HISTÓRIA: Kárpátalja/6 - Pokolba a lózungokkal!

Első közlés: teleschola.hu, 2012. 08. 21.

Az Árpád-vonal hadmérnökei tényleg kitűnő munkát végeztek, de az erődök feladása tengernyi áldozattól mentette volna meg a Kárpátalján élőket.

 >>Volóc fölött, a Vereckei-hágónál nagyapámra gondoltam, aki 1914-ben, az I. világháború kitörésekor itt esett az orosz cári hadsereg fogságába. „Tizennégyben októberben hadifogoly lettem / Azt csak a jó isten tudja, mily sokat szenvedtem. / Priccsen hálok, meg sem tudok mozdulni. / Én istenem, jó istenem, de korán kell meghalni!” – ismételgettük a családban a tőle örökölt dal szövegét egy-egy évfordulón. S ha úgy vesszük, ő még szerencsés is volt, mert majd’ hét év elteltével azért hazakerült. Nem úgy, mint a Volóctól nem is messze lévő akkori határszakaszon meghalt katonák, akiknek körösmezei sírjai felett már a vasbetonból készült keresztek is porladnak.<<





Körösmező - Porladnak az első világháborús vasbetonkeresztek

Az idő könyörtelen múlását, az embernek a körülményekhez idomulását az ezeknél frissebb síremlékek feliratai is jelzik a körösmezői temetőben. Az egyiken az apára vonatkozó szöveg még magyarul olvasható, de a lányáét már csak az tudja értelmezni, aki ismeri a cirill betűket. Mások esetében nyilvánvaló, hogy a hangzás alapján, a magyar nyelvtan szabályainak ismerete nélkül próbálta bevésni a szöveget a kőfaragó. Itt, a legközelebbi mostani magyar határátkelőtől 200 kilométerre élő szórvány magyarság beolvadása, fogyatkozása elkerülhetetlennek látszik. Mára gyakorlatilag megszűnt a lengyel, vagy a szász eredetű családokból való utánpótlás is.

Az utazásom során az a bizonyára sokak szemében eretneknek számító gondolatom támadt, hogy ha nincs az Osztrák-Magyar Monarchia, akkor a 19. század második felétől már az első világháború előtt kiüresedett volna a Nagy-Magyarország fogalma. A birodalmat valójában az osztrák császári dinasztikus, politikai-katonai és gazdasági érdekek tartották egybe. A magyarság hangadóinak valójában csak az ebben a keretben való mozgástér bővítésére volt elképzelése Széchényitől Jókai Móron keresztül, Deákon és Andrássyn át Tisza Istvánig. Maga Kossuth is csak a Habsburg-ház trónfosztása után lépett rá a teljes elszakadás útjára. Az ország vezetői talán ezért is késve ismerték fel, hogy a nemzetiségek autonómiatörekvéseinek elfogadása esélyt adna annak a nagy kiterjedésű országnak, a magyar királyságnak az egyben tartására, ahol a magyarok számaránya, a hozzájuk számított zsidókkal együtt sem érte el az ötven százalékot. Így aztán szinte elkerülhetetlen volt, hogy a nemzetiségekben idővel feltámadt az önálló államalapítás vágya, amely találkozott az antant hatalmaknak azzal a szándékával, hogy kiiktassák a számukra visszatérően háborús veszélyt jelentő Osztrák-Magyar Monarchiát. Ez a lehetőség aztán az I. világháború végi, magyar szempontból brutális békediktátumokkal következett be. A II. világháborúval esély nyílhatott volna legalább a trianoni határok közvetlen közelében élő magyarok kitaszítottságának megszüntetésére. Ám ezt végső soron megakadályozta az a rögeszmékre és hibás számításokra épülő politika, amely a II. világháború legvégéig a nácik szekeréhez kötötte a méltányolható magyar sérelmek orvoslását.


