A tévtanokra való fogékonyságunk az előző rendszerekben gyökerezik

A Facebook egy másik helyén hárman polemizáltunk műveltségünk korlátairól. Hátha be szeretnének kapcsolódni mások is az eszmecserébe, kissé kibővítve, idemásolom ott közreadott gondolataimat.

Nemzedékünk aligha azt az utat járta volna, amit bejárt, ha időben megismerheti például Márai, Bibó, vagy Németh László háború előtti nagy tanulmányait, vagy akiket ezeknél kritikusabban olvasok, fogadok – többek között Prohászka, Szabó Dezső – műveit. És akkor még nem említettem az olyan külföldieket, mint Ortega, Julien Benda, Spengler. Ezeket úgy kellett sok kevésbé értékes munka közül kibányásznia az embernek, hogy fogódzót szinte nem kapott hozzá.

Jellemző, hogy az első mértékadó tanulmánykötet a magyar népi mozgalom történetéről, Papp István tollából, 2012-ben jelent meg, amiből végre világosan kirajzolódott előttem, hogy a mozgalom egésze a parasztság felszámolódásával rég idejét múlt. Eme útbaigazító kötetből értettem meg például, hogy annak idején, minden tiszteletem ellenére, miért maradtam összességében távolságtartó Veres Péter eszmefuttatásaitól. Pedig tényleg küzdöttem azért, hogy befogadjam őt.

Vagy hogy mást mondjak: már 1983-ban, tehát a Kádár-rendszer szinte virágkorában, megjelent a Szárszó 1943 című kötet az ott elhangzott beszédekkel. Az eltitkolt XX. századi magyar múlt megismerésének olthatatlan vágya arra indított, hogy megvegyem a könyvet. Ugyanakkor akkori bejegyzéseim mutatják, hogy a terjedelmes, pártos előszón, meg jó néhány beszéden átrágtam magam, de mire a legfontosabbhoz, Németh László előadásához értem volna, már feladtam, annyira sok háttérismeret hiányzott az érdemi befogadáshoz. Papp István kötete kellett hozzá, hogy három évtizedes késéssel helyre kerüljön bennem mindaz, ami nélkül az újabb kori magyar történelem egy fontos szelete egyszerűen nem érthető meg.

Ha valamit felrovok a Kádár-rendszernek – miközben belátom annak nemzetközi politikai meghatározottságát –, hogy egyoldalúan adagolta az információkat nekünk, akik csak a hatvanas évek végén eszméltünk, s akiknek nem volt kapcsolata a politikacsinálók legszűkebb budapesti köréhez bizalmas családi–rokoni–mozgalmi–munkahelyi szálak révén, illetve akik nem igen jutottunk el Nyugatra.

Sokan közülünk két évtizede küzdenek azért, hogy kitöltsük tudásunk hézagait. De, ahogyan Szilágyi Szabolcs is írja, ma már szinte csak magunk számára hasznosítjuk ezeket az ismereteket. Nem mintha azt tapasztalnám, hogy a tágabb környezetünk annyira élne a megnyílt lehetőségekkel. Sajnos, nem tudják, mit veszítenek, s mit veszít a szellemi igénytelenséggel nemzetünk. Alighanem a rendszerváltozás után sem betöltött szellemi űrnek nagy szerepe van abba, hogy általában ma is fogékonyak vagyunk a múlt leegyszerűsített, a történelmet megszépített, vagyis meghamisított, tömegfogyasztásra szánt változatát kínáló tévtanokra. 2013-ban az követi el Magyarország ellen a legnagyobb bűnt, aki a Horthy-, a Rákosi-, meg a Kádár rendszerből ránk maradt szellemi korlátokat nem lebontani akarja, hanem megtartani, sőt megerősíteni, hogy a népet gyermeki tudatállapotban tartva saját hatalmát építse ki.

