostanáig a társadalombiztosításból és a nyugdíjrendszerből teljesen kizártak tömegeiről. Arról az USA-ról beszélek, ahol saját tapasztalataim szerint a mi pénzünk vásárlóértéke az elmúlt tíz évben legalább a harmadára–felére csökkent. A felzárkózásunknak tehát nyoma sincs, s erről alighanem mi tehetünk a legkevésbé, jóllehet most is azt sugallják nekünk, mint a múltban, hogy mi nem dolgozunk elég sokat és elég hatékonyan. Valójában az ehhez szükséges eszközök már rég nincsenek a kezünkben. A pénzügyi rendszeren és a tulajdonviszonyokon keresztül egyszerűen olyan helyzet teremtődik, hogy az itt lényegében bérmunkában megtermelt értéktöbblet a fejlettebbeknél hasznosuljon. Saját innovációra, lényeges gyártókapacitások önálló létrehozására, a piaci és pénzügyi folyamatok ellenőrzésére már rég nincs lehetőségünk. Tetszik, nem tetszik, ez a helyzet!

Nem fog véget érni a szírek szenvedése

Vedd elő a térképet, és lásd meg, hogy Szíria ürügyén Oroszország körül akarják bezárni annak a gyűrűnek az újabb szakaszát, amelynek kiépítését a kilencvenes évek elején kezdték! Ha rápillantasz a mappára, láthatod, hogy Északról Délre tartva Finnország, a baltikumi kisállamok és Lengyelország, Szlovákia, Magyarország, Románia és Bulgária a nyugati hatalmak ellenőrzése alatt áll. 

Amerikai légi- és rakétabázisok, radarernyő és a NATO kötelékébe tartozó légi őrjáratok adnak nyomatékot annak a szándéknak, hogy ezen az oldalon blokkolva legyen az orosz medve. Ebből a szempontból Belarusznak és Ukrajnának azért van jelentősége, mert ezek folyton piszkálják, lekötik a ketrecében morgolódó Miskát.

Egészen Délen Törökország amerikai légi és haditengerészeti bázisokkal teszi lehetővé, hogy a „cordon sanitaire” teljes legyen. Korábban – a földrajzi elhelyezkedésük szerinti sorban haladva – Afganisztán, Irán, Irak, Szíria, továbbá Észak-Afrikában Egyiptom, Líbia, s egykor még Algéria is – egyfajta védelmi zónát jelentettek Oroszország (a Szovjetunió) számára. Ezek kormányai és a Moszkva közötti katonai és biztonsági együttműködés lehetővé tette, hogy Oroszország az esetleg ellene irányuló, délről induló inváziót messze a határai előtt blokkolja, vagy fékezze.

Ám először az USA felfegyverezte a tálibokat, s ezzel – sok más tényező hatásának következményeként is – Moszkvát arra kényszerítette, hogy feladja itteni pozícióját. Ezt követően az USA hadserege mondvacsinált okokra hivatkozva megtámadta, majd destabilizálta a Szovjetunió és Oroszország egykori szövetségesét, Irakot. Bár a szociális, az etnikai, a vallási okokat sem becsülöm le, bizonyos, hogy eltérő mértékben, de az amerikai kormány – amint ezt nem is titkolják a vezetői – keze benne van Egyiptom, Líbia és Tunisz korábbi vezetőinek eltávolításában, az addig stabil hatalom megrendítésében.

Most Szíria van soron, aztán majd következhet a nagy falat, Irán. Ha ezekben is véglegesen sikerül egymásnak ugrasztani a társadalom különböző csoportjait, s rászabadítani az országokra a legszélsőségesebb fegyveres iszlamistákat, akkor az új doktrína kiagyalói fellélegezhetnek: „A nagy terv végrehajtatott!”