Az Árpád-vonal egyik legénységi bunkerének maradványa

Az adott körülmények között inkább rontott, mint segített a trianoni határok revíziójában az az Árpád-vonal is, amelynek egyik bunkerét megnéztük Körösmező határában. A Munkácson vásárolt, friss kiadású, nyilvánvalóan magyar hazafias érzelmű szerző szerint „Az Árpád-vonal a magyar hadseregnek a második világháború alatt kialakított védelmi vonala, amely a Kárpátok gerincén húzódó régi határvonalon létesült. A hossza mintegy 300 kilométer, 310 védelmi csomóponttal, ami 100-120 kilométernyi lépcsőzetes védvonalat jelentett. Az építése 1940 előtt kezdődött és 1943-ban fejeződött be. Abban hadifoglyok, a helyi lakosság és egyéb munkavállalók (Netán a zsidó munkaszolgálatosokra vonatkozik a szemérmes utalás?- D.L.) vettek részt. A tervezői szerint a védvonalat egyetlen haderő sem tudta volna bevenni. Az Árpád-vonal 4. ukrán frontra eső szakaszán 99 támpont, 759 tüzelőállás, 349 lövészpont, 499 nyílt lövésztér volt és 400 kilométernyi lövészárok 135 kilométernyi tankcsapdákkal tűzdelt vonal jutott rá. Körösmező közelében, a Tatár-hágón 12 kilométernyi áram alatt lévő szögesdrótkerítés is húzódott.”

Már a felsorolás is hátborzongató! Főleg, ha tudjuk, hogy ez a heroikus erőfeszítés csak arra volt jó, hogy felbőszítse a szovjet hadvezetést. Ha jól emlékszem az idegenvezető szavaira: csak Körösmezőnél 2000 szovjet katona lelte halálát, szemben a 20 főnyi magyar oldali veszteséggel. Ám az Árpád-vonal valóban csak addig ért valamit, amíg a távlatos román érdekeket képviselő román király 1944. augusztus 23-án parancsot nem adott a szovjetek oldalára történő átállásra. Ezt követően a Vörös Hadsereg egyszerűen megkerülte az erődrendszert. De mert az 1941-es előzmények ismeretében a szovjetek okkal tarthattak attól, hogy a magyarok folytatják az ellenállást, Szolyván több tízezer 18 és 50 év közötti magyar és német nemzetiségű férfit gyűjtöttek össze. Tizenkétezren eleve itt lelték halálukat, a többieket a Gulag munkatáboraiba vitték, ahonnan a legtöbbjük soha nem jött vissza. Szóval a magyar hadmérnökök tényleg kitűnő munkát végeztek, de az adott háborús és nemzetközi helyzetben a hadvezetésnek, személyesen a kormányzónak az állások feladására vonatkozó parancsa tengernyi anyagi és véráldozattól, szenvedéstől mentette volna meg a Kárpátalján élőket. << (Körösmező, 2012. 08. 09.)

xxx

Kárpátaljai levelezőm, mintha csak a lelkembe látott volna, már e sorok megjelenése előtt nehezményezte, hogy az anyaországban élők mit sem tudnak a Szolyván történtekről. Az erre írott válaszom szinte folytatása és kibontása a kint született útinapló fentebbi sorainak, ezért újabb részletekkel bőven kiegészítve az alábbiakban közzéteszem őket.

Valóban, idehaza sokan csak most szembesülünk a szolyvai tragédiával. Ugyanúgy, ahogyan – az ottaniak elmondása szerint – a kárpátaljaik többsége sem tudta egészen a legutóbbi időkig, hogy mi történt Kamenyec Podolszkijban. De erről legkevésbé sem a hétköznapi emberek tehetnek, ezért a szemrehányás nem célravezető. Inkább kísérletet kellene tenni a fehér foltok eltüntetésére oly módon, hogy az okokra is rámutatunk!