TÁRSADALOM: Kenyér vagy szabadság

Régi-új írástudók kerestetnek 

Valamikor, a hetvenes években azt mondta nekem egy lengyel lány egy egyetemi szemináriumi vitában: „A kenyérnél fontosabb a szabadság”. A teljes egészében a Kádár-rendszerben szocializálódott ifjúként ellent mondtam neki: „Ha nincs mit enned, s ezért elpusztulsz, ugyan mire jutsz a szabadságoddal?” Ma már tudom, hogy nem volt igazam. De nem feltétlenül a Kádár-rendszer értékrendjében való eszmélés volt a kenyeret a szabadságnál előbbre helyező véleményem kialakulásának fő oka. Akár bevallja, akár nem, lényegében minden írástudó e felfogás jegyében cselekszik a 19. század vége, a 20. kezdete óta. Azok is, sőt, azok igazán, akik szüntelenül a szabadságról papolnak. Ha ugyanis nem ez a farizeusság vezérelte volna őket, nem igazolták volna szavaikkal a mindenkori hatalmon lévők oldalán a soha nem tapasztalt szenvedéseket hozó világháborúkat, a diktatúrák, illetve a nyugati demokráciák nevében a világ minden táján elkövetett gaztetteket.

Írástudók magyarázták, amikor arról kellett meggyőzni a tömegeket, hogy a tiszta árja fajnak joga van az alsóbbrendű népek által benépesített életterek meghódítására, s hogy a világ proletárjai nevében fellépő úgymond élcsapatnak joga van tűzzel-vassal irtani a haladás ellenségeit. És írástudóknak, értelmiségieknek mondták magukat azok is, akik a nyugati országok lakosságával elfogadtatták, hogy a szabadság, a demokrácia térnyerése érdekében igazolható a szerte a világban lángra gyújtott falvak, az agyonbombázott városok lakóinak, a fegyverekkel kiirtott emberek millióinak áldozata. Eközben persze tisztában voltak vele, hogy valójában az erőforrások, mindenekelőtt a kőolaj, a földgáz, a ritka fémek, az élelmiszerek, újabban pedig a Föld édesvízkészletei fölötti uralom megtartása, illetve megszerzése volt a tényleges cél. A többi csupán az írástudók által kiagyalt, a tömegeknek szánt maszlag.

Julien Benda
(1867-1956)

Julien Bendától tudjuk, hogy a 19. század vége, a 20. eleje óta az írástudók rétege – áruló. Elárulója az addigi ethosznak, amelynek letéteményesei Szókratész és Jézus voltak. Felülírója annak az erkölcsi magatartásmintának, amelyről Babits így ír: „A világ azelőtt is a nyers erő útján járt: de tudatában volt annak, hogy ez nem az erkölcs útja. Papjai és írástudói – noha maguk sem mindig éltek aszerint – állandóan és egyértelműen hirdettek egy érdekeken és erőn felül álló s azoktól független erkölcsöt. (…) A papság is sokszor állt különböző politikai csoportok szócsövének. De ezt sosem vallotta be, és sosem vallotta hivatásának. Ez visszaélés volt (lett volna – D.L.), és a hivatás elárulása.” A világháborúk óta azonban mindez megváltozott. Ismét csak Babits szavait alkalmazva erre a helyzetre: a Szellem emberei hűtlenné váltak a Szellemhez, dicsőíteni kezdték a Vak Ösztönöket, a harcok apostolait, az emberi Erkölcs és Közösség tagadóit, a Tények és Erő filozófusait.

Így váltak árulóvá az írástudók a hatalmasok oldalán, vettek és vesznek részt a tömegek manipulálásában, hogy bábokként szolgáljanak a politikai, a pénz- és a tudáshatalom birtokosainak. E tekintetben csupán árnyalatnyi, nem pedig lényegi különbség van abban, hogy valaki az 1900-as évek Nyugat-Európájában, a náci Németországban, a bolsevikok által uralt Szovjetunióban, a fasisztoid Horthy-rendszerben, Rákosi kemény, vagy Kádár puha diktatúrájában, az Amerikai Egyesült Államokban dúló mccarthyzmus vagy éppen a vietnámi, az iraki, az afganisztáni háború megindításának idején igazolta a belső boszorkányüldözések, a véres külső háborúk indításának jogos, sőt erkölcsös mivoltát.

Az értelmiség itt és most is csupán a hatalom által kijelölt cél szolgálatában képzeli el, így aztán értelmiségi írástudóként meg is szünteti önmagát.

Hogy miért teszi ezt?