Nem összeesküvés elmélet ez, hanem annak utólagos felismerése, hogy az események országról országra ugyanazon forgatókönyv szerint zajlanak. Már-már szimptómaszerű, hogy a jóval korábbi időszakokkal ellentétben most láthatóan nem cél a puccs, a felkelések, a külső katonai beavatkozás után a stabilitás megteremtése, valamilyen bábkormány létrehozása. Ellenkezőleg, mintha a káosz állandósítását hatékonyabbnak ítélnék meg a döntéshozók annak érdekében, hogy a nagy nyugati, elsősorban amerikai cégek kitermelhessék a kőolajat, a földgázt, meg a mindennél értékesebb ritka földfémeket és elszállíthassák a bányászat helyéről. Nem tudom, észrevetted-e, hogy a „Demokráciát visszük el a népnek!” szemfényvesztő lózungja már nem igen hangzik el akkor, amikor valamilyen fegyveres csapást mérnek a kiszemelt országra?

Ebben a játszmában Oroszországgal tulajdonképpen két baj van: nincs rászorulva mások ásványkincseire, emellett erős katonai hatalom.

Oroszország nyersanyagexportja világpiaci árakat befolyásoló tényező. Ez természetesen nincs ínyére azoknak, akik maguk akarják diktálni minden nyersanyag árát. Tehát azért kell a Közel-Keletet, ha úgy tetszik az arab világot, illetve a tenger alatt nemrégiben felfedezett kőolaj- és földgáztartalékok miatt a Földközi-tenger térségét, teljesen átalakítani, mert az „Oszd meg és uralkodj! elvet érvényesítve növelhető a termeléshez és az eladáshoz kötődő profit. Ugyanakkor a helyzet destablizálásával sakkban lehet tartani a jelentékeny katonai erővel rendelkező Oroszországot is, amelynek napi gondja az iszlám térhódítása.

Az Oroszországba a Kaukázuson keresztül mélyen beszivárgó muszlin népesség az egykori kozákság legdélebbi falvaiban egész utcasorokat vásárol fel, mecseteket épít, jelentős feszültségeket kelt az oktatás iszlám követelmények szerinti átalakításának követelésével. Oroszországnak azért is fő a feje, mert a déli határaitól eddig távoli ütközőzóna – a vele együttműködésre kész országok – felszámolásával valósággal rázúdul a kábítószer probléma. Az oroszok lassan tízmillió számra lesznek olyanfajta ópiumháború áldozatai, mint amilyet annak idején az angolok terveltek ki Kína ellen. Gyakorlatilag lehetetlenné vált a Kaukázus környezetéből kiinduló, az Oroszország nyugati részét behálózó, az Európai Unió államaiba vezető kábítószer-útvonalak, a kábítószer-kereskedelem felszámolása. Hozzá a déli területekre a tömeggel együtt érkező szélsőségesek hetente követnek el merényleteket főként az állam magas rangú tisztségviselői, rendőr- és katonatisztjei, illetve az észak-kaukázusi Moszkva-barát újságírók ellen.

Mindez azonban – a nagy világcégek és a mögöttük állók szempontjából – nagyon is előnyös, mert leköti a nyersanyagtartalékai, katonai ereje és az Európai Unióval gazdasági együttműködésre törekvő, tehát végső soron az USA, illetve Európa vállalatai közötti versenyt erősítő hatása miatt számukra tényleges veszélyt jelentő orosz államot.

A  játszmából talán csak Izrael jöhet ki jól. Bár, ha ott élnék, én ebből sem kérnék! Azonban hosszabb távon bizonyosan nincs esély a mai szír rendszer fennmaradására és stabil viszonyok létrejöttére. Sarkosan fogalmazva: a tőkének nem érdeke, hogy a szírek tömeges szenvedésének belátható időn belül vége szakadjon. Ugyanúgy, ahogyan a palesztinok, a kurdok, az afgánok, az irakiak, az egyiptomiak, tőlük délebbre a szudániak, a líbiaiak és még annyian szenvednek azért, mert a lábuk alatt olyan kincsek vannak, amelyekről, jóllehet, ők eddig mit sem tudtak, de ezeket nagyon is meg akarják szerezni az úgymond  művelt nyugati világ urai, s újabban Kína. Ez utóbbit illetően, talán a szíriai az első igazi konfliktus, amely miatt Kína, sok évszázad után hadihajót küldött a határaitól ilyen messzire…