Szolyva - Az elhurcolt magyar és német származásúak emlékműve

A szolyvai és a későbbi málenykij robotokat ugyanis nem lehet értelmezni anélkül, hogy például Magyarország – többszöri figyelmeztetés és kérés ellenére – hadüzenetet intézett a Szovjetunióhoz (no meg minden nagyhatalomhoz és déli szomszédjához, amellyel hónapokkal azelőtt örök barátsági szerződést kötött) és a németek oldalán 200 ezer katonát küldött messze a határon túlra, akik ott aligha jótékonysági szolgálatot teljesítettek. Olyannyira nem, hogy például engem a 70-es évek elején, a Kárpátokon túli Zsitomirban, a szállodában ukránok akartak megverni a magyar katonák által a családjaik ellen elkövetett tettek miatt. Ne legyünk hipokriták! Ahol egy hadsereg elvonul, ott még békében is sok minden megtörténik, hát még élet-halálharcban, utánpótlástól sokszor megfosztva, hátországtól elvágva, az anyaország által magára hagyva, amint ez végső soron a II. magyar hadsereggel is történt!

Arról nem beszélve, hogy a háború végén, amikor már Románia is átállt, iszonyú veszteségeket okoztunk a Szovjet Hadseregnek. Magyarország erejét meghaladó erőket mozgósított ahhoz, hogy 1944-45-ben előbb az Árpád-vonalnál, majd a Tiszánál, később Budapestnél, aztán a Balaton térségében segítségére legyen a náciknak a háború befejezésének késleltetésében. Csak Budapest ostromakor 83 ezer szovjet katona veszítette életét akkor, amikor nyilvánvaló volt, hogy a szövetségesek hónapokon belül megnyerik a háborút. Még mielőtt vád érne, nem a haza árulójaként, hanem ellenkezőleg, a legalább utólagos tisztán látás elősegítése érdekében kérdezem: „Ha ilyen helyzetben, velünk szemben tanúsított volna ekkora ellenállást egy hadviselő fél, vajon nem kíséreltük volna meg a láthatóan esztelen önpusztításra is kész, ellenünk fellázítható lakosságot megfélemlíteni, ha kell, megsemmisíteni?”

Talán maga a kérdésfeltevés is borzalmas, de tudatosítsuk már magunkban, hogy mi is váltotta ki a szovjet vezetés és a katonák dühét! Mi volt annak a fő oka, hogy Magyarországon, sok helyen a lakosság elleni erőszakoskodásokba, illetve málenykij robotba torkollott az úgymond felszabadítás?

Ha így teszünk, a másik oldalon olyan nem csak orosz, hanem mindenféle nemzetiségű katonákat látunk, akiknek családtagjait, ismerőseit a Szovjetunióra támadó németek, magyarok, románok, olaszok pusztították el. Olyan, zömmel fiatalok jelennek meg lelki szemeink előtt, akik egy számukra idegen világba csöppenve abban sem lehettek biztosak, hogy megérik a holnapot, nemhogy jövőről álmodozhattak volna. Ebben az elképzelt helyzetben olyan emberek néznek vissza ránk, akik az idáig vezető hosszú úton megannyi bajtársukat veszítették el, miközben annyi év elteltével abban reménykedtek, hogy a háború vége karnyújtásnyira van tőlük. Ami pedig a szovjet hadvezéreket illeti, ők annak a grúz származású Sztálinnak az elvárásait teljesítették, akiről köztudott volt, hogy kész meggyilkoltatni az útjában álló bármelyik vezetőtársát. Annak a diktátornak engedelmeskedtek, aki tábornokainak feleségét túszként tartotta fogva a Gulag munkatáboraiban, de leghívebb parancsnokait is kivégeztette, ha bármilyen gyanú árnyéka vetült rájuk. E hadvezéreknek nyilvánvalóan előírták meghatározott számú fogoly ejtését, hogy kényszermunkásokat nyerjenek a háború alatt huszonötmilliónyi embert, köztük a munkaképes férfilakosság nagy hányadát elveszített, a nyugati részeken teljesen lerombolt Szovjetunió újjáépítésének megkezdéséhez.



