A
Facebook egy másik helyén hárman polemizáltunk műveltségünk korlátairól. Hátha
be szeretnének kapcsolódni mások is az eszmecserébe, kissé kibővítve,
idemásolom ott közreadott gondolataimat.
Nemzedékünk
aligha azt az utat járta volna, amit bejárt, ha időben megismerheti például
Márai, Bibó, vagy Németh László háború előtti nagy tanulmányait, vagy akiket
ezeknél kritikusabban olvasok, fogadok – többek között Prohászka, Szabó Dezső –
műveit. És akkor még nem említettem az olyan külföldieket, mint Ortega, Julien
Benda, Spengler. Ezeket úgy kellett sok kevésbé értékes munka közül
kibányásznia az embernek, hogy fogódzót szinte nem kapott hozzá.
Jellemző,
hogy az első mértékadó tanulmánykötet a magyar népi mozgalom történetéről, Papp
István tollából, 2012-ben jelent meg, amiből végre világosan kirajzolódott
előttem, hogy a mozgalom egésze a parasztság felszámolódásával rég idejét
múlt. Eme útbaigazító kötetből értettem meg például, hogy annak idején, minden
tiszteletem ellenére, miért maradtam összességében távolságtartó Veres Péter
eszmefuttatásaitól. Pedig tényleg küzdöttem azért, hogy
befogadjam őt.
Vagy
hogy mást mondjak: már 1983-ban, tehát a Kádár-rendszer szinte virágkorában,
megjelent a Szárszó 1943 című kötet az ott elhangzott beszédekkel. Az eltitkolt
XX. századi magyar múlt megismerésének olthatatlan vágya arra indított, hogy
megvegyem a könyvet. Ugyanakkor akkori bejegyzéseim mutatják, hogy a
terjedelmes, pártos előszón, meg jó néhány beszéden átrágtam magam, de mire a
legfontosabbhoz, Németh László előadásához értem volna, már feladtam, annyira
sok háttérismeret hiányzott az érdemi befogadáshoz. Papp István kötete kellett
hozzá, hogy három évtizedes késéssel helyre kerüljön bennem mindaz, ami nélkül
az újabb kori magyar történelem egy fontos szelete egyszerűen nem érthető meg.
Ha
valamit felrovok a Kádár-rendszernek – miközben belátom annak nemzetközi
politikai meghatározottságát –, hogy egyoldalúan adagolta az információkat
nekünk, akik csak a hatvanas évek végén eszméltünk, s akiknek nem volt
kapcsolata a politikacsinálók legszűkebb budapesti köréhez bizalmas
családi–rokoni–mozgalmi–munkahelyi szálak révén, illetve akik nem igen
jutottunk el Nyugatra.
Sokan
közülünk két évtizede küzdenek azért, hogy kitöltsük tudásunk hézagait. De,
ahogyan Szilágyi
Szabolcs is írja, ma már szinte csak magunk számára
hasznosítjuk ezeket az ismereteket. Nem mintha azt tapasztalnám, hogy a tágabb
környezetünk annyira élne a megnyílt lehetőségekkel. Sajnos, nem tudják, mit
veszítenek, s mit veszít a szellemi igénytelenséggel nemzetünk. Alighanem a
rendszerváltozás után sem betöltött szellemi űrnek nagy szerepe van abba, hogy általában
ma is fogékonyak vagyunk a múlt leegyszerűsített, a történelmet megszépített,
vagyis meghamisított, tömegfogyasztásra szánt változatát kínáló tévtanokra.
2013-ban az követi el Magyarország ellen a legnagyobb bűnt, aki a Horthy-, a
Rákosi-, meg a Kádár rendszerből ránk maradt szellemi korlátokat nem lebontani
akarja, hanem megtartani, sőt megerősíteni, hogy a népet gyermeki
tudatállapotban tartva saját hatalmát építse ki.