Amerikai fotónapló, 2013 - 2. rész: Nemzeti Emléknap

A Memorial Day, a Nemzeti Emléknap néhány pillanatát adom közre a fotónapló 2. részében. Ezt az ünnepet a polgárháború óta minden május utolsó hétfőjén tartják a katonai szolgálat során elhunytak emlékére. A Memorial Day az idén május 27-re esett. Az összeállításból nem hagyhattam ki az előző részben már részletesen bemutatott Arlington-temetőben készült néhány további, eddig nem közölt, fényképet. Magyar vonatkozás, hogy a Kossuth-háznál a mi szabadságharcosainkra is gondoltunk. Készítettem fotókat az erre a napra az ország minden részéből Washingtonba sereglett százezernyi (!) motoros órákon át tartó felvonulásán. Megörökítettem az egyik múzeumba sereglőket és a Nemzeti Sétány hatalmas füves parkjaiban piknikezők sokaságát. A teljes képsorozat a Facebookon látható.

Amerikai fotónapló, 2013 - 1. rész: Washingtoni emlékhelyek

Az idén két hetet töltöttünk az USA-ban feleségemmel. Ott élő lányomat, férjét és családját látogattuk meg abból az alkalomból, hogy Anikó egyetemi diplomát szerzett. Május 25. és 27. között Washingtont néztük meg. Egy kis digitális Fuji Finepix 51000-es géppel készítettem emlékképeket elsősorban a családi albumba. Ezek egy részét témakörökbe rendeztem. A fotónapló első része a washingtoni emlékhelyeket örökíti meg, s teljes egészében a Facebookon látható.

MACSKAKÖRÖM: Szemben az USÁ-val

Tévúton a külpolitikánk/2

Magyarország világban való elszigetelődésének mozzanatait vázolja fel a Tévúton című írásban Banai Károly, Hajdú András, Sz. Bíró Zoltán, Varga Imre. A MACSKAKÖRÖM rovatban naponként idézek egy-egy fontos bekezdést a cikkből. Az utolsó, ötödik részben megadom a forráslinket is.

>>Nem sikerült dinamizálni a magyar–amerikai kapcsolatokat sem, sőt súlyos feszültségek alakultak ki bennük. Egy olyan kritikus időszakban, amikor az egész nyugati közösség és annak vezető ereje világméretekben küzd a demokratikus értékek érvényre juttatásáért, vezető amerikai döntéshozók és intézmények részéről nyílt bírálatok sora éri a magyarországi demokrácia romló minőségét a „fékek és ellensúlyok” szisztematikus rombolása miatt. Ez aláássa a legfontosabb szövetségesünkhöz fűződő bizalmi viszonyt.

(…)

A 2010 óta folytatott magyar külpolitika a koncepcionális hibák és gyengeségek miatt szükségképpen vezetett a mára bel- és külföldön egyaránt legfőbb hibának tartott nemzetközi elszigeteltséghez. Ezt fokozza az a mára rólunk szilárdan kialakult vélemény, hogy Magyarország újból bajkeverővé vált, alapvető nemzetközi érintkezési gyakorlata ellentétes az EU-ban és a NATO-ban bevett konszenzuális működési elvekkel. A kormány azonban váltig erőlteti a harcot az „idegen érdekek” ellen, amivel még mélyebbre taszítja magát a nemzetközi elszigeteltségbe. <<

„Az EU-ellenes nacionalisták, Václav Klaus cseh elnök és Orbán Viktor

 magyar kormányfő csak Moszkva kezére játszanak, amikor az integráció ellen szólalnak fel” –mondta Charles Gati magyar származású amerikai politológus

 a washingtoni Európai Politikai Elemzőközpont (CEPA) minapi konferenciáján.

KÖZÉLET: Alájuk vágott az amerikai

„A ma kormányzó magyar pártszövetség minden intézkedése ugyanezt a mintát követi! A társadalom felső tizedéhez csoportosítják át a pénzügyi javakat és őket hozzák helyzetbe, amikor a többségnek a tudáskincshez való hozzáférését korlátozzák.”