Körösmező - Az itt elpusztult szovjet katonák emlékműve

Nem kétséges, követtek el bűnöket a győztesek is. De akkor is tudható volt, hogy a háborúban győzteseket nem fogják felelősségre vonni. (Mostanában is csak ímmel-ámmal egy-egy helyi konfliktus véres kezű szereplőit állítják a hágai Nemzetközi Büntetőbíróság elé.) Az az ország- és hadvezetés, amely nem számol ezzel, minimum felelőtlen, még akkor is, ha manapság egyre nagyobb elánnal folyik a mi oldalunkon fellépők tisztára mosdatása, sőt heroizálása. Ezért újból és újból le kell szögeznünk: a Szovjet Hadsereg magatartását a náci Németországnak – s az oldalukon harcolóknak, köztük a magyaroknak – a Szovjetunió ellen indított támadó háborúja és ottani pusztításainak élménye határozta meg! Azt sem lehet elégszer ismételni, hogy a magyar vezetők, a hibás döntésekhez végletesen ragaszkodva, a II. világháború alatti Magyarország területén élő 14,5 milliós lakosság mintegy 6,2 százalékának, azaz körülbelül 900 ezer saját honfitársuknak a pusztulását okozták. Ennél nagyobb lakosságarányos emberveszteséget csak Lengyelország (15%), a Szovjetunió (8,4%) és Németország (6,4%) szenvedett el a világégésben! (Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században, Osiris, 2004., 270. oldal.) Édesapámat például tizenhét éves leventeként vezényelték el bevetésre a nyilas hatalomátvétel után a Hortobágy északi részén túli Tisza-vidékre. Ő – társaival együtt – megszökött ugyan, s nádasokban bujkálva, egy német tiszt általi agyonlövetését egy magyar tiszt határozott fellépésének köszönhetően megúszva hazajött, de kapjon már hangsúlyt egyszer, hogy a besorozottak mellett, az Európa legjobban felfegyverzett és legjobb hadserege ellen kivezényelt magyar kamaszok közül sokan a lövészárkokban pusztultak.

A magyar ország- és hadvezetés hibáit csak fokozta, hogy akkor sem kezdődött meg a lakosság felkészítése a várható következményekre, amikor nyilvánvaló volt a vereség elkerülhetetlensége. Emiatt a jogtudós-politikus Bibó István már 1945-ben felhívta a figyelmet arra, hogy a magyarságnak a szovjet bevonulás alatti magatartását a helyzet meg nem értése jellemezte. A lakosság nem érzékelte, ezért nem is alkalmazkodhatott ahhoz, hogy

1.) a nyilas árulás miatt a Vörös Hadsereg nem bevonuló, hanem harcoló, ha úgy teszik a magyarok által harcra kényszerített hadsereg volt;

2.) a Vörös Hadsereg totális háborúban, tehát a Szovjetuniót megtámadók magatartása nyomán az emberi létezés minden területére kiterjesztett háborúban harcoló hadsereg volt;

3.) a Vörös Hadsereg amellett, hogy egy modern és európai módon felszerelt és begyakorolt hadsereg volt, egyúttal a felkelt nép hadseregeként harcolt, ami a szülőföldre támadó ellenség szinte minden családnak közvetlen veszteséget okozó magatartásából következett.

Mindez azt jelentette, hogy a Szovjetunió akkor valóban honvédő háborút vívott, akár korábban a svédek, később a lengyelek, még később Napóleon ellen, jóllehet erről Magyarországon hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a Nagy Honvédő Háború kifejezés is egy volt a sztálinista lózungok között. Valójában főként a fenti felsorolás 3. pontjában szereplő okok miatt hajtották végre a tábornokok Sztálin kegyetlen parancsait. Ezek miatt jelentkeztek önkéntes fontszolgálatra az egyetemisták és a munkások, álltak a szovjet honvédelem szolgálatába a cári értelmiségi és nemesi-katonai családok még életben lévő tagjai, nem utolsó sorban, már 1941 telétől a bolsevikok addigi üldözése nyomán a pusztulás szélére sodródott pravoszláv egyház vezetői és papjai.

