Szexuális erőszak - Nem a büntetésen múlik

Hogy nem a kilátásba helyezett büntetésen múlik, elkövet-e, vagy sem valaki bűncselekményt, azt szemléletesen példázzák a pécsi események.

Az előző év nyarán halállal végződött szexuális támadás áldozata lett egy 25 éves pszichológusnő. Szintén Pécsen, a múlt péntek hajnalban újabb lányt támadott meg egy férfi. Ennek a nőnek sikerült megvédenie magát, ugyanakkor az arc- és orrcsontja eltört, teste több pontján is zúzódást szenvedett, a ruháit pedig szétszaggatták.

Történt a második eset akkor, amikor már tudni lehetett, hogy a nyáron gyilkossággal végződött szexuális erőszak elkövetője kivételesen súlyos büntetésre számíthat. Ez be is igazolódott. A péntek hajnali támadás után néhány órával a Pécsi Törvényszék – első fokon – tényleges életfogytig tartó fegyházra ítélte a nyári bűncselekmény elkövetőjét. Ez a lehetőség azonban nyilvánvalóan nem késztette meggondolásra az újabb szatírt. Merthogy az ilyen támadásokban az esetek nagy részében nem a várható büntetés mértéke, hanem a pillanatnyi indulat, illetve a társadalom eltérő férfi és női szerepeiről vallott felfogás játssza a döntő szerepet. Az emberek – no meg az ösztöneiket a hatalmi tőke gyarapításának szándékával felkorbácsoló politikusok – többsége mégis újból és újból azzal áll elő: még több embert, még hosszabb időre kell börtönbe zárni.

Egyáltalán nem lennék meglepve, ha mostani pártunk és kormányunk addig-addig oldozgatná az ország által korábban aláírt nemzetközi egyezményekhez fűző kötelékeinket, amíg egyszer a halálbüntetés újbóli bevezetésével is előállna, hogy egységbe forrassza a populista szövegekkel már megdolgozott, de láthatóan még mindig nem eléggé gránittömörségű nemzet tagjait. Fő érvük ekkor is az lesz, mint amivel a büntetések szigorítását indokolják: példát kell statuálni az újabb bűncselekmények megelőzésére.

Albert Camus, a Nobel-díjas francia író a Gondolatok a halálbüntetésről című tanulmányával figyelmeztetek: valójában a társadalom maga sem hisz a példás büntetésben. Ha hinne, akkor a kivégzések – például a Camus által hivatkozott Franciaországban, 1939 után a halálbüntetés 1981-es eltörléséig – nem börtönudvarokban, korlátozott számú szakember jelenlétében mentek volna végbe, hanem a guillotine-nal lecsapott fejek nyilvános felmutatása mellett. Nincs bizonyíték rá, hogy a (halál)büntetés akár egyetlen elszánt bűnözőt is visszariasztott volna, ellenben nyilvánvaló, hogy a bűncselekmények, köztük a gyilkosságok számának alakulása sehol a világon nem mutat összefüggést a büntetések mértékével.

A bűnözéssel kapcsolatos szociológiai kutatások szerint a deviáns viselkedés okait elsősorban a társadalmi viszonyokban kell keresni. Az emberek többek között a családban, a kortárscsoportokban, később a javító-nevelő intézetekben, a börtönökben sajátít(hat)ják el a bűnözőinek tekintett normákat. Ugyanúgy, ahogyan mások, a társadalom uralkodó normáit tükröző környezetben felnövekvők a törvénytisztelő magatartást tanulják el.