Néhány hete Szíjjártó Péter, a Fidesz és Orbán Viktor külügyére az USA-ban, az ottani republikánus párti elnökjelölt, Mitt Romney kampányrendezvényén járt. Bizonyára azért is, mert úgy számítottak kormánypártunk agytrösztjében, hogy számottevő kommunikációs nyereséget könyvelhetnek el, ha Romney sikert arat.

Az amerikai republikánusok esetleges választási győzelme azzal kecsegtette Orbán Viktor pártját, hogy a magyar médiában valóban egyoldalúan liberálisnak bemutatott Amerika-képpel szemben egy másik USA-arculatot lehetett volna vetíteni a magyar választók elé. Fel lehetett volna mutatni, hogy az Amerikai Egyesült Államokban a masszívan konzervatív felfogású republikánus pártra szavazó tömegek és elitek aránya lényegében ugyanakkora, mint a liberálisoké. A majdani magyarországi választási kampányban azzal érvelhettek volna a Fidesz politikusai, hogy ha úgy vesszük, amerikai mintát követnek, tehát legyen már elég az ellenük amerikai példákra építő áskálódásból.

Ám a Szíjjártó-küldetésben rejlő kommunikációs lehetőség kiaknázását jószerével el sem lehetett kezdeni, mert a témát ad acta tette a gyilkos azeri katonatiszt kiadása körüli világbotrány. Ezt tetézi, hogy most maga Mitt Romney vágott alá, persze elsősorban önmagának, ám ezzel együtt a jövőben kibontakoztatható Fidesz választási kampány egyik vonulatának. Kiszivárgott ugyanis, hogy a Fidesz testvérpártjának elnökjelöltje egy májusi, zárt ajtók mögött megtartott, szponzori összejövetelen becsmérelte az Obamát támogató 47 százaléknyi amerikait, akikért Romney szavai szerint nem kell aggódni. Helyettük az 5-10 százaléknyi politikai centrumot kell maga mellé állítani.

Tekintsünk most el attól, hogy az amerikai konzervatívok elnökjelöltje milyen szavakkal illette a palesztinokat, s hogy a mexikóiakkal kapcsolatban milyen felhangot ütött meg, jóllehet e jelenségeknek a magyar jobboldalon is megvannak a hazai megfelelő. Koncentráljunk csupán arra a szembetűnő tényre, hogy a ma kormányzó magyar pártszövetség minden intézkedése ugyanezt a mintát követi! A társadalom felső tizedéhez csoportosítják át a pénzügyi javakat és ezt a réteget hozzák helyzetbe, amikor másoknak, azaz a többségnek a tudáskincshez való hozzáférését korlátozzák. Az már csak hab a tortán, hogy Mitt Romney szótárában ugyanúgy nem szerepel a „Bocsánatot kérek!” mondat, ahogyan magyar politikustársaiéban sem. A republikánusok elnökjelöltje a hétfő esti sajtótájékoztatón csak annyit volt hajlandó kijelenteni, hogy nem fogalmazott ugyan elegánsan, de kitart az általa mondottak mellett.

Egy különbség azonban alighanem van az amerikai és a magyar mentalitás között. Ezek után ott a konzervatívok aligha számíthatnak a választások megnyerésére. Feltéve, ha nem derül ki Obamáról valami ennél cifrább dolog. Ennek híján viszont alighanem nagy tömegek fordulnak el a következő hetekben Romney-tól. Ezzel szemben a magyarok többsége mintha nem látná, nem hallaná a napról napra kirobbanó botrányokat, mintha nem érzékelné az arcába vágott hazugságokat, no meg az életkörülményeiben bekövetkező drámai romlást, hiszen egyelőre igencsak hallgat.

Persze, mit is tehetne mást a magyar kisember? Hiába forgolódik, politikai alternatívát egyelőre nem fedez fel sem maga előtt, sem maga mögött, sem a baloldalán.