Persze attól, hogy megértjük ezeket az összefüggéseket, még nem fognak begyógyulni a sebek. De talán más megvilágításban fogjuk látni az eseményeket, köztük elődeink szenvedéseit, s azt, hogy akkor és ott miért nem értették igazán, hogy mi is történik velük. Mint ahogy jórészt még ma sem értjük, pedig Bibó már 1945-ben leírta, hogy a magyar lakosságot azért érte felkészületlenül a szovjet bevonulás, mert 1848 óta nem látott harcoló hadsereget, a török háborúk óta nem látott totális háborút, és Dózsa György 1541-es hadserege óta nem látott néphadsereget. Ráadásul a felkészületlenséget lélektani okok is súlyosbították. A megelőző rémhírpropagandában a szovjet hadsereget világnézeténél és neveltetésénél fogva istentől és minden erkölcsi értéktől elrugaszkodott emberek tömegeként mutatták be a Horthy-rendszer meghatározó politikusai, újságjai, filmhíradói, ami nagyon messze volt az igazságtól. (v.ö.: Bibó István: Válogatott tanulmányok, A magyar demokrácia válsága, Magvető Könyvkiadó, 1986. II. kötet 16-18. oldal)

Ezen a helyen nincs mód annak részletezésére, hogy mindez milyen mechanizmusokon keresztül érvényesült, s hogy az emberek miért nem értették meg a bevonulók helyenkénti nagylelkűségét, máskor meg kegyetlenkedését. A már így is terjedelmes jegyzet keretein túllépne annak boncolgatása, hogy a háborút átélt elődeink számára miért vált teljesen kalkulálhatatlanná a megszálló hadsereg magatartása, s hogy milyen következményekkel járt a magyar pórnépbe nemzedékek óta belé nevelt egyenruhások előtti feltétlen meghunyászkodás, ami miatt a legtöbben ott sem kezdeményeztek párbeszédet a szovjet katonákkal, ahol ennek helye lett volna. Ezen a helyen már csak annyira van lehetőség, hogy figyelmeztessek: végre az újabb nemzedék előtt is sort kellene keríteni a történtek miatti történelmi és erkölcsi felelősség tisztázására.

Tudom, hogy a legrosszabb időben hangzik el a javaslat. Akkor, amikor megint átesünk a ló túloldalára. Akkor, amikor a Horthy-korban zajlott háborús és faji uszítás jelentékeny és kevésbé jelentékeny résztvevőit éppen pajzsra emelik a mai politikai haszonlesők. De ha nem nézünk szembe azzal, hogy kik és miért játszottak szerepet Magyarország II. világháborús kivéreztetésben, a lakosság félrevezetésében, az ország további veszteségeit okozó döntésekben, továbbra is becsapjuk, s alkalmatlanná tesszük magunkat egy közepes méretű közép-európai ország polgáraihoz méltó életre.

Meggyőződésem, hogy amíg nem ebben a szellemben nézzük történelmünknek ezt a szennyes fejezetét, addig nem hogy a Don-kanyar, Szolyva, Kamenyec Podolszkij és még számtalan hely áldozatainak nem szolgáltatunk igazságot, nemhogy a másokkal való megbékélésre nem lehet reményünk, de a nemzet erejét felőrlő önáltatás is folytatódni fog. S a vége megint csak az lesz, hogy az országok közötti viták feloldásának legaljasabbikával, a velünk hangzatos lózungokkal elfogadtatott háborúval akarnak majd kecsegtetni bennünket. Pokolba a lózungokkal!