Könnyen megtörténhet, hogy egy magasabb státuszú társadalmi csoportba tartozó fiatal egy enyjebejnyével megússza egy gyerekes csíny elkövetését, miközben ugyanezért egy alacsonyabb társadalmi rétegbe tartozó kamasz ellen kérlelhetetlen szigorúságú hatósági eljárást indítanak. Magyarországon viszont már ennél is előrébb tartunk. Nálunk nem csupán a társadalomi beidegződések miatt alakulnak ki az ilyen helyzetek, hanem az utóbbi időben a kormányzati politika alig leplezett részévé vált ez a felfogás. Hívei nem akarják meghallani azok érveit, akik rámutatnak például arra a tankönyvi tételre, hogy miközben az USA megtartotta a halálbüntetést, alighanem ott a legnagyobb az emberölések aránya az iparosodott világban. Miközben a lakosság arányához képest az Amerikai Egyesült Államokban van börtönben a legtöbb ember, a bűnözési mutatók éppen ott szöknek az egekbe.

Valójában sokak bűnözővé válását a kemény büntetés hívei segítik elő, amikor az ország méretétől függően tíz- vagy százezreket zárnak javító-nevelő intézetekbe, börtönökbe enyhe cselekményekért is. Ergo nem a már megrögzött bűnözők okozzák a társadalomnak a legtöbb gondot, hanem azok, akik úgymond a törvényt és a rendet képviselve a szegényebb társadalmi rétegekre, a valamilyen kisebbséghez tartozókra címkét ragasztva beszélnek például külvárosi ifjúsági bűnözésről, cigánybűnözésről, egy-egy országrészen élők bűnözésre való hajlamáról. Ezzel előítéletessé teszik a velük kapcsolatba kerülők előtt a megbélyegzett csoportok tagjait, akik aztán – szilárd háttér és az elfogadott társadalmi normák ismeretének hiányában – menthetetlenül sodródnak bele a XIX. századból itt maradt börtönök világába, ahol a külvilágtól teljesen eltérő, bűnözők által uralt környezetben egyre inkább hozzászoknak az erőszakhoz, s kialakul bennük az úgymond tisztességes polgári magatartás iránti megvetés. Ez utóbbit az is erősíti bennük, hogy nyilvánvaló: igen sok gazdag és politikai hatalommal rendelkező személy követ el az övékénél súlyosabb károkat okozó bűncselekményeket, szegi meg arcátlanul az uralkodó többség által hirdetett erkölcsi normákat.

Mindezzel persze eszem ágában sincs azt állítani, hogy helyteleníteném a Pécsi Törvényszék mostani ítéletét, s hogy ne helyeselném, ha az újabb hasonló bűncselekmények elkövetőit ne zárnák börtönbe a lehető leghosszabb időre. Csupán arra szeretnék utalni, hogy amikor a világra jöttek ezek a ma már többségükben javíthatatlan bűnözők, ők is tiszta lappal indultak. Nem öröklött hajlamok, nem patológiás okok miatt váltak veszélyessé a társadalomra, hanem a társadalom rendellenes működése következtében jutottak el addig a pillanatig, amíg rettenetes tettüket elkövették. Ha igazán komolyan vennénk az ilyen eseteket, s nem csupán arra használnák fel a médiumok és a politikusok, hogy borzongassák velük az átlagemberek idegeit, akkor időt, pénzt, szakértőt nem kímélve kellene hozzálátnunk e bűnözők életútjának elemzéséhez. Az elemzéseknek komoly publicitást biztosítva válhatna világossá mindenki számára, hogy a számtalan konkrét esetben a társadalom kis közösségeinek és nagy rendszereinek milyen mulasztásai vezettek el az ígéretesnek indult – újabban immár az állam által is a megfogantatástól isteni adománynak tekintett – emberi élet kisiklásához. Ha így közelítenénk ezekhez a kérdésekhez, s ilyen indíttatások jegyében formálnák a hatalom mindenkori birtokosai társadalomboldogítónak szánt programjaikat, talán egy évtized alatt többet tehetnénk a bűnözés visszaszorítása érdekében, mint amennyit tett a börtönrendszer, amely fennállásának néhány évszázada alatt még egyetlen fontosabb célját sem valósította meg.