Egzisztenciális okokból. Saját anyagi jólétének megteremtése és fenntartása érdekében. Kifelé persze bizonygatni igyekszik függetlenségét, elfeledtetni azt a tényt, hogy a világ hatalmasainak igazolásában megfosztotta magát a szellem tájain való önálló és érdek nélküli barangolásoktól. Emiatt érzékeljük a tudományok, s azok összegzése, a filozófia mai kiüresedését. Azt, hogy a társadalomtudósok képtelenek eredeti válaszokat adni azokra a kérdésekre, amelyeket a feszültségek garmadája miatt szétpattanás előtt álló világ görget elénk. Ezért van az, hogy annyi szócséplés ellenére nem történik meg az ellentmondások új dimenziókban való értelmezése.

És ez mindaddig így is lesz, amíg az írástudók nem kényszerülnek újból arra, hogy elhagyják a hatalom, a hatalmasok szolgálatát, hogy világméretekben a kitaszítottak egyre tarthatatlanabb helyzetének megváltoztatása érdekében lépjenek fel, a morális elkötelezettség jegyében  mozgósítva képességeiket.

Jézus és Mára
Michelangelo: Pieta
című szobrán

Ám itt és most, még messze vagyunk ettől. Saját nemzedékem apátiába süllyed korábban játszott szerepe miatt, vagy cinikus részese a minden értéket megsemmisítő, gátlástalan korrupciónak. A képzett, az úgymond már szabadságba született, demokráciában nevelkedett ifjak pedig – mit sem tanulva apáik és nagyapáik meghasonlásaiból – egymás sarkát taposva törtetnek és égnek a vágytól, hogy az új hatalmasok szolgálatába állhassanak. Bármit megtesznek, csak fizessék meg őket! Tessék csak megnézni a pártok és tőkések holdudvarában pöffeszkedő huszon- és harmincéves titánokat! Tessék egy pillantást vetni a meghunyászkodó egyetemi tanári karokra, a megalázkodó újságírókra, művészekre, pedagógusokra, orvosokra, a pénzen megvett akadémikusokra, az aranyborjú bűvöletében élő főpapságra! Hogy a társadalmi folyamatok iránt közömbös mérnökök különféle csoportjairól ne is beszéljünk.

Az írástudók nagy többsége így vagy úgy, de lényegében annak igazolásával foglalkozik, hogy a kenyér előrébb van a szabadságnál, vagyis az anyagi-testi értelemben vett kiszolgáltatottság miatti félelmeinktől való megszabadulásnál.
De vigyázat! Ha hiszünk a hamis bölcselőknek, azt kockáztatjuk, hogy elveszítjük mindkettőt, holott a zsigereinkben már érezzük, hogy az ember és ember, a természet és az ember közötti törékeny egyensúly végzetes megbomlása előtt állunk. De szívesen áltatjuk magunkat azzal, hogy valamilyen felsőbb világi, vagy isteni hatalom, netán valamely távoli bolygóról bennünket figyelő, jóindulatú űrlények megmentenek bennünket az előrejelzésekben szereplő kataklizmáktól.

Ideje felébredni!

Csak akkor következhet, következik be fordulat a világhoz, benne az emberhez való viszonyunkban, ha a kenyér és szabadság sorrendiségét képesek leszünk megváltoztatni a gondolkozásunkban, a globális társadalmi méretekben megnyilvánuló cselekedeteinkben. Csak ekkor következhet be ismét olyan horderejű fordulat, mint amilyet annak idején Szókratész hozott be az emberről való gondolkodásba a jó és a rossz közötti különbségtétellel, s azzal a tanítással, hogy az egyén nem lehet a közösségtől függetlenül boldog. Csak ekkor remélhetünk olyasfajta fordulatot, mint amilyen Jézus tanításai nyomán kezdett terjedni: minden ember – a legelesettebb, a legbűnösebb is – méltó a szeretetre, az emberhez illő életre és a megváltásra. Ha minél több régi-új felfogású írástudó vállalná a kelesztő kovász szerepét ebben az átalakulásban, még talán az előttünk álló kataklizmákat is túlélhetné az emberiség.

Szókratész
(kb. i.e. 470-399)